Matična knjiga krštenih 1773.

1773

1773

Matična knjiga krštenih 1773. u župi  Sv. Terezije

O PALIĆU I PALIĆANIMA

                Subotičke fabrike – zagađivači Palića  u 1939. godini

Industrijski razvoj Subotice, koji je pun zamah  dobio  u  drugoj  polovini 19. i početkom 20. veka, a nastavljen i u  kasnijem  periodu,  dovodi do niza  promena,  od  kojih  su  najuočljivije  one   u  sferi   socijalnih odnosa ali i brze izmene urbanističke slike grada. Paralelno  sa tim procesima, jačaju i uticaji kojima se menja prirodno okruženje.  Sa napretkom proizvodnje, u prvom redu fabričke, industrijske, javljaće  se sve veći broj negativnih posledica u  prirodi. Zagađivanje voda će  biti samo jedan vid takvih delovanja.Većina podzemnih  i   površinskih   voda  sa  područja  grada  uz  otpadne  vode  odvođene  kanalizacionom  mrežom slivala se u prirodni vodeni rezervoar i  prijemnik  –  Palićko  jezero.

Specifični hemijski sastav  jezerske  vode,  alkalni  sa  velikom  koncentracijom soli, dovešće vrlo  rano  do  njene  upotrebe  u  svrhe  lečenja a zatim i njenog korištenja  u  privredne  svrhe  –  dobijanja  sode.[1] Prirodne pogodnosti, lekovito  blato  i voda  uz  prijatnu  klimu i  izgradnju komunikacija sa gradom, dovešće do  toga  da  Paliću drugoj polovini 19. veka počne da izrasta u pravi turistički banjski  centar.

Gradske vlasti su  problem  izlivanja  otpadnih  voda  u  jezero,  prvi  put  razmatrale 1904.  godine  ali  zbog  nedostatka  sredstava  nisu preduzeli  nikakve mere na   njihovom prečišćavanju,  pa  su    one i  dalje  direktno išle u  Palić. Gradska kanalizacija[2], čija  dužina krajem tridesetih godina iznosi preko 30 km, koja  je   u  prvo vreme odvodila  samo  vodu  iz  domaćinstava  a  zatim  i  industrije,  znatno  ubrzava   prorodni   proces   odumiranja   jezera,   menjajući  karakteristike vode, čineći je zasićenom sulfatima.[3]  Tek  1938.  godine,  subotička  opština  u  planovima  za  ulaganja   u   narednom  periodu, predviđa i izgradnju postrojenja  za  prećišćavanje  otpadnih voda.[4] Ni ovaj  put,takvi  planovi  koji  su  uviđali  dalekosežne  štete od zagađivanja Palića i predlagali mere za njegovo  svođenje  na  najmanju  meru,  zbog   približavanja   ratnog   vihora,   nisu   bili  realizovani.  Hemijska  i  biološka  ravnoteža  jezera,   pored   svih  negativnih uticaja, još nije tada bila toliko   alarmantno   narušena,  da  bi  onemogućila funkcionisanje Palića kao turističkog mesta.

Zanatstvo i trgovina su  u  Subotici  imali  dugu  tradiciju.  Te  privredne  grane  su  po  brojnosti  prednjačile  i  krajem  tridestih  godina. Zanatskih radnji je 1937. godine  bilo  –  1726  a  trgovačkih  i ostalih – 1184.[5]  Broj  subotičkih  fabrika  je  1921.  godine iznosio – 21, 1933. – 66 a  1938. godine – 53. Razvijenost poljoprivrede  je uslovljavala upućenost  industrije  na  nju,  kao  sirovinsku  bazu i konzumenta gotovih proizvoda. Mlinarstvo se isticalo  još  u  periodu  Monarhije  a  u  novim državnopravnim okvirima od 1918. godine je bilo  čak predimenzionirano. Na poljoprivredu se u najvećoj  meri  oslanjala  i razvijena prehrambena industrija, zatim  proizvodnja štirke i lepila  kao i veštačkih đubriva. Od  ukupnog  broja  iskazanih  fabrika  1938. godine bilo je: 13 mlinova, 4 štamparije, 2 pogona za izradu proizvoda  od papira, 4 fabrike štirke, 2 su  proizvodile  sapun,  2  čokolade  i  konditorske proizvode, 7 ih je bilo  iz metaloprerađivačke  struke,  2  iz drvne, 6 iz  tekstilne,2  su  se bavile  obradom  kamena  i izradom  cementnih roba, te po  jedna  elektrana,  hemijska  fabrika,  crevara,pekara,  serum  zavod, klanica,  ciglana,  fabrika  ribljih   konzervi,  fabrika za izradu celuloidne robe   i  jedna  se  bavila trgovinom  i  sastavljanjem radio aparata.[6]

Kraljevska banska  uprava  uputila  je  10.  juna  1939.  godine,  u vezi donošenja Zakona o slatkovodnom ribarstvu,  subotičkom  Sreskom  načelstvu, dopis u kome  traži spisak  preduzeća  koja  upotrebljavaju  vodu,  sa  podacima  odakle  je  dobijaju,   gde   i   kao   ispuštaju  otpadne vode i da li poseduju postrojenja  za  njihovo  prećišćavanje. Načelstvo je 23. juna iste godine odgovrilo jednim tabelarnim spiskom.  U njemu je  navedeno 15 subotičkih preduzeća,  sa  traženim  podacima.[7]  Sva  su  se  snabdevale vodom  sa  vlastitih  bunara  a  većina  je  gradskim  javnim  kanalima  ispuštala  otpadne  vode  direktno   u  Palićko  jezero.[8] Navedena su sledeća preduzeća:

„REKORD, TVORNICA ŠTIRKE“, vlasnika Sabadoš  Mikše. Na  Daničićevom (Palićkom) putu br. 58. nalazila se fabrika,  osnovana  1901.  godine,  koja je proizvodila štirku,  dekstrin  i  ćiriz  (lepilo)  od  žita  i  kukuruza. U krugu preduzeća je, pored  instalacija  za  izradu  štirke bilo i 12 sušionica.

„ROTMAN MIRKO, FABRIKA ZA IZRADU GVOZDENOG   NAMEŠTAJA“  vlasnika  Gabor  Bele .Osnivač,  čije  ime  je  fabrika  i  nosila,  započeo   je  sa proizvodnjom gvozdenog nameštaja i opruga u sopstvenoj radionici  i  livnici  još 1888. godine. Ona se  nalazila u ulici  Cara  Lazara  br.  5. ( i danas nosi to  ime).  Zet  porodice  Rotman,  Bela  Gabor,  nakom  smrti  osnivača,  upravljaće  fabrikom,  koju  je  uspešno   vodio   i  razvijao. Zbog planiranog otvaranja radijalnog puta, fabrika će dobiti  od grada zemljište na  Daničićevom putu ( do nedavno je tamo bila  fabrika  bicikala Patizan) gde   će   1930.   godine  započeti  izgradnjom   novih,  moderno  opremljenih  objekata  u  kojima  će  se  izrađivati  metalni  nameštaj i „velosipedi“ (bicikli). Topljenje  metala  obavljalo  se  u  2 kupolne peći. Nije koristila kanlizaciju pošto je  imala  „sopstvenu  napravu za držanje i prećišćavanje vode“

„PRVA SUBOTIČKA TVORNICA ŠTIRKE“, vlasnika Šlezinger Aleksandra i  Mirka. Osnovao ju je Josip Šlezinger  1901.  godine  na  adresi  Skotus  Viatora br. 59. (danas  Prvomajska ), da bi  je  njegovi  nasledili  sinovi.  Proizvodila je štirku, dekstrin i puder uz preradu 40  vagona  žita  i  50  vagona   kukuruza   godišnje. Otpadne   vode   nije  ispuštala u  kanalizaciju pošto je takođe imala sopstveni odvod za otpadne vode.

„MLIN SVOBODA ANTUNA“. Radio je na  motorni  pogon. Proizvodio je brašno i  prekrupu.  Godišnji  kapacitet  obrade  mu  je  bio  do  360  vagona  žitarica.  Nije  koristio kanalizacionu mrežu.

„ERIKA, TVORNICA SAPUNA“ u vlasništvu Šporer Mavra. Osnovana  je1880. godine. Nalazila se na Beogradskom putu br. 105. Proizvodila  je  do 100 vagona sapuna i zapošljavala do 100 radnika.  Pored  sapuna  za  pranje izrađivala je i fini, kozmetički sapun.

„DEONIČKO  DRUŠTVO  ZA  IZRADU  CREVA“. Herman  Dajč  (Deutsch) je  osnovao ovu  fabriku  još  1897.  godine.  a  u  deoničko  društvo  je  pretvoreno 1912. godine i od tada nosi ime „D. d.  za  izradu  creva“.  Nije imalo konkurenciju u državi. Proizvodilo je  creva za kobasičarske  proizvoda, žice za instrumente, kao i  za  hirurgiju,  i  većinu  robe  izvozilo  u inostranstvo. Godišnji kapaciteti su iznosili do 10 vagona ( ili do 2 miliona metara obrađenih creva ). Adresa  je  u  međuratnom  periodu  glasila Petrogradska 46. (danas je to ulica Žarka Zrenjanina )

„TVORNICA ŠTIRKE MARCEL KOPP I SINOVI  D.D.“ je  radila  od  1919.  godine na adresi Majšanski put. br. 9. Ime „Štirak, Marcel  Kopp d.d.“  dobija 1930. godine, kada je  uspešno  obnovljena  posle  požara  koji  1924. godine uništio objekte preduzeća. Najveći je proizvođač štirke u  Subotici i okolini.  Proizvodila  je  pšenični  i  kukuruzni  skrob  a  prerađivala je i krompir, dobijala glikozu, desetak  vrsta  lepila  te   sredstva za  impregnaciju  koža.  Sopstvenim  kolosekom  je  dopremala  sirovine  i  odvozila  gotove proizvode iz fabričkih prostorija.

„ARMIN ROT, TVORNICA ŠEŠIRA“. Radila  je  od  1889.  godine,  kada  ju je osnovao Armin Rot (Roth), u ulici Đenerala Milojevića br. 5. (Bose  Milićević). U početku je to bila mala šeširdžijska radionica koja 1911  ima 30 radnika. Arminov sin Dezider,  koji  je  1912.  godine  završio  tehničku školu u Pagu,  proširuje  je  i  pretvara,  1924.  godine,  u  fabriku sa 80 do 150 radnika,  koji  su  dnevno  proizvodili  do  1200 šešira. Proizvodnja je 1937. godine iznosila  118 612 komada šešira  i 26 109 kapa.

„OBILIĆ MLIN“. U ulici Save Tekelije 37 (danas  Karađorđev  put)  postojao je mlin od 1898. godine. Žarko Glogovčan je preuzeo  firmu  u  1935. godini i proširio i obnovio  postrojenja  u  1938,  tako  da  je  spadao u modernije mlinove. Posedovao je svoju elktričnu  centralu,  koja  se koristila samo za osvetljenje.

OCEAN, TVORNICA RIBLJIH KONZERVI“,  vlasnika  Gingold  Salamona.  Ona je osnovana 1916. godine i počela je  da  radi  na  adresi  Skotus  Viatora 12.  (Prvomajska ulica ), da bi se 1925.  godine  preselila  u  Nikolićevu ulicu 17. (Nade Dimić). Uvozila je ribe, pretežno haringe  i  rusle i pakovala ih u limenu i staklenu ambalažu. Mogla je da  preradi  do 80 000 kg riba godišnje.Posedovala je  sopstveni  pogon  za  izradu  konzervi. Zapošljavale je  do 100 radnika.

„GRADSKA  PLINARA“. Osnovana  je  1890.  godine  i   nalazila   se  pored  kasarne,  u  ulici  Oslobođenja  br.  75.  (danas Senćanski  put).  Preuređena je i modernizovana 1923. godine.  Proizvodila  je  plin  za  industriju i grejanje domaćinstava,  koji  se  ranije  koristio  i  za  gradsko osvetljenje, i kao nuzprodukte drveni ugalj  i  katran. U  ovom periodu je proizvodila je do 20 000 kubnih metara plina (instalirani kapacitet je bio mnogo veći, do 800 000  m3). Pored  ostalih  uređaja  imala je retortne peći za proizvodnju, tri velika rezervoara  za  plin  i centrifugalne pumpe za vodu.

„TVORNICA LEDA“, vlasnika Knapec Lojzije. Nalazila se  na  adresi  Majšanski put 53. Radila je   od  1930.  godine  kada  ju  je  osnovao  gostioničar  Knapec  Lojzija. Proizvodila je led u tablama. Maksimalni  dnevni kapacitet je bio do 25 kubnih metara.[9]

„TVORNICA LEDA“, vlasnika Lepedat Ilije. I u ovom slučaju reč  je  bila o gostioničaru, koji se bavio i proizvodnjom leda.  Radionica  sa  postrojenjima, elektro motorom  od  85  KS  i  kompresorom od  100 000  kalorija, pripadala je ranije filijali sarajevske deoničarske  pivare.  Nalazila na Daničićevom  (Palićkom)  putu  br.  20.[10] Dnevni  kapacitet je bio 800 tabli težine 12 kg. U 1933. godini  je  proizvela  32 600 tabli leda.

„DEONIČKO DRUŠTVO ZA IZVOZ MESA“. Od 1920. do 1927.  godine  bilo  je registrovano pod tim imenom, a do 1939. radi kao „Hartman  i  Conen  d.d.“ da bi do 1941. godine nosilo  ime  „Hartman  i  Comp. izvoz  mesa d.d.“. Osnovano je 1885. godine od  strane  nemačkog  Jevreja  Rafaela  Hartmana (Hartmann). Nastaviće da radi  u  obliku  deoničkog  društva.  Većinski akcionari će biti iz porodice Hartman i Konen (Connen).[11]  Na  prostoru  preko puta  kasarne  na Palićkom  putu,  preduzeće  će izgraditi klanicu, koja je izrasla u najveće i najmodernije opremljeno  preduzeće te vrste u zemlji.  Bavilo  se   izvozom  živine,  jaja, mesa  i proizvoda od mesa. Kapacitet klanice je bio da 300  svinja  na  dan.  Hladnjača  podignuta  1897.  godine, omogućavala je da se lageruje  do  20  miliona  jaja. U krugu  fabrike držalo se i po nedelju dana tovilo do 25 000  pilića, koji su se nabavljali  širom  Vojvodine,u  posebnim  kavezima. O kapacitetima svedoči i podatak da se samo u Englesku izvozi do 150 000  ćurki. U inostranstvu su  radile  kacelarije  za  prodaju,  u Parizu, Londonu,  Berlinu, Zirihu, Bazelu  i 2 filijale – hladnjače  u Segedinu i Sentešu, pored 18  filijala  u  zemlji.  Zapošljavalo  je  do 500 radnika.“Preduzeće kako tu, tako i  u  inozemstvu,  izvrsno  je organizovano, u svojoj struci  dominira  svom  pijacom  u  Jugoslaviji  i priznato je kao najveće preduzeće svoje  vrste.Vlasnici  su  poznati  kao vredni, korektni, solidni i izvanredno  bogati  trgovci,koji  osim  imanja u Subotici poseduju  znatne  nekretnine  u  inozemstvu.“  stoji  u izveštaju subotičke Opšte kreditne banke.[12]  Ni  ovaj  gigant  prehranbene industrije nije  ispuštao  vode  u  gradsku  kanalizacionu  mrežu, pošto je firma posedovala sopstveni taložnik u krugu preduzeća.

„ZORKA D.D, prvo jugoslovensko društvo  za  kemičku  industriju“.  Ovaj hemijski kompleks, sa  pretežnim  učešćem  austrijskog  kapitala,  osnovan je  1906.  godine,  pod  imenom  Klotild r.t.,  na  adresi  Zapadni  vinogradi 302. Posle  skidanja  sekvestra  1921.  godine,  dobija  ime  Zorka a.d. a pogon u Subotici radi  kao  filijala  centrale  koja  je  prvo  bila registrovana u Zagrebu  a  zatim  od  1936.  godine u  Beogradu.  Proizvodila  je   plavi   kamen,   superfosfat,   sumpornu   kiselinu,  glauberovu so. Maksimalni  godišnji  kapacitet je  bio  preko  10  000  vagona  hemijskih  proizvoda. Pre  rata  je  zapošljavala  300  –   400  radnika, a krajem tridestih godina do 150. Ni  „Zorka“  nije  direktno  zagađivala Palić, pošto nije  koristila kanalizacinu mrežu.

            Od navedenih 15 preduzeća, 10 je ispuštalo otpadne vode  direktno  u  kanalizacionu  mrežu,  odnosno  u  Palić.  Najveći  zagađivači   su  bili crevara, fabrika sapuna i posebno 2  fabrike  štirke, koje Sresko  načelstvo u svom dopisu  ističe kao one koje ispuštaju „prljavu vodu“.

Subotica. 1998..                                                                                                                               Stevan Mačković


[1] Fabrika za dobijanje sode je izgrađena 1782. godine.

[2] Gradski odvodni kanali su bili u prvo vreme otvoreni. Tek  početkom  tridestih godina se pristupa  gradnji  zatvorenih  kanala  i  njihovom  povezivanju  u  kolektorsku  mrežu.1933.  godine  bilo  je  22  964  m otvorenih jendeka i kanala, 21 064 m kanala građenih od cigle, 9 821 m  kanala od betona ili cevi, 703 m  drvenih  kanala  dok  je  85  497  m  predstavljala dužina ulica bez ikakve kanalizacije.  Istorijski  arhiv  Subotica  (dalje  IAS), IAS, F:47.1571.1/934.

[3] Đula Seleši, Jezero Palić, odumiranje i  sanacija,  Subotica  1973,  str. 23.

[4] IAS, F:47. 5419/1936

[5] IAS, F:57.234/1937

[6] Arhiv Vojvodine, F:126.VIII. 5185/1939

[7] IAS, F:57.5545/1939

[8] isto

[9] isto

[10] Česti su slučajevi  da  se  firma  registruje  sa  zvučnim  nazivom  „tvornica  ili  industrija“   a   po   utvrđenim kriterijumima, na osnovu Zakona  o radnjama iz 1932.  godine,  spada  u  zanatske radnje.

[11] Neki od najvećih akcionara  su  bili:  Rafaelova  supruga,  Tereza  (rođena Šreger) i sin Josip, Šreger Lajoš,  Hartman  Julije, zastupnik firme u Londonu i Parizu,Hartman Herman,  koji  je  vodio  kancelariju  u Berlinu, Konen Vilim ( Diseldorf,1866.-  Subotica, 1938.)  i  njegov  sin Konen Vilim Jakobčić

(Subotica, 1903.) te Jakobčić Imre.

[12] IAS,F:43.124. Direktor te Banke je bio Imre Jakobčić.

Kakve su bile gradske zgrade na Paliću 1936. godine?

     Kakve su bile gradske zgrade na Paliću 1936. godine?

 

     Gradsko  Tehničko   odeljenje,   potpisan   je   arhitekta   Vasa Stefanović,  podnosi  1936.  godine  gradskim  vlastima   izveštaj   o “gradskim zgradama koje se  nalaze  na  samom  kupalištu  Palić”. (IAS, F:47. III 1330/1938)

1. Zgrada “Velike gostione” (Adresa:Park br. 13).  Građena od cigala, pokrivena eternitom, u zgradi ima  instalacija vodovoda, kanalizacije i električnog osvetljenja. Zgrada  ima  podrum, prizemlje i 1 sprat.

Podrum: U podrumu  ima  15  manjih  i  jedna  velika  prostorija, hodnici i prolazi. Upotrebljava se za ostave.

Prizemlje: Prizemlje ima 2 velike terase, 2  sale  restoracije  i kujnu, prolaze i hodnike i klozete. Patos terase jesu beton pločice, u prostorija,a lađarski patos.

     I sprat: I sprat ima veliku koncertnu salu, dve veće  prostorije, dve manje, prolaze hodnike i klozete.

2. Zgrada “Stari hotel” (Park br. 11 ). Građena je od cigala, pokrivena eternitom ,  na  jednom  krilu  u sporednom  traktu  postoji  podrum.  Ima   vodovod,   kanalizaciju   i električno osvetljenje.  Svi  podovi  svih  soba  jesu  lađarski.  Pod hodnika u prizemlju je azbest, na spratu kamene ploče.

U  prizemlju  zgarde  ima:  jedan  vestibil,  jedan  hodnik,  dva toaleta, šest soba sa,  i  osam  soba  bez  pretsoblja,  dve  sobe  za poslugu.

     Na I spratu ima 1 vestibil, 2 nužnika, 7  soba sa,  i 8 soba  bez pretsoblja, 1 veliki stepenik.

3. Zgrada “Novi hotel” (Park br. 13).    Ima prizemlje i I sprat. Građena je od cigle,  pokrivena  crepom, ima vodovod, kanalizaciju i električno osvetljenje. U  sobama  su  svi podovi lađarski, u sporednim sobama betonske pločice.

     U prizemlju ima 1 vestibil,2 toaleta, 6 većih soba, 8 manjih soba i 1 soba za poslugu.

     Na I spratu ima 2 toaleta, 7 većih i 9 manjih soba.

4. Zgrada “Hotel Trščara” ( Park br. 10).  Zgrada  je  prizemna. Građena  je  od  naboja,  pokrivens  trskom, vodovod ima samo za jedan klozet. Patos  u  sobama  je  lađarski.  Ima električnu instalaciju. Ima 22 sobe, 1 sobu  za  poslugu,  jednu  malu blagajnu, 1 otvoreni hodnik, 1 klozet, 1 pokrirvenu terasu.

5. Zgrada Pošte (Veliki Park).  Zgrada je prizemna. Ima 3 manja odeljenja sa podrumom. Građena je od cigle, pokrivena crepom. Ima električnu instalaciju

6. Zgrada “Tople kupke”.  Zgrada je prizemna. Građena je od cigle, pokrivena crepom.Ima  električnu  instalaciju.  U zgradi su 1 hodnik i klozet, 46 manjih kabina sa beton patosom.

7.  Zgrada “Blatne kupke” (Obala br.9).   Zgrada je prizemna. Građena je od bondruka (reigelvand) pokrivena crepom, ima  električnu instalaciju, patosi su betonski. Ima 1  veću  prostoriju  za  bazen  sa blatom, 1 veću prostoriju sa pregradama za garderobu, 1 prostoriju  sa 7 pregrada, 1 manju sobu za odmor.

8. Zgrada “Male gostione” (Pijaca br. 2). Zgrada je prizemna. Građena je od  cigle,  pokrivena  crepom.Ima  električnu  instalaciju, vodovod i kanalizaciju, patos je lađarski.Zgrada ima 2 lokala, kujnu.

9. Zgrada “Mali Abel”.  Zgrada je prizemna. Građena je od cigala, pokrov šindra, patos  lađarski,  ima  električnu instalaciju.Ima 16 manjih prostorija.

10. Zgrada “Hladne kupke” (ženska kupka).    Zgrada je prizemna, na srednjem delu I sprat. Građena je  na  vodi  od  drvenog  matrijala,  pokrov  je  od  crepa. U prizemlju: 1 ulaz, 4 manja odeljenja kao ostave, 102 malih kabina  kao garderobe.  Na  spratu:  1  drveni  stepenik,  14  malih  kabina   kao garderobe.

11. Zgrada gostionice na Štrandu.   Zgrada je I spratna. Građena je od bondruka, pokrov  od  crepa.U  prizemlju  ima  1  veliki pretprostor, 1 kujnu i ostavu. Na spratu  ima  1  otvorenu  terasu,  4 manja odeljenja.

12. Glavi ulaz ( toranj za vodu).  Glavni ulaz je od drveta. Toranja za vodu građen je  od  cigala, pokriven je šindrom.

13. Paviljon za muziku.  Građen je od drveta, pokriven je crepom, patos lađarski.

14. Kabine na Štrandu.  Građene su od dasaka, pokrivene su crepom, ima 600 kabina. Dalje su opisanae: zgrada  mašinske  kuće, 2 zgrade čuvara, tehničkog magazina i vešernice.

     Dalje su opisane još i sledeće zgrade: mašinska kuća (  delimično jednospratna), 2 za čuvare (1  od  cigala,  1  od  naboja),  tehičkog magacina ( mešoviti materijal) i vešernica.

 Subotica     1999.                                             Stevan Mačković

 

 

 

 

 

                       

 

 

 

 

 

 

 

Od Subotice do Blajburga (Bleiburga), dnevnik partizana

Od Subotice do Blajburga (Bleiburga), dnevnik partizana

 

            U Istorijskom arhivu Subotice se pod oznakom F:176 čuva Zbirka o radničkom i narodnooslobodilačkom pokretu. Nastala je radom odeljka gradskog Muzeja[1] koje je formirano upravo sa ciljem da prikuplja i obrađuje svedočanstva o tom pokretu. U 1977. godini došlo je do preuzimanja sakupljenog materijala u Arhiv. U narednom periodu Zbirka se i dalje popunjavala a istovremeno su rađeni poslovi njene arhivističke obrade. Pored sumarnog inventara koji obuhvata period od 1903. do 1989. godine, za pojedine njene delove – tematske celine, izrađeni su i analitički opisi sa registrima. Na tim arhivističkim poslovima radio je Milan Dubajić[2]  dugogodišnji direktor Arhiva. Oni su  okončani 1990. godine neposedno pred njegov odlazak u penziju.

Pored čitavog niza drugih dokumenata[3] memoarskog tipa, u Zborci su retki dnevnici boraca partizanskih jedinica. Pod signaturom F:176. 4/130[4] nalazi se dnevnik Grge Ivković Ivandekića.[5] Reč je o beležnici s mekim koricama,  formata  21 x 34,5 cm sa 58 stranica ispisanih tamnim ili zelenim mastilom. Dnevnik je pisan sa jedne strane, latinicom, a sa druge je sto pitanja i odgovora iz ideološko-političke obuke, gde je zastupljena i ćirilica. Prva pitanja su: ko je bio Matija Gubec?, ko je bio Karlo Marks?, kako se zvao Lenjin?, a završavaju pitanjem – zašto sam ranjen?  Dati su i odgovori, pa je tako na to pitanje predviđen odgovor: Ranjen sam zato što sam stupio u borbu protiv fašizma i njegovi pomagača za slobodu narodu.

Period koji autor opisuje[6], započinje  25. oktobra 1944. godine, sa njegovim pristupanjem partizanskim snagama –  Osmoj vojvođanskoj brigadi[7] koja će se uskoro – 1. novembra 1944.  godine pripojiti   51. vojvođanskoj diviziji[8]. On ubrzo biva raspoređen u prateću artiljerijsku bateriju.

Sveska Ivandekic Grge

Dnevnik Grge Ivandekića

U jugoslavenskoj istoriografiji je ranije težište bila upravo obrada tema ratnih jedinica narodnooslobodilačke vojske.  Ona je tada promatrana sa jasnog zvaničnog ideološkog uporišta koje je gotovo po pravilu zamagljivala celinu, idaelizirajući zacrtani koncept. Tako je i delovanje Osme vojvođanske brigade bilo obrađivano, ali zbivanja na austrijskoj granici poznata kao Blajburška tragedija, koja započinju od polovine maja 1945. sistematski su prećutkivana ili nisu ni izbliza nastojala da daju realniju sliku zbivanja. Nasuprot tome, u obradama drugačijeg ideološkog gledanja, u iseljeničkoj literaturi,  od samog završetka rata, upravo je potencirano to pitanje i komunistički zločini koji su vršeni u ime ratnih pobednika.

1

Ishod Drugoga svetskoga rata nazirao se već krajem 1944. godine, kada Zapadni saveznici, potpomognuti jedinicama Crvene armije s istoka, zaokružuju svoje napredovanje. Opštim nadiranjem rasipaju se snage Trećeg Rajha, koje su držale liniju obrane na području Grčke.

Glavni štab NOV i PO Vojvodine[9] je naredbom od 11. septembra 1944. godine izvršio reorganizaciju partizanskih jedinica u Sremu; ukinuo je partizanske odrede i formirao 8, 9, 10. i 11. vojvođansku brigadu.

VIII V.U.B.   maršira iz Zrenjanina prema Subotici gde stiže 15. oktobra. Deo svojih snaga brigada je uputila prema Novom Sadu, ali su i one uskoro stigle u Suboticu. Od 22. do 31. oktobra brigada garnizonira u Subotici[10], gde je odbila napad jednog oklopnog voza iz Mađarske koji je pošao prema Paliću i zarobila  jednog oficira i 50 vojnika sa naoružanjem.

Odmah nakon formiranja, sudejstvovala je sa jedinicama Crvene armije, u forsiranju Dunava u rejonu Batine i kod Apatina, koje je branila ojačana nemačka 35. SS divizija. U teškim borbama za mostobrane Batine i kod Apatina, od 11. do 23. novembra 1944. godine divizija je po vrlo teškom terenu izloženom vatri nemačke artiljerije i mitraljeza, uspešno sudejstvovala sa jedinicama Crvene armije i znatno doprinela razbijanju Nemaca na mostobranima. U ovim borbama pretrpela je gubitke od 271 poginulog i 850 ranjenih.

Potom je učestvovala u oslobođanju Baranje i izbila na jugoslavensko-mađarsku granicu. Za pokazanu hrabrost boraca i rukovodilaca, i upornost u oslobođenju Batine pohvaljena je od strane Vrhovnog štaba NOV i POJ, 1. decembra 1944. godine.

Od 1. januara 1945. godine divizija je bila u sastavu novoformirane Treće armije JA (Jugoslovenske armije). Njene jedinice su kod Barča 18/19. januara prešle na desnu obalu reke Drave i nadirale do Podravske Slatine, gde su u sudejstvu sa Šesnaestom vojvođanskom divizijom vodile teške borbe protiv nemačkih i ustaško-domobranskih snaga.

U januru i u prvoj polovini februara 1945. godine jedinice Pedesetprve vojvođanske divizije su se u odbrani virovitičkog mostobrana i likvidaciji nemačkog mostobrana kod Bolmana u ožujku. U završnim operacijama Jugoslevenske armije za konačno oslobođenje Jugoslavije, divizija se istakla u borbama za oslobođenje Osijeka -14. aprila; Đurđevca – 2. maja; Koprivnice – 5. maja; Ptuja – 9. maja; a naročito u okruženju i uništenju nemačko-četničke grupacije kod Dravograda od 12. do 15. maja, koja je nastojala da se probije prema Celovecu.[11]

Povlačenje nemačkih snaga prema zapadu pratio je i veliki dio Hrvatskih oružanih snaga (HOS) i civila. Dana 9. majaa 1945, potpisana je opšta kapitulacija vojske Trećeg Rajha, s kojom je službeno završen Drugi svetski rat. No, rešavanje pitanja geopolitičkih odnosa i dominacije na ovim prostorima (posebno onima koji su pripadali poraženoj strani), kao i pitanje pravednog odnosa prema pripadnicima poraženih snaga, ostali su i dalje otvoreno pitanje i velika obaveza ratnih pobednika. Pismeni dogovori, na koje se često poziva i prema kojima je trebalo regulisati postojeće stanje, te izvršiti svoju “moralnu obavezu”, potpisani su na političkim konferencijama, održanim i pre završetka ratnih operacija. Prekidom sukoba, zapisana reč trebala je “zaživeti”, no čini se da je samo provođenje i izvršavanje takvih obaveza bilo otežano ili možda čak namerno sprečavano.

51 Savic

U taj kontekst nužno je smestiti događaje s kraja Drugoga svetskog rata i neposredno nakon završetka ratnih operacija, koji su danas poznati pod nazivom Blajburška tragedija. Ovaj naziv obuhvata: opkoljavanje i zarobljavanje jedinica Trećeg Rajha i vojske NDH na prostoru Celje – Slovenjgradec – Dravograd – Bleiburg, izručivanje zarobljenika iz logora Viktring (Vetrinje) kraj Klagenfurta.[12] Ta „bleiburško-mariborska tragedija, u kojoj je više od 150.000 razoružanih hrvatskih vojnika, i čak još veći broj civila, poklano od Titovih partizana nakon prestanka rata u svibnju 1945., i to uz prešutnu suglasnost britanske i američke vlade“[13] približila se zahvaljujući velikom broju novijih obrada svesti domaće i strane javnosti.

Postavlja se pitanje koliko je vojnika (Hrvatske oružane snage, slovenski domobrani, srpski i crnogorski četnici i Kozaci) i civila stradalo u ova tri izolirana slučaja. Prema tome, maj 1945. godine, iako vremenski kratko razdoblje, svojom sadržinom predstavlja jednu od emotivnijih i zamršenijih tema srpske, hrvatske, slovenske, bošnjačke i crnogorske istoriografije.

To su navodi iz  obimne literature[14] koji daju okvirnu sliku događanja u kojime je neposredno učestvovala i jedinica u kojoj je bio Grgo Ivković Ivandekić.

Izvorni materijal, dnevnik pisan rukom  jednog iz šireg kruga neposrednih učesnika tih događaja, ima svoju specifičnu težinu kao istorijski izvor, ali i ilustracija zbivanja u tim burnim vremenim viđenih očima običnog borca.

Dnevnik započinje  rečima: Moj Dnevnik od stupanja u vojsku 26 X/ 1944 god.

(25.10.1944.)[15]  (1 str.) Sreda. 25 X  Bio sam sa komšijom Josom u Tavankutu, po povratku kući, bile su izbačene plakate da se ima javit u Suboticu za mobilizaciju od 15 godišta pa do 27 og godišta, u to sam upado i ja, kada sam stigo kući u veče istoga dana, glavno pitanje je bilo, oćemo ići jeli ne i konačno samo rešili ja, Bela i Joso da idemo ujutro.

(26.10.1944.) Četvrtak 26.  Ujutro osvanio lep jesenji dan, spremljeno sve za polazak, otišli smo u Suboticu, ja, Bela, Joso, Bać Pere i moja Mati. U Suboticu stižemo oko 8 sati. Pregled je u višoj gimnaziji, ostajem kao sposoban, do veče posle pregleda odemo u Kasarnu na alaški put. Tu smo se smestili po sobama na drvene krevete bez slame.

(27.10.1944.) Pe.(tak) 27. celog dana stižu novi regruti. Uveče krećemo u artiljerijsku kasarnu na palićki put, smestili smo se po sobama na gvozdene krevete bez slame.

odlazak

(28.10.1944.) Su. (bota) 28.  Podeljeni smo na dva bataljona, u svaki bataljon po pet četa, pet desetina ljudstva, u četi po 140. Tog dana primio sam dužnost desetar.

(29.10.1944.) Nede.(lja) 29 tog.  Počima pomalo zanimanje. Iste večeri nad kasarnom oko 9 sati nadleće neprijateljski avion, uzbuna, bežimo na sve strane, kud ko zna.

(30.10.1944.) Pon.(edeljak) 30 tog.  Pomalo zanimanje, iste večeri zapalila se kuhinja, uzbuna, sa svim stvarima napolje, brzo je bio ugašen požar.

(31.10.1944.) Utor.(ak) 31 vog. Dolazi mi Mati, zanimanje po malo, u podne primam prvi put dežurstvo u četi, te iste noći pokret, stižemo do konjičke kasarne, opet nazad u kasarnu.

(1.11.1944.) Sreda 1 XI tog.  Zanimanje isto po malo.

(2.11.1944.) (2 str.)  Četv.(rtak) 2 gog. Zanimanje, uči se korak, na levo, na desno itd.

(3.11.1944.) Petak 3 ćeg. Bila mi mati i kuma.(…)

(8.11.1944.) Sreda 8 g.  (…) posle podne oko 5 sati kiša počima da pada, večeje tako tužno i sumorno, mi se krećemo kao poslednji iz kasarne, polazeći iz kasarne na stanicu, slučajno me susreće mati, žalosna uplakana, a takođe sa suzama u očima videći da došao čas kada ću morat da je napustim. Idući tako u koloni s nama, rekla mi je da je i Ranko tu u gradu, samo je izašo na salaš pošto je sa kolima tu (…)Dolazimo do stanice, i sav sretan, i ne misleći da ću ikada videti oca, jer rat je u punom jeku, ugledam oca i kumu. Otac me žalosno pogleda, poljubim oca, majku i sa suzama u očima rastajemo se. Penjemo se u otvorene vagone, kiša pada, tu je na stanici i plač i veselje. Sunce pokaže se iza oblaka, i kao da će sa svojim poslednjim zracima toga dana da pozdravi mlade subo(ti)čane koji polaze na fašiste, i oće se ikada vratiti ili ne (…)oko 12 sati stižemo u Baju, čuju se topovi, blizu je front, po kad kad se pokažu  lefektori (reflektori) i opet tišina, voz samo što se miče, počelo nam bit nakako neugodno, nespava niko  (…) Oko 2 sata stižemo u Nađ Baračku, te se skidamo sa voza, mrak, blato, kiša stalno pada. Tu se nas desetak izgubimo iz kolone i stignemo do jedne prazne kuće, provalimo unutra, nigde nikog, sve je pusto i prazno, naložili smo vatru na sred sobe, grejali smo se više na dimu nego na vatri (…)

KJNIGA MI SMO BORCI VIII

(9.11.1944.) ( 3 str.) Četv(rtak) Od 9 tog do 11 tog nismo krećali nikuda, jedini nam poso bio na stanici istovarali oružje koje je stizalo iz Rusije.

(12.11.1944./ u Kolutu ) Nedelja 12 tog.  budem dodeljen u konjicu i dobijem prvi put pušku.

(14.11.1944.) Utorak (…) oko po noći diže nas kapetan, dođe u stroj, pa po naj većem blatu lezi, dižise, bilismo izvaljani i po licu, ama svud. (…)

(15.11.1944.) sreda 15 tog Pokret iz Koluta u jutro u 5 sati, pa preko Sombora, Apatina i stižemo u Bački Sentivan poslepodne u 4 sata, prešli smo bez odmora 65 kilometara. (…)

15.-22.XI / u Kupusini  (4 str.)

(23.11.1944.) Četv 23. gog  Krećemo iz Kupusine za Monoštor, istog dana stigli u Monoštor i to noću oko 11 sati.

(24.11.1944.) Pet. 24 ćeg.  Kod velečasnog Zvekana doručkovali ja i Joso, posle doručka u crkvu.

(25.11.1944.) Sub. 25 tog  Dodeljen u Komoru. (…)

zakletva

(26.11.1944.) 26 tog Nedelja Bili na misi      (…) (7 str.) Od 29. tog XII tog pa do 11. I 1945. stalno smo se zanimali sa topovima. Predavo nam ruski kapetan. (10 str.)

(29.01.1945.) Ponedeljak 29 tog.  Jaki vetar duva da nemož oka otvorit. U jutro oko 8 sati krene cela Brigada, putujemo ceo dan bez odmora, uveče stižemo u selo Bakić.  

(30.01.1945.) Utorak 30 tog.  Primio sam za komandira straže kod štaba Brigade. Od 30 tog pa do 5 tog stalno kod štaba Brigade. (…)

(5.02.1945.) Ponedeljak 5 tog  naša Brigada kreće u selo Bukovicu.

(6.02.1945.) Utorak 6 tog.  I dalje dajemo stražu kod štaba Brigade. (…)         

(7.02.1945.) Sreda 7 mog.  Toga jutra primetio sam 2 ruska kapetana u našem štabu, posle njihovog odlaska počelo je neko komešanje i do podne sa sviju strana prilazile su kolone ka  selu Bukovici da bi otišle ka Slatini. Naša pešadija se polako povlači i brani svaku stopu zemlje. Neprijatelj je na  navaljivao sa oko 40 divizija imajući nameru da nas odbaci preko Drave i da se probije cestom koja ide Slatina, Virovitica, Zagreb. Oko 2 sata i naša Baterija je spremna za pokret i krećemo za selo Kozice. Tu smo stali da bi dobili dalja naređenja i ide se večerat, taman da večera bude gotova i da se večera, u tom momentu poleti kurir rasčupan bez kape na glavi, i donosi naređenje da se što pre možemo i brže pokrenemo prema Slatini. Sada tek da vidiš komešanje, za kratko vreme sve je gotovo, večera je prosuta i cela kolona kreće u najbržem trku. Naša baterija obilazi sve sa strane. Ne samo da vidiš haos, svuda se beži kako može. Oko 8 sati stižemo u Slatinu, silom se probijamo kroz kolone koje stižu sa svih strana. Putujemo dalje, neprijatelj goni našu pešadiju koja se herojski brani.[16] Oko 12 sati stižemo u Viroviticu i krećemo pravac Barč.  

(8.02.1945.) Četvrtak 8 mog.  Stižemo u Barč. Tu tek imaš šta da vidiš, tu se nabilo vojske sa svi strana, a još nešto civila, skoro više nego vojske. Da se prebacimo dobili smo red tek uveče. Kad sam stupio preko Drave na Mađarsku zemlju mislio sam da sam se ponovo rodio, što sam sretno izvuko glavu iz tog haosa. (…)

(18.02.1945.) (11 str.) Nedelja Pošto smo cele noći putovali stižemo toga jutra u selo Salomon, tu smo se malo odmorili i krećemo dalje, oko podne stižemo u Peč. (…)

(21.- 28.02.1945.)  (12 str.) Od 21 do 28 mog stalno smo bili u Gajiću[17], radili nismo ništa ležali i odmarali.

SKIC RASPOREDA 22.2.1945.

(28.02.1945.) sreda 28 mog  Bio zbor cele Brigade u Daražu[18]. Bio komadant divizije i Rusi i pregled oružja. Posle pregleda vraćamo se nazad u Gajić. I tu smo bili sve do 6 tog ne radeći ništa. (…)

(6.03.1945.) Utorak 6 tog  Ujutro rano manevar koji je trajao do 11 sati posle podne, na brzu ruku je sve raspremljeno za pokret. U tom momentu nismo znali kuda će mo da se krećemo. Najviše se govorilo da ćemo za Bačku, ali mi smo već u Doražu videli pošto smo smo skrenuli dasno a put za Batinu vodi levo, da nećemo nazad za Bačku. Putujući tako dalje, posle nekoliko sati brzog putovanja susrećemo civile od koji smo saznali da su se Nemci prebacili preko Drave, u oblasti Bolman – Majska međa – Novi Bezdan i svom silom nameravaju da se probiju dalje. Na položa stižemo u noć, naša pešadija je već primila borbu sa neprijateljem. Naša baterija  dolazi u selo majska međa gde je neprijatelj baš toga momenta otvorio najžešću vatru iz teškog oružja. Videći da nećemo moći ostati sa Baterijom pošto preti opasnost da nas opkole, komandir na svoju samoinicijativu naređuje da se povlačimo u šumu ispod Petlovca i tu smo imali nameru da ukopamo topove, ali pošto još nije bilo nikavog plana za našu odbranu, samo što smo se ukopali, trebalo je već premestit se na drugo mesto. Tako smo te cele noći lutali tamo amo nemajući plana gde da se smestimo sa odbranom. Te cele noći naša pešadija je vodila ogorčenu borbu sa nadmoćnijim neprijateljem koji je imao nameru da se probije dalje. Neprijateljska namera bila je ta, za koju smo saznali posle, kada je zarobljen njihov komadant, da za 24 časa stignu do Peča a istovremeno izbiju na Dunav kod Batine da bi tako zarobili sve našeodrede koji su se nalazili u Baranji i skoro celu Bugarsku armiju i tako izbijajući na Dunav, prešli Dunav i došli Rusima sa leđa. Rusi su u tom vremenu vodili ogorčenu borbu u samoj Budapešti, ali zahvaljujući komadantu naše treće armije Kosti Nađu i ostalim oficirima i herojskoj odbrani naših boraca 51 divizije koja se u to  vreme  sama nalazila na tom sektoru neprijatelj nije uspeo da ostavari svoje paklene planove, zadržan je sa teškom mukom na sektoru Bolman – Majska međa – Novi Bezdan – Petlovac, svega četiri sela je uspela da zauzme. (13 str.)

F 176 64 776 mars arteljer bat 8 brigade

F:176.64.776. Marš artiljerije VIII V.U.B.

(7.03.1945.) sreda 7 mog  Tek toga dana ujutro nam je uspelo da zuzmemo položaj na drumu koji vodi od Petlovca sa Bolmana. Toga dana neprestano se vodila borba. Samo se čuje bez prestanka štekćanje mitraljeza i urnebesna vatra topova i minobacača. Trebalo je po svaku cenu prebacit neprijatelja preko Drave ili zadržat ga od daljeg nadiranja. Naša baterija samo tolko obustavi sa paljbom, da se cevi prohlade i opet nastavi dalje staru pesmu. Na sektoru Bolmana naša pešadija stalno juriša na već porušeno selo Bolman ali bez uspeha. Nemci su zaposeli jedan bunker sa desne strane Bolmana i to stari jugoslovenski betonirani bunker, pa ne daju svojom vatrom ni blizo našoj pešadiji. Dolazi komadant naše divizije i videći da taj bunker koči (prolaz) našoj pešadiji, izdaje naređenje da naš jedan top i jedan iz  7 (Sedme)  brigade, odu do prvog reda kuća odakli bi mogli da unište isti bunker. Odmah se prešlo na zadatak, to je bilo posle podne oko 4 sata. Sada nam treba po po potpuno brisanoj cesti doći do prvog reda kuća na daljini od oko 1000 metara.  Krećemo polako napred, borci zaklonjeni štotom od topa polako guraju topove. Ja sa bolničarkom krećemo se jarkom nuz drum, i nosimo po jedan sanduk municije. Neprijatelj nas je primetio čim smo krenuli i otvara vatru iz bunkera pa iz bacača. Mi idemo polako napred i tako pod zaštitom naša dva teška mitraljeza stižemo do prvih kuća bez ijednog ranjenog. Što se brže moglo ispaljujemo iz svakog topa po 40 granata. Bunker je razbijen. Nemci, jedan po jedan iskaču iz bunkera, dok ih naši mitraljezi samo zbrišu. Zadatak je izvršen i sada terba nazad. To će ići malo teže, jer treba topve vući za sobom, ali ipak smo s epovukli bez ikakvih gubitaka, u tom je već i mrak pao. Postavili smo top na staro mesto i tu proveli noć.    (…)

(14 str.) (8.03.1945.) Četvrtak 8 mog  Ujutro naša baterija kreće sa tog položaja na drugi. Pošto se i naša brigada premestila na drugi položaj u Baranjsko Petrovo selo. Uveče smo ukopali topove na kraj sela u pravcu N. Bezdana. Ukopavali smo se pod teškom neprijateljskom vatrom. Preko cele noći se vodila stalno borba. U zoru oko 4 sata, neprijatelj je uz pomoć jake artiljerijske paljbe počeo juriš na naše položaje. Naša pešadija nije bila u stanju da zadrži nadmoćnijeg neprijatelja koji je navalio svom žestinom. Pešadija se počela u neredu naglo povlačiti. Nama su ubijena u tom momentu oba konja. Treba da se ide radi drugih konja, a neprijatelj je već na 500 metara. Dovodim ja druge konje, mine i granate padaju po celom selu, pa ne znaš gde ćeš, i svakog časa čekaš da te snađe smrt, a topove treba po svaku cenu spasit. Ubijaju nam opet jednog konja, neprijatelj je već na 200 metara, samo ih naš puškomitraljezac zadržava vatrom. Dovodim i drugog konja i to sa teškom mukom na konačno uspije da se povučemo, dok je naša pešadija već napustila selo (…)

(12.03.1945.) (15 str.) Ponedeljak 12 tog  Stala paljba, dolaze avioni i mitraljiraju neprijateljske položaje. Noć je mirna, u glavnom, na našem sektoru.(…)

(14.03.1945.) Sreda  14 tog  Preko celog dana čarkanje. Neprijatelj je preko celog dana, s vremena na vreme, bacio po koju minu. Noć je protekla u najvećoj borbi pošto je neprijatelj pokušo da izvrši juriš, naši su ga odbili, tako da je ostavio oko 300 stotine samo mrtvi. (…)

(15.-21.03.1945.) Od 15 tog pa do 21 tog  smo bili na pustari. Za to vreme pešadija na celom frontu se pripremala za odlučni udarac i ofanzivu[19]. (…)

(21.03.1945.) sreda 21 vog  Celu noć je vršena artiljerijska vatra za pripremanje juriša u zoru. Naša baterija izašla oko 2 sata posle ponoći, ali na sreću nije bilo potrebe za juriš. Nemci su se povukli te noći, osim što su ostavili dva šarca kao zaštitnicu, koji su zarobljeni prilikom oštrog naleta naše pešadije. Tako smo bez ijedne žrtve ušli u Petlovac u 7 sati. U 8 sati već se naša pešadija nalazila u N. Bezdanu goneći Nemce prema Dravi. Artiljerija je ostala u N. Bezdanu dok je pešadija uz pomoć avijacije produžila dalje sve do Drave i tamo završila i sa poslednjim Nemcem. To je bilo u noći oko 8 sati kad je borba podpuno prestala. Neprijatelj je ostavio u ljudstvu 2000 zarobljeni, oko 500 stotina ranjeni, oko 3000 mrtvi samo u toku tog dana. I tako je završila 51 divizija svoju herojsku borbu sa daleko nadmoćnijim neprijateljom i dobili smo pohvalu od Maršala Tita i komadanta III ćeg ukrajinskog fronta Maršala Tolbuhina. (…)

(17 str.) (30.03.1945.) Petak 30 tog smo konačno sa najvećim veseljem i pesmom prešli Dunav u Bačku posle podne u 2 sata.  U Sombor stigli uveče oko 8 sati. Ja sam ostao da pokažem put celoj koloni kojim pravcem da se kreće i oko 12 sati krenem sa poslednjim kolima koja su mnogo ostala iza kolone, tako da smo prenoćili u Doroslovu. (…)

(1.04.1945.) Uskrs 1 IV Krećemo na položaj na Dunav gde je naša pešadija već smenila 14 Brigadu. Tu smo došli do fabrike. Jedan top očo na položaj, ja sam sa ostalim osto u fabriki, uveče se vratio u Vajsku, tu i noćio.(…)

(5.-9.04.1945.) Od 5 tog pa do 9 tog smo stalno bili pod Vukovarom. Za to vreme nije bilo naročitih događaja na našem sektoru fronta. Po kad kad su bacači ispalili po koju minu i to je bilo sve, (…)

(18 str.) (10.04.1945.) Utorak 10 tog Pošto smo došli pred Dalj tu smo se smestili u kuruze na daljini od nasipa na jedno 2 km. i ukopali topove u same kukuruze. Noć je protekla mirno.

(11.04.1945.)  sreda 11 tog. Pešadija se priprema za prelaz preko Dunava, ceo dan tuku naši bacači. Posle podne smo otvorili vatru iz topova u 2 sata i neprekidno tukli Dalj do 6 sati. Ispaljeno je preko 1200 granata. Noć je prošla u čarkanju mitraljeza.(…)

(13.04.1945.) Petak 13 tog. Dan je protekao mirno. U noći naša pešadija prelazi Dunav i u 12 sati ulazi u Dalj i goni neprijatelja dalje.(…)

(16.04.1945.) (19 str.) Poned. 16 tog. Ujutro krećemo dalje. Putujemo nuz sam Dunav, prolazimo kroz Vukovar i uveče stižemo u Borovo. Tu su nas civili dočekali, tako da je to veče bilo s igrankom i celu noć smo u veselju proveli.(…)

(20.04.1945.)  Petak 20 tog. Pred zoru razvila se teška i krvava borba na reci Karašici gde su Nemci držali jak odbranbeni položaj. Prko reke se nalazi selo Dobrović gde su se Nemci utvrdili u svaku kuću. Naša pešadija izvršila je juriš uz jaku pomoć atriljerije i bacača, uspelo im je da pređu reku i da naprave mali mostobran. Prvi je prešao I bataljon, ali se situacija naglo promenila u korist neprijatelja. Na našem desnom krilu nalazila se III vojvođanska brigada. Neprijatelj videći da ne može da povrati izgubljeni položaj, u tom momentu svom snagom je udario na sektor III brigade gde mu je pošlo za rukom da se u kratkom vremu probije i pređe na ovu stranu Karašice i u snažnom naletu udare našima sa leđa. To se takvom brzinom dogodilo da naši nisu mogli da se povuku natrag preko reke. U krvavoj borbi uspelo je nekima da se probiju kroz nemački obruč, ali je sve teže oružje palo u neprijateljske ruke. U tom momentu naša artiljerija i bacači otvorili su jaku vatru, a ostatak naše pešadije u snažnom naletu probije nemačke položaje i prebaci neprijatelja opet na onu stranu reke i uz pomoć tenkova pređe reku i zauzme selo. Zarobljeno je oko 200 Čerkeza. U tom je već pao i mrak. Naši gone neprijatelja u stopu bez odmora. Naša baterija kreće za pešadijom.

(20 str.) (22.04.1945.)   Nedelja 22 og. Gornji Miholjac. Idemo dalje. (…)

(23 str.) (27.04.1945.) petak 27 og. U zoru naši u snažnom naletu probiju front i čerkezi beže do Pitomače. Tu se utvrdili. Mi dolazimo do sela Bušetina. Naša brigada je ostala u selu pošto nas je smenila 7 Brigada.(…)

(30.04.1945.) Poned. 30. pošto je sedma Brigada probila front, maša Brigada preuzima od nje i nastavlja dalje.(…)

(24 str.) (7.05.1945) Poned. 7 mog. Tog dana pred samo veče naša izvidnica susreće prve neprijateljske jedinice pred samim Varaždinom. Naši su odma izvršili nekoliko juriša ali bez uspeha. Uveče oko šest sati dolazi jedan ustaški bojovnik radi pregovora, daće Varaždin bez borbe ali neće popustiti linije pred samim Varaždinom. Odmah je izdato naređenje našeg štaba brigade da se momentalno obustavi borba. tek što se ustaša povratijo nazad, najednom se kroz vazduh prolomilo, kao da se nebo ruši, pucanj. Kaćuše su počele svoju veselu melodiju, mi iz topova istovreneo otvaramo vatru. Tom priliko uništismo 2 neprijateljska bacača. Naša pešadija kreće na juriš i probija eprijateljski položaj i sa pesmom ulazi u Vraždin. Mi smo na brzu ruku ruku spremili topove i krenuli u Varaždin. Tu nas  dočekuje oko 400 sto podpuno naoružani domobranaca koji su u zadnjem momentu sačuvali važnije objekte od ustaša i Čerkeza koji su imali nameru da ruše i pale. Tako je sačuvana od sigurne propasti velika fabrika Tivar[20].

(25 str.) (8.05.1945.)  Utorak 8.05.1945. Ostali smo celog dana u Varaždinu. Pronašli smo magacine pune odela, tako da smo se sviobukli u novo. Nikave akcije nije bilo preko celog dana.(…)

(9.05.1945.)[21] Sreda 9 tog. Oko 9 sati krenuli smo dalje iz Varaždnina, za našom pešadijom. Dolazimo do 3ćeg (trećeg) sela iza Varaždina. Slavna naša je pešadija tu u selu, na daljini oko 500 metara odma je drugo selo kojega su zaposeli Ustaše. (…)

(26 str.) (10.05.1945.) Četvrtak 10 tog putujemo stalno dalje, dolaze ogromene planine pošto ulazimo u Sloveniju. U pet nam stiže vest da je Maribor oslobođen. Krenuli smo pravac za Maribor. Sunce je spuštalo svoje blage zrake na vrhove šuma i polako zalazilo za planine. Kao iz (vedra) neba vest da je kapitulirala Nemačka. Veselje da se opisat ne može, pršte pikavci, puca se na sve strane, sve se izmešalo, i pesma i pucanje. Tako u tom veselju stižemo u Maribor oko 12 sati. Do ujutro smo bili u krugu neke kasarne.

(11.05.1945.) petak 11 tog. Premestili smo se iz kasarne u gimanziju. Tu smo se smestili i to fino misleći da je borba konačno završena, ali smo (se) prevarili itekako.        

(12.05.1945.) Subota 12 tog. oko 12 sati stiže naređenje da se što brže spakujemo i pokret. Za čas je sve bilo gotovo spremno da krenemo. Krenusmo poslepodne oko 3 sata i stalno putujemo uz Dravu u pravcu Austrije. Tu smo celu noć putovali bez odmora.

Koroska karta

Koruška

(27 str.) (13.05.1945.) Nedelja 13 tog. Putujemo stalno dalje. Pešadija je putovala vozom sve do  Unterdrevenburga[22]. Tu je naišla na otpor neprijateljskih grupacija i počela da vodi borbu u samom gradu. Mi smo sa topovi stigli taman pred ujutro. Tog časa baš su vođeni pregovori od strane našeg štaba Divizije i njihovog glavnog štaba. Podpuno je vladalo zatišje na celom terenu tako da smo se pomešali sa ustašama i pušili cigare zajedno. Tako smo bili podpuno izmešani nekoliko sati, ali šta se tad desilo, pregovori nisu uspeli, ustaše bi se predale ali samo pod tim uslovima da ne odlažu oružje, a naši tako nisu pristali. Naš komadant, videći da će uskoro doći do borbe, naredio je odma da se povučemo natrag do Mahrenburga, pošto topovi nisu potrebni, a preti opasnost od mogućeg opkoljavanja, tako smo se mi te noći povukli na livadu blizu sela. Nakon nekoliko minuta posle našeg povlačenja otvorila se krvava i teška borba. Naši su potpuno držali inicijativu u svojim rukama pošto su zaposeli ivice samih planina. U međuvremenu je stigla i Bugarska teška artiljerija koja je pomogla našoj pešadiji da situaciju drži u svojim rukama, ipak zato u toj gužvi manogo je naši ostalo među ustašama kako boraca tako i oficira, ali na sreću nisu poubijani. Borba je trajala celu noć, stalno su dejstvovali naši i Bugarski topovi koji su neprijatelju naneli ogromne gubitke.

(14.05.1945.)  Ponede. 14 tog. celog dana se vodila krvava borba, tek pred samo veče je prestala i naši su zauzeli grad.

20040428224607bleiburg_ustase

(15.05.1945.) Utorak 15 tog. Mi se vraćamo u Dravograd. Onda pošto su neprijateljske snage bile potisnute od naši trupa, oni su se povlačili u pravcu Klagenfurta sa namerom da se probiju do Engleza, ali smo ji mi preduhitrili u njihovoj nameri, tako da smo 15tog krenuli obilaznim putem pred nji, putovali smo bez prekida i odmora tako da je cela naša VIII Brigada izišla pred nji i preprečila put.

206bo5w

(16.05.1945.) (28. str.) Sreda 16 tog. Posle podne, Naša brigada izbila je u Blajburg i presekla put ka njihovom daljem nadiranju. Tu se opet otvorila borba koja je trajala do svega nekoliko sati. Pošto su oni bili zatvoreni u jednu kotlinu i čvrsto zbijeni imali su tom prilikom koje ranjeni koje mrtvi ok(o) 15.000 hiljada. Najveću su ulogu igrale haubice koje su tukle stalno. Posle podne oko tri sata stigle su iz Austrije Engleske i Američke trupe, i dali njim ultimatum ako se do petak (u) četri ne stanu predavat, da će se nastavit borba. Pošto su ustaše videle da nemadu kud da su opkoljeni sa svi strana pristali su na predaju, ali pod ovim uslovom. Predat će se samo Englezima i da ji Englezi ne pre dadu nama.  Englezi su pristali na tom (to). I tačno u pola četiri počele su kolen da prolaze, ali šta se desilo, kako su se oni praedavali Englezima, oni su ij momentalo predavali nama, a naši sa njima pravac Maribor. Tu sam video svakaki izdajica, ustaša, crne legije, domobrana, četnika, Nedićevaca, esesovaca, čerkeza i talijana. Svi su se konačno našli u našim rukama, odakle nam (je) pobego Rupnik i Pavelić, tako je kolona po četiri počela da prolazi u 4 sata po celu noć i (rečenica se tu prekida i nastavlja u narednoj  belešci).

(17.05.1945.)

28 700 000

opis: „700 000 hiljada ljudi pod oružjem i oko 200 000 civila“ (!!!)

Četvrtak 17tog. do poslepodne su stalno prolazili, računajući bilo je približno oko 700 000 pod oružjem i oko 200.000 hiljada civila. Toga dana pre(d)veče krećemo dalje, polako se putuje, noćom odmaramo pa ujutro dalje. Tako putujući (rečenica se tu prekida i nastavlja u narednoj  belešci)

(19.05.1945.) Subota 19 tog. stižemo u Austriju u selo St. Osvald u Koruškoj. Tom prilikom smo ušli u Austriju za jedno 30 km. Pešadija je zauzela čitavu jugoslovensku granicu i rasporedila se po planinama.

(12-22.05.1945) Od 12tog do 22 gog. Stalno smo bili jednom mestu. Novog nije bilo ništa, ležali i odmarali.

(22.05.1945.)  Utorak 22 gog. Pošto smo mi ušli na Austrijsku teritoriju, i ako je to nekad bilo naše, a sadašnja Štajerska, Englezi (su) poslali ultimatum da se imamo povući u nakraćem roku.I odma se spremila cela Brigada za pokert i već posle podne oko pola četiri smo se krenuli iz Štajerske. Putovali smo celu noć. dalje išli preko Mežica u Ptuj (2.07.), pa vozom do Batajnice, pa odatle do Požarevca (14.07.) i sela Azanje[23] gde smo stacionirani. (…)

U daljem beleženju „mirnodopskih“ događanja, Grgo opisuje kako je dobio čin vodnika.  U tom periodu, posebnoe je zanimljiv deo od 18. avgusta 1945.

(18.08.1945.) 18 tog. Dobilismo izveštaj od civila da se u selu nalazi četnik od 41 godine (…) Autor zatim opisuje kako je sa komandirom i još pet drugova krenuo u akciju njegovog hvatanja i hapšenja. Za Grgu je ta akcija donela susret sa jednim poznatim licem, ispostavilo se da je četnik njegov nekadašnji učitelj – Živadin koji ga učio četiri godine. Uhapsili su ga u sopstvenoj kući i sproveli u Divizion[24].

Grgo je kasnije, studenog mjeseca, bio određen da ide na podoficirski kurs. I u 1946. godini  je u još u uniformi. Učestvovao je na paradi upriličenoj 9. maja 1946. u Beogradu. Zadnji upis u kome kaže „opet sam izišo na teren“ nosi datum 1. septembra 1946.

                                                                                                                                  prepisao i sastavio Stevan Mačković

Ratni dnevnik VIII V.U.B.


[1] Odeljak radničkog i narodooslobodilačkog pokreta u Muzeju je formiran 1958. godine.

[2] Milan Dubajić (Novi Žednik, 3.02.1929.- Subotica, 30.04.2007.). Stekao je diplomu profesora istorije te  kraće vreme radio kao nastavnik, da bi veći dio radnog staža proveo u Gradskom Muzeju (18 godina)  i Istorijskom Arhivu (17 godina). Najviše se posvetio oblasti radničkog i narodnooslodilačkog pokreta odnodno ustrojavanju Zbirke. Sa njegovim dolaskom u Arhiv poklapa se i premeštanje Zbirke, što to najbolje potvrđuje.

[3] U zbirci je formirana posebna celina – memoraska građa koja se analitički popisana. Ona se sastoji od zabeleženih sećanja.  U fondu je sačuvan još jedan dnevnik borca, pod signaturom  F:176. I-4/131. Reč je mlađem vodniku File Danilu. I on započinje put i pisanje dnevničkih beležaka 26. oktobra 1944. godine. Sačuvana je i beležnica Milorada Radića zamenika političkog komesara 3. bataljona VIII vojvođanske brigade za period januar 1944. – april 1945. F:176. I-4/137.

[4] IAS, F:176. zbirka o radničkom i narodnooslobodilačkom pokretu.

[5] Ko je bio Grgo Ivković Ivandekić? Detalji o njemu nisu zabeleženi među brojnim biografijama boraca (arhivska kutija F.176.84.), koje je prikupljao autor Zbirke.

[6] Da li je u okolnostima koje su vladale, neposrednim borbenim dejstvima i slično,  upravo svaka autorova ubeleška nastajala toga datuma koji je upisan, ili je pak bilo i naknadnih upisa po sećanju, može se samo nagađati.

[7] Osma vojvođanska udarna brigada (VIII V.U.B.) je formirana 12.09.1944.

[8] Sreta Savić, 51. (Pedestprva) Vojvođanska divizija,Beograd, 1974, str. 292. U uvodu te knjige stoji: “Njena borbena dejstva vezana su najviše za forsiranje velikih roka (Dunava iDrave), zauzimanje i odbranu mostobrana (batinski, virovitički i bolmanski). U završnim operacijama oslobodila je ili učestvovala u oslobađanju mnogih naseljenih mesta (Osijek, Podravska Slatina, Virovitica, Koprivnica, Ludbreg, Ptuj i druga). Njen borbeni put, koji je išao uz Dravu, završio se u južnoj Austriji.”

[9] Glavni štab Narodnooslobodilačke vojske i partizanskih odreda Vojvodine je bio najviši vojni organ koji je organizovao i komandovao jedinicama Narodnooslobodilačke vojske i partizanskih odreda  na području Vojvodine, tokom Narodnoosolobodilačkog rata, od 1941. do 1945. godine.

[10] Sreta Savić, 51. vojvođanska divizija, Beograd 1974, st. 17-18. Knjiga se može naći i na web adresi http://www.znaci.net/00001/152.htm. U Suboticu dolazi sa oko 1000 ljudi, a napušta je sa 2700. Vršena je mobilizacija.

[11] Isto, str. 204 – 214.

[12] Martina Grahek Ravančić, Bleiburg i „Križni put” 1945. Historiografija, publicistika i memoarska literatura, Zagreb, 2009, str. 9. Autorica, već prema podnaslovu rada, daje i pregled literature. Usp. sa novijom literaturom objavljenom  u Srbiji, na pr. Geiger Vladimir, Tito i likvidacija hrvatskih zarobljenika u Blajburgu 1945, Istorija 20. veka, 2010, vol. 28, br. 2, str. 29-52.

[13] John Ivan Prcela, Dr. Dražen Živić, Hrvatski holokaust, Dokumenti i svjeodčanstva o poratnim pokoljima u Jugoslaviji,  Hrvatsko društvo političkih zatvorenika, Zagreb, 2001. http://www.pobijeni.info/userfiles/HrvatskiHolokaust.pdf

[14] Za upoznavanje sa literaturom vidi gornje naslove.

[15] U daljem tekstu u zagradama su intervencije, dopune ili ispravke priređivača koje su išle samo u pravcu da tekst učine čitljivijim i razumljivijim, bez ulaženja u autorov pravopis koji je ostavljen u izvornom obliku.  Tako je na pr. dopunjena oznaka za dan, dodate tačke na kraju rečenice, a u gornjem levom uglu, radi lakšeg praćenja naznačen datum nastanka upisa, ili mesto, a u desnom oznaka broja stranice.

[16] Neprijateljska operacija Wehrwolf je započela 6. februara i imala za cilj proboj na virovitičkom mostobranu. Sreta Savić, nav. delo, str. 89.

[17] Mjesto Gajić je udaljeno 2 km od Draža.

[18] Draž (mađarski Darázs) mesto u Baranji.

[19] Borbe u tom periodu su poznate i kao „operacija Bolmanski mostobran“.

[20] Tekstilna fabrika Tivar je važila za jadnu od najvećih u čitavoj zemlji. Imala je preko 2300 zaposlenih radnika u 1936 godini.

[21] Taj datum 09.05.1945. će postati Dan pobede.

[22] Dravograd ili Unterdrauburg je gradić na samoj granici Slovenije sa Austrijom.  http://en.wikipedia.org/wiki/Dravograd

[23] Azanja je selo u Podunavskom okrugu, pored Smederevske Palanke.

[24] Taj opis hapšenja bivšeg učitelja, četnika Živadina, završava rečima  „dalje ne znam za njegovu sudbinu, sigurno se nije dobro proveo“.

EX PANNONIA

 

Prelom broj 11

Magyarul


Fábián Bórbála

TÉRRAJZ

A gázvilágítás bevezetéséről Szabadkán

 

lépést kell tartanunk a mívelt világgal, lépést hazánk többi városával ’s eredményt felmutatnunk, hogy azok között, méltó helyet foglalhassunk. Ily sürgős teendők egyike közé sorozandónak vélném a légszesz világításnak városunkba való behozatalát.”(1)

Történelmi tudásunk pontosításában, térbeli elhelyezésében mindig fontos segítséget jelentenek a térképek. Ha valaki a közvilágítás kutatásával foglalkozik csak ritkán tudja ezt a segítséget igénybe venni, mivel csak ritkán készítettek erről térképet, s azokat is csak kis példány számban. Meglepő módon az egyébként jól használható kataszteri térképek nem tűntetik fel a lámpák helyét, pedig a XIX. század második felében éjszakáként az egyik legfontosabb tájékozódási pontok, illetve segítségek a lámpák voltak. Ezeken a térképeken a keresztek, kutak, s egyéb öntöttvas oszlopok megtalálhatók, igaz ugyan, hogy a lámpaoszlopok többsége ekkor még fából készült, de településekként eltérő mértékben a lámpák a házak falára erősített vaskarokon (konzol) is megtalálhatók voltak, s legalább a főtéren már többkarú öntöttvas oszlopokkal, kandeláberekkel is találkozhattak a korabeli járókelők. A modern világítások két formája : a gáz- és a villanyvilágítás lehetőséget adott arra hogy egy központból több fogyasztót – akár egy egész várost – lássanak el, aminek megvalósításához szükséges volt egy hálózat kiépítése is. A hálózat pontos megtervezéséhez pedig egy térkép kellett. Korábban az olaj és a petróleumlámpák egymástól függetlenül álltak, s főként csak az utóbbiak esetében történt meg, hogy egy új lámpa felállításakor, vagy egy lámpa áthelyezésekor – helyének meghatározásakor – szükség volt egy kis térképre, inkább csak vázlatrajzra, amelyen a pontos helyet bejelölték, illetve megállapították.[2] Nagyon ritkán történt meg, hogy már kész térképre a lámpákat is bejelölték, pl. Kecskemét esetében az 1860-as kövezési vázlatot használták az új lámpák helyének meghatározására, mikor megduplázták a lámpák számát.[3]

Nem meglepő tehát, hogy Szabadka összes petróleumlámpáinak helyzetéről az első – s talán egyetlen – térkép 1897-ben készült,[4] akkor sem a város elhatározásából, hanem a főispán kérdésére, aki a szabadkai közvilágítási helyzetet szeretette volna jobban megismerni. A térkép közepén nem találhatóak piros pontok, amelyekkel a lámpákat jelölték, s a város széle felé is elég gyéren vannak elhelyezve. Ebből a sajátosságából és mert tudni lehet, hogy 1897-ben készült, vagyis 7 évvel a gázvilágításnak Szabadkára történt bevezetése után tudni lehet, hogy a petróleumlámpák elhelyezkedését bemutató térképről van szó. A párja, amely a gázlámpák helyét mutatta meg nem maradt fenn. A térképhez kapcsolódó iratból kiderül, hogy ekkor 168 lámpa világított éjszakánként Szabadka utcáin.

A petróleumlámpák ekkor már csak a külvárosokban voltak megtalálhatók, de az 1880-as évek végéről több jegyzék is fennmaradt, amely a petróleumlámpák „eredeti”, pontosabban mondva utolsó, legteljesebb állapotát mutatatja a gázvilágítás bevezetése előtt. Az 1880-as évek közepén, amikor a Szabadka városa több vállalkozóval is szerződést kötött, minden bizonnyal több térkép, vázlat készült a lámpák elhelyezésére. Ekkor már kész volt, sőt nyomtatásban is megjelent a városa háromszögelése felmérése alapján Könyves – Tóth Mihály által készített térkép, és ezt használták a tervek elkészítésénél. A levéltárban a vázlatok közül kettő is fennmaradt, amely a gázgyár felépítőjétől származik, illetve az egyik minden bizonnyal, mert a vállalkozó pecsétje is megtalálható rajta.[5] A másik ennek az első térképnek, a „Gasbeleuchtung-Rajon”, magyarul „Gázvilágítási kerület”-nek a tisztázatának tekinthető, ennek címe a „Térrajz Szabadka szab. kir. város légszeszszel világitandó utcáiról”.[6] Ez a két térkép azért különleges, mert ritkán maradt meg ilyen típusú térkép. Általában vagy a szerződéshez kapcsolt térkép maradt meg,[7] vagy a lámpák végleges felállítási helyét megmutató térkép.[8]

Az 1897. évi térképhez kapcsolódó iratból kiderül, hogy korában nem tartották nyilván – legalábbis a mérnöki hivatalban – a kőolajlámpákat.[9] Valamiféle nyilvántartásuk mégis lehetett, mert már 1856-ban, a felállításukkor számokkal láttak el az akkor még photogén[10] lámpákat.[11]  A rendőrkapitányi hivatalnak pedig kötelessége volt a „közvilágításra való felügyelet”,[12] ha pedig nem tudta volna, hogy hány darab és hol található lámpa Szabadkán, akkor könnyen lába kelhetett volna valamennyinek, pedig a lámpák többek közt a betörések, lopások ellen is védték a lakosságot. A lámpáknak nemcsak a közbiztonsági rendeltetésük volt, hanem a tájékozódást is elősegítették, sőt mivel ekkoriban még nem minden városban volt közvilágítás – falvakban pedig alig-alig – a városfejlődés egyfajta mutatójának is tekinthetők és ezért reprezentációs feladatot is elláttak. A gázvilágítás – mint nagyvárosi világítás – bevezetése csak a legfontosabb, leggazdagabb utcákba történhetett – először -, és ezzel a központ elkülönült a város más részeitől.

Az új és még újabb világítási módokra való áttérés a város modernségét is kifejezte.[13] Magyarország esetében a gáz – korabeli elnevezésével élve légszesz – világítás a rangjelzőnek is tekinthető, ugyanis a 26 törvényhatósági jogú városból – 1870 után ez a legmagasabb városi rang Magyarországon a szabad királyi helyett – huszonegyben építettek gázgyárat.[14] 1914-ig 33 településen[15] vezették be a gázvilágítást, ezek közt csupán három volt nem rendezett tanácsú város –  azaz nem a törvényhatósági jog alatt következő kategóriába tartozó -, és a nem törvényhatósági jogúak közül négy nem volt megyeszékhely. Csupán egyetlen település, Vágújhely nem tartozott sem a megyeszékhelyek, sem legalább a rendezett tanácsú városok közé, viszont vármegyéjében, Nyitrában még két gázgyár volt található. Nyitra megye ennyiben hasonlít Bács-Bodrog vármegyéhez, mivel csupán ebben a két megyében – a 64 közül – volt 3 gázgyár is, a legtöbben viszont egy sem volt található. Bács-Bodrog megye helyzete azonban annyiban sajátos, hogy éppen a megyeszékhelyen, Zomborban nem épült gázgyár, bár a gázvilágítás bevezetésén itt is gondolkodtak.[16]  A gázvilágításnak – bár csak éjszaka használták – a XIX. század második felében tehát mindenképpen a városi rangot kifejező funkciója is volt. A kövezés mellett olyan infrastrukturális fejlesztés volt, amit nemcsak a városlakók, hanem a városba látogatók is értékeltek. S a városfalak lebontása, a kapuk megszüntetése után az infrastrukturális fejlesztések nemcsak a modernizációt jelentették, hanem a városi rangot is.

A közvilágításnak gyakorlati funkciója az éjszakai közlekedés megkönnyítése volt. Ezt a feladatot a gázvilágítás jobban tudta teljesíteni, mint a petróleumvilágítás, mert a lámpáknak nagyobb fényerejük volt és ezt a fényerő állandó volt, míg a petróleumlámpák elhasználódottságuk mértékében a fényerejük is csökkent, azaz kisebb területet tudtak jól megvilágítani, vagy ahogy akkoriban mondták csak a gázlámpák tudták igazán „nappali fénybe” varázsolni az utcákat. Ma már nehéz megválaszolni azt a kérdést, hogy az utcák nappali és éjszakai forgalma között milyen eltérések voltak, illetve mennyiben változott az utcák a látogatottsága éjszaka. Amikor minden bizonnyal a színházból, kocsmából való hazajutás volt az egyik legfontosabb cél, de minden bizonnyal a malmok felkeresése is fontos cél lehetett – mint a szezonban éjjel-nappal működő üzemeknek. Legalább ilyen fontos volt a vasútra való eljutás. Ekkor – hacsak nem nagyon siettek – a legszélesebb, lámpákkal is ellátott utcákat vehették igénybe, de ilyen fontos lehetett a gyalogosoknak, hogy van-e járda az utcában a kocsisoknak pedig hogy kövezett-e az utca, mivel ezek a biztonságosabb gyorsabb eljutást tették lehetővé.

Egy 1885-ből származó lámpajegyzék[17] alapján megállapítható, hogy az 1870-es évek végén kezdett kövezési program eredményeként kőburkolattal ellátott utca éjszakánként világított is volt. Az 1883-ig kövezett utcák – kivéve az országutak folytatásaként a városból kivezető utakat, mint a Halasi, Zombori, Zentai és Zimonyi út, illetve a Zimonyi útról a vasúthoz gyorsabb eljutást jelentő Töltés és – folytatásában – a Wesselényi utcákat – ezek az utcák[18] Szabadka belvárosát is kijelölik, középpontjában pedig a város főtere a Széchenyi tér helyezkedik el. Ez részben magyarázatot ad arra, hogy a gázvilágítás bevezetése után is, bár a gázgyár a II. körben volt, de ez a kör a III. körrel együtt kevésbé volt világított, mint a többi körök, még talán az V. kör volt hasonló helyzetben. Ugyanis a fent vázolt téglalap területe az I, IV, VI, VII. és VIII.. kör egy részét – a főtérhez közel lévőt – foglalta magában. Az 1878-ban kezdődött kövezés a tehetősebb lakosokat ösztönözte, másokat – ha a szabályozási vonalba esett a házuk – kényszeríttette az építésre, ezért ezen a területen több díszes ház épült.[19] A fontos városi és egyéb középületek többségükben szintén itt voltak megtalálhatóak. Ez lehetett a város legsűrűbben, tehát emeletes épületekkel lakott része, s a módosabb polgárok – vagy nemesek – házainak többsége is erre a területre koncentrálódhatott. A gázvilágítás bevezetésénél általános alapelv volt, hogy először a belvárosban építették ki, pl. Pécs esetében a gázvilágítást a belváros azon részére tervezték, amely korábban városfalakkal volt körülvéve, tehát a város magja volt, olyan értelemben is, hogy a külvárosok körülötte helyezkedtek el – ugyanekkor ez volt a legsűrűbben lakott városrész is.[20]

Ugyanezen jegyzék alapján megállapítható, hogy elsősorban az I. kör, valamint az V, VI, VII. és VIII. körök voltak világítva, tehát főként a városnak a vasúthoz közel eső része, a városi tanácsot vádolták is azzal, hogy az építkezéseket, fejlesztéseket csak a városnak erre a területére koncentrálja, illetve a kalauzokban főként a városnak ezt a részét ajánlották megtekintésre az ide utazóknak. A II, III és IV. körben a világítás csupán a szélesebb utcákra, a fő közlekedési útvonalakra terjedt ki az 1880-as évek közepén, de ezekben a körökben nem sokat változott a helyzet 1897-ig.[21]

A térképeken kívül a szabadkai lámpák elhelyezkedéséről fontos információkat szolgáltat a „Kimutatás a behozandó légszesz lámpákról és a megmaradandó petróleumlámpákról” című táblázat,[22] amely a város összes utcáját áttekinti. Ez alapján megállapítható, hogy az akkor létezett 261 utcának kevesebb, mint a felében, 110 utcában volt csak világítás, s az arányon nem sokat változtatott, hogy még ebben az évben 9 olyan utcában állítottak fel lámpát,[23] ahol még nem volt. A táblázat készítése idején 395 db petróleumlámpája volt Szabadkának, 1889-ben már 423 lámpát vett bérbe a várostól Nagy Mihály utcavilágítási vállalkozó.[24] A kimutatás szerint a 110 korábban világított utcából 105-ben továbbra is megmaradt volna a petróleumvilágítás. Az összes utca, ahol korábban volt világítás, a tervezet szerint ismét világítva lett volna, vagyis a beosztásukon lényegileg nem változtattak. Valójában a lámpák számát növelték meg, ennek lehetett olyan következménye is, hogy mivel a lámpák nagyobb része utcasarkokon állt, ezzel kisebb utcák világítását is „megoldották”, amelyben valójában nem volt ezután sem lámpa. A gázzal világított utcák és terek száma 47 az 1887-es kimutatás szerint, bár 1884-ben még 62 utcavilágítását tervezték. A Riedinger L. A. Maschinen und Gasapparatenfabrik cég[25] által készített vázlat először még a 62 utcára készült, csak később jelöltek meg  rajta 17 utcát fekete – ceruza – keresztekkel, amelyek többsége csupán kis, rövid utca volt, s az 1890-es évek elején mégis gázvilágítást kapott.  A Riedinger augsburgi cég által készített gázvilágítási terv (Gasbeleuchtungs-Rajon mit Röhren und Laternen – Plan) szerint az I. kör szinte valamennyi utcája és tere gázvilágítást kapott volna, és a város fent meghatározott központja is. A tárgyalások közbeni alkudozások miatt később a főtértől távolabb eső részén az I. körnek a Bercsényi – Damjanits – Wesselényi – katona? utcák által határolt tömb belső utcái a Kölcsey utca kivételével nem kerültek rá a Térrajzra. Ugyanez történt a VIII. köri Sipos és Szalay László utcákkal, mivel a velük párhuzamos Virág és Ikra kapott gázvilágítást, ugyanúgy mint a rájuk merőleges Raktár és Kossuth utcák.

A gázvilágítási terv, terv voltát bizonyítja az is, hogy mindkét gázgyár hely fel van tűntetve a terven, és ezért a hozzájuk közelfekvő utcák világítása is, amely később a közvilágítási lámpák számának csökkentése miatt már nem került rá a Térrajzra. Amikor a gázgyár számára alkalmas helyként a Zentai úti telek mellett döntöttek, az V. kör gázvilágítást is elvetették a Zombori út kivételével, és ebben a körben sem fejlesztették a közvilágítást. A lámpák elhelyezkedése az utcákat és a tereket is kijelöli a térképen, ugyanis a tereken lehetőleg egymással párhuzamosan, több sorban, az utcákban pedig cikk-cakkban tervezték elhelyezni a lámpákat.

Az utcai lámpák száma, méginkább a csővezeték hossza az egyik lényeges kérdése volt a gázvilágítási szerződésnek, mivel a vállalkozónak az állt érdekében, hogy minél kevesebb csövet fektessen le, s ezzel a hálózattal minél több fogyasztót lásson el. A belvárosra kívánta tehát korlátozni a gázvilágítást. Ezt sokszor azzal indokolták, hogy a nagy területű városok ellátása, milyen sok befektetési tőkét igényel. Ez a gondolat nemcsak a vállalkozók részéről merült fel,[26] hanem később ezzel is indokolták, hogy Magyarországon miért épült fel kevés gázgyár.[27]  Ezzel szemben A magyar korona országainak gyáripara az 1898. évben könyv szerzője arra a megállapításra jutott, hogy a gázgyárak alapításában a település földrajzi fekvése nem fontos, hanem a nagymennyiségű fogyasztás, ami fejlődőképes településeken várható.[28] A szabadkai lakosok először nem voltak bizalommal az új világítás iránt, mert amikor a vállalkozó megkérdezte tőlük, hogy mennyi lángot szeretnének házaikba, lakásaikba vagy üzleteikbe, sokkal kevesebben jelentkeztek, mint Újvidéken, ezért a szerződéskötéskor a vállalkozó magasabb árat szabott/állapított meg a „magánosok” részére, viszont a városnak alacsonyabbat[29] – minden bizonnyal üzleti megfontolásból, hogy a támogatást megnyerve mielőbb üzemelni kezdhessen a gázgyár. A város ugyanis sokáig disputált, válogatott a különböző vállalkozók között. A végleges döntés meghozásában minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy Baja és Újvidék, valamint Pancsova már szerződést kötött ezzel a vállalkozóval, sőt Baján a gyár már nemcsak felépült, hanem 1887-ben üzemelt is.

Egy 1885-ös tervezet szerint a városi mérnök a gázvilágítás bevezetésére a következőket számolta ki:[30]

Főutak Mellékutcák Az összes
A csőhálozat hossza

8000 m

17000 m

25000 m

A lámpák egymástóli távolsága

35 m

55 m

A felállítandó lámpák száma

220 db

310 db

530 db

1887-ben a gázvilágítási tervvel benyújtott ajánlatában Riedinger két alternatívát javasolt a városnak.[31] Ezeket a következő táblázatban foglaltam össze:

A

B

Közvilágítási lámpák száma

530 db

400 db

csővezeték hossza

28000 m

20000 m

lámpák átlagos elhelyezkedése

52,8 m

50 m

A tanács a B változat mellett döntött, és „Szabadka város közönsége az „egyesített légszeszgyárak” ausburgi céggel, mely állítólag Riedinger L. et. céggel azonos …”[32] kötött szerződést 400 közlámpára.[33] A légszeszvilágítási szerződés szövegébe, Baja, Pancsova és Újvidék városaival ellentétben az került, hogy nem 2000, hanem 3000 láng ellátására képes gyárat építsen a vállalkozó. Ezenkívül a gyár építésekor nem egy gáztározót épített fel, hanem kettőt egymás mellé, úgy mint Szegeden. „A szabadkai légszeszgyár 1897-röl kimutatott 24 kilométer  csőhálózat mellett 351,770 köbméter fogyasztást, 490 utczai és  3050 magánlángot.” [34]

A közvilágítási lámpák számának emelkedésében fontos szerepet játszott Szabadka lakossága is, mivel az 1860-as évektől kezdve folyamatosan utcai lámpák felállítására és üzemeltetésére vonatkozó kérvényeket nyújtott be kezdetben a Gazdasági székhez, később a városi tanácshoz. A kérvények száma az 1890-es évek első felében megnövekedett, ezek jobb és könnyebb elintézése végett a városi főmérnök, Frankl István már 1894-ben javasolta, hogy állítsanak fel egy bizottságot, ami a „világítási terület kibővítésére” egy átfogó tervezetet készítene és ennek fokozatos megvalósításával a kérvényeknek is elejét lehetne venni, s megakadályozni, hogy asz ügyosztályok közt elakadjanak és elintézés nélkül a levéltárba kerüljenek.[35] Szabadkán világítási terület lényeges kibővítésére csak a századforduló után került sor, és előzetes tervet is csak ekkor készítettek. A főispán érdeklődése minden bizonnyal elősegítette az 1897 után bekövetkező változásokat, a lakosok igényei folytán az 1897. évi 168 darabról 1904ig alatt majdnem a kétszeresére, 300 darabra kellett emelni a petróleumlámpák számát, pedig közben kisebb mértékben ugyan, de a gázlámpák száma is emelkedett. A Térrajz pedig a gázvilágítási terület 1908-as nagy méretű kibővítésig használható maradt, bár valószínűleg létezett egy végleges változata is, amelyen a lámpák számai is fel voltak tűntetve, illetve, hogy fél- vagy egészéjjeles lámpák-e.

Rövidítésjegyzék:

BKMÖL : Bécs-Kiskun Megye Önkormányzati Levéltára

CsML : Csongrád megyei Levéltár

SzTL : Szabadkai Történelmi Levéltár

Summary:

GROUND PLAN

The Beginnings of Gas Illumination in Szabadka

Ground Plan is the title of a map, most probably drawn by the town engineer of Szabadka at the end of the 19th century. It indicates the planned placement of gas lamps around the city. In the same time, this map is the final version of the draft (known as Gasbeleuchtung Rajon – Gas Lighted Region) prepared by the gas factory during its negotiations with the local council.

The introduction of gas lighting has meant modernisation for the town ofSzabadka. In addition to infrastructural development, it also brought a municipal recognition to the settlement, as before 1914 only 33 towns of the country had a gas factory, 21 of which were officially declared as municipal cities. On the other hand, only 5 municipal cities did not have a gas factory (Zombor belonged to the latter group).

The above mentioned two maps are accompanied by a third one, dating back to 1897, which demonstrates the places of oil lamps. Unfortunately, its complementary map which would indicate the places of gas lamps has not remained. The former drawing spectacularly presents the changes in the placement of oil lamps after the introduction of gas illumination – petroleum lamps have literally disappeared from the town centre. While reconstructing the original distribution of oil lamps we have been guided by the “Report on imported gas lamps and remaining oil lights”. From this document, it was possible to detect that out of the 261 streets and squares of the town, 110 had public illumination, and only 9 streets/squares received new lighting. In other streets only the number of lamps has been increased. In 1884, the town planned to lighten up 62 streets, while in 1887, the Ground Plan only includes 47 streets. Beside roads which lead to neighbouring towns, illumination has been brought into the following rectangular area:  Train Station – Raktár Street – Széchenyi Square – Petőfi Str. – Vörösmarty Str. – Pázmány Str. –Damjanits Street. TheMain Square is situated in the middle of this area. All public buildings were found in this part of the town, and the streets were paved. This used to be the busiest part of the town, surrounded by pretty, 1-2-storey buildings.

In conclusion, we can state that the introduction of gas illumination has not only improved the lighting conditions, but also had a representative role – for example, it highlighted the city centre at night.


[1] SzTL, F:002. 4792/polg.1872 – Malagurszky tanácsnok véleménye

[2] Az egyik első ilyen típusú vázlat Pozsonyban készült a Mihály kapu környékének megvilágításáról 1783-ban.  A térkép nyomtatásban is megjelent – In: Hrádek, Pavel, 140 rokov bratislavskej plynárne [A pozsonyi gázgyár 140 éve], Bratislava [Pozsony], 1996,  20 p

[3] BKMÖL XV.1. a) 437-es számú térkép

[4] SzTL, F 002 mérn. 255/1897

[5] Gasbeleuchtungs-Rajon mit Röhren und Laternen – Plan (SzTL, F:002. 14021/ polg. 1886) [Gázvilágítási vázlat csövekkel és lámpákkal] 1: 5000 méretarányú, A cím alatt található körpecsét külső felirata: Maschinen und Gasapparatenfabrik [Gép- és Gázkészülékgyár], a belső kör felirata: Riedinger¨Augsburg

[6] SzTL, F:002. 14021/ polg. 1886

[7] Szegeden a gázlámpák elhelyezkedéséről készítetett egy kézzel másolt térképet a gázgyár (CsML IV. 1107. b. 4903/1865;és a  4995/1865 számú iratokban) és Nagy Lajos városi mérnök pedig a petróleumlámpák elhelyezéséről.

A szegedi térkép újrarajzolva megjelent: Szeged története, 3/1. kötet, szerk: Gaál Endre, Szeged, 1991, 90-91. o. és közöttük a 2. számú grafikai melléklet

Deák Bertalan – Szita László, A pécsi légszeszgyár, Pécs, 1970, 19. o.

[8] Pl. Szeged esetében a város titkos levéltárában. – CsML IV. A 1021 b 92-es számú szerződés

[9] SzTL, F 002 mérn. 255/1897

[10]Photogen az angol kőszénből nyert, rectificált, s a kátrámytól megtisztult szén-vizeny, folyadékos állapotban.” „November óta a világhírű Pesten és Bécsben, Temesvárt és Szabadkán egyaránt nem világító, csak sötétlő olajlámpáktól megszabadultunk, vizszesz (helyesebben kőszénkátrányolaj, steinkohlentheer-oel, hydrocarbur, photogén) világításunk van, egyelőre 150 lámpa;” (In: Magyar Sajtó, 1857/13. szám)  – Szabadkán kívül a felsorolt többi városban légszeszvilágítás volt.  A photogén korabeli elnevezést és írásmódot a ma már esetleg félrevezető fotogén miatt használom. A témáról bővebben: Fábián Borbála, „Világít nekünk Singer olcsón és jól” I. rész, Szabadka „conservativ” fényei , In: Bácsország 2005/3, 57-9. o.

[11] SzTL, F: 273.84 gazdasági jkv. 1818/1856

[12] Szabadka szab. kir. város szabályrendeletei, Szabadka, 1884, 65. o.

[13] Schlör Joachim, Nachts in der grossen Stadt 1840 bis 1930[Éjszaka a nagyvárosokban 1840 és 1930 között], München, 1994

[14] Fábián Borbála, Adalékok Magyarország közvilágítástörténetéhez a dualizmus korában (1867-1914), hogyan alakult ki és működött a modern világítási rendszer egy kisváros példáján keresztül bemutatva, Szeged, 2002, kézirat, melléklete

és Laky Dezső, Magyarország városainak háztartása az 1910. évben, Budapest, 1916, 27. o. (ugyanez megjelent a Magyar statisztikai közlemények 58. kötetében)

[15] 1873-ben Pest, Buda  és Óbuda egyesült, ezért nem 34 városról van szó, pedig Budán már az egyesülés előtt felépítették a gázgyárat. Pest volt az egyetlen város, ahol több gázgyár is felépült. 1913 után, mikor az Óbudai gázgyárat felépítették, a fővárosban is egy gázgyár üzemelt.

[16] Magyar Országos Levéltár Belügyminisztérium iratai (K 150) V. kútfő  37735/1872;

SzTL, F:002. 4792/polg.1872

És az egy évtizeddel későbbi próbálkozásról: Muhi János, Zombor története, 1944, 214. o.

[17] SzTL F: 002. 801/polg.1885

[18] Raktár (később Jókai), Petőfi, Vörösmarty, Pázmány, Damjanits a vasút vonallal bezárólag. Ezen a hozzávetőleges téglalapon belül belső útvonalak: Deák, Kossuth, Bem és a Virág utcák.

A kövezésről: Iványi István, Szabadka szabad királyi város története, II. rész, Szabadka , 1892 [reprint,1991, 641-2. o. és Váli Gyula: Város fejlesztés, In: Szabadka város közigazgatása 1902- 1912 években, Szabadka, 1912, 127 . o.

[19] Iványi István, Szabadka szabad királyi város története, I. rész, Szabadka , 1886 [reprint] 550.,610., 619 -622 o.

valamint Szabadka fejlesztése, In: Szabadkai Hírlap, 1890. IX. 11., 2. o. : „Az előbbi hatóság idejében történt nagy kövezési program indította meg nálunk a nagyobb mérvű építkezést. A polgárok belátták, hogy a nagy kövezés kötelezettséget ró rájuk és építettek.”

[20] Deák Bertalan – Szita László, A pécsi légszeszgyár, Pécs, 1970,  20. o.

[21] SzTL, F:002. mérn. 255/1897-es térképe

[22] SzTL, F:002. 14021/ polg. 1886

[23] SzTL, F:002. mérn 292/1887

[24] SzTL, F:002. 639/polg 1889

[25] Riedinger-nek a Gép- és Gázkészülék gyára mellett számos gázgyára is volt, ezek működtetésére részvénytársaságot is alapított, amelynek neve először Ausburgi légszeszgyárak volt, később Egyesített Légszeszgyárak [Verienigte Gaswerke] lett a neve.

[26] Pl. Pippig F. Szabadka városának küldött levelében: „Ezennel hajlandó vagyok légszeszgyár felépítését és üzembe vételét következő feltételek alapján elvállalni megjegyzem hogy ezen város ugy földrajzi mint helyzetrajzi fekvése utczáinak rendkívüli hossza és szélessége által okozta befektetési kötségek a biztosított és várható légszesz fogyasztás mennyiségével arányítva nagyobb befektetési tőkét fognak igénybe venni.” (SzTL F. 002 677/polg. 1884)

[27] Technika világa, szerk: Beke Manó, Budapest, Atheneum, é. n., 489. o. : „A vidéki városok, különösen az alföldi nagyobb városok, ugyanis oly rendkívüli nagy területen fekszenek, hogy világításuknak egy központból va1ó ellátása igen nagy tőkebefektetéssel járna és tekintve, hogy ezen városok lakossága jórészt földmívelő; nagy magánfogyasztásra ott számítani nem lehet, minek következtében nagyobb tőkebefektetés igen kockázottnak látszik.”  – Ennek a véleménynek ellentmondani látszik, hogy az 1914-ig Magyarország területén létesült 33 gázgyár 1/3 része az Alföldön volt.

[28] A magyar korona országainak gyáripara az 1898. évben, XVIII. füzet, Budapest, 1900, 89. o.

[29] A szakértői vélemény hivatkozik ezekre az adatokra: „Szabadkán a magán fogyasztók száma Ujvidék háta megett maradt és így joggal nem követlehető hogy egy kevesebb fogyasztással biró közönség egy nagyobb befektetési tőkét igénylő csőhálózat mellett egyenlő árban kapja a légszeszvilágítást , megjegyzendő azonban it, miszerint a város maga mint morális testület a közvilágitást és a nyilvános épületekhez szükséges legszesz mennyiséget olcsóbban kapja mint akár Baja Páncsova vagy Ujvidék városai s igy a magasabb ár csakis az egyes magán fogyasztókkal szemben áll fenn.

… Mert a létesitendő légszeszgyár költség daczára annak, hogy az összfogyasztás az Ujvideki alatt fog maradni , mert tekintettel arra hogy a főcsőhálozat maga 8000 mtrrel hosszabb lesz maga a gyár épület pedig a jövő kiterjedhetés tekintetéből már eleve sokkal nagyobbra épitendő az idővel beállandó nagyobb fogyasztásoknál sokkal későbben van helye az árengedésnek, mint egy nagyobb fogyasztással : és kisebb beépítendő tőkét igénylő telepnél.” (SzTL F: 002. mérn. 334/1888)

[30]SzTL, F:002. mérn. 212/1885

[31] Ezen tervezet beosztása szerint az egész rayon mintegy 530 lámpát igényel, én azonban mert szerződési minimumul 500 lámpát fogadok el, melyekhez 24,000 méter főcsővezeték és legkevesebb 4000 méter mellék vezetékek válnak szükségessé. minthogy továbbá egy egész csőhálózatnak nagyobb fele majdnem kizárólag  utcai világitásra használtatnék. mivel ebben semmi vagy vajmi csekély számu magán fogyasztásra van kilátás a bajai szerződéssel szemben egy nagyobb számu garantált évi égési órát kell igényelnem. Baján ugyanis csak a belváros van  gázvilágításra megállapítva melyben legalább ¾ rész megfelelő számu magánfogyasztót szolgáltat.

[] Végre bátorkodom még megjegyezni, miszerint azon esetre ha a légszesz-világitási felületre nézve egyezség jöhetne köztünk létre, azaz ha csak 20,000 méter csőhálózat 400 közlámpával kivántatnék, miáltal azon utcák melyekben magánfogyasztó nincsen [kihagyatnának], azon esetben késznek nyilatkozom az égési órák számát 500nak egy nyolcezred kr árra – reducálni.

Ez aztán a városnak évenként csak 10800 frt kiadásába kerülne a légszeszvilágitásért (SzTL, F:002. 2674/polg. 1887)

[32] BKMÖL IV. 1407. b. 8620/1906 Kig. ir. – alapsz.: 22080/1912

[33] SzTL F: 002. 2218/tan. 1891

[34] A magyar szent korona országainak közgazdasági állapota az 1898. évben, a kereskedelmi és iparkamarák jelentései a kereskedelemügyi ministrehez, Bp., 1899, 78. o.

[35] SzTL, F:002. mérn. 957/1894

A SZABADKAI TÖRTÉNELMI LEVÉLTÁR 60 ÉVES TEVÉKENYSÉGE

A SZABADKAI TÖRTÉNELMI LEVÉLTÁR  60 ÉVES TEVÉKENYSÉGE 

BEVEZETŐ RÉSZ

A publikáció levéltári szolgálatunk fennállásának 60 éves évfordulója alkalmából készült, azzal a céllal, hogy az intézmény tevékenységének bemutatása és áttekintése mellett a  polgároknak és a kutató nyilvánosságnak is tájékoztatót nyújtson.

A Levéltár története című fejezetben az intézmény 60 éves tevékenységét követjük nyomon, figyelembe véve mindazokat a szempontokat, melyek kihatással voltak kialakulására.

A levéltári anyag című fejezetben a levéltári anyag fajtáiról, mennyiségéről, tulajdonságairól és felhasználásának különböző lehetőségeiről beszélünk.

A személyzet cím alatt az alkalmazottak szakmai végzettségéről van szó. Megadjuk a 60 év alatt foglalkoztatott levéltári dolgozók, és a levéltárban töltött munkaéveik áttekintését. Külön fejezetben felsoroljuk az intézmény eddigi igazgatóit, és megadjuk a velük kapcsolatos biográfiai és bibliográfiai adatokat.

Kiállítások és kiadványok című fejezetben felsoroljuk a megrendezett kiállításokat, az azokat kísérő kiadványokat, a publikációkat fajták szerint – a monográfiáktól a folyóiratokig, a digitális formában is megjelent  anyagfeltáró publikációkig.

***

Ahhoz, hogy egy levéltár sikeresen végezhesse feladatkörébe tartozó tevékenységét, szükséges a raktárhelyiségek biztosítása,  megfelelő szakmai képzettségű alkalmazottak foglalkoztatása, a levéltár tevékenységének jelentőségéről létező köztudat, a megfelelő törvényhozási és pénzelési háttér biztosítása. Sajnos Levéltárunk hat évtizedes fennállása alatt a fent felsorolt feltételek egyike sem volt teljes mértékben biztosítva.

***

Elképzelésünk, hogy a Szabadkai Történelmi Levéltár egy olyan korszerű és nyílt intézménnyé váljon, melynek fejlődése és fejlesztése iránt egyaránt érdekeltek lennének Szabadka, Topolya és Kishegyes község polgárai, de tudományos és közművelődési nyilvánossága is.

Feladatunk a levéltári anyag leghatásosabb védelme: a levéltári anyag feldolgozása, mikrofilmezése, a rendezett állagok digitalizációja és más módon történő tárolása és megőrzése az eljövendő generációk számára. Külön gondot kell fordítani a gyűjtőterületen levő szervek és azok által alkotott anyag nyilvántartására, az iratellenőrzésre, a selejtezések felülvizsgálatára, az iratkezelési szabályzatok és tervek véleményezésére, a levéltári anyag átvételének törvényszerű lebonyolítására.[1]

Szabadka, 2007.07.05.

A Történelmi Levéltár Igazgatója, Stevan Mačković, főlevéltáros

  

  

A LEVÉLTÁR TÖRTÉNETE ÉS TEVÉKENYSÉGE

(1946/1947-2007)

Az írásos dokumentumok megőrzésének szükségességét az emberiség még az írástudás kezdetekor belátta. A XVIII. század közepétől az állami szervek megszervezésével, a közigazgatási ügyvitel bevezetésével párhuzamosan „irodai” levéltárak alakulnak. Céljuk a hivatalok kezelésében lévő dokumentumok őrzése a polgárok birtok- és más jogai megvalósítása céljából. A történeti tudomány fejlődésével a XIX. században tudatossá vált a tény, hogy a levéltárak a történeti források kikerülhetetlen lelőhelyei. Ilyen forrásanyag alapján készült el a szabadkai Gimnázium tanára, Iványi István odaadó kutatása eredményeként Szabadka két kötetes monográfiája is.[2]

A szabadkai Levéltár története folyamán az iratok raktározásának két periódusát különböztetjük meg. Az első időszak 1743-tól veszi kezdetét és egybeesik a város ügyvitelének megszervezésével és a levéltári anyag őrzésének kezdeteivel. A Magisztrátus politikai-közigazgatási és bírósági hatósági szerveinek megalapításával 1743 júniusában, a katonai igazgatás megszűnése után, városunkat Szent Mária szabadalmazott kamarai várossá (Privilegiatum Oppidum Szent Maria) nyilvánították.[3]

Szabadka város pecsétje

Az erőteljes gazdasági, a politika és a közművelődés terén történő fejlődés következményeképpen 1779 után ez a folyamat nagyobb lendületet kap. Városunk ekkor kapja meg a szabad királyi városi rangot Maria Theresiopolis elnevezés alatt (Libera regiaque civitatis Maria Theresiopolis).

A város szabad királyi városi  rangja megmarad a Monarchia ideje alatt, az új Jugoszláv államban is egészen 1918-ig. Az első korszerű állami levéltár alapítására Vajdaságban – ez az Újvidéki Állami Levéltár – 1926-ban kerül a sor a Belgrádi Állami Levéltár kezdeményezésére.

A második világháború után, összhangban a levéltári szakma követelményeivel országszerte sor kerül a levéltári intézmények megalapítására. A levéltári anyag szervezett begyűjtése és védelme céljából a levéltári szolgálat megszervezését állami szervek veszik át.Az ebben az irányban megtett első lépés 1946-ban történik a Vajdaság Autonóm Tartomány Újvidék Város Végrehajtó Tanácsa Tanügyi részlegének 16800/1946[4] számú határozata alapján, amely  meghatározza a Szabadka város és Topolya járás levéltári gyűjtőterületét.

A szakma első feladata a  levéltárban fennálló viszonyok megvizsgálása és a levéltári anyag megvédése és biztonságos raktározása volt, és annak megakadályozása, hogy a dokumentumokat megsemmisítsék a szakemberek előzetes jóváhagyása és véleményezése nélkül.[5] 1947. július 17-én[6] kinevezik  Szabadka város és a szabadkai és topolyai járások levéltári  központjának vezetőjét – ezt a dátumot tartjuk régiónkban a levéltári szolgálat kezdetének .

A vezetői állást Blaško Vojnić Hajduk, a Városi Könyvtár igazgatója tölti be. Feladata a levéltári szakma megszervezése, megfelelő szakemberek foglalkoztatása, az intézmény és a levéltári anyag védelme, a gyűjtőterülethez tartozó szervek nyilvántartása, a veszélyeztetett levéltári anyag megmentése, szállítása és raktározása  (raktárhelyiségekkel még nem rendelkezett a Levéltár annak idején).

A háború utáni években elsősorban a levéltári anyag mennyiségét és állapotát kellett megállapítani. A háborús időkben nagy mennyiségű levéltári anyag megsemmisüléséről szerezhettünk tudomást.

Blaško Vojnić Hajduk hat hónapon keresztül tölti be a kettős funkciót[7], majd levéltári beosztását dr. Prokes Mihálynak adja át, aki ezt a munkát önkéntes alapon végzi. Vojnić Hajduk felmondása után, az év végén Ivan Rudićot nevezik ki igazgatóvá, már havi fizetés ellenében.[8]

Ivan Rudić értékes úttörő munkát végzett. Az irattárak bejárása mellett irattárosokat alkalmazott, betérképezte a gyűjtőterületen uralkodó viszonyokat, megtette a szükséges lépéseket azok kiküszöbölése érdekében. Jelentéseiben megadta a levéltári anyag állapotának és természetének az első leírását és ami még fontosabb, sikeresen mentett  meg nagy mennyiségű levéltári anyagot a megsemmisüléstől.[9]

Az első évi jelentés 1948. november 24-én készült el. A jelentés két „félévre” van felosztva, azaz a Prokes, majd Rudić által igazgatott periódusokra. Prokes hét irattárban írta össze és  helyezte védelem alá a levéltári anyagot. Megállapította, hogy 1944 őszén „néhány kocsi” levéltári anyagot Topolyára szállítottak. A jelentésében Rudić további adatokat adott a levéltári anyag sorsáról valamint a levéltári anyagot a terepen kezelő személyekről. A 18 létező irattárban a viszonyok megtarthatatlanok. A levéltári anyag nagy része tönkrement, vagy a megszállók széthordták. Rudić  nagy mennyiségű levéltári anyagot mentett meg a megsemmisítéstől.[10]

            A levéltári anyag begyűjtése és feldolgozása csak elegendő raktárhelyiség biztosítása mellett lehetséges. Kezdetben ez a kérdés megoldása lassan haladt. 1948 végén a Levéltár csak egy kis helyiséggel rendelkezett dr. Schulmann-nak, a Városi Múzeum igazgatójának köszönhetően. A Levéltári Központ címe a következő volt: Szabadka város és Topolyai járás Levéltári Központja, Szabadka, Lenjin park 11., Városi Múzeum, tel. 6-28 sz.[11]

            1949-ben a gyűjtőterület szükségleteire még két helyiséget biztosítanak, igaz bútor nélkül, az Engels utca 9. alatt[12] 1950 végén a Városháza harmadik emeletén a Levéltár még 11 raktárhelyiségre tesz szert.[13]

1951-ben növekszik a személyzet létszáma: egy levéltáros – a Levéltári Központ vezetője és egy segédhivatalnok dolgozik. Ivan Rudić, a Levéltári Központ vezetője 1949-ben Újvidéken 14 napos, Belgrádban egy hónapig tartó, 1950-ben pedig Dubrovnikban 7 hónapos tanfolyamon vesz részt. Az Intézmény továbbra is pénzügyi problémákkal, szűk raktári férőhellyel és személyzethiánnyal küzd.

Folytatódik a gyűjtőterületen nyilvántartott anyag átvétele. A következő két évben még két helyiséggel gyarapodik a Levéltár, szintén a Városháza harmadik emeletén.

1951. december 1-től Emil Vojnović kerül a Levéltár élére, ami az elkövetkező években jelentősen hozzájárul az intézmény szakmai fellendüléséhez[14].

Már 1952-ben, az előző Levéltári gyűjtőterület Levéltári Központja önállósul, a Szerbia Iskolaügyi Minisztérium 32355 sz. végzése alapján hozott Városi Népbizottság Végrehajtó Bizottsági 2173/1952 sz. végzése alapján, és a Szabadkai Városi Állami Levéltár elnevezést kapja.[15] Az Intézmény új hatáskörébe Szabadka község területe és a néhai Szabadka és Topolya járások területe tartozik.

Vojnović fő feladata az állomány gyarapítása volt, mégpedig a város 1743-1918 között működő közigazgatási szerveinek levéltári anyagának az átvételével. Az anyagot a Városháza két nagy termében helyezték el, a korabeli viszonyokhoz mérten tűzvédett helyen, úgyhogy érintetlenül átvészelte a két világháború veszedelmeit. 1947-ben sajnos, a levéltári tudomány alapelveivel ellentétben, sor kerül az állag szétválasztására. A Magisztrátus, a városi képviseletek és a királyi biztosok jegyzőkönyvei, az 1779-1850 közötti időszak összes segédkönyve (összesen 150 darab), Magyarország Törvénygyűjteménye, a hivatalos lapok, a helyi sajtó, a budai Állami Levéltár és más levéltárak kiadványai a Városi Könyvtárba kerültek.[16] Az egységes anyag másik és legértékesebb része pedig – a diplomák, a Maria Theresia által 1743-ban és 1779-ben kiadott, és más évekből származó kiváltságlevelek a Városi Múzeum állományába kerültek. A város Szenátusának 1919-1954 közötti, részben rendezett anyaga a levéltárban maradt.

A Városi Levéltár hátramaradt, 1743-1918 közötti anyaga a két terem anyagával és magukkal a termekkel együtt a Levéltár tulajdonába került. Az anyag fizikai állapota kétségbeejtő. A városházában végzett villanyszerelési munkálatok következtében ledőltek a polcok, az anyag szétszóródott és ellepte a por.[17]

            „A levéltári anyag begyűjtési hete” elnevezésű akció keretén belül a Levéltár egy kiállítást is rendezett annak ellenére, hogy sem elegendő tapasztalattal, sem pénzzel, sem személyzettel ( 4 levéltári dolgozó és 1 takarítónő) nem rendelkezett. Levéltárunknak ma 18 helyisége van, melyek közül 17 nem felel meg a követelményeknek,  főleg kiállítások rendezése  szempontjából. Valamennyi teremben a Magisztrátus anyaga van elhelyezve, a többi börtönhelyiség volt. A város kiállítási termében rendezett levéltári kiállítást a politikai és közművelődési élet képvselői jelenlétében Josip Mirnić, a Tanügyi Tanács kévpiselője és a Gimnázium igazgatója nyitották meg. A kiállítás témája SZABADKA A XVIII. SZÁZADBAN ÉS A XIX. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN. A kiállított dokumentumok  a város Magisztrátusának iratanyagát (1743-1918) mutatják be, melyek a város múltjának politikai, gazdasági, jogi és kultúrális viszonyairól tanúskodnak. A kiállításon a dokumentumokat időbeli sorrendbe rendszerezték.[18]

A Levéltár a Fürdő vezetőségével és a Városi Múzeummal közösen a Palics fürdő történetével kapcsolatos kiállítást l958-ban rendezi meg.[19]

A Levéltárban a hatvanas évek kezdetén uralkodó viszonyokról Emil Vojnović tudósít: 1962-ben az  1524 folyóméter mennyiségű  anyagból  497 folyóméter rendezett, 358  rendezetlen és 687 folyóméter részben rendezett állapotban van. Az anyagátvételek be vannak vezetve az átvételi jegyzőkönyvbe, a leltározás módszerét szabályozó utasítással összhangban. Az elmúlt periódusban intézményünk eleget tett alaptevékenységének, és lehetővé tette a kutató- és tájékoztatószolgálat működését. Nagy számú bizonylat és másolat kiadására került sor, melyekkel a polgárok munkaéveiket, iskolai végzettségüket, katonaéveiket vagy birtokjogaikat igazolhatták. Lehetővé tettük ezen kívül szakemberek, tudományos munkatársak, tanügyi dolgozók, tanulók számára a kutatást, a tanulmányaik megírásához szükséges levéltári anyag használatát.[20]

            A közművelődés területén kiállítások, előadások rendezésével, cikkek és tanulmányok megjelentetésével igyekeztek a levéltár intézményének népszerűsítésére. A Levéltár igyekezett javítani az irattárakkal fennálló kapcsolatain, nem csak az irattári anyag jobb megőrzési és megvédési lehetőségein munkálkodtak, hanem ésszerűbb szervezésre és a segédkönyvek precízebb vezetésének ellenőrzésére törekedtek. A levéltári anyag levéltáron kívüli védelme mindig is a levéltár első feladatai közé tartozott. A 10 éves levéltári tevékenység ideje alatt 9 önálló vagy közös kiállítás rendezésére és 101 előadás megtartására került sor. 1962 végén a Levéltár az igazgató-levéltáros mellett még két levéltárost, két segédlevéltárost, egy adminisztratív dolgozót, egy állandó hivatalnokot és két takarítónőt foglalkoztat.

Szabadka Járás Képviselőtestülete 1964-ből származó határozata alapján az intézmény neve Szabadkai Történelmi Levéltár.[21]

1960 áprilisában megalakul A Szabadkai Állami Levéltár Dolgozóinak Aktívája. Ebből az alkalomból intézményünk kiállítást rendez a XVIII-XIX. századi térképek bemutatásával a levéltári anyag tanügyi célokra való felhasználásának a lehetőségeiről. Az Aktíva tagjai iskolákat látogatnak  és 35 előadást tartanak meg ezzel a témával kapcsolatban.[22]

1967-ben a Levéltár személyzete 9 dolgozóból áll. Az állagok száma 1969-ben 147, a gyűjtőterületi irattárak száma 559, 70 bejárással. A Levéltár állománya 1970-ben 3454 folyóméter,  tizenegyen dolgoznak, két kiállítást rendeznek. Nagy jelentőségű  a Szabadkai Történelmi Levéltár állagairól készített tájékoztató (Vodič kroz arhivske fondove), melyet Emil Vojnović, Ulmer Gáspár, Mirjana Dimitrijević és Terezija Buljovčić készítettek el. Miután a Község átvette a Tartománytól az alapítói jogokat, a három község szerződést ír alá a pénzelésben való közös részvételről.[23]

A Levéltár hegyzetéről és munkájának ellenőzéséről készült jegyzőkönyv (1971).

A Levéltár 1971-ben nehéz helyzetbe kerül, főleg a raktárhelyiségek hiánya miatt, ami akadályozza az intézmény normális működését.[24] A túltömött raktárhelyiségek képtelenek befogadni a terepen átvételre váró 3000 folyóméter anyagot. Évente ez a mennyiség 150 folyóméterrel nő. Az anyag ládákban, a földön fekszik. Emellett a Levéltár káderproblémákkal is küzd. Pálinkás igazgató a következőket jelenti: Az egyetemi végzettségű levéltárosi munkahely betöltésére kiírt pályázatra már egy éve senki sem jelentkezett, ugyanis alacsony a fizetés, rosszak a munkakörülmények, a stimuláció hiánya és más okok. visszataszítják az érdeklődőket.[25]

A helyzet megoldása érdekében Pálinkás József  konkrét és minden szempontból jogos tervet nyújt be az illetékes szerveknél, melyben arról ír, hogy szükség lenne a személyzet létszámának a növelésére (30 dolgozó), egy korszerű épület építésére (ebben 300 m2-es irodahelység, 2200 m2 -es raktárhelyiség, 120 m2 -es műhely, egy könyvtár, egy kiállítóterem és egy konferenciahelyiség lenne, a három terem összesen 150 m2 -rel, házmesteri lakás stb. lehetne).[26] Sajnos a társadalmi életszínvonal nem engedte meg a terv megvalósítását.

A levéltár gondjairól tanúskodó okirat 1974-ből

Kismutatás a levéltár alkalmazottairól (1971).

1973-ban az állagok és gyűjtemények száma 167 és 3790 folyómétert tesz ki. Az 1975. év Đuro Pucar látogatásáról emlékezetes, aki a két napig taró irattári kezelésről szóló szaktanácskozáson vett részt a társult munka szervezetekből érkező 130 jelenlévő mellett. A polcok mennyisége annak idején 457 folyóméter, abból 345 folyóméter fémpolc. A levéltári anyag faszekrényekben[27] áll, melyek közül valamennyi még 1831-ben készült a magisztrátus anyagának tárolása céljából.

Szabadka szabad királyi város Magisztrátusának iratanyaga a Levéltár raktárában.

A Levéltár gondjairól tanúskodó okirat 1974-ből.

1976-ban a Levéltárnak 12 dolgozója van, 9 szakvizsgával rendelkező (ebből 4 egyetemi végzettségű) és 3 adminisztrativ dolgozó. A 184 állag és gyűjtemény – összesen 3637 folyóméter levéltári anyag. A Levéltárat 51 kutató látogatta meg összesen 238 kutatónapon.


A Levéltár dolgozói 1977 márciusában (balról jobbra): Magyar László, Jelena Ivanković, Smilja Prijić, Terezija Jegić, Marija Milodanović, Apró Erzsébet, Mirjana Dimitrijević, Gašpar Ulmer, Rozalija Kukli, Milan Dubajić, Viktorija Ivanović, Hegedűs Márta és Godányi László.

1977-ben új dolgozóval gazdagodik az Intézmény, így már 13 dolgozó van, 5 egyetemi végzettségű. Három helyiség adaptációját végezték el, két kiállítást rendeztek, melyek közül az egyik a Szabadkai Évszázadok cím alatt készült el, és mellyel a levéltári szolgálat 30. évfordulóját és a Levéltár, mint intézmény fennállásának a 25. évfordulóját ünnepelték meg.

1978-ban a szakemberek megállapítják, hogy túlterheltek a meglévő raktárhelyiségek (936 kg/m2 a megengedett 150 kg/m2 helyett). Ezért 120 m2-rel bővítik a raktárhelyiséget. Ezenkívül két levéltáros kutatásokat végez a Magyar Országos Levéltárban, ahonnan 150, Szabadkára vonatkozó fénymásolattal gazdagítják állagainkat.

A földön fekvő levéltári anyagot 1979-ben helyezik csak át fapolcokra. Ekkor kerül szóba először az is, hogy Topolyán, a volt Zeneiskola helyiségeit iratraktárként használják. Egy jelentés része ezzel kapcsolatban: A múlt évben a Levéltár szerényen és csigatempóban megindult az intézmény állapotánk  javítása útján.[28]

A  közművelődési intézmények közül a Levéltár volt mindig a legrosszabb anyagi helyzetben, ezért 1980-ban Milan Dubajić az intézmény pénzelésével kapcsolatban a következőket írja: Az a benyomásom, hogy a Levéltár tevékenysége nem eléggé közismert és nincs elismerésben része, az intézményt „magasról“ kezelik és leértékelik. A Levéltár nem egyszer a kicsi és zárt intézmény minősítést kapja.[29]

1981-ben a Levéltár a Városháza 1570 m2 területét  foglalja el, 220 állaggal és gyűjteménnyel rendelkezik. A személyzet létszáma 14,5 fő (a Múzeummal közös könyvelőt alkalmaz).

1982-ben újabb 230 m2 területű raktárhelyiségeket kapott a Levéltár a Bíróság helyiségeiben – az akkori felmérések szerint ez a terület eleget kell hogy tegyen az elkövetkező 25-30 év állománygyarapítási szükségleteinek. Az előrelátások nem vették figyelembe az átvételre érett anyag gyors szaporodását, úgyhogy  a bírósági raktárak is fele annyi idő alatt megteltek. 1983-ban ide is fémpolcok kerültek.

Az 1984-ben beérkezett pénzek 17 %-a közvetlenül a munkaszervezetektől érkezik be.[30] Ebben az évben 59 kutató látogatogatott a Levéltárba, 694 könyvet, 3864 tárgyat, 64 dobozt, 22 irattömböt és 126 térképet használtak.

A Levéltár 1985-ben új dolgozót vesz fel. A Zentai Levéltárban szerzett 22 éves tapasztalattal rendelkező Dobos János levéltári tudomány magisztere helyezkedik el nálunk.

1986-ban a pénzelést a három község közművelődési közössége biztosítja. 640 levéltári doboz vásárlására kerül sor. Levéltárosaink küldöttsége részt vesz a Jugoszláv levéltárosok szaktanácskozásán Prištinában, valamint Szerbia levéltárosai szaktanácskozásán Mataruška Banján. A Levéltár dolgozói Lengyelországba is kirándulnak.

A Levéltár 40 éves fennállásának megünneplése kapcsán 1987. szeptember 17-én kétnapos tanácskozás megrendezésére került sor, melyen a Szerb Köztársaság, a Macedón Köztársaság, Koszovó Autonóm Tartomány és Vajdaság Autonóm Tartomány levéltári dolgozói vettek részt.

A vajdasági levéltárak levéltárosai látogatóban a lengyelországi levéltárakban

1988-ban 16 dolgozónk van, ebből 7 rendelkezik egyetemi végzettséggel. A raktárhelyiségek továbbra is hiányoznak. A több, felmerülő megoldás közül egyik sem valósul meg.

Topolyán a raktárhelyiségek adaptációját végzik. A Csongrád Megyei Levéltárral és a Magyar Országos Levéltárral kötött nemzetközi megállapodás alapján tapasztalatcserén alapuló együttműködés folyik az említett intézmények és intézményünk között. Minden levéltárosunk 12 napot tölt Magyarországon, ahonnan 500 Szabadkára vonatkozó dokumentum fénymásolatát hozza Szabadkára.[31]

Az 1990-ben történő társadalmi változások kihatással vannak az Intézmény pénzelésére. Nincs  többé önigazgatás. A hatalom centralizálódik, a levéltárak állami szervekké válnak, a szolgálat irányítása egy központból – a Szerbiai Levéltárból-történik[32], a pénzelés pedig az állami költségvetésből.

E  folyamatok tetőfoka a szerbiai Alkotmány változása 1990 szeptemberében, minek következtében meghozzák a Kultúrjavakról szóló törvényt is.[33]

1990-ben a Levéltár nyilvántartásában 379 állag és gyűjtemény ( 3498 folyóméter) és 673 irattár van. 1990. április 1-től az Intézmény pénzelésének java részét a Tartományi Közművelődési Tárca, a többit pedig a községi tárcák biztosítják. Ezekből a forrásokból a fizetések fedezése mellett felszerelést is vásárolnak: 14 folyóméter fémpolcot és 1000 dobozt.

Folytatódik a nemzetközi együttműködés a szegedi Csongrád Megyei Levéltárral és a budapesti Magyar Országos Levéltárral.

A levéltári anyag levéltáron kívüli védelme során 118 irattárba volt bejárás, átvettünk 104 foltóméter anyagot. A társadalmi-politikai szervek megszűnésével rengeteg átvételre érett anyag keletkezett – raktárhiány miatt azonban nem került sor annak átvételére. Jugoszlávia levéltárosai szaktanácskozását Ohridban tartják meg, Szabadka – Eszék – Zombor városok levéltárosai pedig Zomborban találkoztak.

1990. december 20-án és 21-én Szabadkán tartják meg az utolsó előtti Vajdasági Levéltárosok szaktanácskozását,[34] melynek tárgya  az egyházi anyakönyvek megvédése és a levéltárak távlatai a társadalmi viszonyok tükrében. Az első témával kapcsolatos beszámolók[35] után elhangzott az a javaslat, amely szerint az egyházaknak vissza kell adni azokat az anyakönyveket, amelyeket a közigazgatási szervek nyilvántartás miatt átvettek.[36] Még tizenhat  évvel a tanácskozás után sem történt semmi ezen a téren. Sőt az ügy tovább fokozódik, állami felügyelői rendelet alapján 2006-ban a Levéltár 14,87 folyóméter anyakönyvet vesz át az anyakönyvi hivataltól. Ez csak egy példa arra, hogy a levéltári szakmát és a levéltári anyag védelmét előíró törvények meghozatalát meg kellene sürgetni.

A második téma kapcsán: A levéltári szolgálat és a társadalmi tranzíció, is hoztak határozatokat. Javasolták, hogy minden megszűnt társadalmi-politikai szerv levéltári anyagát  azonnal át kell venni, annak megszűnése utáni[37]. Továbbá határozatot hoztak az irattárakkal és az újonnan alapított egyéni cégek dokumentációjával kapcsolatban, amely szerint pontosan meg kell határozni a levéltári és irattári anyag képzőit, azoknak az anyag feletti birtokjogát, mert így lehetővé válik a képző kötelességeinek előírásokkal való meghatározása, valamint a védelem alá eső levéltári és irattári anyag képzőinek nyilvántartásokba való bevezetése[38]. Sajnos ez a kezdeményezés sem vált valóra.

Már 1992-ben nyilvánvalóvá vált, hogy az országban uralkodó viszonyok kihatnak a szabadkai Levéltárra is. Az országban történtek – Jugoszlávia szétesése és a háború – az eddigieknél is jobban  kihatottak Levéltárunk 16 dolgozójára. A reménytelenség , a beszélgetéseket beárnyékoló sötét gondolatok, a félelem, mindez nyomot hagyott a munka eredményességére is. Jugoszlávia tragédiája közvetlenül a Levéltárban is reflektálódott – két levéltárosunk[39] november elején elhagyta munkahelyét és külföldön keresett menedéket.[40]

Az akkori igazgató sikerként könyveli el, hogy elkészült a Gyökerek  című dokumentumgyűjtemény kézirata és Szabadka  város 600 éves említésének évfordulója (1391-1991) alkalmából készített kiállítás is. A konfiszkált és a felvásárolt ingatlanok visszaszármaztatásáról szóló törvény[41] meghozatalának  következményeként 1700 ügyfél fordult a Levéltárhoz adatokért. A Levéltár már 1990-ben előkészítette az anyagot, így a kárpótlási kérvények megoldása az esetek 90 %-ban sikeresnek mondható.[42]

A pénzelésben problémák merültek fel. A tartományi eszközökön kívül nem érkezett be a remélt pénz – a községi tárca megszűnik.

Sor kerül 55 folyóméter anyag átvételére: Vajdaság Dolgozó Népe Szocialista Szövetségének Szabadkai Községi Választmánya iratai 1949-1990 – 17 folyóméter, a Vajdaság Szoc. Szövetség Ifjúságának Topolya Községi Választmánya 1962-1974 – 22 folyóméter anyagot adott át.

Ettől az időtől kezdve a fizetésekhez szükséges pénzeket a Szerb Köztársaság Közművelődési Minisztériuma biztosítja, az anyagi költséget pedig Szabadka város, Topolya és Kishegyes községek.

A tizenkét év alatt először fordult elő, hogy elmaradt a felszerelésre, dobozokra szánt támogatás.

Ezekben az időkben a dolgozók munkavándorlása nagy volt. A négy megüresedett munkahelyre [43] új dolgozókat vesz fel a Levéltár. Az informatikai technológiák meghódították Intézményünket is. Annak ellenére, hogy apróságnak tűnik, az idén beszerzett számítógép[44] elsőrendű jelentőséggel bír, óriási lehetőségeket nyújt a Levéltár munkájában is.[45]

Az ügyfelek kárpótlási kérvényeinek száma 700-ra csökkent, a megoldásukra szükséges idő viszont növekedett, mert olyan kérvényekről van szó, melyekkel kapcsolatban rendezetlen vagy segédkönyvek nélküli anyagban kell végezni kutatást.

Az igazgató érdekes következtetést von le: Tekintetbe véve a törvényeket, előírásokat és a gyakorlatot, értékelve a levéltári szolgálatot és annak funkcióját, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy szükség van a történelem, a tudományok és a közművelődés számára értékes levéltári anyag értékeléséhez szükséges új előírásokra és kritériumokra. Túl nagy mennyiségű anyagot veszünk át és őrzünk.[46]

Az infláció[47] értékteleníti a pénzt, befektetésében történő minden késés tragikus következményekkel jár, a Levéltár teljesen elszegényedik, nem képes az alapvető munkaeszközök beszerzésére sem.

1993 decemberében Milan Dubajić igazgatót kormányi végzéssel Zoran Veljanović váltja fel az Intézmény élén.

Megindul a Severna zvezda elnevezésű kiadványsorozat – megjelenik az iskolaüggyel foglalkozó kiállítás füzete.

1994-ben meghozzák a Kultúrjavakról szóló új törvényt, azonban nem kerül sor annak további, a levéltárakat érintő részének feldolgozására.

1995-ben a Levéltár 15 dolgozót foglalkoztat. A Közművelődési Minisztérium eszközöket biztosít kisebb mennyiségű fémpolc, szekrény és levéltári doboz vásárlására. Két önálló kiállítás rendezésére is sor kerül, kiadtuk a Severna zvezda kiadvány második füzetét is.

1996-ban már 16 dolgozója van a Levéltárnak. A szerbiai levéltári hálózatot Szerbia Levéltára, A Vajdasági Levéltár és Koszovó és Metohia Levéltára, 34 körzeti történelmi levéltár és két speciális levéltár képezik.

A Levéltár pecsétje és bélyegzői

Az 1999. év a NATO bombázás jegyében múlik. Szabadka környékét is érte légitámadás. A legértékesebb levéltári anyag készenlétben állt az esetleges evakuációra, amire szerencsére nem került sor. Egyes dolgozók tartalékos katonai beosztást kaptak. Egy támadás alkalmával megsemmisült a meteorológiai állomás levéltári anyaga.

A Levéltár problémáival foglalkozva megemlíthetjük, hogy komoly megbeszélések folytak arról, hogy az új község épületének egy részét intézményünk céljaira adaptálnák. A befektetés költségei kb. negyedmillió német márkát tettek volna ki.

A társadalmi forrongások, melyek 2000. október 5-én teljesedtek ki, nyomot hagytak Szerbia levéltári szolgálatán is.

2001 májusában[48] a Szerb Köztársaság Kormánya végzése alapján, összhangban az érvényben levő törvényekkel[49] és az új

társadalmi-politikai körülményekkel[50] Stevan Mačković lett a Szabadkai Történelmi Levéltár új igazgatója. Ebben az évben 746 kérvény megoldásán dolgoztunk.

A Levéltár továbbra is igyekszik minél sokrétűbben szolgálni a tudományt és a polgárokat.

Az évekig eltartó elhanyagoltságból eredő gondok áthidalása céljából, többek között, újból felvettük az 1992-ben megszűnt nemzetközi kapcsolatokat. 2003 óta ismét nemzetközi tapasztalacserét végzünk, külföldi szaktanácskozásokon és konferenciákon veszünk részt –  ilyen kapcsolatokat teremtettünk az Eszéki Állami Levéltárral, a budapesti Országos és Fővárosi Levéltárral és a Szegedi (Szentesi) és Kecskeméti Megyei Levéltárakkal.[51]

Az együttműködési megállapodás hitelesítése Kecskeméten 2004-ben, Stevan Mačković és dr. Szabó Attila

A 2002. évi, az egyes autonóm tartományi hatáskörök meghatározásáról szóló törvény[52] értelmében a vajdasági levéltári hálózat jogaiban és kötelezettségeiben a Tartomány veszi át az illetékeséget. Ezzel nagy mértékben javult a külföldi kutatók helyzete. Könnyebb a levéltári anyaghoz jutniuk, mert a kutatási engedélyt a Köztársasági Közművelődési Minisztérium helyett az újvidéki tartományi szervek adják meg, akik szinte kivétel nélkül megadják a kutatási engedélyeket.

2003-ban 441 állagot és gyűjteményt számlál a Levéltár, ami 4550 folyóméter levéltári anyagot tesz ki. A nyilvántartásban 767 irattár van bevezetve: a szabadkai község területén 518, Topolyán 193 és Kishegyesen 56.

2003 elejétől kezdve a fizetésekre szánt pénzeket a Szabadkai Községi Képviselőtestület biztosítja azzal, hogy a levéltári tevékenység pénzelésébe a Topolyai Község is bekapcsolódott. A régi helyett Topolyán új raktárhelyiséget kaptunk, így újabb raktárhelyiséghez jutott az Intézmény.

Ebben az évben különösen sok ügyfél fordult a Levéltárhoz. Külön csoportjuk az épületekkel kapcsolatban és az építési engedélyek legalizálásával kapcsolatban kérte a papírokat.

2003-ban megjelenik az Ex Pannonia 5-6-7 száma, az analitikus leltárak második füzete – Kraljevski komesar Jozef Gludovac (Gludovácz Joseph, királyi biztos Szabadkán) (1788-1790)  és  Istaknuti lekari Subotice (Szabadka híres orvosai)  (1792-1992)  című monográfia; 2004-ben az Ex Pannonia 8. száma, Industrija i industrijalci Subotice (1918-1941) (Szabadka gyáripara és gyáriparosai 1918-1941 között) című könyv; 2005-ben a Lekarska društva u Subotici (Szabadkai orvosi egyesületek) című monográfia; 2006-ban az Ex Pannonia 9-10. száma és a Magisztrátus jegyzőkönyvei (1743-1756) analitikus leltár.

CD lemezen három publikáció kiadására is sor került: A térképgyűjtemény kéziratos térképei, Történelmi Levéltár Szabadka, 2005; Zorica Mandić, Vera Manasijević: Szent Mária kiváltásgos királyi kamarai mezőváros tanácsának jegyzőkönyve – korábbi nevén Szabatka 1743-1756 (analitikus leltár), Történelmi Levéltár Szabadka, 2006; és Diákok a Levéltárban, a Levéltár és az iskola, Történelmi Levéltár Szabadka, 2007.

2004 óta állandóan folyik a munkaeszközök – dobozok, számítógépek, fémpolcok folyamatos beszerzése.

2005-ben történik meg először az intézmény történetében, hogy az igazgató megválasztása pályázat útján történjen. Az eddigi igazgató megkapja második mandátumát is. Az irodák új, adaptált helyiségekbe[53] kerülnek, szintén a Városháza 3. emeletén. Még fontosabb talán az a tény, hogy ebben az évben a Levéltár új raktárhelyiségekhez is jutott – megkapta a Margit malom három emeletét, ahol 637 m2 terület áll rendelkezésre további átvételek céljából.

Az elkövetkező 2006. év a kérvények nagy számáról (1727) marad majd emlékezetes. Több mint 1300 kérvény a vagyonvisszaszolgáltatásra vonatkozik, azokra a dokumentumokra, melyek alapján az ingó és ingatlan vagyont elvették és összhangban a törvénnyel nyilvántartásba vették.[54] A kérvények nagy mennyisége miatt szükség volt arra, hogy minden levéltári dolgozót bevonjunk a munkába, így a kérvények többségét sikeresen megoldottuk.

A Levéltár 2006-ban 2321,19 m2 területet foglal el, ebből 1800,40 m2-t az iratraktár, és a 12 férőhelyes olvasóterem foglal el. A Levéltár 18 dolgozót foglalkoztat, 14 számítógéppel, négy szkennerrel, 2 digitális fényképezőgéppel és 8 nyomtatóval rendelkezik.

Tervben van a Vajdasági Levéltár által berendezett levéltári hálózatba való bekapcsolódásunk is. A honlapunk www.suarhiv.co.yu.

2007 első félévében 443 folyóméter levéltári anyagot vettünk át.

Intézményünk ma regionális levéltár, tevékenységének hatásköre három község – Szabadka, Topolya és Kishegyes területét foglalja magába. A Levéltár szervezete a következő:

1. Igazgatási osztály

2. Anyagvédelmi osztály

3. Anyagfeldolgozó osztály

4. Kutató- és tájékoztató szolgálat

Szakkönyvtárunk állománya a helyi történelemmel foglalkozó és levéltári anyagon alapuló könyveket tartalmaz. Elsősorban kutatóink szükségleteit szolgálja. Szakkönyvtárunk állományát 1960-ban kezdtük gyarapítani, a könyveket leltároztuk, és tematikai és ABC regiszterbe vezettük. 1995-ig a könyvek az irodákban álltak. Ebben az évben elkészült a könyvtári állag felülvizsgálata-reviziója, a könyvek pedig egy külön helyiséget kaptak. Most a könyvtár állaga 4664 művet (6657 kötetet) számlál, ebből 3984 könyvet (5121 kötetet) és 680 folyóiratot (1536 kötetet). A kiadványok szerb, magyar, német és latin nyelvűek.

Előkészületek a levéltári anyag költöztetésére

A Levéltár fontos feladatköre a gyűjtőterület felügyelete is.  Iratellenőrzést 810 szervnél végzünk, melyek közül 535 aktív. A Levéltár illetékességi körébe tartozó szervek: közigazgatási, oktatásügyi, egészségügyi, gazdasági és közművelődési szervek, bankok, szociális, biztosítási intézmények. A gyűjtőterületen található anyag mennyisége kb. 42 000 folyóméter.

A közművelődési tevékenységen belül 2007-ben két kiállítás rendezésére és egy CD[55] kiadására került sor.

Összhangban a közigazgatási-területi változásokkal, változott az alaptó jogi hatásköre is. Alapítói jogokkal és kötelezettségekkel bírtak: Szabadka Község Népbizottsága, a Szabadkai Járás Népbizottsága és Szabadka Község Képviselőtestülete. A 90-es évek kezdetétől fogva egészen 2003-ig az alapító a Szerb Köztársaság Közművelődési Minisztériuma volt. 2003-tól az Intézményünkre vonatkozó minden alapítói jogot és tevékenységének pénzelését a Szabadkai Községi Képviselőtestület veszi át.

Nagy erőfeszítésre, sok kitartásra és tudásra volt szükség egy modern levéltári intézmény kiépítéséhez. Hosszú utat tett meg Intézményünk: A legelején, 1947-től csak egy ember, aki egyben a levéltári központ vezetője is – Blaško Vojnić Hajduk dolgozott, nem is a saját helyiségében. Majd az az időszak következik, mikor a Városháza harmadik emeletén raktárhelyiséget és irodát kap intézményünk, és 1950-től az első szakember – Emil Vojnović is munkába áll. Ma már 18 dolgozót foglalkoztat Levéltárunk, abból 9 levéltáros. Egy nem megfelelő raktárhelyiségtől a 2321 m2 területű iratraktárig, az egy vagon összekevert papírrakástól, a Magisztrátus levéltári anyagának szétválasztásán keresztül elértünk a 4794 folyómétert kitevő állományt, amely 450 állagból és gyűjteményből áll, melynek zöme rendezett, középszintű és darabszintű iratrendezésen ment keresztül és végül saját kiadványainkat is megjelentettük.

Egészében véve, a Szabadkai Történelmi Levéltár a korszerű levéltári szolgálat céljait szem előtt tartva egy eredetileg jogi iratokat őrző szervből (1743-1946) egy közérdekű intézménnyé fejlődött, melynek feladata a levéltári anyag megvédése, feldolgozása és a kutató – és tájékoztató szolgálat hatékony működése, elsősorban a történetírás érdekében.

A nemzetközi levéltári szervek által kezdeményezett szabványok bevezetése megköveteli a hazai levéltári szolgálat ezekhez való alkalmazkodását, fejlődését. Ez a folyamat elkerülhetetlen – változnak a társadalmi viszonyok, fejlődik az informatikai technológia, az információkhoz szabadon hozzá lehet jutni – mindez mellett azonban továbbra is szem előtt kell tartani a levéltárak elsődleges faladatát – a levéltári anyag védelmét.

60 éves gazdag tapasztalat és hagyomány alapjain a Szabadkai Történelmi Levéltár is igyekszik egy modern korszak követelményeinek megfelelő gyakorlatot kiépíteni.

A LEVÉLTÁRI ANYAG

A Szabadkai Történelmi Levéltárban őrzött legrégibb eredeti okirat az 1658-ban kiadott Szenci János nemesi oklevele. A tiszamenti határőrvidék idejéből pedig, melyhez a szabadkai sánc is hozzátartozott, csak 10 okiratot őrzünk. A zentai csata után 1697-ben a török hatalomtól felszabadulva, Szabadkát hozzácsatolták a Tiszamenti határőrvidékhez. A szabadkai katonai sáncot a kapitány vezette segédeivel, hadnagyaival, zászlósaival, választóival és egy jegyzővel. Nemcsak a  katonai, hanem a polgári ügyintézést is intézték, azzal hogy a fellebezéseiket a szabadkaiak a szegedi katonai parancsnoksághoz nyújthatták csak be. A Magisztrátus megszervezéséig (1743) csak néhány okirat maradt meg. Ettől az időtől kezdve már követhetjük a közigazgatási szerv egységes levéltári anyagának a gyarapodását. A későbbi közigazgatási szervek, a Szenátus, a Népbizottság és a Városi Képviselőtestület anyaga is teljes egészében meg van őrizve, Levéltárunk  legjelentősebb és legértékesebb részét képezi. A XIX., de főleg a XX. század folyamán az írott dokumentumok, tehát egyben a levéltári anyag mennyiségének komoly növekedését észlelhetjük.

Levéltárunkban megtalálhatók a levéltári anyag különböző fajtái: okiratok (oklevelek, diplomák), kéziratos könyvek (jegyzőkönyvek, regiszterek és más könyvek), segédkönyvekkel ellátott iratok, jelentős családok és személyek kéziratos iratai, térképek, tervrajzok, nyomtatványok, fényképek, és a más, korszerű adattárolási formák valamelyike (hajlékony lemez, CD stb.).

E különféle anyag sokasága csak úgy kerülhetett be a levéltárba, ha a történelem számára értékes adatokat tartalmazott és az iratalkotó irattárához tartozott.

A levéltárilag feldolgozott állagok száma 387. Az állagok és gyűjtemények évköre a XVII. századtól a mai napig terjed. A legtöbb kutató a következő állagok anyagát kutatja:

Szabadka 1779 évi kiváltságlevele

F:261 Szent Mária Kiváltságos Királyi Kamarai Mezőváros Tanácsa 1743-1778

F:272 Szabadka Szabad Királyi Város Magisztrátusa 1779-1849

F:002 Szabadka Szabad Királyi Város Tanácsa 1861-1918

F:047 Szabadka Város Szenátusa 1918-1941

F:060 Szabadka Szabad Királyi Város Polgármesteri Hivatala 1941-1944

F:068 Szabadka Város Népbizottsága 1944-1955

Ezek egyben a Levéltár legrégibb és legértékesebb állagai. Ezek mellet nagy jelentőséggel bír Térképgyűjteményünk 1556-1976 (F:003) és Tervrajzgyűjteményünk (F:275).

A megőrzött anyag zöme közigazgatási szervek, bíróságok, iskolák és közművelődési intézmények tevékenysége által keletkezett. Az anyag nagy része 1945 után keletkezett, a hatvanas években pedig a dokumentumok hiperprodukciójának lehettünk szemtanúi.

A XX. század utolsó évei az adattárolás új tehnológiáit hozzák magukkal és elárasztják az emberi tevékenység minden területét. Nagy elvárásaink vannak a levéltárban való alkalmazásuk irányában, amit Levéltárunk is türelmetlenül vár.

Fegyvertartási engedély 1850-ből

 

A LEVÉLTÁR SZEMÉLYZETE

(1947-2007)

A Tartományi Legfelsőbb Végrehajtó Bizottság 1946. november 2-án értesíti előírásairól Vajdaság minden múzeumát, levéltárát és könyvtárát az alkalmazottak foglalkoztatásával kapcsolatban. A levéltárakban 1 irattáros és 1 munkatárs foglalkoztatását látták elő, amennyiben azt a munka mennyisége és természete megköveteli, lehet több is.[56] Az irattáros egyben igazgató is. A fent említett intézmények dolgozói foglalkoztatása történhet állandó munkahelyi, tiszteletdíjas vagy önkéntes alapon.[57]

A Levéltár első igazgatója Blaško Vojnić volt, székhelye a Városi Könyvtárban – a Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőtestületének Legfelsőbb Végrehajtó Bizottságának jelentése szerint.[58]

1946. július 16-án nevezték ki Blaško Vojnićot a szabadkai Levéltári Központ igazgatójává. A Levéltári Központ magába foglalta Szabadka város területét és Szabadka és Topolya járások területét.

Az 1948. évi levéltári tevékenységről szóló jelentés szerint január 1-jétől július 11-ig Prokes Mihály volt az igazgató, méghozzá önkéntes alapon. Őt, először mint irattáros, majd mint igazgató Ivan Rudić követi. Igazgatói évei alatt Ivan Rudić részt vesz a levéltárosok összejövetelein, tanfolyamokon Belgrádban és Dubrovnikban. A levéltári teendőket két alkalmazott végzi – Ivan Rudić, az igazgató és Péter Pál mint segédmunkás.[59] Kifejezésre jut több dolgozó alkalmazásának a szükségessége.

1951. november 28-tól, Emil Vojnović igazgatóvá való kinevezésével fokozatosan nő a személyzet létszáma a Levéltárban. Főként neki köszönhetjük, hogy a levéltári anyag hozzáférhetővé vált tudományos és más célokra.

Ma a Levéltár 18 dolgozót foglalkoztat.[60] Abból 13 dolgozó levéltári szakvizsgával rendelkezik: 6 főlevéltárosunk, 3 levéltárosunk, 1 magassegédlevéltárosunk és 3 segédlevéltárosunk van.

A dolgozók szakképzettségi beosztása a következő: 9 egyetemi, 1 főiskolai, 5 középiskolai és 3 elemi iskolai végzettségű alkalmazottja van az Intézménynek.

A Levéltár dolgozói, annak megalakulása óta:

 

Sorszám

 

Név

Betöltött munkahely

A munkába állás éve, hónapja, napja

A munkaviszony megszűntének éve, hónapja, napja

1.Ivan Rudićigazgató1949. 01.01.1951.11.30.2.Péter Pálsegédszemélyzet1951.01.01.1955.06.15.3.Emil Vojnovićlevéltáros1951.12.01.1973.02.01.4.Ruža Dulićsegédlevéltáros1951.12-01.1973.02.01.5.Mirjana Dimitrijevićlevéltáros1955.03.01.1983.05.05.6.Ulmer Gáspárlevéltáros1955. 06.06.1979.12.01.7.Viktorija Ivanovićlevéltári kezelő1955.09.01.1982.03.01.8.Szabó Jánossegédlevéltáros1957.12.09.1959.02.24.9.Viktorija Ivankovićsegédlevéltáros1958.09.06.1961.12.31.10.Hamari Editsegédlevéltáros1959.03.01.1961.02.22.11.VladimirČučkovićlevéltáros1960.10.01.1962.10.01.12.Marija Milodanovićsegédlevéltáros1961.05.01.1984.01.04.13.Terezija Jegićsegédlevéltáros1962.02.01.1984.12.30.14.Ilona Grečitakarítónő1962.02.01.1970.12.31.15.Smilja Prijićtitkár, ügyvezető igazgató1963. 01.01.1994.12.31.16.Andrija Horovicsegédlevéltáros, ügyvezető igazgató1965.09.01.1976.02.20.17.Andrija Jagicasegédlevéltáros1969.04.01.1970.06.15.18.Jelena Ivankovićlevéltári kezelő1970.07.01.1988.02.12.19.Apró

Erzsébetsegédlevéltáros1970.08.01.1993.09.15.20.Kukli Rozáliatakarítónő1971.02.01.1977.12.31.21.Godányi Lászlósegédlevéltáros1973.01.01.1979.04.15.22.Pálinkás Józsefigazgató1974.01.01.1975.12.31.23.Magyar Lászlólevéltáros1975.09.01.1998.06.10.24.Hegedűs Mártalevéltáros1976.03.01.1980.05.15.   1992.03.01.1992.09.01.25.MilanDubajićigazgató, levéltáros1977.02.01.1994.04.04.26.Dragica Gabrićtakarítónő1978.02.15.1994.09.15.27.László Rózsatakarítónő1979.05.21.1988.10.14.28.Lalija Gáborlevéltáros1979.07.01. 29.Zolna Matijevićlevéltáros1980.10.01. 30.Bezzeg Hubalevéltáros1981.05.01.1987.06.30.31.Ana  Remeštakarítónő1982.06.01. 32.Julija Simićkönyvelő1980.03.02.1983.09.30.33.Zorica Mandić (szül. Pavić)levéltáros1984.01.01.1992.01.18.   2002.12.25. 34.Tóth Józsefkönyvelő1984.03.01.1986.03.22.35.Rudolf Gerhardtsegédlevéltáros1984.12.20. 36.Nevena Babićsegédlevéltáros1985.12.02.1990.11.30.37.Dobos Jánoslevéltáros1985.12.23.1991.10.30.38.Lakatos Magdalevéltári kezelő1986.04.15.1996.12.15.39.Danka Prćićsegédlevéltáros1988.07.01.2000.02.16.40.Berkes Józseflevéltáros1988.05.16.1992.01.13.41.Dušanka Trajkovićkönyvelő1990.06.01. 42.Lévai Hajnalka (szül. Csákány)segédlevéltáros1991.11.05. 43.Stevan Mačkovićlevéltáros, igazgató1992.01.013. 44.Smilja Prodanovićlevéltáros1992.03.16. 45.Hegedűs Antallevéltáros1992. 01.01.1992.11.16.46.Zoran Veljanovićigazgató, levéltáros1993.12.01. 47.Tatjana Segedinčev (szül. Petković)levéltáros1994.01.15. 48.Branislav Egićsegédlevéltáros1994.04.01. 49.Janja Panićtakarítónő1994.10.05. 50.Snežana Kaljevićlevéltáros1996.10.01.2002.09.30.51.Željko Vidakovićlevéltári kezelő1997.02.01. 52.Veroslava Manasijevićlevéltáros1998.10.15.1999.10.09.53.Hegedűs Máriatakarítónő1999.12.27.2002.03.20.   2002.07.01.2004.01.12.   2005.10.10.2005.10.07.   2006.04.12.2007.04.11.54.Nevenka Beronjasegédlevéltáros1999.12.27. 55.Zoran Vukelićlevéltáros2000.04.01. 56.Mészáros Zoltánlevéltáros2003.09.01. 57.Hézső Zsoltinformatikus2005.10.10.

LEVÉLTÁRI IGAZGATÓK

 

Blaško Vojnić (1947)

Prokes Mihály (1947)

Ivan Rudić (1949-1951)

Emil Vojnović (1951-1973)

Andrija Horovic (1973-1974)

Pálinkás József (1974-1975)

Andrija Horovic (1976)

Smilja Prijić, ügyvezető igazgató (1976-1977)

Milan Dubajić (1977- 1993)

Zoran Veljanović (1994-2001)

Stevan Mačković (2001-   )

IVAN RUDIĆ (1949-1951)

1904. december 27-én született Szabadkán. Jogi egyetemi tanulmányait Zágrábban fejezi be 1948. június 10-én. Egy 1948. december 2-i irat levéltárosi szerepben említi. A Levéltári Központ címe: Szabadka, Lenjin park 11. A Levéltári Központ igazgatói állását 1951. november 28-től tölti be, és ezentúl nagyobb gondot fordítanak az anyagvédelemre. Részt vesz a háború utáni szaktanácskozásokon és tanfolyamokon. A Magisztrátus, Szenátus és a Városi Elöljáróság anyagán dolgozott.

EMIL VOJNOVIĆ (1951-1973)

Romániában, Temesváron született 1910. június 28-án. Gimnáziumi éveit Temesváron és Verbászon töltötte. 1931 és 1933 között dr. Josip Gerović ügyvédi irodájában dolgozott Topolyán. A szabadkai Jogi karon 1937-ben diplomált. A Jugoszláv katonaságnál letöltött szolgálati idő után ismét visszatér Topolyára dr. Josip Gerović ügyvédi hivatalába ügyvédjelöltként.

Munkaévei alatt volt ügyvédjelölt, könyvelő, pénzügyi ellenőr és jogi tanácsadó. Jogászi állásában idegen nyelvű levelezéseket is lebonyolított.

A felszabadulás után az Izgradnja elnevezésű tartományi építészeti cégnél helyezkedik el Szabadkán. A szabadkai Levéltár igazgatói állását a Városi Népbizottság Végrehajtó Bizottságának végzése alapján tölti be 1951. december 1-től. A levéltárban töltött évei során szakmunkák és beszámolók sorozatát írta meg: A Szabadkai Városi Állami Levéltár (Gradska državna arhiva u Subotici), A Szabadkai Állami Levéltár általános leltára (Opšti inventar Državne arhive u Subotici), Észrevételek a gyakorlatunkban előforduló selejtezési problémákról (Neka zapažanja o problemu škartiranja kod nas), A JSzNK levéltári szolgálatának utolsó 10 éves gyakorlata (1956) (Razvitak arhivske službe FNRJ za poslednjih deset godina), Magyar Nemzeti Levéltár 200 éves évfordulója (200 godišnjica Nacionalnog arhiva Mađarske), A népbizottság irattári anyagának selejtezése (Škartiranje registraturskog materijala narodnog odbora), Az írott anyag elkülönítése és megsemmisítése (Izdvajanje i uništavanje pisane građe), A Szabadkai Állami Levéltár első kiállításának  tapasztalatai (Iskustva sa prve izložbe Državnog arhiva u Subotici, Egy állag meghatározásához szükséges kritériumok (Kriterijumi za određivanje arhivskog fonda), Jugoszlávia gazdasági levéltárai (Privredni arhivi Jugoslavije), A vajdasági magisztrátusok azaz a törvényhozó szervekkel rendelkező városok állagainak képzése (Formiranje fondova vojvođanskih magistrata odnosno municipalnih gradova). A beszámolók megjelentek az Arhivist, Arhivski almanah, Arhivski pregled és a magyarországi Levéltári Híradó szakfolyóiratokban.

1955 és 1962 között az Arhivski pregled, Arhivski almanah, Arhivist folyóiratok szerkesztőségében, valamint a Szerb Szocialista Köztársaság Levéltárosai Egyesületének Végrehajtó Bizottságában és más szakbizottságokban is tevékenykedett.

Folyékonyan beszélt németül, franciául és magyarul.

Munkásságáért 1972-ben Szabadka város Októberi díját nyeri el. Jugoszláviai szinten a legjobb levéltárosok közé tartozott és nagy szakmai tekintélyt élvezett. Mint igazgató támogatta a dolgozók szakmai továbbképzését. Kezdeményezője a külföldi kapcsolatoknak és ennek következtében a dokumentum- és tapasztalatcserének. Főleg Vajdaság népei és nemzetiségei történetének a kutatásával foglalkozott. 1973. február 1-jén nyugdíjba vonul.

ANDRIJA HOROVIC (1973-1974)

1920. május 3-án született Szabadkán, ahol 1939-ben le is érettségizik. A katonai szolgálat letöltése után egyetemi tanulmányait megszakítja a háború. 1942. március 1-jén kényszermunkatáborba hurcolják, ahonnan 1945-ben megszökik. Szökés közben megsebesül. Legszűkebb családját az auschwitzi haláltáborban vesziti el, felesége pedig Szabadka bombázásakor életét veszíti. Jelentkezik a  népfelszabadító katonaságnál, ahonnan 1945. november 26-án elbocsájtják a III. Vajdasági Brigád II. Zászlóaljának Iskolaügyi Osztálya elnökeként.

A háború előtt rövid ideig Podravska Slatinan dolgozik mint hivatalnok. 1946-tól a Városi Pedagógiai Tanács titkára, pedagógiai referensként, tanügyi tanácsosként és a Szabadkai Járás Népbizottsága Közművelődési referenseként tevékenykedik. A Történelmi Levéltárban 1965. szeptember 1-jén helyezkedik el. A levéltári anyag védelmével és átvételével kapcsolatos munkákon dolgozik mint segédlevéltáros. 1973. január 16-án kinevezik a Levéltár ügyvezető igazgatójának, ezen a munkahelyen 1974. január 1-ig marad. Igazgatóhelyettesi kinevezést 1974. január 9-én kap. Andrija Horovicot másodszor is kinevezik a szabadkai Történelmi Levéltár igazgatójává 1976. január 1-jén. Munkásságát hirtelen halála szakítja meg 1976. feburár 20-án.

Munkássága alatt több funkciót is betölt. Tagja A Könyvterjesztő Egyesület Köztársasági Közgyűlésének, elnöke a Járási színház – Zenei színjátszó és a Magyar Színjátszótársulatnak és a Városi Könyvtár, Báb- vagyis Gyermekszínház, Városi Filharmónia, Zeneiskola, Állatkert, a Népkör közművelődési egyesület tanácsainak.

Tagja a műkereskedési, filmbemutató, folklóregyesület  bizottságainak, drámai csoportoknak. A Bábszínház szükségleteire színműveket is fordított.

Andrija Horovic a Városi Múzeum alapításának a kezdeményezője, legkiemelkedőbb szervezője. Az elkonfiszkált birtokokról nagyszámú műtárgyat gyűjt be és ment meg a megsemmisüléstől. Neki köszönve hozta meg a Népbizottság 1948. április 24-én a Múzeum alapításáról szóló határozatot. Kezdeményezője a Palicsi Nyári Színpad kiépítésének, síkraszáll az Állatkert mgnyitásáért és hozzájárul a Városi Könyvtár fejlesztéséhez.

PÁLINKÁS JÓZSEF (1974-1975)

Tordán született 1915. március 16-án, itt járja ki az elemi iskola 8 osztályát. Gimnáziumi éveit Becskereken tölti.  Tanítóképző iskolába Zomborban és Eszéken jár, ezt 1937-ben fejezi be. A Pedagógiai Főiskolát Újvidéken végzi el, miután a belgrádi egyetem Történelmi szakán folytatja tanulmányait, ahol 1954-ben diplomál.

Az  egyetem után letölti a katonai szolgálatot. 1939-től tanítói állásba lép a Stevan Nemanja Elemi Iskolában. Később Dušanovon és Csantavéren dolgozik, 1947-től az adai Gimnáziumban tanít, majd átkerül Szabadkára, ahol A Tanítóképző magyar nyelvű tagozataiban ad elő.

1944. november 27. és 1945. május 15. között, tanári pályafutása mellett, Pálinkás József tudományos kutatómunkával is foglalkozott. Szabadka város községével kötött szerződés alapján kutatásokat végez hazai és külföldi lévéltárakban és könyvtárakban a város iskolaügyének monográfiája megírása céljából. Megírta a szabadkai Tanítóképző (Učiteljska škola u Subotici), a Zenede (1918-ig) (Monografija Muzičke škole u Subotici), és a Szabadkai népiskolák (1687-1941) (Narodna prosveta u Subotici (od 1687-1941) című monográfiákat. A tanítók képzéséről Vajdaságban 1868-ig több tanulmányt is írt. Mintegy 30 tanulmányt jelentet meg különböző folyóiratokban és újságokban.

Az elemi iskolák 6.,7.,8. osztálya számára 3 tankönyvet írt. A Tanítóképző és a Pedagógiai Főiskola igazgatójaként is dolgozott.

A Szabadkai Történelmi Levéltár igazgatójává 1974. január 1-jén lett kinevezve. 1975. december 31-én nyugdíjba vonul, minek következtében befejeződik gazdag pályafutása.

ANDRIJA HOROVIC

(1976. január 1. – 1976. február 20.)

Andrija Horovic 1976. január 1-jén másodszor is a Történelmi Levéltár igazgatója lett. Munkáját 1976. febrár 20-án megszakítja hirtelen halála.

SMILJA PRIJIĆ (1976. feb. – 1977. feb.)

ügyvezető igazgató

1936. november 21-én Višnjevacon született. Az alsó gimnáziumot Csantavéren, a Közgazdasági iskolát pedig Szabadkán fejezi be 1961-ben. 1956. október 1. és – 1962. december 31. között a csantavéri Népbizottságnál dolgozik könyvelőként. Ezután munkaéveit a Városi Állami Levéltárban tölti le. 1963-tól titkári feladatkörén kívül pénzügyi intézést is végez.

Andrija Horovic halála után a Levéltár munkaközössége 1976. március 19-i végzésével kinevezi ügyvezető igazgatónak. Ezen a funkción 1977. februárjáig marad.

MILAN DUBAJIĆ (1977-1993)

Újzsedniken született 1929. február 3-án. Az elemi iskolát Újzsedniken a gimnáziumot pedig Újvidéken és Szabadkán végzi el. A belgrádi Bölcsészeti Egyetem Történelmi karán diplomált 1957-ben.

Rövid ideig nevelőként, majd több mint 2 évig tanárként dolgozik a szabadkai Gimnáziumban. Az elkövetkező 17 évet a szabadkai Városi Múzeumban mint történész  kusztoszi állásban tölti. A múzeumban kutatásokat folytat a munkásmozgalom és a népfelszabadító háború történetével kapcsolatban. Ez idő alatt több kiállítás szervezője, a sajtóban és folyóiratokban több mint 150 cikket jelentet meg. Két könyv szerzője: Radnički pokret u Subotici 1918-1921 (A szabadkai munkásmozgalom) és Portreti, biografije subotičkih revolucionara (Portrék, szabadkai forradalmárok életrajzai).

Ulmer Gáspárral és Szentgyörgyi Istvánnal közösen kéziratot ad ki 1972-ben: Razvoj zabavišta, predškolske ustanove u Subotici 1843-1971 (Az óvódák, iskoláskor előtti gyermekek számára létesített intézmények Szabadkán).

Milan Dubajić 1944-ben részt vett a népfelszabadító háborúban a Donji Lapac Népfelszabadító Bizottság futárjaként. 1944 júniusától a Jugoszláv Kommunista Ifjúsági Szövetkezet tagja, a Jugoszláv Kommunista Szövetség tagságába 1948 júniusában lép. Három ifjúsági munkaakció résztvevője, különböző ifjúsági  és társadalmi-politikai szervezet tagja.

A Szabadkai Történelmi Levéltár igazgatójává 1977. február 1-jén nevezik ki. Ezt a funkciót 1993 novemberéig tölti be. Rövid ideig levéltárosi munkakörben dolgozik, majd 1994 februárjában elmegy nyugdíjba.

ZORAN  VELJANOVIĆ (1993-2001)

1959-ben született Becskereken. A gimnázium társadalmi nyelvi tagozatát szülővárosában fejezi be, egyetemi tanulmányait pedig a belgrádi és újvidéki Bölcsészeti Egyetem Történelmi karán folytatja. 1995 óta magiszteri tanulmányokat folytat.

Elemi iskolában történelemtanárként dolgozik, majd 1993 novemberében a szabadkai Történelmi Levéltár igazgatójává nevezik ki. Igazgatási ideje alatt több tudományos, kutatástörténeti kiadvànysorozatot indít meg: Severna zvezda (Sarki csillag), Naučno-informativna sredstva o arhivskoj građi (Iratfeltáró kiadványok), Ex Pannonia – a Történelmi Levéltár folyóirata 1996-tól. Tagja a Luča elnevezésű közművelődési, művészeti és tudományos kérdésekkel foglalkozó folyóirat szerkesztőségének. A Matica srpska munkatársa. A levéltári anyag alapján több kiállítást is szervez, és a XVIII.-XX. századi szerb nemzeti történelem kutatásával foglalkozik.

Következő könyvei jelentek meg: Mišićevo 1925-1996, Srpska čitaonica u Subotici 1862-1959 (A szabadkai Szerb Olvasóegylet), Dr Jovan Paču 1847-1902, Jugoslavija: istina ili zabluda (Jugoszlávia: igaz vagy tévhit).

200l óta a Levéltárban levéltárosként dolgozik, a levéltári és irattári anyag levéltáron kívüli védelmén.

STEVAN MAČKOVIĆ (2001 –     )

Stevan Mačković 1959. október 16-án született Szabadkán. Az elemi iskolát és a gimnázium társadalom tudományi tagozatát szülővárosában fejezi be. Egyetemi tanulmányait az újvidéki Bölcsészeti Egyetem Történelmi szakán végzi. Már apszolvensként tanári állást vállal. Történelemtanári diplomát az újvidéki Bölcsészeti karon kapja meg 1984-ben. Ezek után Szabadkán tanít elemi iskolában, majd a Városi Múzeumban helyezkedik el. 1985 és 1988 között az újvidéki egyetemen prof. dr. Danilo Kecić asszisztense a Jugoszlávia történelme szaktantárgy előadásain. Magiszteri tanulmányokra iratkozik be Belgrádban, kutatómunkával is kezd foglakozni és megjelenteti első szakmunkáját. 1988 végén visszatér Szabadkára, ismét tanári állásba lép.  A Történelmi Levéltárban 1992  elején helyezkedik el. Kutatástörténeti munkáit, tanulmányait és cikkeit a helyi és külföldi folyóiratokban jelenteti meg.

Levéltári munkaévei során különféle szakmunkákban vett részt. A következő közigazgatási állagok rendezésén dolgozott: Szabadka város Szenátusa 1918-1941, Szabadkai Járási Elöljáróság 1934-1941, Szabadkai Kerületi Népbizottság 1945-1946, Városi Népbizottság 1944-1954 és más iskolai és gazdasági fondok rendezésén. E fondok anyagára leltárokat készített, darabszintű iratrendezést pedig a Járási Elöljáróság iratain és a Szenátus  Városi jegyző sorozatán végzett el. A Levéltár közművelődési tevékenységében, kállítások rendezésében és az Ex Pannonia folyóirat megjelentetésében is részt vesz.

Több mint 50 publikációt ad ki cikkek és tanulmányok, közlönyökben megjelent adalékok, lexikográfiai címszavak formájában,  ezenkívül megjelenik egy szerzői kiadványa: Industrija i industrijalci Subotice 1918-1941 (Szabadka gyáripara és gyáriparosai). A könyvért 2006-ban kiérdemli a Dr. Bodrogvári Ferenc díjat.

Két közös szerzői monográfia megírásában is részt vesz : Nastanak i razvoj predškolstva u Subotici (Az iskoláskor előtti nevelés kialakulása és fejlődése Szabadkán) és Crveni krst u Subotici 1886-2006 (A Szabadkai Vöröskereszt). 2001 júniusától a Szabadkai Történelmi Levéltár igazgatója.

Összeállította: Tatjana Segedinčev, főlevéltáros


[1] A szöveg alapjául a Belgrádi Történelmi Levéltár igazgatónője, Branka Prpa, által megírt „Naša vizija, misija, ciljevi” (Vízióink, küldetésünk, céljaink) című írása szolgált, http://www.arhiv-beograda.org.FR-O-Nama.html. A Levéltár helyzetének és perspektívájának  precíz leírása példaként szolgál más levéltárak „víziójának és küldetésének” kialakításához.

[2] Iványi István, Szabadka szabad királyi város története, Szabadka I., 1886, II., 1892.

[3] A dokumentumok védelméről tanúskodik a kamarai és városi vezetőség közös gyűlésén 1743. július 31-én hozott határozata is, amelyben meghatározzák a jövendőbeli városháza helyét, mely épületnek 2-3 ügyviteli irodája lenne, és egy külön helyisége, a bírósági határozatok meghozatala és a fontosabb dokumentumok őrzése céljából. Szent Mária Kiváltságos Királyi Kamarai Mezőváros Tanácsának Jegyzőkönyve-korábbi nevén Szabatka (1743-1756), a Magisztrátus jegyzőkönyveinek sorozata analitikus leltára (1743-1779), 1.sz., 2. számú leírás, F.261.1.pag.3 1/1743, Szabadka, 2006. 15.old.

[4] A Szabadkai Történelmi Levéltár irattárából (a további szövegben Sz.T.L. irattára) 6/1947, számú tárgy. A Vajdasági Képviselőtestület Legelsőbb Végrehajtó Bizottsága 1946. november 2-án kelt határozata szerint Vajdaságban 9 regionális levéltár létesül: Újvidéken, Zomborban, Szabadkán, Zentán, Kikindán, Becskereken, Versecen, Pancsován és Sremska Mitrovicán. Ugyanígy szervezték meg a múzeumokat, műemlékvédő intézeteket és könyvtárakat is – ezen intézmények minden városban közös székhellyel rendelkeztek. Azt is előlátták, hogy az intézményeket egy közös épületben helyezzék el.

[5] U.o.

[6] U.o.

[7] A Városi Könyvtár igazgatója  egyben a levéltári központ igazgatója is.

[8] Sz.T.L. irattára, 22/1948 sz. tárgy. A jelentésből megtudjuk, hogy Ivan Rudić a Levéltárban nemcsak levéltárosként helyezkedett el állandó beosztásban, hanem a levéltári központ vezetője is volt meghatározott időre.

[9] Zoran Veljanović, Pro Arhivo-De Arhivo, Rukovet, Časopis za književnost, umetnost i kulturu br.4-5-6, Subotica, 1997, 41-53.old.

[10] u.o., Sz.T.L. irattára 14/1948 sz. tárgy. A Vajdasági Levéltárnak írt levél azt a lesújtó adatot tartalmazza, hogy az Államügyészség 7560 kg mennyiségű levéltári anyagát kidobták a Vajdasági Levéltár azaz a Szabadkai Levéltári Központ engedélyezése nélkül; 22/1948, 34/1953 sz. tárgyak. Ilyesmi sajnos nagyon sűrűn előfordult.

[11] Sz.T.L. irattára 4/1949 sz.tárgy.

[12] Sz.T.L. irattára 85/1949 és 89/1949 sz. tárgyak .

[13] Emil Vojnović, Arhivist, Belgrád, 1955/1, 45. old.

[14] Zolna Matijević, Prilozi za bibliografiju Emila Vojnovića, Ex Pannonia, Glasnik Istorijskog arhiva Subotica, Subotica, 1996, 1 sz., 193-194. old. Vojnović Emil 1910-ben született Temesváron. A gimnáziumot Verbászon fejezi be. A szabadkai Jogi Karon 1937-ben diplomál, 1942-ben doktorál Pécsett. Olvasottságának, műveltségének köszönhetően és poliglotta lévén, a Levéltári Központ igazgatójává nevezik ki. Fennmaradt munkaéveit ezentúl ebben az Intézéményben tölti. A régióban a levéltári tudomány alapköveit teszi le, több tudományos dolgozat szerzője.

[15] F:060, GNO, 2173/1952, ez a beosztás érvényes a Szerb Köztársaság egész területén.

[16] Veljanović, említett munka, 41-53. old.

[17] Ulmer Gáspár elbeszélése alapján.

[18] Sz.T.L.irattára 186/1955 sz. Tárgy.

[19] Sz.T.L. irattára 5.sz. jegyzőkönyv, 1958.X.18.

[20] F.316.6.9. Emil Vojnović kézirata.

[21] A Szabadkai Járás Képviselőháza és annak szervei szervezetéről szóló határozat 2. szakasza szerint (Sl. list Sreza Subotica 36/1963) és a Szabadkai Járás Képviselőháza Tanügyi, Közművelődési és Testnevelési Tanácsa 1954. szeptember 22-i határozata alapján, mindkét Tanács közös gyűlésén 1964. október 7-én meghozott 05-7101/1964 számú végzése alapján névváltozás következik be: a Szabadkai Városi Állami Levéltár Szabadkai Történelmi Levéltár elnevezést kapja. Sz.T.L. irattára 0208-148/2-1964 sz. tárgy.

[22] Sz.T.L. irattára 0207-65/1-1964 sz. tárgy.

[23] E szerződés alapján a Szabadkai Község a szükséges pénzelés 75%-át, Topolya 19 %-át és Kishegyes 6 %-át biztosítja.

[24] Pálinkás József a Községi Közművelődési Szervnek írt leveléből.

Sz.T.L. irattára 02-71/1-1971 sz. tárgy.

[25] Az igazgató jelentése Stanje i problemi Istoprijskog arhiva u Subotici, u.o.

[26] Pálinkás párhuzamot húz a szabadkai Levéltárban uralkodó viszonyok és a Belgrádi Városi Levéltár építésével kapcsolatos körülmények között.

[27] A régi, a városháza plafonjáig érő faszekrények még ma is használatban vannak.

[28] Sz.T.L. irattára, A Levéltár 1979. évi tevékenységéről szóló jelentése

[29] Sz.T.L. irattára, 80/1/1981 sz. tárgy, a Levéltár 1981. évi tevékenységéről szóló jelentés.

[30] Sz.T.L. irattára 02-97/1/1985 sz. tárgy, A levéltár tevékenységéről szóló 1984. évi jelentés.

[31] Sz.T.L. irattára, A Levéltár tevékenységéről szóló 1988. évi jelentés.

[32] Sz.T.L. irattára 01-30/1/1991 sz. tárgy, Felszólalás a Szerbiai Levéltár tanácskozásán.

[33] Službeni glasnik RS, br. 6/1990.

[34] 1991. november 14-én és 15-én Pancsován megtartják a Levéltári dolgozók tartományi szaktanácskozását. Ez volt az évtized utolsó tanácskozása.

[35] Az egyházi anyakönyvek védelme Vajdaságban című komoly tanulmánnyal mr. Dobos János szerepelt a tanácskozáson. Az ott elhangzott beszámolók megjelentek az Arhivski anali (1992/1 sz., Újvidék, 1992, 39-58. old.) folyóiratban. Mr. Sredoje Lalić levélben válaszolt a tanulmányra. Azonkívül, hogy kifejti véleményét azokkal a kérdésekkel kapcsolatban amelyekkel nem egyezik, megtudjuk azt is, hogy az Egyesült Államok Genealógiai Egyesülete 600 000 dollárt fizetne az anyag mikrofilmezéséért.

Az ilyen anyagias elképzelés sokat elárul Vajdaság levéltári köreiben uralkodó gondolkodásról.

[36] Arhivski anali 1992/1, Újvidék 1992, 8.old.

[37] Arhivski anali 1992/1, Újvidék 1992. 9.old.

[38] u.o.

[39] Berkes József és Hegedűs Márta

[40] Az 1991. évi levéltár tevékenységéről szóló jelentést Milan Dubajić igazgató írta meg (Novi Žednik, 3.02.1929. – Subotica, 30.04.2007.)

[41] A Mezőgazdasági Földalapba felvásárolt, illetve a mezőgazdasági termények beszolgáltatásának eleget nem tevő személyektől a társadalmi tulajdon javára konfiszkált termőföldek visszaszármaztatásának jogosultságát és feltételeit szabályozó törvény, Službeni glasnik RS , br. 18/1991.

[42] Gerhardt Rudolf által írt adalék a Milan Jakšić Iskustva arhiva u Vojvodini u vezi s primenom Zakona o vraćanju zemlje című munkájához, Arhivski anali 1992/1, Újvidék 1992, 142.old.

[43] 1992-ben a Levéltárat elhagyta Berkes József (ma a budapesti Állami Levéltárban dolgozik), Hegedűs Márta, Zorica Mandić (2002 óta ismét a Levéltárban dolgozik) és dr. Hegedűs Antal (nyugdíjba vonult).

[44] a PC286 típusú számítógépről van szó

[45] Az 1992. évi levéltári tevékenységről szóló jelentés, 5. old.

[46] Az 1992. évi levéltári tevékenységről szóló jelentés, 25.old.

[48] Zakon o delatnostima od opšteg interesa u oblasti kulture (Sl.glasnik RS, br. 49/1992)

[49] A háború utáni első szerb demokrata kormány. A kormány elnökei 2001. január 25-től – a merénylet elkövetéséig 2003. március 12-ig – Zoran Đinđić, 2003.március 18-tól – 2004. március 3-ig Zoran Živković.

[50] Az elmúlt 15 évben kimúlt a nemzetközi és regionális együttműködés – írja Milena Popović Subić levéltáros az Analiza stanja zaštite arhivske građe na teritoriji AP Vojvodine, (Arhivski anali, 3. sz., Újvidék 2006, 257 old.) megjelentetett cikkében. A cikket a Danas napilap 2005.06.30. megjelent száma kommentálja  Arhivi bez struje i obezbeđenja  cikkében: „Vajdaság 9 levéltárában uralkodó viszonyok katasztrofálisak – hangzott el a Vajdasági Levéltárban tartott gyűlésen a következtetés, miután betekintést nyertek a Vajdaság területén található levéltári és irattári anyag védelmébe. Egyes raktárakban nincs áram, sem fizikai sem elektronikus felügyelet, a tűz elleni riadó –  és  hűtőberendezés még mindég csak utópia. A regionális levéltárak feletti alapítói jogok sincsenek letisztázva, egyedül a Vajdasági Levéltár dicsekedhet azzal, hogy eleget tesz a levéltári anyag védelmét előíró szabványnak. A tartományi levéltári szolgálatban uralkodó viszonyokat 17 évvel ezelőtt vizsgálták csak, az előírások hiánya gátolta az intézmény működését. Milena Popović Subić a Vajdasági Központi Levéltári Szolgálat főnöke szerint nem végezhettek analízist a Vajdaság külön illetékességi köre meghatározásáról szóló törvény meghozatala előtt (Zakon o posebnim nadležnostima AP Vojvodine). A kultúrjavak védelméről szóló törvény keretén belül szükség van a levéltárakról szóló önálló törvény meghozatalára, mert csak így lehet szabályozni a történelmi levéltárak munkáját. Ugyanúgy szükségesnek tartja a raktárhelyiségek bővítését, a nemzetközi együttműködést, elektronikus adattárat és a szerbiai levéltárak egységes regiszterét berendező előírások meghozatalát.”

[51] 2004-ben aláírtuk Kecskeméten az Együttműködési Szerződést.

[52] Sl. Glasnik RS, br. 6/2002. Az omnibusz törvény (Zakon o utvrđivanju određenih nadležnosti Autonomne Pokrajine) érvénybe lépése után a Tartományi Oktatás és Művelődési Titkárság illetékessége jelentősen bővült ezen a téren.

[53] A költözködés a már fennálló raktárhelységekbe történt.

[54] 2005. június 8-án érvénybe lépett a Zakon o prijavljivanju i evidentiranju oduzete imovine (Službeni glasnik RS, br. 45/2005) törvény, amely szabályozza a Szerb Köztársaság területén, minden anyagi térítés nélkül elsajátított vagyon bejelentését és összeírását, amely vagyon a nacionalizációval, agrárreformmal, konfiszkációval, szekvesztrációval, expropriációval kapcsolatos 1945. március 9-e után alkotott és érvényben lévő törvények alkalmazása alapján lett eltulajdonítva. (a Törvény 1. szakasza) A vagyon fogalma alatt a törvényhozó az ingatlan és ingó vagyon feletti birtokjogot valamint más birtoklási jogokat értelmez ( a Törvény 2.szakasza.).

[55] Az Eszéki Állami Levéltárral kötött együttműködés keretén belül megrendeztük az eszéki Levéltár  az Eszék a régi képeslapokon című kiállítását Szabadkán is, A Levéltár és az iskola elnevezésű projektumon belül a Kosztolányi Dezső Nyelvi Gimnázium valamennyi tanulója  az iskolaüggyel kapcsolatos kutatásokat végzett Levéltárunkban, minek eredményeként egy kiállítást rendeztünk és egy CD-t adtunk ki.

[56] Sz.T.L. irattára 1/1947 sz. tárgy.

[57] u.o.

[58] Sz.T.L. irattára 4/1947 sz. tárgy

[59] Sz.T.L. irattára 61/1951 sz. tárgy

[60] Jelenleg folyamatban van a kutató- és tájékoztató osztályon egy újabb levéltárosi munkahely betöltése.

A SZABADKAI POLITIKAI ÉLET A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

 Megjelent: Szabadka politikai élete a XIX. Század második felében. (Политички живот Суботице у другој половини XIX века).  EX PANNONIA бр. 5-6-7, 2003, Истраживања, студије, чланци, стр. 47-54 

Vass Géza,  a szabadkai Műemlékvédelmi Intézet történésze

        SZABADKA POLITIKAI ÉLETE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN 

     Dolgozatunk célja, hogy bemutassuk a város politikai életét a századfordulón. Nem törekszünk  a társadalami, gazdasági és kultúrális összefüggések taglalására. A dolgozat főleg a politikai történelemet érinti. Időben a kiegyezéstől  az   1902-ig  terjedő időszakot öleli fel, egy bővebbre sikerült bevezetővel. Kiindulópontunk a kiegyezés, a politikai pluralizmus kezdetének dátuma, míg a zárópont az 1902-es év, Mamuzsits Lázár[1]  polgármester bukásának dátuma. A téma megfogalmazásában, számottevő irodalom hiányágban, főleg a szabadkai magyar sajtóban megjelent cikkekre támaszkodtunk. A szláv nyelvű újságok elemzését majd csak a jövő évre tervezem. A munka így csak a kutatási program első fázisának erdményeibe nyújt betekintést.

Az 1686-os évben, a teljesen lakatlan  városba bevándoroló bunyevácok és szerbek összlétszámát pontosan nem ismerjük, így ebben a kérdésben csak feltevésekbe bocsájtkozhatunk. Azt azonban tudjuk, hogy a hatátáőrségben a katolikusok két, a görögkeleti vallásúak pedig egy századnyi katonát adtak. Ebből feltételezzük, hogy a két nép számaránya a településen is hasonló lehetett. A bunyevácok és szerbek a városban  területileg egymástól elválasztva laktak. A katolikusok a várost kettéválasztó vízfolyástól nyugatra,  míg a görögkeletiek ettől keletre építették fel lakhelyeiket. A tizennyolcadik század negyvenes éveiben a katonai közigazgatás megszüntetése után, a tömegesen érkező magyar lakosság beékelődött a két entitás közé, a  Jaszi barának nevezett vizes terepre. Így alakult ki, még a két világháború  után is emlegetett bunyevác-, magyar – és szerbvég.

A katonai közigazgatás felszámolása elkerülhetetlen folymat volt, de nem                     ment zökkenőmentesen. A bécsi udvar, hogy terveit könnyebben véghezvigye, először ügyesen szembeállította a szerb és bunyevác ,, granicsárokat,,. A jövendőbeli kamarai mezőváros vezetését a katolikusoknak ígérve, majd a tiszteknek többszáz holdas birtokokat kiutalva, megteremtett egy  birtokos elitet, amely az elégedetlen közktonákat vissszatartotta a lázadástól. A város vezetéséből kiszorult szerbek egy része elhagyta a  várost, és a megmaradt határőrvidekre telepedett át. Így a városban a politikai és gazdasági hatalom egyértelműen a birtokos bunyevác réteg kezébe került. Ez az állapot  nem változott meg a szabad királyi városi rang elnyerése után sem.

II József uralkodása, és az azt követő napóleoni háborúk alatt, a város önkormányzata gyakorlatilag nem működhetett. A települést királyi biztosok irányították. A háború befejezése után, a tizenkilencedik század huszas éveiben, a reformkor beköszöntésével megpezsdül  a politikai élet. A város fokozatosan visszanyeri széles önkormányzatát. A házipénztárba befolyó jövedelmek elosztásáért ádáz harcot folytattak a nagybirtokos bunyevác családok. Az érdekcsoportok nem  a politikai arcvonalak szerint, hanem a családi kapcsolatok alapján igazodtak. A Mukicsok igyekeztek megtörni a Rudicsok, Antunvicsok és Parcseticsek hatalmát. A küzdelem 1842-ben a Mukicsok teljes elszigetelődésével fejeződött be.

Iványi, aki egyetlen publikált forrásunk erre az időszakra, nem a haladó és konzervatív erők küzdelmeként mutatja be az eseményeket, hanem mint a városi tanács feletti uralomért folyó harcot. Így nem tudjuk megállapítani, hogy az akkori politikai elitben volt-e ebben a kérdésben megoszlás. Az egyetlen utalás, amellyel Iványi valamelyest iránytűt ad a kezünkbe, az a tény, hogy Mukics Simont, a reformpárt lelkes országgyűlési szónokának nevezi.

A negyvenes évek elején, országos szinten kiéleződött a politikai harc, a reformpárt és a Bécsből támogatott kozervatívok között. A városban, az Antunovics József vezette városi tanács, kerülte a kockázatos politikai döntéseket.  Ezért a  kezdeményezést a  fiatal értelmiségiek ragadták magukhoz. Különböző egyletekbe: Polgári kaszinó, Nemzeti kaszinó, Nemzeti Nyelven Munkálkodó Társulat, Olvasó Kör…  csoportosultak és itt terjesztették a Pozsonyból és Pestről érkező forradalmi eszméket. A vezéregyéniségek az  egyetemi ifjúság soraiból kerültek ki, amely azonosult a magyar állameszmével és a forradalom céljaival. Közöttük ekkor még nincs nyoma a nemzetiségi alapon való megoszlásnak. Egy zászló alatt találjuk Zomborcsevics Ferencet, Czorda Bódogot, Karvázy Zsigmond, Spelletich Bódogot  és a többieket.

A forradalom első napjaiban,  Spelletich Bódog fiatal ügyvéd állt az események élére.  A bunyevácok és a magyarok egyként sorakoznak fel Kossuth mögé és közösen lépnek fel a szerb felkelők ellen. Magában a városban is kiéleződnek az ellentétek, a túlhevült nemzeti láznak több szerb lakos is áldozatul esett.

A belső szakadás jelei a szabadságharc második évében jelentkeztek, amikor Spelletichet kormánybiztosnak nevezték ki Szabadka élére. A Kuluncsich István főbíró vezette városi tanács nyíltan szembeszállt a kormánybiztossal, úgy értékelve, hogy az túl nagy terheket ró a város lakosságára a forradalom érdekében. Ez a kérdés, akárcsak az egész 1848/49-es szabadságharc lefolyása, városunkban még nincs komolyan kimutatva. Így nem tudni, hogy ez a határozott ellenállás mögött a szabadkai gazdák érdekeit képviselő városi tanács forradalom iránti lelkesedésének apadása áll-e, vagy csak az önös érdekek védelme.

A forradalom leverése után, a magyar alkotmányt felfüggesztették. A város önkormányzata megszűnt, és területileg a Bécs alá rendelt Szerb vajdasághoz csatolták. A bunyevácok, a magyarokkal együtt, a forradalom leverését és a szabad királyi városi rang elvesztését megalázásként élték meg. Ezt bizonyítja az 1850-es összeírás is, amelyben az előzőkkel, és meg kell jegyezni a későbbi népszámlálásokkal szemben is, meglepően megnőtt a magyar lakosok aránya. Ezt csakis azzal lehet magyarázni, hogy a bunyevácok, a nyílt osztrák elnyomás éveiben, jobban magyarnak érezték magukat, mint azelőtt. Közben a tehetősebb családokból származó forradalmárok, jómódú szüleik pénzbeli áldozatainak  és a későbbi amnesztiának köszönve, visszaszállingóztak városunkba, és lépésről-lépésre bekapcsolódtak a politikai életbe. Egymás után vállaltak tisztségeket a hatalomban. Így lett Czorda Bódogból a volt honvédtisztből már 1854-ben főjegyző, vagy Bíró Antalból, Kossuth egyik radikális  hívéből, a hatvanas évek elejére főbíró.

A kiegyezés visszaállította az alkotmányos rendet Magyarországon, és szabad utat nyitott a  parlamentáris demokráciának, vele együtt a tőkés fejlődésnek is. Ennek köszönve Szabadkán is megélénkült az élet.

Az 1867-es kiegyezéstől, a hetvenes évek második feléig, az újságok még igen rendszertelenül jelentek meg, ezért ennek az időszaknak a tárgyalásában, a sajtó mellett, főleg Iványi városmonográfiájára  támaszkodunk.

Az osztrák elnyomás éveiben közelebb kerültek egymáshoz a magyarok és az itt élő kisebbségek. Azonban, ahogy közeledett a kiegyezés, megindul a politikai polarizáció. Az 1865-ös országgyűlési választásokon még nincsenek elkülönült politikai irányvonalak. Ezzel szemben, az 1867. májusában megtartott városi tisztújításon, már két kibékíthetetlen pártot találunk. A jobboldali ú.n. Deák párt, amely megelégedett a kiegyezésben foglaltakkal, és a baloldal, Tisza Kálmán hívei, akik Magyarország függetlenségét tűzték zászlajukra. A szabadkai jobboldal vezéregyéniségei: Lénárd Máté, Czorda Bódog, Hideg Árpád, Tarnai Károly és Váli Béla voltak, akiknél  sokat nyomott a latban, hogy őket támogatták a Vojnitsok, a város leggazdagabb és legbefolyásosabb családja. Az ellentábor élén a Mukits család állt: Aurél, Ernő és János. A párt vezéregyéniségei között voltak: Szkenderovits János, Varga Károly és Elek, ifj. Vojnits Lukács Antalfi és Vojnits Enok, valamint Vermes Nándor, Trencsényi József, Csóvits Lőrinc és Vojnits Purcsár Gergely. Ebben a felosztásban nem nehéz felfedezni a szabadságharc előtti politikai arcvonalakat.

A Deák-pártot, Iványi szavai szerint  a városi értelmiség és a polgárság támogatta, míg a függetlenségieket, a kis számú városi tisztviselőkar és a nép alsó osztálya. A szavazati joggal rendelkezők között többégben voltak a bunyevácok. Ennek ellenére nem léptek fel egységesen, megoszlottak országos politikai pártok között. Az elmagyarosodott  értelmiség nagyobb része és a nagybirtokosok a jobboldalhoz csatlakozott. A választási joggal rendelkező kis- és középbirtokosok, akik a többi alföldi mezőváros parasztságához hasonlóan, elégedetlenek voltak a közlegelők felosztásában és az önkormányzat rendezésének kérdésében, a baloldali függetlenségieket támogatták. Mivel ekkor még az értelmiségi réteg igen vékony volt, egyértelmű, hogy a bunyevácság többsége, ami pártvezetők neveiből is kitűnik,  a Mukits párt mellett állt ki. Ezt később megerősítést nyert az újságokban és magánál Iványinál is. Azonban ez nem volt elegendő a győzelemhez. A baloldal vereségének pontos okai még nincsenek feltárva, úgy tűnik, hogy a  Vojnitsok állásfoglalása volt az, ami végül is döntően befolyásolta a voksolást. Így a választásokon a  Deák-párt győzött, többséget szerezve az országgyűlésben, és a városi törvényhatóságban egyaránt.

A szerbek és a zsidók a város lakosságának, mint egy 4-4%-át tették ki a századfordulón. Külön politikai pártjaik nem voltak. Megoszlottak a jobb-és a balpárt között. Míg a szerbek, összlétszámuk fölött voltak reprezentálva a városi tisztviselői struktúrákban – ez a jelenség egész Magyarország területén ebben az időszakban szembeötlő – addig zsidók hiányoznak a városi hivatalokból és a politikai elitből egyaránt.

A szerb és a zsidó közösség belső politikai harca főleg a helyi egyházközösségben elfoglalt poziciókért, valamint a magasabb szintű vallási képviselőtestületekben elfoglalt helyekért folyt.

A kiegyezést követő években, a jobboldali Andrássy-kormány nem volt képes megküzdeni a felgyülemlett problémákkal, és ez miatt népszerűsége országszerte, és így Szabadkán is fokozatosan csökkent. Mukitsék ezt kitűnő érzékkel használták ki, és a vereség utáni apátia helyett ellentámadásba lendültek. Erőszakos fellépésüknek köszönve, az 1869-es országgyűlési képviselői választásokon mind a két választókerületben győzelmet arattak. Három év múlva a városi parlamentet is elhódították a jobboldaltól. Ennek köszönve 1872. áprilisában a polgármesteri széket Mukits János foglalhatta el.

A városok közigazgatásban jelentős hatalomeltolódás történt, amikor 1871-től bevezették a főispáni állást. A király, gyakorlatilag pedig a kormány által kinevezett főispánok  ellenőrizték a törvényhatóság munkáját. Egyben a legfontosabb testületi szervek, a törvényhatósági bizottság, közigazgatási bizottság, kijelölő választmány elnökei is voltak. E bizottságok határozatai ellen felterjesztési joggal rendelkeztek, ami azt jelenti, hogy a törvényhatóság addig nem hajthatta végre határozatait, amíg a megfelelő szakminiszter ezt jóvá nem hagyta. E mellett joguk volt fegyelmi eljárást elrendelni a városi tisztviselőkar bármely tagja ellen, beleértve a polgármestert is.

A hatalmon lévő Deák-párti kormány Mukits János legnagyobb ellenségét, Lénárd Mátét nevezte ki a város első főispánjának. Ez azonban nem volt kihatással a balpárt népszerűségére, és a 1872-es és 75-ös országgyűlési választásokon is egyértrelmű győzelmet aratott.

A Deák-párt befolyása, az egész országban 1875-re  mélypontjára esett, ezért, hogy hatalmát mentse, egyesült a baloldali ellenzék, a mérsékelt Tisza Kálmán vezette szárnyával. Az új pártalakulat,  Szabadelvű párt vagy idegen szóval Liberális párt néven működött tovább.

Szabadkán az egyesülés a két párt között nem történt meg. Mukits és szabadkai vezérkara elvetette a fővárosi pártközpont által szorgalmazott pártfúziót. Ellenzékben maradt a frissen alkult Szabadelvű párttal szemben, és nem csatlakozott egy országos ellenzéki párthoz sem. Városi szinten politizált tovább. A szabadkai Deák-pártiak ugyancsak nem egyeztek pártvezetőségük döntésével, Mukitshoz hasonlóan ők is elutasították az egyesülést. Míg Mukits János a polgármesteri székben ülve ügyesen össze tudta tartani pártját, addig a Deák-párt talajtvesztve felbomlott. A fúziónak köszönve a balpárt ellenzék nélkül maradt, és biztosan nyerte meg az 1878-as helyhatósági választásokat.

Az 1875-ös belpolitikai fordulat után, a magyar külpolitika a keleti kérdésre összpontosított. Magyarországnak  nem felelt meg, hogy az Oszmán birodalom feldarabolása után, területét a balkáni szláv népek között osszák fel az Orosz birodalom patronátusa alatt. Ebből kifolyólag, az 1877-ben kezdődött orosz-török háborúban határozottan kiállt a Porta mellett, a szláv népek érdekeivel szemben. Országszerte, így Szabadkán is, gyűjtéseket rendeztek a törökök megsegítésére.[2] Ez elégedettlenségre adott okot a szláv lakosság körében. Ezt  tovább fokozta Bosznia 1878-as megszállása,  az ott élő szláv népesség véleményének kikérése nélkül.

A Balkán–félszigeten való terjeszkedés szószólója a baloldali Függetlemségi párt volt. Ez miatt a nemzetiségek országszerte eltávolodtak a baloldaltól, és a liberális elveket valló Szabadelvű párthoz közeledtek.

A szűkös forrásokból arra lehet következtetni, hogy Szabadkán, a jobboldal felbomlása után, Mukitsék igyekeztek magukhoz édesgetni a magyar értelmiséget, ezért háttérbe szorították a bunyevác birtokos réteg érdekeit. A magyar értelmiség térnyerése és a népszerűtlen balkáni politika megtette hatását. A szavazóbázisát képező bunyevác birtokos réteg fokozatosan megvonta támogatását a baloldaltól.

A bunyevácok nemzeti ébredése 1865-ben, Antunovits János  kalocsai címzetes püspök működésével kezdődött. Antunovits a szabadkai bunyevácok között is igyekezett híveket toborozni, de ez elmagyarosodott nemzettársai ellenállásába ütközött. A fiatalok közül, Sárcsevits Ambrus segítségélvel, sikerült is megnyernie néhányat az ügyének: Mamuzsit Ágostont, Mamuzsits Lázárt és Milodanovits Károlyt, de felvilágosító munkásságuk ekkor még komoly szervezeti formárt nem nyert.[3]

Az ezernyolcszázhetvenes évek második felében teremtődnek meg a feltételek a továbblépéshez. Mamuzsits Ágoston és Lázár, Sárcsevits Ambrus ihletésére megszervezik a  Bunyevác Kaszinót. Gromon Dezső, Szabadka szabadelvű főispánja mindent megtett a bunyevácok kezdeményezésének megakadályozására. Válaszul Mamuzsits Ágoston magához a miniszterelnökhöz fordult segítségért, és személyes meghallgatáson meggyőzte Tisza Kálmánt a bunyevácok lojalitásában a magyar állameszme iránt. A függetlenségpárti városi kormány ellen szervezkedő bunyevác mozgalomban Tisza meglátta a potenciális politikai szövetségest, és együttes fellépésre szólította fel Mamuzsits Ágostont, a Szabadelvű párt zászlaja alatt. Mamuzsits elfogadta  az ajánlatot, és ezzel a bunyevác mozgalom szekerét a jobboldalhoz kötötte. Ellenszolgáltatásként a kormány megengedte a Bunyevác Kaszinó mőködését, igaz csak Pučka Kaszinó néven.

A fővárosból támogatva, az új városi ellenzék, 1879. szeptemberében átvette a Szabadkai Ellenőrt[4] és pártlapot faragott belőle. A lap nyílt, kíméletlen támadást idított a városi hatóság ellen, ez mellett toleránsan lépett fel a nemzetiségi kérdésben. Ez   1879. decemberében és a következő év januárjában megtartott közgyűlési bizottsági tagok választásán, meghozta az első kézzelfogható gyümölcseit.  A ,, Szabadkai Ellenőr ,,  következőképpen számol be erről: ,, … csaknem örökös tagok a bizottságokból kiestek és pedig törvényes úton. A bunyevácság váltott pártot. Most ezért az ő hazaszeretetét teszik kétségessé… évekkel ezelőtt-amikor az érintettek politikailag nagyban győztek párttáboruk többségét ép a bunyevácok képezték,… a gyanúsítás nem igazságos és nem kell ebből nemzetiségi kérdést csinálni ,,.[5]

Gromon főispánnál a nemzetiségek iránti kizárólagosság a pártérdek fölé kerekedett, nem tudta elfogadni a Tisza Kálmán diktálta új politikai irányvonalat. Ezt újságjában, a városi ellenzék a következőképpen pellengérezi ki: ,,Gromon Dezső főispán a múlt Közgyűlésen, úgy a kijelölő, mint a szavazatszedő bizottságba szélső balpárti egyéneket és egytől-egyik vérrokonokat nevezett ki. Szabadkán az  (országos) ellenzéki, Budapesten pedig a kormánypártit játsza. Hol a morál ?,, [6]

Tisza pártján belül nem türte a fegyelmezetlenséget. 1880. október 15-én leváltotta Gromont és helyébe a volt zentai polgármestert, Jankovits Aurélt ültette. Az új főispán mindent megtett a Szabadelvű párt győzelméért.

Az első komoly megméretettésre  a két párt között az 1881. június 28-i parlamenti választásokon került sor. A Szabadelvű párt, hogy tömeges támogatottságát bizonyítsa, népgyűlést tartott. A  Teleki téren ( a ferencesek előtti tér) ez alkalommal, több mint 10 000 embert jelent meg. A gyűlés elnökének Antunovits Mátét választották meg. A szónokok a párt vezető emberei: Mamuzsits Ágoston, Horváth Mór és Mamuzsits Lázár voltak. A két Mamuzsits magyarul és bunyevácul is szólt az összegyűltekhez. Kihangsúlyozták, hogy elfogadják a Szabadelvű párt programját, mivel Tisza Kálmán nem áll tőlük távol, és amikor még ellenzékben volt, mindketten pártjában kezdték politikai pályafutásukat, csak akkor távolodtak el tőle, amikor  hatalomra jutott. Mamuzsits Lázár, mivel őt jelölték a országgyűlési képviselői állásra, külön kitért a bunyevácokat ért sérelmekre. Elvetette azokat a vádakat, amelyek szerint a bunyevácok pánszlávok és muszkák lennének, és ezzel egyben a haza árulói. Ezt bizonyítja, Mamuzsits szerint, az 1848-as forradalom is, amikor a magyarokkal együtt küzdöttek, és ő ezeknek a bunyevácoknak a leszármazottjának tartja magát.

-Amíg a lábam a földet éri magyar leszek – felkiáltással fejezte be beszédét.[7]

A választásokon Mamuzsits Lázár – Varga Károly, Mukits Ernő pedig Horváth Mór felett győzedelmeskedett. Így a megmérettetés mindkét pártnak felemásra sikeredett.

Az 1883. december 20-i helyhatósági választásokon a jobbodal 48 képviselőjével szemben a baloldal 12 jelöltje került a városi parlamentbe[8]. Ezzel a Szabadelvű párt a törvényhatósági bizottságban fölénybe került. A választási vereség után Mukits János kénytelen volt lemondani a polgármesteri székről, helyére Mamuzsits Lázár került. A Függetlenségi párt ezek után, ,,omlott kéveként esett szét,,.

A következő év májusában megtartott parlamenti választásokon a Mukits párt már nem is tud jelöltet állítani. A jobboldal Iváka Imrét és Horváth Mórt indította Vojnits Géza pártonkívüli és Farkas Zsigmond mérsékelt ellenzéki jelölttel szemben, és mindkét mandátumot megszerezte.[9] Ezek után a  város politikai színterén egyetlen szervezett politikai erő maradt, a Szabadelvű párt.

Az 1885-ös országgyűlési választások után azonban felszínre kerültek az ellentétek a győztes párton belül is. A párt magyar tagjaink nagyobb részét a bunyevác többségű jobboldalhoz, csak a Mukitsok megbuktatása kötötte. Miután ez megtörtént, a politikai szövetség célját vesztette. A párton belül kisebbségben maradt a Gálfy György,  Sztoczek Károly és Jandek Mátyás nevével fémjelzett csoport,  a Gálfy-párt, ahogy az újságok nevezték, szövetséget kínál Jankovits Aurél főispánnak, aki nem tudott közös nevezőre jutni a polgármesterrel és bunyevác környezetével. Az elleségeskedések a tisztviselői állások betöltése körül folytak. Mindketten saját rokonaikat részesítették volna előnyben.

A Szabadelvű párton belüli ellentétek 1885. őszén tárultak a széles nyilvánosság elé, amikor a párt lapjában egy  éles hangú figyelmeztetés jelent meg a Szabadelvű párt homogén tagsága aláírással, amelyben figyelmeztetik azokat a szakadárokat ,,akik a pártban vannak de a rendet és jellemet nem becsülik… az ellentáborba keresik szövetségest…,, A közgyűlésben is láthatóvá váltak az ellentétek, amikor Jandek Mátyás, a főispán által kinevezett új levéltárnok, rámutatott a fogyasztási adó kezelésénél történő visszaélésekre. Mamuzsits Lázár a vádakat határozottan elvetette, és nyíltan felrótta a főispánnak, hogy saját pártjától elvált és besúgás alapján cselekszik, ebből aztán válság lesz és ,,ez miatt, majd valakinek távoznia kell,,.[10]

Ezek után a Gálfy-párt a városi parlamentben átveszi az ellenzék szerepét és minden alkalmat kihasznál, hogy támadja a Mamuzsitsokat. A Sztoczek Károly szerkesztette Bácskai Ellenőr sorozatban hozza a cikkeket, melyekben magukat mint a szabadkai magyarság megmentőit tünteti fel, akik a mindent megtesznek a város elbunyevácosítása ellen. Mamuzsits Lázárt pánszlávnak, Starčević kebelbarátjának titulálja.[11]A sajtótámadások másik része  hivatali visszaélésekkel és korupcióval vádolja a polgármestert,  így akarja megingatni a beléje vetett bizalmat.

Az 1886. december 9-i helyhatósági választásokon a Gálfy – párt meghasonlik önmagával és szövetségre lép a balodallal, amelyet Mukits János visszavonulása után Varga Károly, a párt volt országgyűlési képvielője igyekszik összefogni. Varga pártalakulatával, elődjéhez hasonlóan, egyetlen országos párthoz sem csatlakozik, egyszerűen Törvényhatósági ellenzéknek nevezi magát. “Polgárok Magyarok! Le a Mamuzsits – Antunovits szövetkezettel!”[12] “A magyar érzelmű polgárság  jelöltjeit jutassák győzelemre!” [13] “Zsidók szavazzatok a magyarok mellett!”[14] jelszavakkal lép fel a  választásokon.

A magyarság hátrányos helyzetére és a Mamuzsitsok korumpáltságára épített választási hadjárat nem érte el célját. A december 9-i megméretettésen ismét a Mamuzsits- párt győzött. A Gálfy –Varga szövetség  a nyolc választási kerületből csak az I. és VIII. körben kapott többséget. Meglepő az ellenzék veresége a VI. körben, az ú. n. magyarvégen, amely addig a baloldali ellenzék fészkének számított.[15]

A vereség után az ellenzék a még ingadozó Jankovits főispánra támadt, mert szerintük nem akadályozta meg az ú. n. Mamuzsits-Antunovits szövetkezet térnyerését. A ,,Szabadság,, a baloldal lapja, a szemére veti, hogy támogatja a nyílt pánszláv eszméket valló polgármestert, ,,söt a pánszláv érzelmeket tápláló Pučka kaszinóban bunyevác beszédet tartott és öket ilyen nyelven dicsőitette,,.[16]

Jankovits nem állt jobban a másik oldallal sem. Nyílt össztűzésbe került a polgármesterrel, amikor rokonát, Jankovits Kázmért megtette városi főügyésznek ifj. bajsai Vojnit Mátéval szemben, akit a Mamuzsits szemelt ki erre a posztra, hogy ezzel megnyerje pártjának a város legbefolyásosabb családját. Mamuzsits tiltakozásul  híveivel kivonult a közgyűlésről, és ezzel teljessé tette a szakítást a főispánnal. [17]

Miután Jankovits szakított a Mamuzsitsokkal, békejobbot kínált a Varga vezette,  ú.n. törvényhatósági ellenzéknek, amely a csúfos választási vereség után,  két kézzel kapott e lehetőség után.[18] A kormánypárti főispán, most a Szabadelvű párt zászlaja alatt újjászervezte a törvényhatósági  ellenzéket, amely belement ebbe a politikai salto mortaléba, csak azért, hogy a Mamuzsitsokat eltávolítsa a városházáról. Így két Szabadelvű párt lett a városban. Az egyiket  Jankovits, a másikat a Mamuzsitsok vezették. A főispán és az ellenzék is, ezzel mindent egy lapra tett fel.[19] Az ingadozó baloldaliak megnyerésére, az országgyűlési képviselői székbe  Mukits Károlyt, a volt polgármester huszonéves fiát jelölték. [20]

Jankovits nem kapott támogatást a fõvárosi pártközpontból,  és ez  miatt március 15-én kénytelen volt lemondani a főispánságról.

Jankovits utódjául Kállay Abert volt szegedi fõispánt nevezte ki a kormány.[21] Az új fõispán beiktató beszédének fő gondolata a hazafiasság és a magyar állameszme tisztelete volt. Ezt a magyar többségű ellenzék sajtója a nemzetiségeknek szánt figyelmeztetésként fogta fel, és nagy reményeket kezdett fűzni az új főispánhoz. Követelte tőle, hogy  akadályozza meg,  ahogy a lap fogalmaz a ,, a röpiratokban és titkos társadalmi úton folyó izgatást a magyarság ellen,,. Majd tovább elemez: a magyarok műveltségben dominálnak és az értelmiség is kevés kivételével magyar. Az ipar és  a kereskedelem is az ő kezükben van ugyan úgy, mint a közügyek vezetése. A bunyevácok vagyonilag dominálnak és csak a nemzetiségi kérdés teregetésével nyerték meg a tömegeket és lettek uralkodó elem. Szabadka szívében bunyevác város, csak magyar a máza – folytatja a lap- praktikus takaró ez, az ellenkező törekvésekre. Azonban mihelyt a bunyevácoknak nem lesz fejük, szét fognak széledni, -fejezi be gondolatmenetét.[22]

Az nemzetiségi  kérdést a Mamuzsitsok a Monarchián belül gondolták megoldani az 1868-as Nemzetiségi törvény keretein belül. Rajtuk kívül  voltak eltökéltebb harcosok is, akik ezt a birodalmon kívül, orosz segítséggel látták megoldani. A ú.n. ruszofil vonal vezéregyénisége Vujits Tivadar volt, akit  hírhedt délszláv érzelmű Starčević-nek titulált a magyar nyelvű sajtó.[23] A szerb és bunyevác együttműködést a nemzetiségi vonalon többször is megkísérelték a városban, ez azonban 1918.  nyaráig nem hozott jelentősebb eredményeket.

A parlamenti választásokat 1887. június 22-re írták ki. A jobb- és a baloldal is tisztában volt vele, hogy a győzelem kulcsa a bunyevácok kezében van. Ezért Mamuzsits Lázár kocsin  bejárta a tanyákat, és házról házra buzdította a bunyevácokat, hogy ne lankadjanak, mert ,,kezünkben a gyeplő és az ostor is, most van a pillanat amikor nem szabad széthúzni,,.[24] Agó röpiratot szerkeszt bunyevác nyelven, amelyben Mukits Károlyt igyekszik lejáratni a nemzettársai között : ,,Mukits bunyevác származású, de tiszta magyar aki eldobta nagyapja nyelvét. Pár napja még díszmagyarban vezette a választókat és most  Mamuzsits Lázárt akarja megbuktatni, azt akit a bunyevácok választottak meg és együtt fõispánokat kergettek el városból,,.[25]

A Szabadelvűpárt ismét Horváth Mórt és Ivánka Imrét jelölte. Az ellenjelöltek Mukits Károly, aki az ú.n. Mamuzsits-Antunovits ellenes párt  és Törley Antal, aki a Mérsékelt ellenzék nevében lépett fel.[26]

Mamuzsitsék két magyar nevű jelöltet indítottak, akik közül az egyik még  fõvárosi is volt, Ivánka Imre, Tisza Kálmán egyik legközelebbi barátja. Emellett megszerezték a magyar érzelméről híres Kállay Albert fõispán támogatását is. Ez  meggyőzte a budapesti pártközpontot, amely a továbbiakban nem kérdőjelezte meg lojalitásukat. Lázó és Ágó azonban tudták, hogy ez  csak addig tart, amíg mind a két jelöltjüket célba tudják jutattni. Ezért nem válogattak a módszerekben.

Ivánka, 996:958 arányban jobbnak bizonyult Törleynél. Horváth Mór azonban csak Mamuzsits Ágoston választási elnök ,,hathatós segítségével,, győzött Mukits Károllyal szemben.[27]

A választási csalás miatt felforrósodott a hangulat a városban. Az ellenzéki ,,Szabadság,, élt a lehetõséggel és  mindent megtett, hogy tovább növelje a feszültséget. Sorra jelentek meg a cikkek, amelyek a bunyevácok térnyerésére figyelmeztettek: ,,a városháza bunyevác fészek lett, a rendőrlegénység magyarul nem tud és most a börtönbe is ilyenek kerülnek,, [28] ,,Az iskolaszékben 30 tagja közül csak négy magyarajkú, három zsidó és két szerb mellett a többi bunjevác,,[29] Igaz több helyen is verekedések voltak a két párt hívei között,[30] de az összetűzések nem vettek nemzetiségi jelleget.

Kállay fõispán ügyesen igyekszik csillapítani a kedélyeket, fokozatosan kifogja a szelet az ellenzék vitorlájából és ügyesen a városfejlesztére tereli a figyelmet. A lendületet vesztett ellenzéki koalíció lassan felbomlik, valamikor a Szabadelvû pártból kivált Gálfy- pártra, Mérsékelt ellenzékre és a Szalay László vezette Függetlenségi pártra.

Az ellenzékre döntő csapással volt Mukits Károly 1888. eleji váratlan öngyilkossága. A fiatal ügyvéd  haláláért a közvélemény a hataloméhes ellenzéki vezetőket okolta, akik  eszközként használták fel a fiatalembert. A tragikus öngyilkosság nagy hatással volt az egész városra, egy csapásra  lecsillapította még a legcsökönyösebb bajkeverőket is.

Az ellenzéki sikereként értelmezhető a Horváth Mór megválasztását megsemmisítő- és Mamuzsit Ágostont elmarasztaló bírósági ítélet, már nem tudta felrázni az ellenzéket. A pótválasztásokon, amelyek meglepő csendben folytatak le, az ellenzék nem tudott ismét egységesen fellépni. Újdonsült jelöltjük, Törley József, a szabadkai születésű,  budapesti pezsgőgyáros, alul maradt a Horváth Mór helyett fellépõ, dr Antunovits József orvossal

(Antunovits Máté, a Szabadelvűpárt  elnökének fia)  szemben. [31]

A Szabadelvű párt hatalma országos szinten először 1889. elején ingott meg, amikor a parlament elé terjesztette az új  véderőtörvényjavaslat 25. paragrafusát. Ez szerint azok az egy éves önkéntesek, akik a német nyelvet nem bírják, a tartalékos tiszti vizsgát letenni  – a tanulmányaikat megszakítva, még egy évet tartoznak szolgálni. Az ellenzék ezt a magyar nemzetérdek megtagadásának nyilvánította, és tüntetésekre szólította fel az egész országot.

A szabadkai ellenzéki pártok is csatlakoztak a mozgalomhoz.  Mamuzsitsék tartották magukat a pártfegyelemhez, és közgyűlési határozatban támogatták a véderőjavaslatot[32]. Az ellenzék a bunyevácokat a magyar nemzeti érdekek ismételt elárulásával vádolta. Az országgyûlés ugyan megszavazta a véderőtövényjavaslatot, de a benyújtójának, Tisza Kálmán miniszterelnöknek távoznia kellett, a kedélyek lecsillapítása érdekében. Ezzek után bizonyossá vált, hogy Mamuzsitsék mindent meg tudnak szavaztatni a közgyűlésen.

Az ellenzék ettől teljesen elbátortalanodott és a következő helyhatósági- és országgyûlési választásokat a jobboldal, csendben, nagyobb ellenállás nélkül nyerte meg.

Kállay főispán és a polgármester együttmûködése zökkenőmentes volt, ennek  köszönve a város fejlődése felgyorsult. Az együttmûködés feltétele azonban a bunyevác kérdés háttérbeszorítása volt. A nemzetiségi kérdés elhanyagolását  Mamuzsits Ágoston erélyesen ellenezte. Ágó mint ügyvéd működött, hivatalos funkciója nem volt, de köztudott tény volt, hogy ő a párt valódi vezére. A polgármester és a főispán szövetsége azonban veszélybe sodorta vezető pozicióját.

A nyílt kenyértörésre Ago és Lázó között 1892. nyarán került sor, az ú.n. Himnusz- ügy kapcsán. Mamuzsits Mátyás, a Szt. Teréz templom plébanosa, megtiltotta Kölcsey Himnuszának éneklését a templomban, mert állítólag protestáns dogmákat tartalmaz. A plébános lépése nagy vihart kavart városszerte. A kérdésben a városi tanács is kénytelen volt állást foglalni. A tanács határozati javaslatot nyújtott be a közgyûlésnek, amelyben az eset  miatt sajnálatát fejezi ki, és a felsőbb egyházi szerveket kéri meg döntő bírának e kérdésben. A bunyevác törvényhatósági bizottsági tagok egyként sorakoztak fel a Mamuzsits Mátyás mögött. A polgármester a Pučka Kaszinóban megígérte, hogy megakadályozza a világi hatóságok beavatkozását az Egyház ügyeibe. Ennek   ellenére, a határozati javaslatot a közgyûlés elé engedte, ahol a városi tanács javaslata nagy többséggel győzött. A bunyevác vonal veresége felháborította Ágót, mert  legközelebbi szövetségesének árulását látta benne. Ágó a nyilvánosság előtt támadt a polgármesterre, magyarázatot követelve tőle. Szó szót követett, és a heves vita végül majdnem tetlegességbe fajult.[33]

Az eset szakadást okozott a Szabadelvű pártban, Mamuzsits Ágostonhoz csatlakoztak Antunovits Máté, Kuluncsits Pál és Macskovits Titusz építész is. [34] Az ,,új párt,,  kíméletlen támadások sorozatát indította el a közgyűlésben a polgármester ellen.[35] A ,,régi ellenzékből,, Miloszavljevits Milan és a ,,Szabadság ,, szerkesztője, Szalay László támogatta ebben őket.

  1. december végére városi képviselői választásokat írtak ki. Mamuzsits Ágoston kiválásához nagy reményeket fűző baloldali ellenzék, amelyet Mukits Simon, Varga Károly, Németh Mátyás és egy új név, Csillag Károly kiséreltek meg  erre az alkalomra összefogni, csúfos vereséget szenvedett. Mind a nyolc körben a Szabadelvű párt listája győzött.[36]

A következő évben az állam és az egyház szétválasztásának kérdése, az ú.n. egyházpolitikai törvény korbácsolta fel a kedélyeket. A szabadelvű kormány javaslata országszerte két táborra osztotta a társadalmat. Városunkban néhány baloldali értelmiségit kivéve, a városi képviselők zöme az egyház és az állam szétválasztása ellen állt ki. A polgármester, hogy a kényszerű állásfoglalást elkerülje, több hónapra nyaralni utazott.

A katolikus egyház, hogy érdekeit hathatósabban védhesse, a liberális és mind erősebb szocialista törekvésekkel  szemben, a Néppárt cégere alatt, politikai pártot alapított. Az új pártalakulat élére Szabadkán Mamuzsits Mátyás a Szt. Teréz templom plébánosa került.  A Katolikus Néppárt nyitott volt a nemzetiségi kérdés iránt, ezért a plébános támogtásra talált a Mamuzsits Ágoston vezette frakciónál, de a liberalizmustól félő baloldali konzervatívok vallásos részétől is. Ezzel  megkezdődik az ellenzék Néppárt köré való szervezkedése.

Eleinte a polgármester nem mert nyíltan fellépni a Néppárt ellen, de mellette sem.  Azonban a járdaügyben ellene foganatosított fegyelmi eljárás, és a szegedi bíróságon folyamatba lévő sajtóperek –  amelyek  kimenetele  sokban függött a kormány kegyeiben lévő főispántól –  mérlegelésre kényszerítették. Ennek eredményeként a kormánypárti politika mellett döntött.

A bunyevácok identitásának megtartása számára, legfontosabb az iskolakérdés volt. Szerették volna nyelvüket elfogadtatni az iskolákban.  Az iskolaszék azonban ennek szilárdan ellenállt. Míg az iskolaszék elnökének helyét a Szabadelvűpárt hatalomra jutása óta Antunovits Máté töltötte be, addig a Szabadelvű párt szemszögéből nem is volt baj. Azonban lemondása után, 1894. Elején Mamuzsits Ágoston pályázta meg a megüresedett helyet. A polgármester nem engedhette át ezt a  kulcspozíciót legnagyobb ellenfelének. Ágóval szemben saját emberét, ifj. Vojnits Mátét jelöltette. Az iskolaszéki szavazáson 35: 7 arányban Vojnits győzött. Ágót még az iskolaszék bunyevác tagjai sem támogatták.

Az iskolaszéki tagok állásfoglalása elővetítte Kuluncsits Pál beadványának sorsát, amelyben az 1868-as nemzetiségi törvényre támaszkodva, kérte a bunyevác nyelv bevezetését az népiskolákban. A javaslat 1896. elejei gyűlésen 19 : 8 arányban bukott meg.

Az erőviszonyok a hatalom és az ellenzék között nem változtak meg az év végi közigazgatási bizottsági választásokon sem. Itt is a polgármester maradt felül, a nyolc helyből ötöt híveivel tudott betölteni.

A Kállayt követő Vojnits István, 1895. nyarán távozott a  főispáni székből, utódja Schmausz Endre lett, aki továbbra is határozottan kiállt Mamuzsits Lázár mellett.

A Néppárt nem tudott komolyabb tömegbázisra szert tenni. Az ellenzék többsége nem támogatta. Ezt bizonyították az 1895. őszén megtartott helyhatósági választások, amelyeken a  Néppárt csak a harmadik körben  nyert.  A következő évi parlamenti megmérettetésen egyértelmű vereséget szenvedett.

A következő években közöny uralkodott a szabadkai politikai életben. A közgyűlésben az ellenzék teljesen háttérbe szorult, elmaradnak a parázs viták. Az újságoknak nincs miről írniuk.

A század utolsó évéig kellett várni, hogy  a sajtó közölje az olyan régen várt hírt: ismét megalakult az ellenzék. A polgármester elleni szövetség vezéregyéniségei voltak: Mukits Simon, Kossuth Ferenc híve, a 48-as Függetleségpárt tagja, Bíró Károly, a Nemzeti párt szabadkai vezére és egyben a Gazdakör elnöke is, és Mamuzsits Ágoston, a volt liberális pártvezér, aki több év kihagyás után tért vissza a politikai porondra. Ide csatlakoztak a kisebb politikai pártok és csoportok is, mint a  Kolo Mladeži, Néppárt, Gálfy –féle párt. Az egyetlen közös nevező, amely összetartotta őket : Mamuzsits Lázár megbuktatása volt.

Az ellenzéki tömörülés nem válogatott az eszközökben hogy célját elérje. A kíméletlen politikai hadjárat az 1901-es októberi választásokon meghozta első gyümölcseit: sikerült elragadni az egyik parlamenti mandátumot. Igaz, ifjabb Vojnits Sándor diadalmaskodott Bíró Károly felett, de a második kerületben Mukits Simon jobbnak bizonyult Vermes Bélánál, a szabadelvű párt jelöltjénél. Mukits győzelmét a Néppárt szavazatainak köszönhette, amely Vermes ellen fordult, mert az az Országgyűlésben az egyházpolitika törvények mellett szavazott. Ezzel megtört a jég. A feles győzelem is szárnyakat adott az újdonsült ellenzéknek.

Az év végi helyhatósági választásokon Bíróék tovább erősödtek a közgyűlésben. Képviselőik a fegyelmi eljárások sorozatát zúdították a  polgármesterre. A siker azonban elmaradt, mert a képviselők zöme egyelőre még kitartott Mamuzsis Lázár mellett, aki továbbbra is Schmausz főispán korlátlan bizalmát élvezte. Szabadkán a polgármester és a főispán szövetsége egyelőre kikezdhetetlennek tűnt.

A századelőn jelentkező gazdasági válság megrendítette az ipart előnyben részesítő Szabadelvű párt több évtizedes egyeduralmát. A liberálisok hatalmuk megtartása érdekében, kénytelenek voltak koalícióra lépni a nagybirtokosok érdekeit képviselő ellenzéki Nemzeti párttal. Az új koalíciós partner nem elégedett meg a névleges szövetséggel, hanem támogatása fejében, több nagyobb magyarországi város polgármesteri székét is magának követelte, többek között Szabadkáét is. Ez a megállapodás pecsételte meg Mamuzsits Lázár sorsát is. Gullner Gyula  Nemzeti párti politikus, aki még mint ellenzéki, összetűzésbe került Mamuzsitscsal, most belügyminiszteri államtitkár lett. Fegyelmi eljárást indított a szabadkai polgármester ellen, majd hivatali visszaélések miatt fölfüggesztette állásából.   Ezzel szabad utat nyitott Bírónak a polgármesteri szék felé. A  váltás csak a pogármesteri állásra vonatkozott, a városi vezetőség  többi tagja, Tilinger Zoltán és Vojnits Gyula kivételével, a helyén maradt. Ezzel a bunyevác  birtokosok nagyobb részének érdekei nem csorbultak. Az ellenzéki  Nemzeti párt és a liberálisok fővárosi szövetsége, nem bontotta meg a polgármester megbukktatására alakított Bíró-Mukits  koalíciót.

A megüresedett polgármesteri székre ketten pályáztak, Pertits Mihály, akit Mamuzsits Lázár hívei támogattak, és Bíró Károly, aki most  ugyancsak a Szabadelvű párt színeiben indult, csak azon belül az agráriánus konzervatív vonal képviselőjeként. Bíró első számú  szövetségese a volt ellenzéki harcostársa,  Mukits Simon volt, aki biztosította számára az ellenzéki függetlenségiek szavazatait. Ennek fejében Bíró támogatást ígért Mukitsak, az országgyűlési képviselői jelöltségéhez..

Mamuzsits Mátyás plébános két évvel korábbi, és Mamuzsits Ágoston év eleji halálával, a szabadkai bunyevácság  a visszavonult Mamuzsits Lázár mellett, egyszerre a három legbefolyásosabb egyénisége nélkül maradt. A karrierje végét járó Pertits Mihály, és a fiatal, a politikai pályán még   tapasztalatlan értelmiséget tömörítő Kolo Mladeži szövetsége, nem tudta egyértelműen maga mellé állítani a bunyevác gazdákból álló  szavazó gépezetet. Így az 1902-es  év végén lefolyt polgármesteri választások Bíró Károly biztos győzelmét hozták 178:127 arányban.

 

[1] A nevek írásánál a korabeli levéltári iratokat, illetve a sajtót vettük alapul,  ezért azokat nem írtuk át a mai helyesírás szerint.

[2] Szabadka és Vidéke ( továbbiakban: Sz.V.), 1878. jan. 17.  3.l

[3] Petar Pekić, Povijest Hrvata u Vojvodini, Zagreb 1930, 156-160.

[4]  Kolozsi Tibor: Szabadkai sajtó (1848 – 1919), Szabadka  1973. 73.

[5] Szabadkai Ellenőr (továbbiakban: Sz.E. ), 1880. febr. 22.  4.l.

[6] Sz.E., 1880.máj. 2. 4. l

[7] Bácskai Ellenőr ( továbbiakban: B.E.), 1881. jún.. 6. I. 21. 1.

[8] B.E., 1883. dec. 30.  3.l.

[9]  Sz.E., 1884. máj. 18.  3.l.

[10]  B.E., 1885. nov.15. 3.l.

[11] B.E. 1886. jún. 13. 1.l.

[12] B.E. 1886. nov. 7.  1.l.

[13] B.E. 1886. dec. 5. 1.l.

[14] B.E. 1886. dec. 8. 1.l.

[15] B.E. 1886. dec. 12.  1.l.

[16] Szabadság ( továbbiakban: Szab.), 1887. jan. 9. 1.l.

[17] Szabadkai Hírlap (továbbiakban: Sz.H.), 1887.jan. 30. 2.l.

[18] Sz.H., 1887. febr. 6.  1.l.

[19] Szab., 1887. febr. 27. 1.l.

[20] Sz.H. 1887. febr. 27. 2.l.

[21] B.E., 1887. márc. 20.  1.l.

[22] Sz.H., 1887. apr. 24. 1.l.

[23] B.E., 1887. máj. 5. 4. l.

[24] B.E., 1887. máj. 29. 2.l.

[25] Szab., 1887. jún. 5. 2.l.

[26] Szab., 1887. jún. 12. 1.l.

[27]  B.E., 1887. jún. 26. 1.l.

[28] Szab., 1887. aug. 28. 3.l.

[29] Szab., 1887. szept. 4.  3.l.

[30] Sz.H., 1887. jún. 26. 3.l.

[31] Szab., 1888. márc. 1.l.

[32] B. E., 1889. márc. 3.1.l.

[33] B.E. 1892. jún. 23.  3.l.

[34] B.E. 1892.okt. 2.  1.l.

[35] Sz. K. 1892. nov. 13. 1.l.

[36] Szab., 1892. dec. 25. 1.l.

 

ÖSSZEFOGLALÓ:

A határörvidék megszünése után, egésszen a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz való csatolásig  Szabadkán a politikai és gazdasági hatalom a nagybirtokos bunyevác családok kezében volt, amit elejében Bécs biztosított a szerbekkel majd később a mind jobban szaporodó magyarsággal  szemben is. Az 48/49-es forradalomban A magyarok és a bunyevácok együttesen léptek fel, az osztrák elnyomás ellen.  A politikai és nemzetri polarizáció majd csak az 1867-es kiegyezés után idul meg. A város két pártra szakadt, már a múltban kialakult családi erővonalak mentén. A harc kimenetele a bunyevác többségű szavazóbázis pártfoglalásától függött. A XIX század hetvenes éveinek végén,  Sárcsevits Ambrus, a két Mamuzsits Ágó és Lázó valamint Antrunovits Máté, kovácsoltak politikai erőt ebből. Az új pártalakulat Tisza Kálmánban  lelt szövetségesre, aki a két biztos parlamenti mandátum fejében hatalomra segítette őket a városban a 48-asokkal szemben,amelyben a magyarság többsége tömörült.

A Bánffy-kormány alatt állandóan növekszik a nyomás nemzetiségekre. Mamuzsits Lázó a simulékony, Ágó a radikálisabb nemzetiségi politika mellett  tört lándzsát. Ágó azonban nem tud maga mellett jelentősebb politikai erőket felsorakoztatni, rokona iránti személyes gyűlölete még arra is ráveszi, hogy a 48-asokkal választási szövetséget kössön. Politikai csapodársága miatt, elveszti hitelét a választók előtt és ennek köszönve vetélytársa, sikeresen  a politikai  porondon marad. Mamuzsits Lázárt végül is feláldozzták  egy fővárosi politikai sakkjátszmában, de ezt már Ágó nem élte meg.

Bíróban, Szabadka a Nemzeti párt óhaja szerint, magyar polgármestert kap, de annak ellenére, hogy szövetséget köt a 48-as Mukits Simonnal, ő sem  tudja magát függetleníteni a bunyevác nagygazdák szavazógépezetétől.

A tizes években a közvetlen háborús veszély, megjelenésével a nemzeti kérdés is kiéleződik, de majd csak a központi hatalmak világháborús vereségének elkerülhetetklensége, győzi meg a az itt élő bunyevácokat és szerbeket, hogy szakítsanak a magyar állammal.

ZUSAMMENFASSUNG

Aufgrund der in der Vergangenheit entstandenen Familientradition gab es in Subotica zwei politische Parteien. Die Resultaten des politischen Kampfes waren durch den bunjevacen  Mehrheitsbeschluß abhängig. Eine solche Situation  karakterisierte die politische Realität der Stadt Subotica bis zu der Vorkiegsperiode, wo die Nationalitätsfrage in den Vordergrund rücckte. Nur die Unvermeidlichkeit der Niederlage großer Mächte brachte die hiesigen Bunjevacen und Serben dazu mit Ungarn abzubrechen.

Szabadka, 2002. 11. 26.                                              Vass Géza

 


Dnevnik Grge Ivandekića, 1944/45 – od Subotice do Bleiburga

Od Subotice do Blajburga (Bleiburga), dnevnik partizana

Od Subotice do Blajburga (Bleiburga), dnevnik partizana

            U Istorijskom arhivu Subotice se pod oznakom F:176 čuva Zbirka o radničkom i narodnooslobodilačkom pokretu. Nastala je radom odeljka gradskog Muzeja[1] koje je formirano upravo sa ciljem da prikuplja i obrađuje svedočanstva o tom pokretu. U 1977. godini došlo je do preuzimanja sakupljenog materijala u Arhiv. U narednom periodu Zbirka se i dalje popunjavala a istovremeno su rađeni poslovi njene arhivističke obrade. Pored sumarnog inventara koji obuhvata period od 1903. do 1989. godine, za pojedine njene delove – tematske celine, izrađeni su i analitički opisi sa registrima. Na tim arhivističkim poslovima radio je Milan Dubajić[2]  dugogodišnji direktor Arhiva. Oni su  okončani 1990. godine neposedno pred njegov odlazak u penziju.

Pored čitavog niza drugih dokumenata[3] memoarskog tipa, u Zborci su retki dnevnici boraca partizanskih jedinica. Pod signaturom F:176. 4/130[4] nalazi se dnevnik Grge Ivković Ivandekića.[5] Reč je o beležnici s mekim koricama,  formata  21 x 34,5 cm sa 58 stranica ispisanih tamnim ili zelenim mastilom. Dnevnik je pisan sa jedne strane, latinicom, a sa druge je sto pitanja i odgovora iz ideološko-političke obuke, gde je zastupljena i ćirilica. Prva pitanja su: ko je bio Matija Gubec?, ko je bio Karlo Marks?, kako se zvao Lenjin?, a završavaju pitanjem – zašto sam ranjen?  Dati su i odgovori, pa je tako na to pitanje predviđen odgovor: Ranjen sam zato što sam stupio u borbu protiv fašizma i njegovi pomagača za slobodu narodu.

51 Savic

Period koji autor opisuje[6], započinje  25. oktobra 1944. godine, sa njegovim pristupanjem partizanskim snagama –  Osmoj vojvođanskoj brigadi[7] koja će se uskoro – 1. novembra 1944.  godine pripojiti   51. vojvođanskoj diviziji[8]. On ubrzo biva raspoređen u prateću artiljerijsku bateriju.

U jugoslavenskoj istoriografiji je ranije težište bila upravo obrada tema ratnih jedinica narodnooslobodilačke vojske.  Ona je tada promatrana sa jasnog zvaničnog ideološkog uporišta koje je gotovo po pravilu zamagljivala celinu, idaelizirajući zacrtani koncept. Tako je i delovanje Osme vojvođanske brigade bilo obrađivano, ali zbivanja na austrijskoj granici poznata kao Blajburška tragedija, koja započinju od polovine maja 1945. sistemtski su prećutkivana ili nisu ni izbliza nastojala da daju realniju sliku zbivanja. Nasuprot tome, u obradama drugačijeg ideološkog gledanja, u iseljeničkoj literaturi,  od samog završetka rata, upravo je potencirano to pitanje i komunistički zločini koji su vršeni u ime ratnih pobednika.

Sveska Ivandekic Grge
Sveska Grge Ivandekića

Ishod Drugoga svetskoga rata nazirao se već krajem 1944. godine, kada Zapadni saveznici, potpomognuti jedinicama Crvene armije s istoka, zaokružuju svoje napredovanje. Opštim nadiranjem rasipaju se snage Trećeg Rajha, koje su držale liniju obrane na području Grčke.

Glavni štab NOV i PO Vojvodine[9] je naredbom od 11. septembra 1944. godine izvršio reorganizaciju partizanskih jedinica u Sremu; ukinuo je partizanske odrede i formirao 8, 9, 10. i 11. vojvođansku brigadu.

VIII V.U.B.   maršira iz Zrenjanina prema Subotici gde stiže 15. oktobra. Deo svojih snaga brigada je uputila prema Novom Sadu, ali su i one uskoro stigle u Suboticu. Od 22. do 31. oktobra brigada garnizonira u Subotici[10], gde je odbila napad jednog oklopnog voza iz Mađarske koji je pošao prema Paliću i zarobila  jednog oficira i 50 vojnika sa naoružanjem.

Odmah nakon formiranja, sudejstvovala je sa jedinicama Crvene armije, u forsiranju Dunava u rejonu Batine i kod Apatina, koje je branila ojačana nemačka 35. SS divizija. U teškim borbama za mostobrane Batine i kod Apatina, od 11. do 23. novembra 1944. godine divizija je po vrlo teškom terenu izloženom vatri nemačke artiljerije i mitraljeza, uspešno sudejstvovala sa jedinicama Crvene armije i znatno doprinela razbijanju Nemaca na mostobranima. U ovim borbama pretrpela je gubitke od 271 poginulog i 850 ranjenih.

680 oktobra borci u centru

Potom je učestvovala u oslobođanju Baranje i izbila na jugoslavensko-mađarsku granicu. Za pokazanu hrabrost boraca i rukovodilaca, i upornost u oslobođenju Batine pohvaljena je od strane Vrhovnog štaba NOV i POJ, 1. decembra 1944. godine.

Borci VIII VUB i ruski oficir u Subotici, oktobra 1944.

Od 1. januara 1945. godine divizija je bila u sastavu novoformirane Treće armije JA (Jugoslovenske armije). Njene jedinice su kod Barča 18/19. januara prešle na desnu obalu reke Drave i nadirale do Podravske Slatine, gde su u sudejstvu sa Šesnaestom vojvođanskom divizijom vodile teške borbe protiv nemačkih i ustaško-domobranskih snaga.

U januru i u prvoj polovini februara 1945. godine jedinice Pedesetprve vojvođanske divizije su se u odbrani virovitičkog mostobrana i likvidaciji nemačkog mostobrana kod Bolmana u ožujku. U završnim operacijama Jugoslevenske armije za konačno oslobođenje Jugoslavije, divizija se istakla u borbama za oslobođenje Osijeka -14. aprila; Đurđevca – 2. maja; Koprivnice – 5. maja; Ptuja – 9. maja; a naročito u okruženju i uništenju nemačko-četničke grupacije kod Dravograda od 12. do 15. maja, koja je nastojala da se probije prema Celovecu.[11]

Povlačenje nemačkih snaga prema zapadu pratio je i veliki dio Hrvatskih oružanih snaga (HOS) i civila. Dana 9. majaa 1945, potpisana je opšta kapitulacija vojske Trećeg Rajha, s kojom je službeno završen Drugi svetski rat. No, rešavanje pitanja geopolitičkih odnosa i dominacije na ovim prostorima (posebno onima koji su pripadali poraženoj strani), kao i pitanje pravednog odnosa prema pripadnicima poraženih snaga, ostali su i dalje otvoreno pitanje i velika obaveza ratnih pobednika. Pismeni dogovori, na koje se često poziva i prema kojima je trebalo regulisati postojeće stanje, te izvršiti svoju “moralnu obavezu”, potpisani su na političkim konferencijama, održanim i pre završetka ratnih operacija. Prekidom sukoba, zapisana reč trebala je “zaživeti”, no čini se da je samo provođenje i izvršavanje takvih obaveza bilo otežano ili možda čak namerno sprečavano.

U taj kontekst nužno je smestiti događaje s kraja Drugoga svetskog rata i neposredno nakon završetka ratnih operacija, koji su danas poznati pod nazivom Blajburška tragedija. Ovaj naziv obuhvata: opkoljavanje i zarobljavanje jedinica Trećeg Rajha i vojske NDH na prostoru Celje – Slovenjgradec – Dravograd – Bleiburg, izručivanje zarobljenika iz logora Viktring (Vetrinje) kraj Klagenfurta.[12] Ta „bleiburško-mariborska tragedija, u kojoj je više od 150.000 razoružanih hrvatskih vojnika, i čak još veći broj civila, poklano od Titovih partizana nakon prestanka rata u svibnju 1945., i to uz prešutnu suglasnost britanske i američke vlade“[13] približila se zahvaljujući velikom broju novijih obrada svesti domaće i strane javnosti.

Postavlja se pitanje koliko je vojnika (Hrvatske oružane snage, slovenski domobrani, srpski i crnogorski četnici i Kozaci) i civila stradalo u ova tri izolirana slučaja. Prema tome, maj 1945. godine, iako vremenski kratko razdoblje, svojom sadržinom predstavlja jednu od emotivnijih i zamršenijih tema srpske, hrvatske, slovenske, bošnjačke i crnogorske istoriografije.

To su navodi iz  obimne literature[14] koji daju okvirnu sliku događanja u kojime je neposredno učestvovala i jedinica u kojoj je bio Grgo Ivković Ivandekić.

Izvorni materijal, dnevnik pisan rukom  jednog iz šireg kruga neposrednih učesnika tih događaja, ima svoju specifičnu težinu kao istorijski izvor, ali i ilustracija zbivanja u tim burnim vremenim viđenih očima običnog borca.

Dnevnik započinje  rečima: Moj Dnevnik od stupanja u vojsku 26 X/ 1944 god.

665 Miklos Korica novembra 1944 Nadjbaracka

(25.10.1944.)[15]                                                                                                                                                                                                                             (1 str.)

Sreda. 25 X  Bio sam sa komšijom Josom u Tavankutu, po povratku kući, bile su izbačene plakate da se ima javit u Suboticu za mobilizaciju od 15 godišta pa do 27 og godišta, u to sam upado i ja, kada sam stigo kući u veče istoga dana, glavno pitanje je bilo, oćemo ići jeli ne i konačno samo rešili ja, Bela i Joso da idemo ujutro.

(26.10.1944.)

Četvrtak 26.  Ujutro osvanio lep jesenji dan, spremljeno sve za polazak, otišli smo u Suboticu, ja, Bela, Joso, Bać Pere i moja Mati. U Suboticu stižemo oko 8 sati. Pregled je u višoj gimnaziji, ostajem kao sposoban, do veče posle pregleda odemo u Kasarnu na alaški put. Tu smo se smestili po sobama na drvene krevete bez slame.

(27.10.1944.)

Pe.(tak) 27. celog dana stižu novi regruti. Uveče krećemo u artiljerijsku kasarnu na palićki put, smestili smo se po sobama na gvozdene krevete bez slame.

(28.10.1944.)

Su. (bota) 28.  Podeljeni smo na dva bataljona, u svaki bataljon po pet četa, pet desetina ljudstva, u četi po 140. Tog dana primio sam dužnost desetar.

(29.10.1944.)

Nede.(lja) 29 tog.  Počima pomalo zanimanje. Iste večeri nad kasarnom oko 9 sati nadleće neprijateljski avion, uzbuna, bežimo na sve strane, kud ko zna.

(30.10.1944.)

Pon.(edeljak) 30 tog.  Pomalo zanimanje, iste večeri zapalila se kuhinja, uzbuna, sa svim stvarima napolje, brzo je bio ugašen požar.

(31.10.1944.)

Utor.(ak) 31 vog. Dolazi mi Mati, zanimanje po malo, u podne primam prvi put dežurstvo u četi, te iste noći pokret, stižemo do konjičke kasarne, opet nazad u kasarnu.

(1.11.1944.)

Sreda 1 XI tog.  Zanimanje isto po malo.

(2.11.1944.)                                                                                            (2 str.)

Četv.(rtak) 2 gog. Zanimanje, uči se korak, na levo, na desno itd.

(3.11.1944.)

Petak 3 ćeg. Bila mi mati i kuma.(…)

(8.11.1944.)                                                                                                                

Sreda 8 g.  (…) posle podne oko 5 sati kiša počima da pada, večeje tako tužno i sumorno, mi se krećemo kao poslednji iz kasarne, polazeći iz kasarne na stanicu, slučajno me susreće mati, žalosna uplakana, a takođe sa suzama u očima videći da došao čas kada ću morat da je napustim. Idući tako u koloni s nama, rekla mi je da je i Ranko tu u gradu, samo je izašo na salaš pošto je sa kolima tu (…)Dolazimo do stanice, i sav sretan, i ne misleći da ću ikada videti oca, jer rat je u punom jeku, ugledam oca i kumu. Otac me žalosno pogleda, poljubim oca, majku i sa suzama u očima rastajemo se. Penjemo se u otvorene vagone, kiša pada, tu je na stanici i plač i veselje. Sunce pokaže se iza oblaka, i kao da će sa svojim poslednjim zracima toga dana da pozdravi mlade subo(ti)čane koji polaze na fašiste, i oće se ikada vratiti ili ne (…)

oko 12 sati stižemo u Baju, čuju se topovi, blizu je front, po kad kad se pokažu  lefektori (reflektori) i opet tišina, voz samo što se miče, počelo nam bit nakako neugodno, nespava niko  (…) Oko 2 sata stižemo u Nađ Baračku, te se skidamo sa voza, mrak, blato, kiša stalno pada. Tu se nas desetak izgubimo iz kolone i stignemo do jedne prazne kuće, provalimo unutra, nigde nikog, sve je pusto i prazno, naložili smo vatru na sred sobe, grejali smo se više na dimu nego na vatri (…)

zakletva

(9.11.1944.)                                                                                                                 ( 3 str.)

Četv(rtak) Od 9 tog do 11 tog nismo krećali nikuda, jedini nam poso bio na stanici istovarali oružje koje je stizalo iz Rusije.

(12.11.1944./ u Kolutu )

Nedelja 12 tog.  budem dodeljen u konjicu i dobijem prvi put pušku.

(14.11.1944.)

Utorak (…) oko po noći diže nas kapetan, dođe u stroj, pa po naj većem blatu lezi, dižise, bilismo izvaljani i po licu, ama svud. (…)

(15.11.1944.)

sreda 15 tog Pokret iz Koluta u jutro u 5 sati, pa preko Sombora, Apatina i stižemo u Bački Sentivan poslepodne u 4 sata, prešli smo bez odmora 65 kilometara. (…)

15.-22.XI / u Kupusini                                                                                      (4 str.)

(23.11.1944.)

Četv 23. gog  Krećemo iz Kupusine za Monoštor, istog dana stigli u Monoštor i to noću oko 11 sati.

(24.11.1944.)

Pet. 24 ćeg.  Kod velečasnog Zvekana doručkovali ja i Joso, posle doručka u crkvu.

(25.11.1944.)

Sub. 25 tog  Dodeljen u Komoru. (…)

(26.11.1944.)

26 tog Nedelja Bili na misi      (…)                                                                                                                                                                                                  (7 str.)

Od 29. tog XII tog pa do 11. I 1945. stalno smo se zanimali sa topovima. Predavo nam ruski kapetan.                                                                                                                                                                                                                                                        (10 str.)

borci

(29.01.1945.)

Ponedeljak 29 tog.  Jaki vetar duva da nemož oka otvorit. U jutro oko 8 sati krene cela Brigada, putujemo ceo dan bez odmora, uveče stižemo u selo Bakić.  

(30.01.1945.)

Utorak 30 tog.  Primio sam za komandira straže kod štaba Brigade. Od 30 tog pa do 5 tog stalno kod štaba Brigade. (…)

(5.02.1945.)

Ponedeljak 5 tog  naša Brigada kreće u selo Bukovicu.

(6.02.1945.)

Utorak 6 tog.  I dalje dajemo stražu kod štaba Brigade. (…)                                   

(7.02.1945.)

Sreda 7 mog.  Toga jutra primetio sam 2 ruska kapetana u našem štabu, posle njihovog odlaska počelo je neko komešanje i do podne sa sviju strana prilazile su kolone ka  selu Bukovici da bi otišle ka Slatini. Naša pešadija se polako povlači i brani svaku stopu zemlje. Neprijatelj je na  navaljivao sa oko 40 divizija imajući nameru da nas odbaci preko Drave i da se probije cestom koja ide Slatina, Virovitica, Zagreb. Oko 2 sata i naša Baterija je spremna za pokret i krećemo za selo Kozice. Tu smo stali da bi dobili dalja naređenja i ide se večerat, taman da večera bude gotova i da se večera, u tom momentu poleti kurir rasčupan bez kape na glavi, i donosi naređenje da se što pre možemo i brže pokrenemo prema Slatini. Sada tek da vidiš komešanje, za kratko vreme sve je gotovo, večera je prosuta i cela kolona kreće u najbržem trku. Naša baterija obilazi sve sa strane. Ne samo da vidiš haos, svuda se beži kako može. Oko 8 sati stižemo u Slatinu, silom se probijamo kroz kolone koje stižu sa svih strana. Putujemo dalje, neprijatelj goni našu pešadiju koja se herojski brani.[16] Oko 12 sati stižemo u Viroviticu i krećemo pravac Barč.  

(8.02.1945.)

Četvrtak 8 mog.  Stižemo u Barč. Tu tek imaš šta da vidiš, tu se nabilo vojske sa svi strana, a još nešto civila, skoro više nego vojske. Da se prebacimo dobili smo red tek uveče. Kad sam stupio preko Drave na Mađarsku zemlju mislio sam da sam se ponovo rodio, što sam sretno izvuko glavu iz tog haosa. (…)

(18.02.1945.)                                                                                                             (11 str.)

Nedelja Pošto smo cele noći putovali stižemo toga jutra u selo Salomon, tu smo se malo odmorili i krećemo dalje, oko podne stižemo u Peč. (…)

SKIC RASPOREDA 22.2.1945.

(21.- 28.02.1945.)                                                                                                    (12 str.)

Od 21 do 28 mog stalno smo bili u Gajiću[17], radili nismo ništa ležali i odmarali.

(28.02.1945.)

sreda 28 mog  Bio zbor cele Brigade u Daražu[18]. Bio komadant divizije i Rusi i pregled oružja. Posle pregleda vraćamo se nazad u Gajić. I tu smo bili sve do 6 tog ne radeći ništa. (…)

(6.03.1945.)

Utorak 6 tog  Ujutro rano manevar koji je trajao do 11 sati posle podne, na brzu ruku je sve raspremljeno za pokret. U tom momentu nismo znali kuda će mo da se krećemo. Najviše se govorilo da ćemo za Bačku, ali mi smo već u Doražu videli pošto smo smo skrenuli dasno a put za Batinu vodi levo, da nećemo nazad za Bačku. Putujući tako dalje, posle nekoliko sati brzog putovanja susrećemo civile od koji smo saznali da su se Nemci prebacili preko Drave, u oblasti Bolman – Majska međa – Novi Bezdan i svom silom nameravaju da se probiju dalje. Na položa stižemo u noć, naša pešadija je već primila borbu sa neprijateljem. Naša baterija  dolazi u selo majska međa gde je neprijatelj baš toga momenta otvorio najžešću vatru iz teškog oružja. Videći da nećemo moći ostati sa Baterijom pošto preti opasnost da nas opkole, komandir na svoju samoinicijativu naređuje da se povlačimo u šumu ispod Petlovca i tu smo imali nameru da ukopamo topove, ali pošto još nije bilo nikavog plana za našu odbranu, samo što smo se ukopali, trebalo je već premestit se na drugo mesto. Tako smo te cele noći lutali tamo amo nemajući plana gde da se smestimo sa odbranom. Te cele noći naša pešadija je vodila ogorčenu borbu sa nadmoćnijim neprijateljem koji je imao nameru da se probije dalje. Neprijateljska namera bila je ta, za koju smo saznali posle, kada je zarobljen njihov komadant, da za 24 časa stignu do Peča a istovremeno izbiju na Dunav kod Batine da bi tako zarobili sve našeodrede koji su se nalazili u Baranji i skoro celu Bugarsku armiju i tako izbijajući na Dunav, prešli Dunav i došli Rusima sa leđa. Rusi su u tom vremenu vodili ogorčenu borbu u samoj Budapešti, ali zahvaljujući komadantu naše treće armije Kosti Nađu i ostalim oficirima i herojskoj odbrani naših boraca 51 divizije koja se u to  vreme  sama nalazila na tom sektoru neprijatelj nije uspeo da ostavari svoje paklene planove, zadržan je sa teškom mukom na sektoru Bolman – Majska međa – Novi Bezdan – Petlovac, svega četiri sela je uspela da zauzme.

                                                                                                                         (13 str.)

(7.03.1945.)

sreda 7 mog  Tek toga dana ujutro nam je uspelo da zuzmemo položaj na drumu koji vodi od Petlovca sa Bolmana. Toga dana neprestano se vodila borba. Samo se čuje bez prestanka štekćanje mitraljeza i urnebesna vatra topova i minobacača. Trebalo je po svaku cenu prebacit neprijatelja preko Drave ili zadržat ga od daljeg nadiranja. Naša baterija samo tolko obustavi sa paljbom, da se cevi prohlade i opet nastavi dalje staru pesmu. Na sektoru Bolmana naša pešadija stalno juriša na već porušeno selo Bolman ali bez uspeha. Nemci su zaposeli jedan bunker sa desne strane Bolmana i to stari jugoslovenski betonirani bunker, pa ne daju svojom vatrom ni blizo našoj pešadiji. Dolazi komadant naše divizije i videći da taj bunker koči (prolaz) našoj pešadiji, izdaje naređenje da naš jedan top i jedan iz  7 (Sedme)  brigade, odu do prvog reda kuća odakli bi mogli da unište isti bunker. Odmah se prešlo na zadatak, to je bilo posle podne oko 4 sata. Sada nam treba po po potpuno brisanoj cesti doći do prvog reda kuća na daljini od oko 1000 metara.  Krećemo polako napred, borci zaklonjeni štotom od topa polako guraju topove. Ja sa bolničarkom krećemo se jarkom nuz drum, i nosimo po jedan sanduk municije. Neprijatelj nas je primetio čim smo krenuli i otvara vatru iz bunkera pa iz bacača. Mi idemo polako napred i tako pod zaštitom naša dva teška mitraljeza stižemo do prvih kuća bez ijednog ranjenog. Što se brže moglo ispaljujemo iz svakog topa po 40 granata. Bunker je razbijen. Nemci, jedan po jedan iskaču iz bunkera, dok ih naši mitraljezi samo zbrišu. Zadatak je izvršen i sada terba nazad. To će ići malo teže, jer treba topve vući za sobom, ali ipak smo s epovukli bez ikakvih gubitaka, u tom je već i mrak pao. Postavili smo top na staro mesto i tu proveli noć.    (…)

                                                                                                                             (14 str.)

(8.03.1945.)                                                                                                                

Četvrtak 8 mog  Ujutro naša baterija kreće sa tog položaja na drugi. Pošto se i naša brigada premestila na drugi položaj u Baranjsko Petrovo selo. Uveče smo ukopali topove na kraj sela u pravcu N. Bezdana. Ukopavali smo se pod teškom neprijateljskom vatrom. Preko cele noći se vodila stalno borba. U zoru oko 4 sata, neprijatelj je uz pomoć jake artiljerijske paljbe počeo juriš na naše položaje. Naša pešadija nije bila u stanju da zadrži nadmoćnijeg neprijatelja koji je navalio svom žestinom. Pešadija se počela u neredu naglo povlačiti. Nama su ubijena u tom momentu oba konja. Treba da se ide radi drugih konja, a neprijatelj je već na 500 metara. Dovodim ja druge konje, mine i granate padaju po celom selu, pa ne znaš gde ćeš, i svakog časa čekaš da te snađe smrt, a topove treba po svaku cenu spasit. Ubijaju nam opet jednog konja, neprijatelj je već na 200 metara, samo ih naš puškomitraljezac zadržava vatrom. Dovodim i drugog konja i to sa teškom mukom na konačno uspije da se povučemo, dok je naša pešadija već napustila selo (…)

(12.03.1945.)                                                                                                   (15 str.)

Ponedeljak 12 tog  Stala paljba, dolaze avioni i mitraljiraju neprijateljske položaje. Noć je mirna, u glavnom, na našem sektoru.(…)

(14.03.1945.)

Sreda  14 tog  Preko celog dana čarkanje. Neprijatelj je preko celog dana, s vremena na vreme, bacio po koju minu. Noć je protekla u najvećoj borbi pošto je neprijatelj pokušo da izvrši juriš, naši su ga odbili, tako da je ostavio oko 300 stotine samo mrtvi. (…)

(15.-21.03.1945.)

Od 15 tog pa do 21 tog  smo bili na pustari. Za to vreme pešadija na celom frontu se pripremala za odlučni udarac i ofanzivu[19]. (…)

(21.03.1945.)

sreda 21 vog  Celu noć je vršena artiljerijska vatra za pripremanje juriša u zoru. Naša baterija izašla oko 2 sata posle ponoći, ali na sreću nije bilo potrebe za juriš. Nemci su se povukli te noći, osim što su ostavili dva šarca kao zaštitnicu, koji su zarobljeni prilikom oštrog naleta naše pešadije. Tako smo bez ijedne žrtve ušli u Petlovac u 7 sati. U 8 sati već se naša pešadija nalazila u N. Bezdanu goneći Nemce prema Dravi. Artiljerija je ostala u N. Bezdanu dok je pešadija uz pomoć avijacije produžila dalje sve do Drave i tamo završila i sa poslednjim Nemcem. To je bilo u noći oko 8 sati kad je borba podpuno prestala. Neprijatelj je ostavio u ljudstvu 2000 zarobljeni, oko 500 stotina ranjeni, oko 3000 mrtvi samo u toku tog dana. I tako je završila 51 divizija svoju herojsku borbu sa daleko nadmoćnijim neprijateljom i dobili smo pohvalu od Maršala Tita i komadanta III ćeg ukrajinskog fronta Maršala Tolbuhina. (…)

                                                                                                                            (17 str.)

(30.03.1945.)

Petak 30 tog smo konačno sa najvećim veseljem i pesmom prešli Dunav u Bačku posle podne u 2 sata.  U Sombor stigli uveče oko 8 sati. Ja sam ostao da pokažem put celoj koloni kojim pravcem da se kreće i oko 12 sati krenem sa poslednjim kolima koja su mnogo ostala iza kolone, tako da smo prenoćili u Doroslovu. (…)

(1.04.1945.)                                                                                                                  

Uskrs 1 IV Krećemo na položaj na Dunav gde je naša pešadija već smenila 14 Brigadu. Tu smo došli do fabrike. Jedan top očo na položaj, ja sam sa ostalim osto u fabriki, uveče se vratio u Vajsku, tu i noćio.(…)

(5.-9.04.1945.)

Od 5 tog pa do 9 tog smo stalno bili pod Vukovarom. Za to vreme nije bilo naročitih događaja na našem sektoru fronta. Po kad kad su bacači ispalili po koju minu i to je bilo sve, (…)

(18 str.)

1

(10.04.1945.)

Utorak 10 tog Pošto smo došli pred Dalj tu smo se smestili u kuruze na daljini od nasipa na jedno 2 km. i ukopali topove u same kukuruze. Noć je protekla mirno.

(11.04.1945.)

sreda 11 tog. Pešadija se priprema za prelaz preko Dunava, ceo dan tuku naši bacači. Posle podne smo otvorili vatru iz topova u 2 sata i neprekidno tukli Dalj do 6 sati. Ispaljeno je preko 1200 granata. Noć je prošla u čarkanju mitraljeza.(…)

(13.04.1945.)

Petak 13 tog. Dan je protekao mirno. U noći naša pešadija prelazi Dunav i u 12 sati ulazi u Dalj i goni neprijatelja dalje.(…)

(16.04.1945.)                                                                                                              (19 str.)

Poned. 16 tog. Ujutro krećemo dalje. Putujemo nuz sam Dunav, prolazimo kroz Vukovar i uveče stižemo u Borovo. Tu su nas civili dočekali, tako da je to veče bilo s igrankom i celu noć smo u veselju proveli.(…)

(20.04.1945.)  

Petak 20 tog. Pred zoru razvila se teška i krvava borba na reci Karašici gde su Nemci držali jak odbranbeni položaj. Prko reke se nalazi selo Dobrović gde su se Nemci utvrdili u svaku kuću. Naša pešadija izvršila je juriš uz jaku pomoć atriljerije i bacača, uspelo im je da pređu reku i da naprave mali mostobran. Prvi je prešao I bataljon, ali se situacija naglo promenila u korist neprijatelja. Na našem desnom krilu nalazila se III vojvođanska brigada. Neprijatelj videći da ne može da povrati izgubljeni položaj, u tom momentu svom snagom je udario na sektor III brigade gde mu je pošlo za rukom da se u kratkom vremu probije i pređe na ovu stranu Karašice i u snažnom naletu udare našima sa leđa. To se takvom brzinom dogodilo da naši nisu mogli da se povuku natrag preko reke. U krvavoj borbi uspelo je nekima da se probiju kroz nemački obruč, ali je sve teže oružje palo u neprijateljske ruke. U tom momentu naša artiljerija i bacači otvorili su jaku vatru, a ostatak naše pešadije u snažnom naletu probije nemačke položaje i prebaci neprijatelja opet na onu stranu reke i uz pomoć tenkova pređe reku i zauzme selo. Zarobljeno je oko 200 Čerkeza. U tom je već pao i mrak. Naši gone neprijatelja u stopu bez odmora. Naša baterija kreće za pešadijom. (20 str.)

(22.04.1945.)  

Nedelja 22 og. Gornji Miholjac. Idemo dalje. (…)  (23 str.)

(27.04.1945.)

petak 27 og. U zoru naši u snažnom naletu probiju front i čerkezi beže do Pitomače. Tu se utvrdili. Mi dolazimo do sela Bušetina. Naša brigada je ostala u selu pošto nas je smenila 7 Brigada.(…)https://suistorija.wordpress.com/2012/03/05/dnevnik-grge-ivandekica-194445/

(30.04.1945.)

Poned. 30. pošto je sedma Brigada probila front, maša Brigada preuzima od nje i nastavlja dalje.(…)    (24 str.)

(7.05.1945)

Poned. 7 mog. Tog dana pred samo veče naša izvidnica susreće prve neprijateljske jedinice pred samim Varaždinom. Naši su odma izvršili nekoliko juriša ali bez uspeha. Uveče oko šest sati dolazi jedan ustaški bojovnik radi pregovora, daće Varaždin bez borbe ali neće popustiti linije pred samim Varaždinom. Odmah je izdato naređenje našeg štaba brigade da se momentalno obustavi borba. tek što se ustaša povratijo nazad, najednom se kroz vazduh prolomilo, kao da se nebo ruši, pucanj. Kaćuše su počele svoju veselu melodiju, mi iz topova istovreneo otvaramo vatru. Tom priliko uništismo 2 neprijateljska bacača. Naša pešadija kreće na juriš i probija eprijateljski položaj i sa pesmom ulazi u Vraždin. Mi smo na brzu ruku ruku spremili topove i krenuli u Varaždin. Tu nas  dočekuje oko 400 sto podpuno naoružani domobranaca koji su u zadnjem momentu sačuvali važnije objekte od ustaša i Čerkeza koji su imali nameru da ruše i pale. Tako je sačuvana od sigurne propasti velika fabrika Tivar[20].

                                                                                                                          (25 str.)

(8.05.1945.)                                                                                                                            

Utorak 8.05.1945. Ostali smo celog dana u Varaždinu. Pronašli smo magacine pune odela, tako da smo se sviobukli u novo. Nikave akcije nije bilo preko celog dana.(…)

Koroska karta
Karta Koruške

(9.05.1945.)[21]

Sreda 9 tog. Oko 9 sati krenuli smo dalje iz Varaždnina, za našom pešadijom. Dolazimo do 3ćeg (trećeg) sela iza Varaždina. Slavna naša je pešadija tu u selu, na daljini oko 500 metara odma je drugo selo kojega su zaposeli Ustaše. (.. ) (26 str.)

10.05.1945

Četvrtak 10 tog putujemo stalno dalje, dolaze ogromene planine pošto ulazimo u Sloveniju. U pet nam stiže vest da je Maribor oslobođen. Krenuli smo pravac za Maribor. Sunce je spuštalo svoje blage zrake na vrhove šuma i polako zalazilo za planine. Kao iz (vedra) neba vest da je kapitulirala Nemačka. Veselje da se opisat ne može, pršte pikavci, puca se na sve strane, sve se izmešalo, i pesma i pucanje. Tako u tom veselju stižemo u Maribor oko 12 sati. Do ujutro smo bili u krugu neke kasarne.

11.05.1945.

petak 11 tog. Premestili smo se iz kasarne u gimanziju. Tu smo se smestili i to fino misleći da je borba konačno završena, ali smo (se) prevarili itekako.        

12.05.1945.

Subota 12 tog. oko 12 sati stiže naređenje da se što brže spakujemo i pokret. Za čas je sve bilo gotovo spremno da krenemo. Krenusmo poslepodne oko 3 sata i stalno putujemo uz Dravu u pravcu Austrije. Tu smo celu noć putovali bez odmora.

                                                                                                                    (27 str.)

13.05.1945.                

Nedelja 13 tog. Putujemo stalno dalje. Pešadija je putovala vozom sve do  Unterdrevenburga[22]. Tu je naišla na otpor neprijateljskih grupacija i počela da vodi borbu u samom gradu. Mi smo sa topovi stigli taman pred ujutro. Tog časa baš su vođeni pregovori od strane našeg štaba Divizije i njihovog glavnog štaba. Podpuno je vladalo zatišje na celom terenu tako da smo se pomešali sa ustašama i pušili cigare zajedno. Tako smo bili podpuno izmešani nekoliko sati, ali šta se tad desilo, pregovori nisu uspeli, ustaše bi se predale ali samo pod tim uslovima da ne odlažu oružje, a naši tako nisu pristali. Naš komadant, videći da će uskoro doći do borbe, naredio je odma da se povučemo natrag do Mahrenburga, pošto topovi nisu potrebni, a preti opasnost od mogućeg opkoljavanja, tako smo se mi te noći povukli na livadu blizu sela. Nakon nekoliko minuta posle našeg povlačenja otvorila se krvava i teška borba. Naši su potpuno držali inicijativu u svojim rukama pošto su zaposeli ivice samih planina. U međuvremenu je stigla i Bugarska teška artiljerija koja je pomogla našoj pešadiji da situaciju drži u svojim rukama, ipak zato u toj gužvi manogo je naši ostalo među ustašama kako boraca tako i oficira, ali na sreću nisu poubijani. Borba je trajala celu noć, stalno su dejstvovali naši i Bugarski topovi koji su neprijatelju naneli ogromne gubitke.

(14.05.1945.) 

Ponede. 14 tog. celog dana se vodila krvava borba, tek pred samo veče je prestala i naši su zauzeli grad.

(15.05.1945.)

Utorak 15 tog. Mi se vraćamo u Dravograd. Onda pošto su neprijateljske snage bile potisnute od naši trupa, oni su se povlačili u pravcu Klagenfurta sa namerom da se probiju do Engleza, ali smo ji mi preduhitrili u njihovoj nameri, tako da smo 15tog krenuli obilaznim putem pred nji, putovali smo bez prekida i odmora tako da je cela naša VIII Brigada izišla pred nji i preprečila put.

(16.05.1945.)                                                                                                   (28. str.)

Sreda 16 tog. Posle podne, Naša brigada izbila je u Blajburg i presekla put ka njihovom daljem nadiranju. Tu se opet otvorila borba koja je trajala do svega nekoliko sati. Pošto su oni bili zatvoreni u jednu kotlinu i čvrsto zbijeni imali su tom prilikom koje ranjeni koje mrtvi ok(o) 15.000 hiljada. Najveću su ulogu igrale haubice koje su tukle stalno. Posle podne oko tri sata stigle su iz Austrije Engleske i Američke trupe, i dali njim ultimatum ako se do petak (u) četri ne stanu predavat, da će se nastavit borba. Pošto su ustaše videle da nemadu kud da su opkoljeni sa svi strana pristali su na predaju, ali pod ovim uslovom. Predat će se samo Englezima i da ji Englezi ne pre dadu nama.  Englezi su pristali na tom (to). I tačno u pola četiri počele su kolen da prolaze, ali šta se desilo, kako su se oni praedavali Englezima, oni su ij momentalo predavali nama, a naši sa njima pravac Maribor. Tu sam video svakaki izdajica, ustaša, crne legije, domobrana, četnika, Nedićevaca, esesovaca, čerkeza i talijana. Svi su se konačno našli u našim rukama, odakle nam (je) pobego Rupnik i Pavelić, tako je kolona po četiri počela da prolazi u 4 sata po celu noć i (rečenica se tu prekida i nastavlja u narednoj  belešci).

(17.05.1945.)

28 700 000

Četvrtak 17tog. do poslepodne su stalno prolazili, računajući bilo je približno oko 700 000 pod oružjem i oko 200.000 hiljada civila. Toga dana pre(d)veče krećemo dalje, polako se putuje, noćom odmaramo pa ujutro dalje. Tako putujući (rečenica se tu prekida i nastavlja u narednoj  belešci)

(19.05.1945.)

Subota 19 tog. stižemo u Austriju u selo St. Osvald u Koruškoj. Tom prilikom smo ušli u Austriju za jedno 30 km. Pešadija je zauzela čitavu jugoslovensku granicu i rasporedila se po planinama.

(12-22.05.1945)

Od 12tog do 22 gog. Stalno smo bili jednom mestu. Novog nije bilo ništa, ležali i odmarali.

(22.05.1945.)

Utorak 22 gog. Pošto smo mi ušli na Austrijsku teritoriju, i ako je to nekad bilo naše, a sadašnja Štajerska, Englezi (su) poslali ultimatum da se imamo povući u nakraćem roku.I odma se spremila cela Brigada za pokert i već posle podne oko pola četiri smo se krenuli iz Štajerske. Putovali smo celu noć. dalje išli preko Mežica u Ptuj (2.07.), pa vozom do Batajnice, pa odatle do Požarevca (14.07.) i sela Azanje[23] gde smo stacionirani. (…)

U daljem beleženju „mirnodopskih“ događanja, Grgo opisuje kako je dobio čin vodnika.  U tom periodu, posebnoe je zanimljiv deo od 18. avgusta 1945.

(18.08.1945.)

18 tog. Dobilismo izveštaj od civila da se u selu nalazi četnik od 41 godine (…)

Autor zatim opisuje kako je sa komandirom i još pet drugova krenuo u akciju njegovog hvatanja i hapšenja. Za Grgu je ta akcija donela susret sa jednim poznatim licem, ispostavilo se da je četnik njegov nekadašnji učitelj – Živadin koji ga učio četiri godine. Uhapsili su ga u sopstvenoj kući i sproveli u Divizion[24].

Grgo je kasnije, studenog mjeseca, bio određen da ide na podoficirski kurs. I u 1946. godini  je u još u uniformi. Učestvovao je na paradi upriličenoj 9. maja 1946. u Beogradu. Zadnji upis u kome kaže „opet sam izišo na teren“ nosi datum 1. septembra 1946.

prepisao i sastavio Stevan Mačković


[1] Odeljak radničkog i narodooslobodilačkog pokreta u Muzeju je formiran 1958. godine.

[2] Milan Dubajić (Novi Žednik, 3.02.1929.- Subotica, 30.04.2007.). Stekao je diplomu profesora istorije te  kraće vreme radio kao nastavnik, da bi veći dio radnog staža proveo u Gradskom Muzeju (18 godina)  i Istorijskom Arhivu (17 godina). Najviše se posvetio oblasti radničkog i narodnooslodilačkog pokreta odnodno ustrojavanju Zbirke. Sa njegovim dolaskom u Arhiv poklapa se i premeštanje Zbirke, što to najbolje potvrđuje.

[3] U zbirci je formirana posebna celina – memoraska građa koja se analitički popisana. Ona se sastoji od zabeleženih sećanja.  U fondu je sačuvan još jedan dnevnik borca, pod signaturom  F:176. I-4/131. Reč je mlađem vodniku File Danilu. I on započinje put i pisanje dnevničkih beležaka 26. oktobra 1944. godine. Sačuvana je i beležnica Milorada Radića zamenika političkog komesara 3. bataljona VIII vojvođanske brigade za period januar 1944. – april 1945. F:176. I-4/137.

[4] IAS, F:176. zbirka o radničkom i narodnooslobodilačkom pokretu.

[5] Ko je bio Grgo Ivković Ivandekić? Detalji o njemu nisu zabeleženi među brojnim biografijama boraca (arhivska kutija F.176.84.), koje je prikupljao autor Zbirke.

[6] Da li je u okolnostima koje su vladale, neposrednim borbenim dejstvima i slično,  upravo svaka autorova ubeleška nastajala toga datuma koji je upisan, ili je pak bilo i naknadnih upisa po sećanju, može se samo nagađati.

[7] Osma vojvođanska udarna brigada (VIII V.U.B.) je formirana 12.09.1944.

[8] Sreta Savić, 51. (Pedestprva) Vojvođanska divizija,Beograd, 1974, str. 292. U uvodu te knjige stoji: “Njena borbena dejstva vezana su najviše za forsiranje velikih roka (Dunava iDrave), zauzimanje i odbranu mostobrana (batinski, virovitički i bolmanski). U završnim operacijama oslobodila je ili učestvovala u oslobađanju mnogih naseljenih mesta (Osijek, Podravska Slatina, Virovitica, Koprivnica, Ludbreg, Ptuj i druga). Njen borbeni put, koji je išao uz Dravu, završio se u južnoj Austriji.”

[9] Glavni štab Narodnooslobodilačke vojske i partizanskih odreda Vojvodine je bio najviši vojni organ koji je organizovao i komandovao jedinicama Narodnooslobodilačke vojske i partizanskih odreda  na području Vojvodine, tokom Narodnoosolobodilačkog rata, od 1941. do 1945. godine.

[10] Sreta Savić, 51. vojvođanska divizija, Beograd 1974, st. 17-18. Knjiga se može naći i na web adresi http://www.znaci.net/00001/152.htm. U Suboticu dolazi sa oko 1000 ljudi, a napušta je sa 2700. Vršena je mobilizacija.

[11] Isto, str. 204 – 214.

[12] Martina Grahek Ravančić, Bleiburg i „Križni put” 1945. Historiografija, publicistika i memoarska literatura, Zagreb, 2009, str. 9. Autorica, već prema podnaslovu rada, daje i pregled literature. Usp. sa novijom literaturom objavljenom  u Srbiji, na pr. Geiger Vladimir, Tito i likvidacija hrvatskih zarobljenika u Blajburgu 1945, Istorija 20. veka, 2010, vol. 28, br. 2, str. 29-52.

[13] John Ivan Prcela, Dr. Dražen Živić, Hrvatski holokaust, Dokumenti i svjeodčanstva o poratnim pokoljima u Jugoslaviji,  Hrvatsko društvo političkih zatvorenika, Zagreb, 2001. http://www.pobijeni.info/userfiles/HrvatskiHolokaust.pdf

[14] Za upoznavanje sa literaturom vidi gornje naslove.

[15] U daljem tekstu u zagradama su intervencije, dopune ili ispravke priređivača koje su išle samo u pravcu da tekst učine čitljivijim i razumljivijim, bez ulaženja u autorov pravopis koji je ostavljen u izvornom obliku.  Tako je na pr. dopunjena oznaka za dan, dodate tačke na kraju rečenice, a u gornjem levom uglu, radi lakšeg praćenja naznačen datum nastanka upisa, ili mesto, a u desnom oznaka broja stranice.

[16] Neprijateljska operacija Wehrwolf je započela 6. februara i imala za cilj proboj na virovitičkom mostobranu. Sreta Savić, nav. delo, str. 89.

[17] Mjesto Gajić je udaljeno 2 km od Draža.

[18] Draž (mađarski Darázs) mesto u Baranji.

[19] Borbe u tom periodu su poznate i kao „operacija Bolmanski mostobran“.

[20] Tekstilna fabrika Tivar je važila za jadnu od najvećih u čitavoj zemlji. Imala je preko 2300 zaposlenih radnika u 1936 godini.

[21] Taj datum 09.05.1945. će postati Dan pobede.

[22] Dravograd ili Unterdrauburg je gradić na samoj granici Slovenije sa Austrijom.  http://en.wikipedia.org/wiki/Dravograd

[23] Azanja je selo u Podunavskom okrugu, pored Smederevske Palanke.

[24] Taj opis hapšenja bivšeg učitelja, četnika Živadina, završava rečima  „dalje ne znam za njegovu sudbinu, sigurno se nije dobro proveo“.

Molba vlasnika bordela (IAS, F:47. Gr. 511/1926)

gr-511-1926Javne kuće, IAS, F:47. Gr. 511/1926

Molba vlasnika radnji da organi ne malteriraju posle ponoći goste koji su u sobama sa devojkama…

Par podataka o Sokolskom domu na Paliću.

Nekoliko podataka iz izvora Arhiva:

  • III 348/927.  Sokolsko društvo kupilo zemljište iza Veslačkog kluba za svoje vežbalište.
  • XV 218/928. Sokoli traže subove za svoje kupalište.
  • Gr. 737/929. Sokolsko društvo osnovano 1919. kupilo 1926. na Paliću imanje za izgradnju Sokolovca od dr Pleskoviča. A zakupac Štranda Čović se buni, jer ima Ugovor da se ne može graditi drugi Štrand!

 

 

III 348 1927

III 348/1927

2644 PALIC, SOKOLOVAC

Rad na Sokolovcu

nacrt

1946.

Od kupališnog lekara do narodnog poslanika – dr Gabor Santo (Szánto Gábor)

Od kupališnog lekara do narodnog poslanika – dr Gabor Santo (Szánto Gábor)

Kupalište Palić je i u periodu  nakon  1918. godine imalo svog stalnog – kupališnog lekara, koji  je  brinuo  o  zdravlju  posetilaca tokom sezone. Njega je postavljala gradska vlast,dobijao  je platu   i besplatan  smeštaj  u “Velikom  hotelu”. Za lekare je taj položaj  bio dosta primamljiv.U 1926/7. godini taj posao obavljao je dr Gabor Santo (Szántó Gábor) a radila su i dva privatna lekara na Paliću. U 1935. godini kao  lekari kupatila su određeni dr Mileta Đuričić, glavni gradski fizik i kao njegov zamenik dr Arpad Kostolanji (Kosztolányi Árpád), gradski lekar na Paliću.

U Subotici je 1905/6. godine bilo 34 lekara, 1907. – 38, koliko ih je i 1915. godine. Broj lekara u 1927. godine je iznosio 63. I lokalna štampa je registrovala povećanje lekarskog osoblja. List “Subotički glasnik” ( u 1926. godini) pored podataka da je 1925. godine rođeno 2914, a umrlo 2148, donosi i komentar: “…  da  u našem gradu još uvek prosperira lekarski stalež.  Jer kako bi se  inače objasnio fakat, da su se u toku 1925, u Suboticu nastanili  još  10 novih lekara!…”

Lekarski stalež u Subotici je bio  deo  malobrojne  intelektualne elite. Samim tim položajem,za njih su bile otvorene mogućnosti i za nastup kao funkcionera na političkoj sceni, koje gotovo da  nisu bile dostupne nižim  socijalnim  slojevima.Među  uspešnim  političarima u međuratnom periodu bilo je i nekoliko subotičkih lekara, dr Vranje Sudarević je bio gradonačelnik, dr Šanta Đerđ (György Sánta)  predsednik Zemaljske mađarske  stranke a  dr  Gabor Santo (Szántó Gábor) narodni poslanik.

Dr  Gabor Santo  je  rođen  u  Budimpešti   1882. godine ,u   jevrejskoj porodici, od oca Adolfa i mati Dore r.Mandel. Istupio je  iz  jevrejske crkvene opštine i prešao u rimokatolike. U Suboticu dolazi 1916. godine. Supruga mu je  od  1912.  do  rastave  1930. godine,  bila  Ela  Kunec (Kunetz).

Gavrilo! Santo po srbski (Szántó Gábor)  XIII 162 1925 MO RADIKALA

Nakon rata  bavi se privatnom praksom u svojoj ordinaciji – Sokolska  2 ( danas Petra Drapšina) ali radi polovinom dvadesetih godina i kao “kupališni lekar” na Paliću. U to doba obavljao je još neke  funkcije na Paliću: predsednika “Lawn tenis kluba”, koji je  imao 95  članova  ali i predsednika Mesne (palićke) organizacije  Radikalne stranke, praktično najjače političke partije u tom periodu.

U gradski Senat postavljen je prvi put 1921. godine. Političku karijeru, ali ovoga  puta  na  mnogo  višem   nivou, nastavlja 1930. godine. Na političkoj platformi čija je  osnova  zaštita  i  borba  za poboljšanje položaja vojvođanskih  Mađara,  naslediće  kao  dominantna politčka figura, svog kolegu, lekara Dr Šanta Đerđa (György Sánta). Šanta je rodom iz Budimpešte.  Posle studija medicine specijalizirao je hirurgiju.Od 1895/6 godine zaposlen  u gradskoj  bolnici, a od 1901. do 1914. godine je šeh hirurškog  i odeljenja za ženske bolesti i porođaje.Po završetku rata, nakon dolaska iz vojske, posvećuje se privatnom radu u svom sanatorijumu  za ženske bolesti,koji se nalazio u jednospratnoj zgradi (Lenkey utca, danas Ivana Gorana Kovačića). Sa formiranjm “Zemaljske Mađarske stranke”( dalje ZMS) 1922. godine, postaje njen  predsednik i ostaje na tom položaju do 1929. godine, kada su  sve partije  sa nacionalnim obeležjima bile  zabranjene. Ovoj stranci nije omogućeno učestvovanje na parlamentarnim izborima 1923, na sledećim, održanim 1925. godine, nije osvojila ni jedan mandat. Pred te izbore dr Šanta, sa većom grupom drugih  aktivista te stranke biva uhapšen, optužen za revizionizam. No, već na izborima 1927. godine ,nastupaju u izbornom paktu sa radikalima, nadajući se da će od njih zauzvrat izvući izvesne političke koncesije. Osvojili su dva mandata, od toga jedan  u subotičkom okrugu  gde je  izabran advokat Deneš Štrelicki (Strelitzky  Dénes).

Sa uvođenjem diktature i ukidanjem političkog organizovanja,1929. godine, zabrane delovanja političkih stranaka, dolazi i do pasivizacije ZMS. U kasnijem periodu dr Šanta  i ZMS, delovaće opoziciono ali će se sve više kretati ka orijentaciji i saradnji  sa Mađarskom, a time i sticati reputaciji revizionista i iredentista.U 1940. godini on je izabran za počasnog predsednika Kulturnog  saveza Mađara  u Vojvodini. Po  okupaciji  zemlje,  srdačno je dočekao visoku mađarsku delegaciju koja  posećuje  Subotici jula 1941. godine, držeći  pozdravni govor regentu Hortiju.U 1942. godini imenovan je za člana mađarskog Gornjeg doma parlamenta.

Dr Gavrilo (Gabor) Santo

Njegov kolega, lekar Santo Gabor,  preuzeće  početkom  tridesetih godina položaj jednog od glavnih vođa Mađara na političkoj sceni. Vladajući krugovi su se opredelili da  mu u narednom  periodu pružaju potporu i tretiraju ga predstavnika volje mađarske  nacionalne manjine u Jugoslaviji.

“On je  kao medicinski stručnjak već stekao priznaje u gradu i njegovo ime se pročulo  i  u drugim mestima. Nikad se nije sukobio sa vlastima, jer je važio kao izrazito režimski čovek. On je bio spreman da bez prigovora prihvati monarhodiktaturu, ideju o jugoslovenstvu.”[1] Kontaktima sa banom Dunavske banovine, Radoslavom Dujićem, uobličava svoju  političku platformu, zasnovanu na jugoslovenstvu, odnosno lojalnosti Mađara toj državnoj ideji. Uz profesora subotičkog Pravnog fakulteta, dr Fedora Nikića,već polovinom 1930.  preduzima nekoliko agitacionih putovanja po Vojvodini, gde u mestima sa mađarskom večinom nastupa, potkrepljujući višenacionalni karakter novog pokreta.”On je lično bio pošten, popularan kao vrstan medicinski stručnjak. Nije bio lišen, međutim, političkih ambicija i želje za javnim  istupanjima i publicitetom. Ove svoje ambicije, želeo je da ostvari,  izgleda,  u ubeđenju  da  to  čini u korist mađarske nacioanalne manjine kao celine.Mogućnost poboljšanja političkog i ekonomskog položaja  Mađara, video je u najtesnijoj saradnji sa vladajućim krugovima u Beogradu, popularisanju dinastije Karađorđevića, unitarističkog političkog kursa i integralnog jugoslovenstva.”[2] Početkom 1931. godine opet je naimenovan  za člana Gradskog predstavništva (Senata). Tada postaje i  predsednik  Lige Društva naroda  Mađara u Vojvodini. Aktivno je učestvovao i u režimskim političkim organizacijama, do diktature u Radikalnoj, a zatim Jugoslovenskoj nacionalnoj stranci (1931-1935), vodio je njen ogranak  u Senti i Jugoslovenskoj radikalnoj zajednici (od 1935). Od vlasti je protežiran kao glavni lider Mađara. Organizuje  i  učestvuje na mnogim skupovima, kojima je cilj – borba protiv  opozicije, pogotovo  protiv “rušitelja državnog i narodnog jedinstva”. Izabran za narodnog poslanika u senćanskom  srezu  na parlamentarnim izborima 1931. godine, kao kandidat na vladinoj (jedinoj) listi, kao i 1935. godine, tada u bačkotopolskom srezu. Za izbore 1938. godine, nije se  ni kandidovao, a od vlasti obećano senatorsko mesto – nije dobio. To je praktično bio kraj njegove političke karijere. Vreme  kada  se  cenila njegova politička taktika pasivnog držanja, prolazilo  je,  ustupajući mesto ofanzivnim metodama rešavanja  manjinskih pitanja.Zalagao se za poboljšanje položaja poljoprivrednih radnika  –  Mađara, kao i za kulturna pitanja, ali bez dovoljno realnih rezultata.

Već u svom političkom delovanju 1926/7  godine, kada je  radio na Paliću i vodio palićke radikale,  jasno  je  iskazao  svoje  opredeljenje  za saradnju  sa  najsnažnijom  srpskom  građanskom   strankom.   Početkom tridesetih godina, takva orijentacija lansiraće ga u miljenika  režima i  doneće  mu  glasove  mađarskih  birača za dva  mandata  u  Narodnoj skupštini.Time je on obeležio politički život vojvođanskih Mađara  u tom periodu.

P 764 1941

Izveštaj o Szantou (P 764 1941)

Stevan Mačković


[1] Dr Šandor Mesaroš, Mađari u Vojvodini 1929-1941, Novi Sad 1989, str. 46.

[2] Isto, str. 60

Josip Vuković – Đido, njegovo političko djelovanje i rezultati, 1926. -1941.

Josip Vuković – Đido, njegovo političko djelovanje i rezultati, 1926. -1941.

Josip Vuković – Đido je rođen 1890. godine u Gornjem Tavankutu u imućnijoj seljačkoj  porodici Vuković – Farkašević. Pohađao je i završio 7 razreda gimnazije. Uzimajući za suprugu Mariju Grgić iz Bikića, koja mu je donijela 100 lanaca zemlje u miraz, nastaniće se u tom mjestu. Mobiliziran je i ratovao je na italijanskom frontu. Nakon rata  je bio uključen u bunjevačko šokačko deputaciju koja je od 3. do 5.10. 1919. godine pokušala da odbrani,  interese tog pučanstva iz Bajskog trokuta,  na mirovnoj konferenciji u Parizu. No, nakon gubitka Bajskog trokuta i potpisivanja Trianonskog ugovora 1921. godine, i on  će kao i mnoštvo drugih,  optirati za novu Kraljevinu. Sa porodicom se naseljava u Suboticu.  Vrlo rano, iz gimnazijskih klupa, javlja se sa književnim radovima, a istodobno se eksponira i kao borac za nacionalna prava Slavena u Monarhiji, da bi izrastao u političkog vođu Hrvata iz ovih krajeva.  Na tom polju, prvo je slijedio Bunjevačko Šokačku stranku, da bi od 1926. godine, vezao sav svoj angažman za Hrvatsku seljačku stranku (HSS). Za vrijeme Drugog svijetskog rata boravio je u Hrvatskoj, gdje je na 6 mijeseci bio zatočen u Pavelićevim logorima. Sa uspostavljanjem novih, komunističkih vlasti, bio je pozvan da sudjeluje je u radu Ustavotvorne skupštine, na što, uvidevši kakvim metodama se služe i kojim  ciljevima tiježe komunisti, on kao pravi demokratski političar, nije mogao  pristati.  Nakon toga biva izoliran,pa zatvoren u logor Knićanin, odakle biva pošten tek na intervenciju najuglednijih vojvođanskih komunista Hrvata. Umire 1951. godine, i pokopan je u skromnoj grobnici na Bajskom groblju.

Njegova ličnost, koja je bez sumnje obilježila politički život bačkih Hrvata i ostavila duboke tragove u njihovom čitavom javnom, društveno političkom životu, u periodu 1926-1941, do sada u zavičajnoj istoriografiji i  publicistici, nije bila na odgovarajući način obrađivana i trertirana, ona nije bila tema podbrobnijih istraživanja, o njoj je izuzetno malo pisano i  govoreno.

A zaboravljanje, zaobilaženje,  prećutkivanje jedne takve figure, i pokreta koji je on  vodio, nije i ne može pomoći razumijevanju i objašnjavanju, ne samo tog, ne tako davnog segmenta prošlosti subotičkih Hrvata i čitave  naše lokalne i šire zajednice, nego ni pojava i događanja u sadašnjici.

Iz pozicija današnjice, sa svim burnim promenama koje su se odigrale u zadnjih desetak godina, na državnom nivou, sa raspadom jugoslavenske državne zajednice, i formiranjem nezavisnih država, u prvom redu Republike Hrvatske,  pogled ka ličnosti Josipa Vukovića Đide, njegovom političkom djelovanju, rezultatima koje su on i njegova stranka dosegli,  te procesima koje su inicirali, kao da dobijaju jednu novu i jasniju dimenziju.

Kroz djelovanje ove ličnosti na terenu praktične politike i  političke ideologije, može se dobro pratiti i razumijevati i nacionalno sazrijevanje i osviješćivanje subotičkih Bunjevaca Hrvata. Tako su se od prvih godina nakon rata, do predvečerja novog ratnog sukoba, mijenjali i stavovi javnosti, napisi u glasilima, i zvanične ocjene o njima. Od „slavenskih suplemenika“ bunjevačkog imena, i  „katoličkih Srba“, preko posebnosti pod imenom Bunjevaca, do osvjedočenih pripadnika hrvatskog naroda.

Uvek su date civilizacijske, ideološke, političke koordinate na višim nivoima, globalnom, državnom, omeđivale i usmijeravale i određivale i pravce i mogućnosti dijelovanja  pojedinih političkih subjekata na nižim  razinama, pa to važi i za rad i aktivnosti Josipa Vuković Đide, odnosno Hrvatske Seljačke Stranke, koju je on predvodio u subotičkom okrugu.

Cilj svake političke organizacije u parlamentarnim sistemima je pridobijanje, privlačenje što više glasova birača, i time osvajanje ili participacija u vlasti.  Ni na jednim parlamentarnim izborima u Jugoslaviji, tijekom međuratnog razdoblja, opozicija nije uspjela da pobijedi i  dođe na vlast. Čitav državni aparat, sa nizom svojih transmisija, stajao je u funkciji odbrane i očuvanja režimskih snaga. Tako su i izbori vrlo pažljivo pripremani, onemogućavana svaka kontrola izbornog procesa i vršene sve moguće akcije za diskreditaciju, omijetanje ili  spriječavanje rada političkih protivnika. Uz  pritiske javnog glasanja, teror, zastrašivanja, kažnjavanja, podmićivanja,itd, do falsifikata i krađa glasova, ulazili su u arsenal mera kojim je režim branio svoje pozicije. Upravo zbog tih okolnosti je praćenje političkog djelovanja i  izbornih rezultata koje je postizala HSS u Subotici, dobar indikator i pokazatelj organiziranosti i snage, koje je ta politička, ali i šire shvaćeno, nacionalna opcija, imala u ovim krajevima, i to ponajviše zahvaljujući radu i angažiranosti Josipa Vukovića Đide.

Jugoslavenska državna zajednica, u povijesno kratkom razdoblju od 23 godine, između dva svijetska rata, bila je bremenita nizom teških problema. Veliki deo njih proistekao je iz samog načina stvaranje nove države. A ona je nastala pod dominantnim utjecajima globalnih kretanja na tlu Evrope, kao jedna od novoformiranih država na osnovicama tzv. Versajskog poretka. Sastojala se od vrlo različitih elemenata – delova bivše Monarhije pripojenih Kraljevi Srbiji. Pokušaji iniciranja akcija stapanja i nivelacije različitosti, na osnovama koje su diktirali srbijanski pobednici, „oslobodioci“, rađali su samo reakciju. Šta je opterećivalo tu Kraljevinu? U prvom redu, civilizacijsko zaostajanje za Evropom. Procesi modernizacije su se teško ili gotovo nikao probijali na ove prostore. To stanje je  ponajbolje oličeno u velikom zaostajanju na planu proizvodnje, pogotovu jugoistočnih i centralnih delova nove države, koje su suvremenici, teoretičari ekonomske misli, objašnjavali, protindustrijskim slavenskim mentalitetom i sputavanjima koja proističu iz pravoslavne religije (vidi studije dr Mije Mirkovića, Industrijska politika,  Beograd 1936, Ekonomska historija jugoslavije, Zagreb 1958, i druge. ), preko izuzetno niskog kulturnog nivoa, da trvenja i nestabilnosti na socijalnoj, nacionalnoj  i političkoj razini.

Na tom – političkom polju dominirala je kriza parlamentarizma. Sistem pomoću koga se dolazilo i opstajalo na vlasti je bio gotovo nezavistan  od biračkog tijela i broja poslaničkih mandata neke partije. U njemu su izuzetnu ulogu imali  vanparlamentarni faktori – Kralj i dvorska kamarila. Samo dve vlade, u čitavom međuratnom periodu, srušene su odlukama parlamenta.

U okvirima ustavne monarhije,  obilježnog sa elementima  parlamentarizma, izuzev perioda otvorene diktature 1929-1931. godine, tzv. građanske demokratije, višepartijskog sistema, okosnicu sukobljavanja čine pitanja centralizma i federalizma. Osnovicu mu čine pokušaji vladajućih krugova u Beogradu za namjetanje državnog centralizma i nacionalnog unitarizma i otpori tim stijemljenjima, koja su najjače bila profilisana u centrima političke moći u Zagrebu. Ta praksa vođenja države, čiji su akteri bili, kako to opisuje i karakteriše subotički prohrvatski tisak: „ratnim uspjesima opijeni ratnici sa mnogo hajdučkog atavizma u žilama“, nije ni u Subotici nailazila na dobar prijem. Tako je lagano nestajao  moralni kapital koji su Srbi unijeli u Jugoslaviju. Neizgrađeni srpski demokratizam doprinosio je političkoj krizi, oličenoj u narastanju problema u riješavanju nacionalnog pitanja.

Od prvih trenutaka života nove zajednice, najjača opozicija beogradskoj vladajućoj strukturi,  Dvoru i snažno nacionalno – srpski obojenim političkim partijama, dolazila je iz Zagreba. Vodeća na toj liniji, postaće politička stranka kojoj su predvodila  i usmjeravala braća Radić –  Hrvatska republikanska seljačka stranka, pod tim imenom do 1925. a od tada samo Hrvatska seljačka stranka (HSS).  Ciljajući na okupljanje seljačkih slojeva, duboko nezadovoljnih razvojem čitavog niza dešavanja, u prvom redu za većinu od njih, nepovoljnim riješavanjem posedovnih, zemljišnih odnosa, radili su razvijali su snažni hrvatski nacionalni front. Zahtijevajući vraćanje na točku pre donošenja Vidovdanskog ustava, suprotstavljajući se krutom centralizmu i hegemoniji nametanoj iz Beograda,  zagovarali su  hrvatske tradicionalne vrijednosti, seljačku slogu i pravicu, a na planu državnog pruređenja – principe federalizama. U svom političkom djelovanju, ne nailazeći na prave sugovornike kod centralnih srbijanskih faktora, kao odgovor i opomenu na njihove postupke pri lažiranju izbora, koristili su se nizom sredstava, pa i bojkotom Parlamenta.

Vođe stranke, u prvom redu Stjepan Radić, razvio je i održavao kontakte sa utjecajnim evropskim faktorima u Parizu, Londonu, Moskvi. U svojim akcijama na domaćem planu, iskusio je i represiju vlasti, bio je osuđivan i zatvaran. Veliki preokret u politici HSS nastupa kada on, 1925. godine, ipak pristaje na sporazum sa radikalima, ulazak u vladu, sve u nadi da će time dobiti više manevraskog prostora radi ostavraivanja postavljenih ciljeva, rešavanje pitanja centralizama i unitarizma, osionog i autoritativnog  upravaljanja državom.

Kakva je bila politička situacija u Vojvodini, odnsosno Subotici?  Oporba i kritičari vladajućeg režima uočavali su da srbijanska (naglašavajući katkad – cincarska) buržoazija  pretvara Vojvodinu u svoju koloniju, te da su radikali sa svojim srbovanjem stekli mržnju i prijezir svih nesrba.

Subotički političari iz manjinskih zajednica, imali su pred sobom dva puta. Ili da u postojećim okolnostima pronalaze modalitete suradnje  sa vlastima iz Beogradu i na taj način izvlače što više taktičkih, kratkotrajnih koristi za sebe, kao što to čini grupa mađarskih političkih ličnosti, vođa Mađarske radikalne stranke; te Bunjevaca, angažiranih u režimskim strankama koje su imale centrale u Beogradu, Radikalnoj i Demokratskoj, ili u njihovim filijalama u Subotici, kao Zemljodilskoj stranci, ili da se upuste u otvorenu opozicionu borbu protiv zatečenog stanja i njegovih glavnih nosilaca i poluga, zalažući se i projektujući širok dijapazon strateških promena.

Kod subotičkih Bunjevaca, političko jezgro okupljanja u prvo vrijeme biva Bunjevačko Šokačka stranka (BŠS), koja je, kao što se vidi i iz njenog imena, bila vrlo jasno oprijedeljena u pogledu toga koga želi da zastupa. Ona je nosila snažan pečat katolicizma, zahvaljujući visokom  kleru koji ju je usmijeravao i vodio i u svoje redove privlačila Bunjevce ponajviše zahvaljujući tom osnovu. No, našavši se u krizi, kao i pred razdelnicom – suradnja ili oporba, ta stranka nije opstala pod prvobitnim imenom nego je od 1926. godine  kolektivno prišla HSS-u.  U pripremama za realizaciju tog cilja, već početkom 1926.  godine, Josip Vuković Đido, kao potprijedsednik BŠS  i dr Mihovil Katanec, tajnik te stranke,  boravili su u Zagrebu. Pored ostalog, tom prilikom su  i ugovarali dolazak vođe HSS u Suboticu. Zaista, siječnja 1926. godine, Stjepan Radić dolazi u Suboticu i pred oko 25 000 ljudi drži govor.  Nakon njega govorio je i Đido, i u svom obraćanju istakao: „Da nije bilo 70 000 subotičkih Hrvata ni sjeverna granica naše domovine ne bi bila ovdje, gdje je. Subotici i subotičkim Hrvatima se može zahvaliti što je granica nad Suboticom a ne Novim Sadom.“ Pored toga naglasio je i da su oni očekivali slobodu a dobili su tutorstvo, te da još nije bilo slobodnih izbora. Isto tako objašnjavao je Radićev pristanak na ulazak u vladu, njegov dogovor sa radikalima.

O političkim pozicijama i stavovima Josipa Vukovića – Đide, dobro svjedoči i njegovo pisanje iz tog vrijemena u subotičkom „Nevenu“. U broju od veljače 1926. (Neven, 25.2.1926, br.8, st.1.) on piše jedan programski članak – „Hrvati na okup“. Zbog njega će imati i posledica, biće tužen na osnovu zakona o raspirivanju plemenske mržnje, ali će biti oslobođen. A šta je napisao u tom tekstu? Konstatira da se formira „hrvatski front“, da je u političkom životu započelo sa  „plemenskom borbom„, te da su mnogi započeli sa osuđivanjem Radića, ne uviđajući šta je dovelo zemlju u takvo stanje, koji su uzroci doveli do toga da se u njoj mora voditi „plamenska borba“.  „I zaista Kraljevina SHS sliči danas na Veliku Srbiju. Srbin je sve i svašta, a Hrvat, Slovenac i ostali – građani drugog reda. I zar  je čudo što su se u ovakvim prilikama stvarali plemenski frontovi.?“ Dalje novodi da je Radić  sklopio sporazum sa radikalima  da se stane na put plemenskim trzavicama, ali oni nikada nisu ni mislili da vladaju u duhu tog sporazuma, nego su mislili „prevarit ćemo Radića, preveslat ćemo ga žedna preko vode i sve će opet biti po starom“. Kad radikali neće da vladaju bratski, Radiću ne preostaje drugo već okupiti pod svoju zastavu „sve Hrvate i tako oboriti, istrijezniti opojene radikale, na čelu sa matorim liscem Pašićem. Zar Radić nema pravo? Ako Pašić smije tjerati brtoubilačku politiku, podpirivati velikosrpstvo na štetu Hrvata i Slovenaca, zar Radić ne smije tražiti za Hrvate i Slovence ista prava koja uživa i Srbin? Ima li tu štogod protudržavnog i nepoštenog?A na koncu je li smo braća ili ne, je li je ova država Velika srbija ili Kraljevina SHS. Zar na papiru nismo svi jednaki? I ako Radić okupljajući sve Hrvate pod svoju zastavu traži, da ne budemo samo na papiru jednaki, već i u stvarano, zar  je to nepošteno? Ne!“ „Mi Hrvati u Bačkoj i Baranji, koji smo dobro okusili blagodet te Pašićeve zlatne slobode, također moramo pod Radićevu zastavu. Ili ćemo biti Hrvati što smo oduvijek i bili ili ćemo da postanemo Srbi. Drugoga izlaza nema. A kako krv nije voda tako i mi možemo i moramo biti samo Hrvati.“ A kao Hrvati, treba da priđu Radićevoj stranci, da im nije mesto u drugim strankama. Za Vojvodinu piše  da su je materijalno upropastili radikali, da se Radić zalaže za prava i svih ostalih, Mađara, Nemaca, Slovaka, koji su isto zapostavljeni.

Lipnja 1926. zvanično je objavljeno da BŠS stupa u HSS. I na ovm teritoriju je ustrojena mreža mjesnih odbora, koje je objedinjavala kotarska organizacija. Njen prvi prijetsednik  je bio Toma Matković, koji će na tom mjestu ostati kratko, pošto je pokušao da razvije svoju frakciju, a naslediće ga Josip Vuković Đido, od samog začetka ove stranke, vrlo aktivan u njenom radu.

To je period kada on, zbog pisanja u „Nevenu“, biva u nekoliko navrata osuđivan na zatvorske kazne. Tako je svibnja 1926. osuđen na 1 mjesec zatvora.

Ilustraciju tadašnjih zbivanja u Subotici daje i sam Đido u „Nevenu“ od rujna 1926. godine ( Neven, 16.09. 1926, br.36, st.1), u članku pod naslovom „Moj odgovor“ piše i slijedeće: „Borba na život i smrt između starosjedioca Hrvata i srpskih radikala u Subotici dostigla je svoj vrhunac. Borba je oštra te očajna. Radi se o biti ili ne biti. Na jednoj su strani bunjevački Hrvati – sedamdeset hiljada, a na drugoj subotički radikali – mala, mala neznatna manjina.“ „Radikalska klika ne vodeći računa računa o bratstvu, o pravdi i pravici, radi svom silom da nas onemogući, da nas uguši, da stvori od nas bunjevačkih Hrvata ono, što nismo bili i što nikada nećemo biti.“ „Da su normalna vremena, da je zlatne slobode i prave demokratije u Subotici, sedamdeset hiljada Hrvata prosto bi pregazilo onu šaku velikosrba u Subotici.. U stvari i ne vodi se borba protiv opojenih radikala, protiv one neznatne manjine, već se borba vodi protiv balkanske sile, protiv kundaka i bajuneta. Da nije bilo legitimacija, da nije kundak i bajunet stajao prošlih izbora pred biralištima, ili da se sprovedu slobodni oćinski izbori, odmah bi prestala ova borba. Radikali, utučeni do žutice postali bi u Subotici politička nula.“ i dalje da je velika većina radikala hoće da iskoristi svoj tobožnji nacionalizam u lične svrhe, da se bogate zahvaljujući svojim pozicijama, da šićare i da love u mutnom.“Bunjevački Hrvati ne mrze Srbe, ali ne dozvoljavaju da u hrvatskoj Subotici srbuje šaka Srba na štetu većine Hrvata.“

Prvi test snage HSS u Subotici bili su parlamentarni izbori rujna 1927. godine. Nosilac liste HSS-a  u subotičkom izbornom okrugu bio je sam Stjepan Radić. Na listi je za subotički okrug, za salaše, bio i Josip Vuković, a za grad Mirko Ivković Ivandekić.

Izborna kampanja tekla je uz velike pritiske i teror od strane policije i plaćenih batinaša. Na sam dan izbora, padala je velika kiša, okolni putevi su bili gotovo neprohodni. Vlasti su zahtijevale da svi birači prethodno izvada posbne legitimacije za izbore. Mnoga glasačka mjesta, za salašare, su bila namerno izuzetno udaljena.

U periodu 1926-27 Radić je u nekoliko navrata posijećivao Vojvodinu, pa i Suboticu, obraćajući se i agitujući na samo među Bunjevcima nego i Mađarima koji su brojno predstavljali značajna dio biračkog tijela. Zbog toga se često isticalo ime Vojvođanska seljačka stranka namesto namerno izostavljane njene hrvatske utemeljenosti.

Tako je na Veliku gospu 1927. godine Stjepan Radić održao veliki mitng na „krušnoj pijaci“ u Subotici, kojem je prisustvovalo blizu 20 000 ljudi. I taj zbor su pokušali omesti bukači u šajkačama, ali bezuspešno. Povodom priprema za te izbore, tiskani su i letci. No, Subotički okružni sud doneo je odluku o zabrani rasturanja materijala, novina i letaka HSS-a koji su bili naslovljeni „Seljačkoj Vojvodini“ i obraćali se svim narodnostima Vojvodine, pozivajući na seljačku slogu i ravnopravnost svih narodnosti, potpunu samoupravu gradova, općina i same Vojvodine, pravilniji razrez državnog poreza. Vojvodina je plaćala najveći porez od svih jugoslovenskih pokrajina, iskazano  u procentima, Srbija i Crna Gora  doprinosile su sa 22,72 a Vojvodina sa Srijemom  25,75, i ističući da se ona ne sme više zanemarivati a kamoli i dalje pljačkati.[1]

Rezultati izbora su bili ispod svih očekivanja. Sa osvojenih 4017 glasova u subotičkom okrugu, daleko su zaostali iza Narodne Radikalne Stranke (NRS) koja je dobila preko 16 000 i Demokratske Stranke (DS) za koju je palo preko 7 tisuća glasova. Čak ni Radićevo ime kao nosioca liste,  u datim okolnostima nije  moglo da stranci obezbedi mandat iz Subotice. Izabran je Marko Jurić, na listi NRS, koji se svojim govorima u Skupštini,  eksponirao  kao protivnik svega hrvatskog, zagovarajući da Bunjevci ostanu vezani samo za to ime.

Iste, 1927. godine, 6. studenog,  održani su i jedini lokalni izbori. Trebalo je popuniti 100 mesta u gradskom odboru (gradskoj skupštini). Nije postignut dogovor, pa su subotički Hrvati izašli sa dve liste, jednom koju je nosio Blaško Rajić, odnosno Vojvođanska pučka stranka, i drugom HSS-ovom, koju je nosio Đido. Ona je osvojila 16  mijesta. I Josip Vuković Đido je tom prilikom izabran u to telo, ali pošto se nalazio na izdržavanju kazne u subotičkom okružnom zatvoru- gradskom odboru podneo je ostavku, i zamenio ga je Stipan Vojnić Tunić.[2] On je bio pravnik po struci, a inače naćak poznatog nacionalnog borca svećenika Paje Kujundžića. Đido je bio je osuđen  na 6 meseci zatvora zbog pisanja u „Nevenu“ povodom gostovanja „Muslimanskog pevačkog društva Gajret“, za koje je između ostalog istakao i da je gore nego Bunjevačka Prosvetna Matica  i Zemljodilska Kasina zajedno. Obe organizacije su stajale pod direktnim uplivom vlasti, t.j. radikala, i imale su za cilj da Bunjevce odvoje od prohrvatskih društava i privuku ih prorežimskim društvenim, kulturnim i političkim strujanjima.

Politički život zemlje, u 1928. godini obijeležava uzavrela međustranačka borba. Dolazi do formiranja koalicije – Radićeve HSS i Samostalne demokratske stranke Svetozara Pribičevića, koja će nositi ime Seljačko demokratska koalicija (SDK). Treba istaći da je Svetozar Pribičević do tada bio jedan od najzagriženijih pristalica i realizatora beogradske politike krutog centralizma i unitarizma, da bi sada prešao na suprotne pozicije i pretvorio se u žestokog kritičara i borca protiv diktature, oličene u ličnosti Kralja.

Kriza, kulminaciju doživljava atentatom i krvoprolićem u Narodnoj skupštini 20. lipnja, kada poslanik NRS Puniša Račić pucnjima iz pištolja usmrćuje poslanike HSS-a Pavla Radića i Stjepana Basaričeka, a ranjava Stjepana Radića, Ivana Granđu i Ivana Pernara.

Gradski odbornici iz redova HSS tim povodom oštro osuđuju taj nezapamćeni zločin i podnose predlog koji se i usvaja a u kojem je između ostalog izrečeno i sledeće: „Ovaj nezapamćeni zločin odjeknuo je bolno cijelom državom našom, no udarac boli prirodno najvećma nas Hrvate, jer su kako izginuli tako i ranjeni poslanici rodom Hrvati i jer je zločinac pri izvršenju zločina baš birao Hrvate. Mi odbornici HSS u čije ime ovo podnosimo, moramo konstatovati da u našoj naciji ima još uvijek ljudi koji ispovedaju izopačena načela, misle da će na ovaj način zastrašiti borce za ravnopravnost zajamčenu Ustavom našim.“[3]

Stjepan Radić umire od posledica ranjavanja kolovoza 1928, i na mestu prvog čovjeka stranke, nasleđuje ga dr Vlatko Maček.

U Subotici, u to vrijeme, prijetsednik kotarske organizacije je Josip Vuković – Đido. Računalo se da HSS ima nekoliko tisuća pristalica. Posebno je bila razvijena delatnost stranke u okolnim, slašarskim naseljima. U gradu se tada utemeljuje i započinje za radom  „Hrvatski prosvjetni dom“.

Već 6. 01. 1929. godine, kraljevim dekretom, dolazi do raspuštanja, zabrane svih političkih stranaka sa „plemenskim obeležjima“, to jest do suspenzije parlamentarizma i uvođenja diktature.

Na lokalnoj razini, pa i u Subotici, i dalje se po starom sistemu imenuju, odnosno postavljaju organi uprave, gradonačelnik i gradski odbornici. Ožujka, te 1929. godine,  i Đido je postavljen za gradskog općinara. Zanimljivo je da je na nivou gradskih vlasti, od 12 gradonačelnika u periodu 1918-1941, bilo čak 9 Bunjevaca. [4] Ali u stvorenom političkom okružju, kada se do položaja u organima gradske vlasti dolazilo – imenovanjem, svi oni su morali prvo da zadovoljavaju kriterijume beogradskih vlastodržaca, a ne birača, domaćeg žiteljstva. Dobar primjer za to je ličnost  Ivana Ivkovića Ivandekića, ranijig starješine Hrvatskog sokola i člana HSS, koji je, da bi dospeo na položaj prvog čoveka grada, morao da pristupa režimskim strankama, Jugoslovenskoj nacionalnoj stranci i zatim  Jugoslovenskoj radikalnoj zajednici. On je obnašao dužnost gradonačelnika 1933-1934, odnosno prijetsednika subotičke općine do 1938. godine.

U narednoj, 1930. godini, Đido se bavio i uređivanjem „Nevena“.

Period otvorene diktature potrajao je do 1931. godine, kada se održavaju izbori, ali pod izuzetno nedemokratskim uslovima. Njih karakteriše samo jedna, vladina zemaljska lista. HSS je, kao i druge stranke iz perioda pre 6. siječnja  pribjegla apstinenciji izbora. Na toj listi  u Subotici je  bio Mirko Ivković Ivandekić, kako se to pokazalo – karijerista. Zanimljiva je njegova izjava u predizbornoj kampanji – „napustio sam hrvatsku liniju i postao jugosloven“, koja dovoljno svjedoči o njegovoj ličnosti, ali i tada vladajućoj društvenoj klimi. Na unitarističkoj, projugoslovenskoj platformi, listi generala Živkovića, Ivandekić je pobedio, dobivši 11 147 glasova od .18 416 izašlih glasača. Bilo je upisano ukupno 28 861 birača.

Kralj Aleksandar je poginuo u tzv. marsejskom atentatu, 1934. godine. Ovaj akt međunarodnog terorizma kao da je pretstavljao prvu brešu nadiranja fašizma.

Jedan od najboljih rezultata na nivou cijele zemlje, ali ne i pobjedu, pored raznih pritisaka, pa i falsifikovanja, opozicija – koalicija pod imenom Udružena opozicija, koju su sačinjavali uz SDK, sbrbijanske opozicione partije, demokrate i zemljloradnici i Jugoslovenska muslimanska organizacija,  ostvaruje na izborima 1935. godine. Mačekovo prihvatanje suradnje sa tim strankama, jasno je signaliziralo oprijedeljenje njegove stranke, da izlaz iz narasle krize traži u jugoslavenskim okvirima, a ne u separatizmu.Mada opoziciji taj rezultat od dobijenih  1 076 345 glasova , to jest 38% od ukupnog broja izašlih glasča, nije omogućavao dolazak na vlast, režim je bio ozbiljno uzdrman i prinuđen da započne sa prilagođavanjima, koja će u krajnjoj instanci dovesti i do korigovanja ugla gledanja na inicijative iz Zagreba, vezane za riješavanje tzv. Hrvatskog pitanja. Pobjeda je odnešena u subotičkoj izbornoj jedinici. Bilo je ukupno 32 475 upisanih birača, a od toga je glasalo 17 941. Za listu dr Mačeka, čiji je nosilac bio  Josip Vuković Đido bilo je  9 818  glasova ili 54,72% pa je on i izbaran za narodnog poslanika.  Protukandidat dr Mirko Ivković Ivandekić dobio je 2019 (11,25%) a lista Dimitrija Ljotića, čiji je kandidat bio Franjo Poljaković samo 0,32%. Glasnje je, kao i u svim međuratnim izborima,  bilo javno, pa je gradonačelnik zahtjevao da delovođe biračkih spiskova dostave spisak za koga su glasali pojedini birači.[5] Ipak, Đido, nije sjedio u skupštinskim klupama. Vođstvo HSS, odnosno SDK, donijelo je odluku da zbog izbornih prijevara, bojkotuje Parlament.

Nakon tih izbora, na čelo novoformirane vlade, došao je Milan Stojadinović, ali u stvorenoj političkoj konstelaciji, ni njegov kabinet, nije bio u stanju da riješava temeljni unutrašnji problem – preuređenja državnog ustrojstva. Mada je pitanje hrvatsko – srpskog sporazuma lijebdelo u javnosti, kao da se u vladajućim krugovima premalo shvatalo da odlaganje njegovog postavljanja na dnevni red, samo sužava manevarski prostor za optimalizaciju takvog riješenja, i radikalizuje snage u hrvatskom frontu.

Na idućim parlamentarnim izborima 1938. godine, bile su tri zemaljske liste, lista Milana Stojadinovića, dr Vlatka Mačeka i Dimitrija Ljotića. Na listi HSS- a za subotički okrug bio i Đido, a njegov glavni protukandidat je bio Marko Jurić, na listi JRZ  i ovoga puta, opet se ponavlja  izborno nasilje, falsifikati izbornih spiskova pa  i krađa glasova. Bilo je pojava da, kako su to nakon izbora isticali funkcioneri HSS, birači, vladine pristalice izlaze i 20, 30 puta na biralište i glasaju! Redovna je bila i praksa kupovanja, potplaćivanja birača. Marko Jurić, prijetsednik općine i banski vijećnik,  je raspolagao državnim novcem namenjenim za rešavanja pitanja poljoprivrede, koje je upotrebljavao za te svrhe. Pobedu je odnela lista JRZ i Marko Jurić.

Mada je na državnoj razini, najviše glasova odneo Milan Stojadinović, to je bila Pirova pobjeda. On  je morao da napusti položaj i da priliku drugoj ličnosti – Dragiši Cvetkoviću. Namesnici, knez Pavle i Dvor, smatrali su da sa njim imaju kombinaciju za izlazak iz krize.

Dragiša Cvetković, novi prijedsednik vlade, praktično postavljen na to mijesto da bi se došlo do dogovora i sporazuma sa Hrvatima, odnosno dr Mačekom.

U radu subotičke kotarske i mjesnih organizacija HSS  na terenu, od 1938. godine, zapaža se snažna aktivnost. Pored organiziranja skupova, predizbornih, u okviru kojih je bila i proslava rođendana dr Mačeka [6], radi se i na jačanju organizacije „Seljačke sloge“ koja je bila pod direktnim utjecajem HSS-a. U tom sklopu, podižu se domovi „Seljačke sloge“ u Tavankutu[7] i Maloj Bosni [8]. Neki skupovi, kao onaj povodom dolaska izaslanika dr Mačeka, narodnog poslanika dr Ljudevita Tomašića, zakazan za svibanj 1939. godine u Šebešiću, bili su zabranjeni.[9] Na skupovima početkom  1939. godine, u uzavreloj atmosferi, čitali su se i izvjesni materijali, koji su pretstavljani kao nacrti sporazuma.[10] Žandarmerija je ustanovila da je seljak Rudić Franjo iz Tavankuta, dobio travnja te godine, od Josipa Vukovića Đide, tekst sporazuma, te da ga je Rudić čitao pred više lica. „U samom projektu da je označena Kraljevina Srbija, Kraljevina Hrvatska i Kraljevina Slovenija, sa granicama kako će biti podeljenje i koji srezovi današnji će kojoj Kraljevini pripadati, da će vojska, kao mornarica  biti zajednička, novac će biti poseban…“

I prije i nakon Sporazuma, česti su bili boravci Đide i drugih subotičkih ličnosti iz toga kruga, u Zagrebu. Tako je tamo priređena i velika manifestacija, slavlje bačkih Hrvata,  23. travnja 1939. godine.

Indikativno je u to doba i pisanje subotičkog  tiska sa prorežimskih pozicija. „HSS koja je osnovana prije 13  godina u Subotici sa ciljem da razbije ideološko jedinstvo vojvođaanskih Bunjevaca i Šokaca, koje je do tada postojalo, počela je ponovno živahnu akciju.“[11]

Sporazum Cvetković – Maček, potpisan je 24. kolovoza 1939. godine. Njime je  stvorena Banovina Hrvatska i na nju je prenet čitav niz ingerencija. Time je započet proces federalizacije zemlje, koji zbog rata nije mogao biti dovršen, ali će takvu osnovu – složene državne zajednice, federaciju, primeniti jugoslavenski komunisti, koji će dobiti priliku da vladaju Jugoslavijim u narednom periodu.  Po njemu granice nove Banovine nisu bile definitivne, ali Batina, Darda, Sombor i  Subotica, mijesta koja su u očekivanjima i nadanjima subotičkih prvaka HSS-a trebala du u nju budu uključena, ostala su i dalje u Dunavskoj Banovini. To je rezultiralo izvesnim  trijumfalizmom kod protivnika HSS-a u Subotici. Napisi u tisku su išli dotle, da se predlagalo da HSS treba likvidirati, da nema mnogo smisla da ta stranka postoji u ovim krajevima, van Hrvatske!

Mada je potpisivanjem Sporazuma raspuštena Narodna skupština, u narednom periodu izvršeni su izbori za Gornji dom Parlamenta – Senat. Po ranijoj zakonskoj regulativi, oni nisu bili predviđeni kao neposredni, nego su već ranije postavljeni lokalni funkcioneri birali senatore. Oni su održani 12.11.1939. godine i na  listi HSS-a u Banovini Hrvatskoj izabran i Josip Vuković Đido. Iz Subotice je za Dunavsku banovinu bio izabran  i Ivan Ivković Ivandekić, na vladinoj list. Time je dr Maček želeo, mada taj Senat u Beogradu, u tom trenutku nije ni najmanje zanimao HSS, pa tako ni Josipa Vukovića Đidu, kao ni većinu Hrvata, barem simbolično  pokazati da i dalje stoji iza subotičkih Hrvata odnosno  njihovog vođe.

U gradu se javlja i organizirana reakcija na ta zbivanja,  osniva se ispostava  „Srpskog kluba“. Klub je osnovan 4.2.1940. godine. Prijetsednik mu je bio profesor subotičkog Pravnog fakulteta, dr Miodrag Aćimović. Već na osnivačkom skupu su se čule izjave da je ovo „srpska zemlja“, a upravo oni tiskaju i brošuricu o Bunjevcima i Šokcima, koja na starom protuhrvatskom tragu pokušava potvrditi njihovo srpsko podrijetlo.[12]

Siječnja 1940. godine, Đido boravi u Zagrebu (Subotičke novine, 26.01.1940. br.4.). Tom prilikom daje izjave da granice Banovine nisu konačne, i da će i Subotica, tokom daljih dogovaranja o tom pitanju, biti uključena u njenu teritoriju. Isto tako, delegacija subotičkih Hrvata, Blaško Rajić, Josip Vuković Đido, advokati Katanec, dr Jankač, posjećuje Zagreb travnja 1940. godine.

U uzavreloj predratnoj atmosferi, koja se osijećala u čitavoj zemlji, pa i Subotici, napadi Srpskog kluba na Hrvate postaju sve žešći. U Subotici je on  prijetio da „srpski narod neće dozvoliti da se održavaju hrvatski zborovi“.

Nadolazeći ratni vihor prekinuće organizirano političko dijelovanje HSS i Josipa Vukovića Đide. Time su za dugi niz godina zatrti svi elementi višepertijskog sistema, i stavljena tačka na mogućnosti slobodnog oprijedeljivanja

U prijedstojećem ratu, stradanja Subotičana su bila velika.[13]      Nakon rata u novostvorenim uslovima, svi problemi će se pokušavati riješavati  na drugim temeljima, zasnovanim na komunističkoj ideologiji. Stvaranjem pokrajine Vojvodine, dat je teritorijalni okvir i za subotičke Hrvate. Sve veze sa Zagrebom i dalje su temljito onemogućavane i prijesecane. Ni Đido, ni HSS, neće imati uslova za nastavak rada.

U tertiranju Bunjevaca ipak je načinjen pomak. Novoupostavljene revolucionarne vlasti nameću nove socijalne ali i nacionalne  koordinate, pa korijenito mijenjaju i tretiranje Bunjevaca. Pored čitavog niza dokumenata, o tomenajbolje svijedoči jedna depeša. Svibnja 1945. godine Glavni Narodnooslobodilački odbor Vojvodine (NOO) uputio je dopis svim Okružnim NOO, u kome stoji: „Kako bunjevačke i šokačke narodnosti ne postoje, to vam se naređuje da sve Bunjevce i Šokce imadete tertirati isključivo kao Hrvate bez obzira na njihovu izjavu.“[14] Tako je iste godine popisano u gradu 8 759 Srba, 44 712 Hrvata, 38 355 Mađara, 1 965 Nemaca, 3 739 Jevreja, itd.[15]      Time započinje jedna nova etapa u životu Bačkih Hrvata, kojoj će se, sukladno novim uslovima, morati prilagoditi sve njihove snage i reprezenti.

 

U Subotici, kolovoza 2001.                                          Stevan Mačković

 

 

 

 


[1] Ti govori u izbornoj kampanji, isprovocirali su i subotičke sudske organe, pa je nakon održanih izbora pokrenut postupak i protiv  samog Radića, zbog  odgovornosti raspirivanja plemenske netrpeljivosti. IAS, F:45. 2350/1927

[2] Stipan Vojnić Tunić (1883-1928).

[3] IAS, F:47. I 151/1928

[4] Stevan Mačković, Subotica i bunjevački gradonačelnici, Bunjevačke novine br. 4,5,6,7, Subotica  1999.

[5] IAS, F:47. St.pov. 4/1935

[6] IAS, F:57.6311/1937

[7] IAS, F:57.4291/1938

[8] IAS, F:57.3772/1938

[9] IAS, F:57.5278/1939. Tom prilikom je podnešeno i nekoliko krivičnih prijava protiv lica koja su na putu Subotica- Bajmok, istakla hrvatske zastave.IAS, F:57.3584, 4928, 4929,4930,4932,4935/1939. Krivične prijave podnošene su i protiv lica koja su „širile lažne vesti“ zasnovane na saznanjima da je postignut sporazum, te da će biti izvesnih promena granica.IAS, F:57.3729,4072/1939.

[10] IAS, F:57.3616/1939.

[11] Neven, 30.04.1939.

[12] (Autor te sveščice na 36. stranica je bio profesor srpskog jezika u subotičkoj državnoj gimnaziji, Aleksandar Martinović.

[13] Spisak stradalih subotičana, koji su iznijeli Mirko Grlica, dr Antal Hegediš, Milan Dubajić, Lazar Merković u knjizi Imenik žrtava Drugog svetskog rata na području subotičke opštine, Subotica 2000, svijedoči od 7032 stradala.

[14] IAS,F:70.14.157/1945.

[15] IAS, F:70.9090/1945

 

Marko Jurić

JURIĆ, Marko (Subotica, 25. IV. 1880. – Subotica, 24. X. 1949.), zemljoposjednik i političar. Sin je Stipana i Mande, rođ. Halasević. Nakon školovanja u Subotici vodio je obiteljski posjed na Žedniku. Baveći se stočarstvom i trgovinom stokom te izvozom svinja, kao vojni dobavljač u vrijeme Prvoga svjetskog rata stekao je velik imetak. Potkraj 1920-ih posjedovao je kuću u Strossmayerovoj ulici br. 7 te 293 jutra zemlje na Žedniku. Imao je dva sina, Stipana (1902.-1928.) i Marka (1906.- 1943.)

     Sudjelovao je u prijelomnim društvenim događajima ujesen 1918.: bio je član subotičkoga Bunjevačko-srpskoga narodnoga odbora, osnovanoga 10. XI. 1918. u velikoj dvorani kavane Hungaria, te član subotičkoga izaslanstva na samoproklamiranoj Velikoj narodnoj skupštini 25. XI. 1918. u Novom Sadu, na kojoj je proglašeno odcjepljenje Banata, Bačke i Baranje od Ugarske. Kao pristaša međuratnih srpskih režimskih političkih struja, isprva Narodne radikalne stranke (NRS), čijega je subotičkoga ogranka neko vrijeme bio predsjednik, a zatim Jugoslavenske radikalne zajednice (JRZ), biran je na parlamentarnim izborima za zastupnika u Narodnu skupštinu Kraljevine SHS, odnosno Jugoslavije, 1923., 1924., 1927. i 1938. Banski vijećnik Dunavske banovine bio je 1930.-38., a u tom je razdoblju obnašao i visoke stranačke dužnosti u JRZ-u. Imenovan je za i gradonačelnika Subotice, ali je na tom položaju ostao razmjerno kratko od 18. XI. 1938. do 22. VI.1939., kad ga je naslijedio Ladislav Lipozenčić. U više navrata od 1919. imenovan je i u gradski parlament – Prošireni senat. Obavljao je i mnoge druge visoke funkcije u različitim udrugama i organizacijama, poput potpredsjedničke u Jugoslavenskom Lloydu, subotičkoj udruzi trgovaca i obrtnika Slavena.

U svojom cjelokupnom društvenom i političkom radu pokazao se kao ogorčeni protivnik hrvatstva među Bunjevcima. Posebice je ostao zapamćen po govoru u Narodnoj skupštini 1925., u kojem je istaknuo da ima spoznaja o “nasilnom pohrvaćivanju Bunjevaca i Šokaca od strane hrvatskih separatista, i to od dana oslobođenja, kada su bili izaslani iz Zagreba”. Otvoreno se zauzimao za širenje prosrpske političke orijentacije među subotičkim Bunjevcima, u čemu je bio razmjerno uspješan. Time je bio motiviran i njegov angažman na okupljanju bunjevačkih zemljoposjednika oko Zemljodilske kasine te Zemljodilske stranke. No ta se stranka, kojoj je na čelu bio Ivan Crnković, ubrzo utopila u NRS. Kada je na skupštini Zemljodilske kasine 5. IV. 1925., nakon ostavke Marka Jurića, za predsjednika izabran Ivan Crnković, Jurić je imenovan doživotnim počasnim predsjednikom, a njegova je slika trebala trajno krasiti prostorije Kasine.

Zastupao je stajalište da Bunjevci nisu ni Srbi ni Hrvati, nego poseban narod. To je stajalište zastupao i subotički veliki župan, Jurićev partijski kolega radikal Dragoslav Đorđević. Ono se ogleda i u pisanju lokalnih listova koji su bili pod utjecajem te skupine, ponajprije Subotičkoga glasnika i Bunjevačkih novina (1924.-27.). Jurić i Đorđević imali su presudnu ulogu pri osnutku Bunjevačke prosvetne matice 1925., koja je imala zadaću širiti kulturu “bunjevačkoga naroda”. Ta ustanova, koju su u tisku nazivali i „birtaškom maticom“, prestala je djelovati već početkom 1930-ih, a Jurić je zgradu u kojoj je imala sjedište 1933. prodao Rimokatoličkoj crkvi. Ondje je uskoro osnovana Subotička matica, koja je bila hrvatski i katolički orijentirana. Sa smijenjenim gradonačelnikom Dragoslavom Đorđevićem politički se razišao i sukobio u vrijeme izbora 1927.

Subotički prohrvatski tisak nazivao ga je „radikalskim harambašom“. Žestoko je negirao hrvatstvo Bunjevaca, ističući, primjerice, kako to prenosi Subotički glasnik od 20. I. 1927. da „u Subotici žive Bunjevci, Srbi, Mađari i Jevreji, ali Hrvata nema, nikad ih nije bilo i neće ih biti“.

Izvori: Historijski arhiv Subotica, F:47. Gr. 878/931; F:68 V 409/950.

Lit. : Govor našeg narodnog poslanika g. Marka Jurića u parlamentu, Bunjevačke novine, br. 10, Subotica, 4. III. 1927; Jedan naručeni govor, Neven, br. 9, Subotica, 3. III. 1927; M. Protić, Zlatni dani Subotice, Subotica, 1930; P. Pekić, Povijest Hrvata u Vojvodini od najstarijih vremena do 1929. godine, Zagreb, 1930; M. Grlica, G. Vaš, Subotičko višestranačje, Pro memoria, br. 9, Subotica, 1990; K. Kuntić, Uticaj političkih promena na položaj i nacionalno izjašnjavanje Hrvata-Bunjevaca u Bačkoj tokom 20. veka, u: Dijalog povjesničara – istoričara, 5, Zagreb, 2002; S. Mačković; Proslava 250. obljetnice doseljavanja veće skupine Bunjevaca (1686.-1936.), Hrvatska revija, 3, Zagreb, 2005; Hrvatski biografski leksikon, 6, Zagreb, 2005; M. Bara, Somborska deklaracija i njezino značenje za bačke Hrvate, Časopis za suvremenu povijest, 3, Zagreb, 2006; M. Bara, Stjepan Radić i bački Hrvati, u: Identitet bačkih Hrvata, Zagreb – Subotica, 2010.

S. Mačković

HRVATSKI BIOGRASKI LEKSIKON http://hbl.lzmk.hr/clanak.aspx?id=9257

JURIĆ, Marko, političar (Subotica, 1880 — Subotica, 24. X. 1949). Subotičko Bunjevačko-srpsko narodno vijeće izabralo ga je 24. XI. 1918. za predstavnika u Narodnoj skupštini u Novom Sadu, na kojoj je donesena odluka o priključenju Vojvodine Kraljevini Srbiji. Kao član Narodne radikalne stranke biran za zastupnika u Narodnoj skupštini Kraljevine SHS na izborima 1923, 1925. i 1927. U Subotici je neko vrijeme predsjednik ogranka stranke, 1922. suosnivač i od 1927. predsjednik Zemljodilske kasine, 1925. suosnivač i do 1930. predsjednik Bunjevačke prosvetne matice te u 1930-im više puta gradski vijećnik. U razdoblju 1934–38. bio je vijećnik Dunavske banovine, na izborima 1938. izabran za zastupnika u Narodnoj skupštini na listi Jugoslavenske radikalne zajednice, a 1938–39. subotički gradonačelnik. Suprotstavljao se tvrdnjama da su Bunjevci i Šokci Hrvati te se zauzimao za njihovu suradnju sa Srbima.

LIT.: Jedan datum u istoriji Bunjevaca. Subotički glasnik, 3(1927) 1, str. 1. — Predsednik Zemljodilske Kasine narodni zastupnik g. Marko Jurić. Bunjevačke novine (Subotica), 4(1927) 14, str. 3. — P. Pekić:Povijest Hrvata u Vojvodini od najstarijih vremena do 1929. godine. Zagreb 1930, 228, 251, 254, 256–257, 261, 292, 305. — A. Sekulić: Bački Hrvati. Narodni život i običaji. Zbornik za narodni život i običaje Južnih Slavena, 1991, 52, str. 87–88. — S. Bačić (Bruno Skenderović): Formiranje nacionalne svijesti kod Bunjevaca u Bačkoj. Marulić, 31(1998) 3, str. 485.
Nikica Barić i Stevan Mačković (2005)

 

KONEN (CONEN) VILIM JAKOBČIĆ

KONEN (CONEN) VILIM JAKOBČIĆ (Palić 1903. – Neüminster 1993. )

hp photosmart 720

Vilim Konen Jakobčić rođen je 25.5.1903. godine na Paliću u porodičnoj vili, kao dete oca Vilima Konena i majke Jelene Jakobčić. Kao sin industrijalca, osnivača preduzeća „Hartman i Conen“, rastao je u okruženju, koje ga je rano pripremalo i usmeravalo da se uključi u porodičnu firmu.  Kao deoničar se javlja 1925. godine, da bi u Upravni odbor prvi put bio izabran 1927. godine. Aktivan je bio i na drugim društvenim poljima, radio je na formiranju i razvijanju „Rotary“ kluba u Subotici. Bio je predsednik tog kluba u 1936. godini. Javlja se i kao član masonske lože „Stela Polaris“. Bio je prvi predsednik subotičkog „Moto  Cluba  Champion“.[1] Imenovan je u više navrata za gradskog odbornika u Gradskoj skupštini (Proširenom Senatu). Prvi put se oženio 1932. godine sa Darinkom Putnik (koja  je preminula 1937. godine), da bi se kasnije još 3 puta  ženio.[2]  Bogatstvu njegove porodice, odnosno njega lično je bilo veliko. Posedovao je niz nekretnina u zemlji i nostranstvu, vile na Paliću, kuće u Subotici  i Novom Sadu, Beogradu, Debeljači, Senti, Starom Bečeju, 52 stana u petosprtanici u Budimpešti, u Austriji (u Beču) je bio vlasnik 1/3 od dve zgrade sa 34 stana, u Nemačkoj (u Kelnu) je bio vlasnik 1/2 četvorospratne zgrade sa 36 stanova, i porodične kuće u Dizeldorfu.

Pored toga, po podacima iz 1937. godine, posedovao je u subotičkom ataru 195 k.j. oranica i 7 k.j. vinograda. [3] To su bila sledeća imanja: Tuk ugarnice 11, 12, 14 i Kelebija br. 208, ukupno 250 lanaca zemlje. Na kelebijskom imanju se bavio uzgojem svinja (maksimalni godišnji kapacitet je bio do 10.000 komada svinja) i krava (imao je dvadesetak krava simentalske rase). Na 30 lanaca u Tuk ugarnicama gajio je hmelj, koji je izvozio i u Ameriku.

Vilim Konen Jakobčić je, pored učešća u porodičnoj firmi, nakon 1934. godine bio i vlasnik sopstvenog klaničnog preduzeća i hladnjače – „Eskimo“ (Natoševićeva 44). Kao akcionar se javlja i u nekim drugim subotičkim deoničkim društvima: „Labor d.d.“, „Industrija željeznog nameštaja i metala“,  spoljni član komanditnog trgovačkog društva „Neuhaus i Holländer“ sa 100.000 kruna uloga ubeleženog 1922. godine (Društvo se bavilo trgovinom i izvozom poljoprivrednih  proizvoda[4]), „Jugomautner proizvodnja i trgovina semena d.d.“, „Opšta kreditna banka d.d.“. Bio je i spoljni član firme (sa ulogom od million  dinara) komanditnog društva „Kon Mirko k.d.“, koje osniva sa trgovcem Kon Mirkom 1939. godine. Ono se bavilo „trgovinom kožom i sirovim proizvodima, perjem i vunom“.

Tokom 1939. godine ulaže kapital u radionicu limene robe Vilima Fizija (FÏzi), koja radi od 1922. godine. Na sopstvenom placu u Carinarskoj ulici 17 podigao je još 1930. godine bestrošarinsko „smestište“ (magacin) za špecerajsku i tekstilnu robu (magacin je bio u zgradi 40 x 8 m). Tamo će od 1937. biti smeštena Fizijeva fabrika.[5] Od 1939. godine firma je registrovana kao komanditno društvo pod imenom „Balkanmetal“. Kapital je iznosio 600.000 dinara. Zapošljava do 70 radnika i bavi se proizvodnjom metalne i limene robe. Kapacitet je iznosio 30 vagona robe godišnje. Nakon rata nosiće ime  „Metalija“. Od 1941. godine firmu su preuzele mađarske vlasti. Za potrebe vojske  izrađivala je čaure. To je kasnije kvalifikovano kao „delo privredne saradnje sa okupatorom.“  Oštećena je tokom bombardovanja.

Godine 1939. postaje vlasnik voćnog i loznog rasadnika „Hortus“ na Paliću.

U 1940. godini registruje izvoznu trgovinu konja i poljoprivrednih proizvoda „Kosovo“, koju juna te godine prodaje Milojković Vojislavu iz Beograda.

Pred rat je imao u bečejskoj pivari 80% deonica.

Po uverenju o narodnosti, koje je dobio od gradskih vlasti 24.1.1940. godine, pripada „Bunjevačkom plemenu“. U uverenju stoji „asimilovan Bunjevac“.[6]

Kao rezervni oficir imao je ratni raspored u 125. bosanskom bataljonu. Po odzivu na poziv, njegova jedinica se nalazila na položaju kod Vrbovca, gde biva zarobljen, ali i ubrzo pušten kući. Po dolasku u Suboticu, okupacione vlasti su ga uhapsile i držale u kućnom pritvoru do septembra 1941. godine, kada mu je dozvoljeno da ode za Budimpeštu, gde ostaje sve do februara 1945, kada se vraća u Suboticu.

Nakon rata, nove vlasti ga 1946. godine osuđuju na godinu dana prinudnog rada i konfiskaciju imovine presudom „Suda za suđenje protiv nacionalne časti“ br.102/1945. Kao olakšavajuća okolnost uzeto mu je to što je, boraveći u Budimpešti, materijalno pomagao  „pokret“ i spasao neke pojedince.[7]

U 1947. godini Gradski NOO mu nudi da preuzme posao upravnika „Državnog  tovilišta svinja“ (Šupljak 208). On je to prihvatio i uspeo da stvori moderan pogon sa 450 radnika, 35 službenika i preko 10.000 svinja.

Ali, opet je uhapšen 1949. godine pod optužbom “za krađu, sabotažu i štetočinski rad”.  Osuđen je na smrt streljanjem, da bi nakon nekoliko intervencija ipak bio pomilovan – ostala mu je samo zatvorska kazna. Uzdao se u svetsku javnost, razvio je prepisku sa istaknutim državnicima i vladama, javnim ličnostima. Pisao im je o svom slučaju, o odnosu novog režima prema vlasništvu, privatnoj imovini. Zatvorsku kaznu izdržava radeći u kolubarskim rudnicima. Zatim je prebačen u Sremsku Mitrovicu. U 1958. godini u Mitrovicu je stigao telegram da mu je umrla majka.

Po izlasku iz zatvora radio je u Novom Sadu kao službenik „Novkabela“.

Dobio je pasoš 1961. godine, ali pod uslovom da se više nikada ne vraća u zemlju. Do kraja života ostaće u Nemačkoj.

konen2

Iz porodičnog albuma Konenovih

Napisao je knjigu svojih sećanja pod naslovom – Unmenschen die sich für Halbgötter hielten (Nehumani koji su sebe držali bogovima) u kojoj iznosi svoja sećanja na detinjstvo i poslovanje porodične firme.

 

 

 


[1] IAS,F:47.III 1235/1940. Klub je okupljao motocikliste i bicikliste.

[2] Sa Irenom Antunović ( r.1917), od koje se razveo 1951. godine, imao je sinove Petra i Jovana. IAS, F:68. II 727/1951. Sa  četvrtom  ženom i kćerkom iz tog braka napušta zemlju i nastanjuje se u Nemačkoj.

[3] IAS,F:47.III 1507/1937.

[4] IAS.F:86.220. Registar Ct VIII 235/1922.

[5] IAS, F:57.9700/1937.

[6] IAS, F:47, IV 657/1940.

[7] Nakon eksproprijacije 1946. godine on se obraća vlastima da mu ostave 5 hektara. „Pošto sam predao Agrarnom fondu putem eksproprisanja najbogatiji živi i mrtvi inventar u subotičkom okrugu, od preko milijunske vrednosti…“  IAS,F:68.III 4853/1946.

Proslava 15-to godišnjice oslobođenja Subotice

Dozvoli vezu sa Facebook

Proslava 15-to godišnjice oslobođenja Subotice

Gradski kulturni savetnik dr Matija Evetović, koji je bio na  čelu Kulturno-socijalnog odeljenja Senata,predložio je 10.X 1933.  Gradskom senatu da  se  na  svečan  način  proslavi  i  obeleži  15  godina  od oslobađanja Subotice,programom od 10.do 13.XI.Predlog je  prihvaćen  i gradska vlast je pristupila organizacionim pripremama.U tom  cilju  je 31.X , u gradskoj kući održana konferencija predstavnika uprave grada, kulturnih institucija i udruženja i  društava  iz  Subotice, u cilju sastavljanja programa proslave.U ime grada je bio prisutan  dr  Matija Evetović,zatim Voja  Stefanović  kao  direktor  Muške  gimnazije, Josip Putnik,direktor Trgovačke akdemije,Aleksandar Mikić i  Radomir  Vujić, školski nadzornici,Nenad Rajić,  direktor  „Kolevke“  te  predstavnici kulturnih društava i novinari.Posle  debate  usaglašen  je  i usvojen predlog programa proslave.Predviđeno je  da  traje  tri  dana,10,12  i 13. XI. Gradski  senat  je  posle  stavljanja  na  uvid  javnosti,   tog programa,i doneo odluku o njegovom usvajanju.Predviđeno je da proslava otpočne 10.XI svečanom sednicom bivših članova Narodnog  veća  Srba  i Bunjevaca ( dalje NVSiB),Narodne garde  i  deset  omladinaca  koji  su postavili hrvatsku zastavu na toranj gradske kuće. Za 12. je  predviđen pozorišni matine za školsku omladinu i povorka sa bakljadom od varoške kuće do zgrada Divizije, a za 13. svečana  sednica  Senata,  službe u gradskim bogomoljama svih veroispovesti, defile  vojske,  udruženja i građana, slava 34.pešadijskog puka, predstava nacionalnog  sadržaja  u pozorištu uz učešće Sokolskog društva i Udruženja Istarskih emigranata Pozivi  za  prisustvovanje  će   biti   upućeni   počasnim   građanima Subotice,vojnim vlastima i subotičkim društvima i udruženjima. Program je i realizovan u skladu  sa  takvim  planom.Tako  je  10. novembra u 10 časova otpočeo sa otvaranjem svečane sednice  u  velikoj većnici  za  bivše  članove   NVSiB,   formiranog   tog   dana   1918. godine,Narodne garde i deset bunjevačkih omladinaca koji su  postavili hrvatsku zastavu na gradsku kuću.Svirana je državna himna, govorio  je Blaško Rajić, bivši potpredsednik NVBiS, i  Suvajdžić  Nikola, član Narodne garde. Dana 12.XI održan  je  u Gradskom  pozorištu matine  uz govor „Oslobođenje i naš zadatak“ direktora Muške gimnazije i predstavu „Oslobođenje“  Sokolskog  društva.O  istarskoj  tragediji  govorio je Turatov Ivo, učitelj, a u večernjim satima je bila svečana  povorka  i bakljada. Sledećeg  dana,13.program je počeo svečanom   sednicom Senata,uz govor gradonačelnika ing.Ivandekić Ivana.Tada  je  upućen i telegram Njegovom Veličanstvu Kralju  Aleksandru I, i podeljene  su posebne  diplome   počasnim   građanima, zaslužnim   oficirima   srpske vojske,Anti Živuloviću  i  Mihajlu  Brodiju,  koji  su prvi ušli sa oslobodilačkom vojskom u grad 1918, i drugima.U 9 časova je  obavljeno blagodarenje u pravoslavnoj i  ostalim  crkvama,  uz  učešće  pevačkog društva  „Graničar“,horova  „Cecilije“  i „Nevena“. Nakon   toga  je obeležena slava 34. puka.Poslepodne je  održana  svečana  akademija u Gradskom pozorištu sa govorima dr Matije Evetovića,Matije Išpanovića i dr Skaljer Lovre, te spletom narodnim pesama i igara,  a  završena je sveslovenskom himnom u izvođenju Sokolske muzike.  Toga dana bile su zatvorene sve radnje u gradu.Gradska kuća je bila posebno osvetljenja, a istaknuti  su i incijali  Kralja  i Kraljice sastavljeni od niza svetiljki.Interesovanje građana je bilo  veliko u čitavom  toku  proslave,pa  u  skladu  sa  tim i  posećenost   svih manifestacija, od strane publike. No, bilo je i zamerki, a jedna grupa  javnih  ličnosti, odbornika Gradskog   predstavništva,   je   čak    i    uputila interpelaciju gradonačelniku.Oni su postavili  pitanje:Zbog  čega  se  u  toku  cele proslave nastojalo da se 10. novembar obeleži kao dan oslobođenja, kad ni   demonstarcije   bunjevačko-srpskih  omladinaca  nisu imale revolucionarni karakter a ni NVBiS nije proglasilo tada otcepljenje od Austro-ugarske imperije?“.Dalje zameraju što se u govoru  na  proslavi naročito podvalčilo da se 10.XI 1918. na gradskoj kući zalepršala samo hrvatska zastava, kada se tamo već sutradan  našla i srpska trobojka. Postavljaju  pitanje  gradonačelniku  ,smatra  li   on   da   Subotica oslobođena  10.a  ne  13.XI,  a  da  je  to  srpska  vojska samo sankcionisala, kako su to u svojim  govorima  istakli  Blaško  Rajić  i Matija Išpanović.Zameraju i na govoru Blaška Rajića u kome je  istakao da se Bunjevci još imaju opredeljivati, te  na  nedovoljno  ukazivanje počasti istaknutim gostima.Kao podnosioci  tog dopisa se javljaju Mijo Mandić, Antun Vidaković, dr Radivoj  Miladinović, dr Stipan Matijević, Lazar Matijević i drugi  odbornici.Već  4.XII  gradonačelnik  je dao odgovor toj grupi.Iznosi da je program bio sastavljen na  široj bazi od običnog godišnjeg obeležavanja oslobođenja, a uz učešće  šireg kruga javnih radnika i grada u celini.Jasno je po samom programu da je težište bilo  na  13.XI  kada  je  srpska  vojska  ušla  i  oslobodila Suboticu.“Dana 10.XI započeta je proslava zbog toga što je  toga  dana navrešeno 15 godina od osnivanja NVSiB.Istaknuće hrvatske zastave  od  strane bunjevačko srpske omladine tog dana, samo je jedan događaj koji zaslužuje pažnju da se istakne, jer do toga dana nije se  nikada  vila slovenska  zastava“Dalje  ukazuje  da  niko  nije  rekao  da  je  bila istaknuta sano hrvatska zastava, pošto je rečeno da  je  već  sutradan bila postavljena i srpska.Naglašava da su svi događaji pre 13.XI 1918. bili samo propremni radovi i akcije vredne hvale i spomena a samo delo oslobođenja  je  usledilo  dolaskom  srpske  vojske.O   opredeljivanju Bunjevaca iznosi da su oni koji su glasali na  poslednjim  poslaničkim izborima dokazali da su za državnu celovitost i narodno  jedinstvo. O svečanom dočeku gostiju kaže da je zbog tehničkih poteškoća i štednje otkazan, no da  je  on  lično  sa  ing.  Kostom  Petrovićom  dočekivao goste.Tim odgovorom stavljena  je  tačka  na  primedbe  nekih  krugova subotičke javnosti.A grad će i  u  daljem  periodu  nastaviti da slavi oslobođenje programima od 10. do 13. novembra.

U Subotici, septembra 1994.                 Stevan Mačković

CRVENI KRST U SUBOTICI (1886-1946), A SZABADKAI VÖRÖSKERESZT MEGALAKULÁSÁTÓL A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁNI LEGELSŐ ÉVEKIG (1882/1886-1946)

MONOGRAFIJA, PDF  http://www.suredcross.org.rs/images/monografija/monografija.pdf

monografija CRVENI KRST

radni rukopis monografije PDF KOMPLET KNJIGA +SLIKE

PREDGOVOR

Obeležavajući    ovaj   značajan   jubilej,  ovom  publikacijom  želimo se  odužiti   i  odati   priznanje  svima  koji  su  tokom   proteklih   stodvadeset  godina,  ispunjeni ljudskom  plemenitošću,  ostvarivali  uzvišene  ciljeve  naše  i medjunarodne  humanitarne  organizacije.

Vreme  koji  je  iza  nas,  kao  i  vreme  u  kome  živimo ,  ispunjeni  su   nažalost,  brojnim  i   velikim   nesrećama, stradanjima  i   patnjama   ljudi,  izazvanih   uglavnom  ratovima,  prirodnim  nepogodama  i  socijalnim  nepravdama.

Ova  kniga  na  svojim   stranicama,  beleži  samo  manji  deo onoga  što  je  naša  organizacija  Crvenog  krsta  učinila,  pružajući  rado  i  nesebično  pomoć  pojedincima,  porodicama  i  stanovnicima  nastradalih  područja  u  zemlji    i  van   njenih  granica.  Pomoć  koja  se  davala,  a  koja  se  i  danas  izdašno   pruža,  nije  ničim   ograničena   niti   uslovljavana.  Ona  nije  poznavala  granice,  niti  deobe  ljudi  prema  rasnoj,  nacionalnoj,  verskoj,  političkoj  ili   bilo  kojoj  drugoj  pripadnosti.  Povod   i motiv  bio  je  i  ostao  unesrećeni  čovek. U  tome  i  jeste    veličina  i  univerzalnost  organizacije  Crvenog  krsta  čime  se  mnoge  druge   organizacije  bilo  one  nacionalne  ili  medjunarodne,  ne  mogu  se  pohvaliti.

U  proteklih  stodvadeset  godina  oblike   organizovanja  i  sadržaje  rada,  Crveni  krst  je  prilagodjavao   društvenim  stanjima,  uslovima  i  potrebama  vremena.  O  tome  nam  govori   i  ovo   izdanje,  koja  se  oslanja  na  požutele  stranice  brojnih  zapisa  i  dokumenata  i  sećanja naših  poznatih  i  po  radu   cenjenih  članova.

U  prvim  decenijama,  nakon   osnivanja,  Crveni  krst  je  bio   malobrojna   dobrotvorna  organizacija.  Rezultati  njegove  aktivnosti  iz  tog  vremena,  tako  skromni,  zaslužuju  veliko   priznanje   i  reči  hvale.  Ljudi   dobre   volje  posejali  su   plemenito  seme  koje  je urodilo bogatim  plodovima.  Putem  raznih  vidova  materijalne  pomoći  i  zdravstvenog  prosvećivanja,  članovi  ove  organizacije  su ,  svojim  ličnim  primerom, uticali  na  formiranje  i  razvijanje  svesti  o  istinski  ljudskim  vrednostima,  koje  treba  da  krase  čoveka  u  svakom  kutku  ove  naše  po  mnogo  čemu,  ugrožene  planete.

Posledice  dva   svetska  i  velikog  broja  lokalnih  ratova,  ekonomska  i  kulturna  zaostalost  vekovima  porobljenih  i  potlačenih  naroda,  česte  prirodne   nepogode  i  katastrofe,  glad,  masovna  oboljenja  i  epidemije,   ublažavani  su  tada,  a  i  danas ih  ublažavamo  pružanjem  raznih  vidova  pomoći.

Zahvaljujući povoljnim    društvenim  uslovima u  drugoj polovini  dvadesetog  veka,  doživeli  smo   zavidan  uspon  i  razvoj  Crvenog  krsta

Proslavljajući   ovaj  jubilej,  možemo  samo  poželeti ,  da  i  mi  i  buduće   generacije  živimo  i  radimo  u  miru,  imajući   na  umu   uvek  da  čovek  kao    društveno biće  može  biti istinski  srećan  onoliko  koliko  i  sam  doprinosi sreći  i blagostanju  drugih  ljudi.

Đeno   Andreković

Monografija – 1986.

odlomci

Stevan Mačković, istoričar, viši arhivist,                     Gabor Lalija, viši arhivist

               

 

CRVENI KRST  SUBOTICE OD OSNIVANJA   DO   PRVIH   GODINA   NAKON   II   SVETSKOG   RATA

                        (/1882/ 1886-1946)

                               

 

PREDGOVOR

Obeležavaući    ovaj   značajan   jubilej,  ovom  publikacijom  želimo se  odužiti   i  odati   priznanje  svima  koji  su  tokom   proteklih   stodvadeset  godina,  ispunjeni ljudskom  plemenitošću,  ostvarivali  uzvišene  ciljeve  naše  i medjunarodne  humanitarne  organizacije.

Vreme  koji  je  iza  nas,  kao  i  vreme  u  kome  živimo ,  ispunjeni  su   nažalost,  brojnim  i   velikim   nesrećama, stradanjima  i   patnjama   ljudi ,  izazvanih   uglavnom  ratovima,  prirodnim  nepogodama  i  socijalnim  nepravdama.

Ova  kniga  na  svojim   stranicama,  beleži  samo  manji  deo onoga  što  je  naša  organizacija  Crvenog  krsta  učinila,  pružajući  rado  i  nesebično  pomoć  pojedincima,  porodicama  i  stanovnicima  nastradalih  područja  u  zemlji    i  van   njenih  granica.  Pomoć  koja  se  davala,  a  koja  se  i  danas  izdašno   pruža,  nije  ničim   ograničena   niti   uslovljavana.  Ona  nije  poznavala  granice,  niti  deobe  ljudi  prema  rasnoj,  nacionalnoj,  verskoj,  političkoj  ili   bilo  kojoj  drugoj  pripadnosti.  Povod   i motiv  bio  je  i  ostao  unesrećeni  čovek. U  tome  i  jeste    veličina  i  univerzalnost  organizacije  Crvenog  krsta  čime  se  mnoge  druge   organizacije  bilo  one  nacionalne  ili  medjunarodne,  ne  mogu  se  pohvaliti.

U  proteklih  stodvadeset  godina  oblike   organizovanja  i  sadržaje  rada,  Crveni  krst  je  prilagodjavao   društvenim  stanjima,  uslovima  i  potrebama  vremena.  O  tome  nam  govori   i  ovo   izdanje,  koja  se  oslanja  na  požutele  stranice  brojnih  zapisa  i  dokumenata  i  sećanja naših  poznatih  i  po  radu   cenjenih  članova.

U  prvim  decenijama,  nakon   osnivanja,  Crveni  krst  je  bio   malobrojna   dobrotvorna  organizacija.  Rezultati  njegove  aktivnosti  iz  tog  vremena,  tako  skromni,  zaslužuju  veliko   priznanje   i  reči  hvale.  Ljudi   dobre   volje  posejali  su   plemenito  seme  koje  je urodilo bogatim  plodovima.  Putem  raznih  vidova  materijalne  pomoći  i  zdravstvenog  prosvećivanja,  članovi  ove  organizacije  su ,  svojim  ličnim  primerom, uticali  na  formiranje  i  razvijanje  svesti  o  istinski  ljudskim  vrednostima,  koje  treba  da  krase  čoveka  u  svakom  kutku  ove  naše  po  mnogo  čemu,  ugrožene  planete.

Posledice  dva   svetska  i  velikog  broja  lokalnih  ratova,  ekonomska  i  kulturna  zaostalost  vekovima  porobljenih  i  potlačenih  naroda,  česte  prirodne   nepogode  i  katastrofe,  glad,  masovna  oboljenja  i  epidemije,   ublažavani  su  tada,  a  i  danas ih  ublažavamo  pružanjem  raznih  vidova  pomoći.

Zahvaljujući povoljnim    društvenim  uslovima u  drugoj polovini  dvadesetog  veka,  doživeli  smo   zavidan  uspon  i  razvoj  Crvenog  krsta.

Proslavljajući   ovaj  jubilej,  možemo  samo  poželeti ,  da  i  mi  i  buduće   generacije  živimo  i  radimo  u  miru,  imajući   na  umu   uvek  da  čovek  kao    društveno biće  može  biti istinski  srećan  onoliko  koliko  i  sam  doprinosi sreći  i blagostanju  drugih  ljudi.

Đeno   Andreković, Monografija – 1986.. odlomci


 

Stevan Mačković, istoričar, viši arhivist

Gabor Lalija, viši arhivist

UMESTO UVODA

Pre dvadeset godina (1986.)  kao doprinos obeležavanjs stogodišnjice osnivanja Crvenog krsta u Subotici,  pojavila se u izdanju NIO „Subotičke novine“,  dvojezična publikacija  – „Crveni krst u Subotici 1886-1986.”. U njoj  je veća  grupa veća autora obradila nastanak te međunarodne humanitarne organizacije u Subotici i njeno delovanje u kasnijim periodima. Kolege koje su potpisale istorijski deo  dale su radu značajan doprinos istražujući u fondovima Istorijskog arhiva i Gradske biblioteke.  Sledeći njihove rezultate kao osnovu, kolegi Gaboru Laliji i meni,  je sa jedne strane izuzetno olakšan zadatak u pronalaženju odgovarajuće građe i njenom tumačenju, a sa druge istovremeno i otežan, pošto je većina dostupnih izvora već bila obrađena.

Sama pređašnja Monografija o stogodišnjici Crvenog krsta je dragocena literatura o temi koju obrađuje. Istovremeno ona svedoči  i odaje atmosferu, društveno okruženje u kojem je nastajala. Verujemo da i ova nova obrada prošlosti Crvenog krsta u Subotici  također donosi neke nove a za temu važne činjenice, kao što i one poznate posmatra iz drugačije vizure primerene današnjem vremenu.

 simbol 1886

CRVENI KRST  SUBOTICE OD OSNIVANJA   DO   PRVIH   GODINA   NAKON   II   SVETSKOG   RATA

                       (/1882/ 1886-1946)

                               

„Valjda najbogatiji i ujedno najprotivrečniji period u istoriji Subotice bio je Dualizam (1867-1918).“[115] U to vreme u gradu se oseća narastanje i zamah, kako privredno ekonomskog razvoja, tako i onih dešavanja u političkoj i društvenoj sferi. Dolazak železničke pruge 1869. godine[116],  osnivanje finansijskih i privrednih ustanova kao na pr. Električne centrale,   izgradnja modernog centra grada sa monumentalnom gradskom kućom, samo su neki od markantnijih stepenika na tom putu. Tada započinje i proces masovnog osnivanja raznih udruženja i kasina.

Subotica se nalazila u Bačko-Bodroškoj županiji i imala status Slobodnog kraljevskog grada, koji joj je omogućavao izevsnu lokalnu samoupravu. Ona je bila ograničena zakonskim rešenjima, a predstavnici centralne vlasti, kao na pr. veliki župani su imali kontrolnu i korektivnu ulogu u odnosu na lokalnu vlast. Prvi činovnik Grada i predsednik gradskog Veća je bio gradonačelnik. Teritorija na kojoj se prostirala administrativna vlast Subotice bila je 1905. godine oko 170 000 katastarskih jutara[117]. O rasporedu stanovništva na toj velikoj površini, koja se smatrala za „najveću palanku u zemlji“, može se suditi i po broju kuća. U samom gradu ih je 1900. godine bilo 5 856, a na periferiji koju čine pustare i sela 6 536[118]. Popis stanovništva iz 1880. godine navodi brojku – 61 367, onaj iz 1890. – 73 000, 1900. – 82 122 a 1910. godine – 94 610[119]. Sa jačanjem građanskog sloja razvija se i specifičan kulturni život, koji često uspeva da prati aktuelna evropska dešavanja.

***

Organizacija „Crvenog krsta zemalja svete mađarske krune“ zaživela je 1881. godine. Na čelu joj se nalazio grof  Đula Karolji.

U tom periodu, kao što je i inicijativu za širenje i omasovljenje Crvenog Krsta, vodio sam državni vrh, akciju na lokalu pruzimaju i usmeravaju područni organi vlasti. Tako i u Subotici Gradska Skupština na sednici od 25. januara 1882. godine[120] donosi odluku da Grad (Municipija) stupi među članove utemeljivače Crvenog Krsta uplatom od 100 forinti  kao i uplatama od po 20 forinti  u narednih pet godina. To je bio prvi korak, ispostaviće se više samo formalni i ukalkulisan od strane inicijatora i čelnih aktera, tj. velikog župana, kao jedan od poteza u tada vođenoj snažnoj politićkoj borbi. On ipak nije urodio očekivanim rezultatom, mada je sam tadašnji gradonačelnik Ivan Mukić  vodio posebnu komisiju koja je trebala da radi na formiranju filijale društva Crvenog Krsta. Po nekim izveštajima, koji pišu gradski funkcioneri, kao na. pr. – gradonačelnik Lazar Mamužić, 1885. godine, Crveni krst je tada imao 450 članova, što bi značilo da je po broju članstva vrlo respektabilno udruženje. Međutim docniji razvoj događaja, kao i svi kasniji zvanični izveštaji, kao godinu utemeljivanja Društva navode 1886.

Do toga dolazi, opet zalaganjem organa gradskih vlasti, na sednici Skupštine održanoj 31. marta 1886. godine[121] kada je jednoglasno doneta odluka o osnivanju filijale. Za predsednika je izabran velki župan Aurel Janković, a gradskom Veću povereno da radi na upisu članova. Gradski ekonomski većnik Jožef Sigeti  i veliki beležnik Josip Kulunčić su dobili zadatak da vrše upis članova subotičke filijale Crvenog krsta. Neki od članova osnivača su bili:

Grad Subotica sa 200 ft,

udova Jakoba Vojnića iz Bajše sa 60 ft,

udova Katalin Papić sa 50 ft,

Subotička štedionica d.d. sa 40 ft,

Supruga dr Nikole Milašina s 2o ft.

Izraelitska crkvena opština sa 20 ft.

O radu u prvim godinama od osnivanja se može suditi i na osnovu dokumenata koji su nastajali na sednicama Odbora društva Crvenog krsta a koje je vodio sam veliki župan Aurel Janković. One su tada održavane mesečno. Podrška subotičkoj filijali  dolazila je i iz Budimpešte, nju je pružao član uprave Zemaljskog Crvenog krsta, tadašnji narodni poslanik  Subotice Imre Ivanka. Za njegovo ime ostala je zabeležena i akcija priprema za formiranje jedne ratne bolnice kada je na sednici održanoj 24. oktobra 1886. godine doneta vrlo pretenciozna odluka da se u Subotici ona formira sa lokacijom na železničkoj stanici i to sa čak 210 kreveta.

Značajan izvor finansiranja su bili i prihodi od koncerata sa igrankama, a prvi je održan početkom 1887. godine u saradnji sa Prvim subotičkim ženskim orkestrom. U kasu se slilo preko 400 forinti.

Tesna povezanost organa vlasti i Crvenog krsta očitovala se i u daljem radu. Gradsko Veće je odlučilo da u cilju pripremanja i osposobljavanja Crvenog krsta za delovanje u slučajevima rata i opasnosti, obezbedi 40 opremljenih kreveta i odgovarajuću prostoriju. No, očekivani rezultati u plemenitoj misiji mogli su se realizovati tek sa masovnijim uključivanjem građanstva. Upravo ka tom teže i raspisi Ministarstva unutrašnjih poslova iz 1890. godine u kojima se traži da se u svakom mestu i srezu osnivaju filijale, da se u njih upiše barem 10 članova na jednog vojnog obveznika, te da se stanovništvo obaveštava i informiše o ciljevima Crvenog krsta, pošto samo tako taj plemeniti poduhvat može uspeti i doneti rezultate.[122]

Najbolje svedočanstvo koliko se razvio i ojačao Crveni krst u Subotici daje sumarni izveštaj o radu zemaljske organizacije tokom 1893. godine[123] u kome stoje i sledeći podaci:

GRADSKI ODBOR U SUBOTICI

Društvo osnovano:                                             1886. godine

Broj članova osnivača:                                      24

Članova sa ulogom od 10 forinti:                    98

Redovnih članova:                                             390

Ukupan broj članova:                                        512

Ukupan prihod:                                                   1522,46 forinti

U narednom periodu, kako saznajemo iz izveštaja[124] koji 1897. godine šalje centrali u Budimpeštu, poverenik Društva Jožef Sigeti, rad  i   delovanje Crvenog krsta ide uzlaznom linijom.

Jožef Sigeti je otvorio 1897. godine apoteku Kod crvenog krsta, a zauzvrat se obavezao da će za potrebe lečenja bolesnika i ranjenika u stacionaru Crvenog krsta  obezbeđivati lekove. Ta firma, odnosno njen naziv,  je potrajao sve do kraja II sv. rata. Treba istaći da je upotreba simbola Crvenog krsta bila vrlo dobro regulisana, tj. zaštićena, ali verovatno tek u kasnijem periodu, kako se to vidi i iz raspisa Ministarstva za trgovinu iz 1913. godine.[125]

Period zatišja u radu Crvenog krsta nastupa od 1900. godine. No, prilike za aktivno delovanje i ispunjavanje humanitarne misije organizacije daće naredno desetleće, koje približava i 1914. godine i uvodi Evropu, Monarhiju, pa time i Suboticu,  u do tada najkrvaviji sukob svetskih rezmera.

U 1912. godini Društvu pristupa gradonačelnik Karolj Biro[126], kao i istaknute javne ličnosti Bela Vermeš koji će vršiti u 1913. godini i funkciju predsednika, Joca Manojlović[127] i Tereza Hartman[128].

S početkom 1914. godine na zemaljskom nivou se pristupa počecima organizovanja ustanova dobrovoljnih bolničarki, odnosno kurseva za njihovo osposobljavanje.[129] Tada se kao predsednica javlja udova Đerđa Mađara.

Sa izbijanjem rata i nastupanjem ratnih dejstava, u kojima učestvuju i formacije sa teritorije Subotice, javlja se i problematika ratnih ranjenika, invalida, kao i i ostalih socijalnih posledica (ratna siročad i drugo) uzrokovanih stradanjima na bojnim poljima.

Zbrinjavanju i lečenju ranjenika,  pomaže i doprinosi i  subotička filijala organizacije Crvenog krsta koja se starala za bolnicu „Ležećih bolesnika“ i „Teških bolesnika“.[130]   Isto tako pojačano se radilo i na sabirnim akcijama u kojima se sakupljao novac, ali i prilozi u naturi. Vojnicima na frontu ta pomoć je redovno prosleđivana.

U 1914. godini iz Subotice je bilo 238 prijavljenih žena za bolničarke. One su zahvaljujući angažovanju banke[131] koja je osposobila u Rajhlovoj palati bolnicu za ranjenike, mogle da pomažu i leče prispele vojnike. I sanatorijum dr Đerđa Šante[132],  gde su se inače i nalazile kancelarije društva, primao je lečilo ranjenike.

O aktivnostima subotičana za vreme rata na humanitarnom polju i angažovanju u Crvenom krstu može se suditi i na osnovu dodeljenih medalja.  „Na početku rata 1914. car je ustanovio poebnu medalju Crvenog krsta, koja se dodeljivala kao priznanje za patriotski i humanitarni rad. Prva dva stepena medalje dodeljivao je sam car kao patron Crvenog krsta u Monarhiji, a ostala tri stepena njegov zamenik princ Franja Salvator. Tom medaljom odlikovani su mnogi subotičani (na pr. direktor električne centrale, operska pevačica Marija Milašin, supruga Rafaela Hartmana).“[133]

I 303. 19109

***

Jesen 1918. godine, kraj četvorogodišnjeg ratnog sukoba, čije su linije borbi i frontova bile udaljene od Subotice, a koji ipak nije poštedeo ni ovaj region gubitaka, kako u ljudskim žrtvama tako i materijalno-ekonomskim, donosi splet vojnih, političkih, diplomatskih, državno pravnih  akcija, izraslih na talasu poraza Centralnih sila, raspada Austro-Ugarske Monarhije, a usmeravanih težnjama sila pobednica da uspostave novu geopolitičku kartu i ovog dela Evrope, koje će bitno odrediti i dalju sudbinu ovih prostora.

Jedna od njih je i ulazak srpske vojske u Suboticu 13. novembra 1918. godine, samo nekoliko časova pre potpisivanja Beogradskog ugovora o primirju (između mađarske vlade i komandanta savezničkih snaga), te uspostavljanje demarkacione linije prema Mađarskoj od strane snaga Antante, čime se stvara  na ovom području vrlo složen državnopravni provizorijum. Događaji koji su usledili nakon toga, Velika narodna skupština u Novom Sadu – 25.11.1918. godine i njene odluke o otcepljenju i pristupanju Kraljevini Srbiji, te formiranje nove južnoslovenske državne zajednice, Kraljevstva Srba, Hrvata i Slovenaca – 1.12. iste godine, označili su, usmerili i odredili dalju sudbinu  Subotice, baš kao i drugih delova teritorija “zemalja krune Sv. Stefana” u južnoj Panoniji, koje prelaze u novu sferu uticaja ulazeći u “srpski imperium”[134], a zatim i u jugoslovensku državu.

Time u Subotici započinje jedan novi istorijski period, koji će biti omeđen novouspostavljenim državnim okvirima, obeležen novim ideološko-političkim i nacionalnim smernicama, pa time i iziskivati prilagođavanje svih društvenih faktora, uslovima koji su zavladali. Od perifernog položaja u Monarhiji grad dospeva u sam pogranični region Kraljevine SHS, gubeći zaleđe sa kojim je do tada bio povezan.

Nakon svakog rata u domenu socijalne politike najaktuelnija su pitanja – invalida, ratnih udovica i siročadi, nezaposlenih i neopskrbljenih, gradske i seoske sirotinje.

Subotica nije bila zahvaćena direktnim vojnim operacijama. Pomeranja i promene strukture stanovništva uočavaju se u nastupajućem periodu. U Suboticu se doseljava izvestan broj novopridošlih stanovnika, mahom Srba i Crnogoraca iz Srbije i drugih krajeva, agrarnih aspiranata, trgovaca i zanatlija, činovnika i vojnika, zatim optanata, koji dolaze sa teritorija biše Monarhije, ali i onih drugih nacionalnosti, poput Jevreja  koji tragaju za privrednim šansama. Posebnu grupu doseljenika čine Rusi izbegli pred revolucionarnim vlastima.[135]   Sa druge strane teče  proces manjeg obima, iseljavanja stanovništva mađarske i namačke nacionalnosti.

Prvih poratnih godina u zemlji, pa i u Subotici vladale su nestašice hrane, ogreva i  robe široke potrošnje. Snadevanje je bilo racionalizovano, najsiromašniji slojevi su od, u tu svrhu formiranih gradskih tela, dobijali minamalna sledovanja brašna. Vladala nestašica uglja i ogrevnog drveta[136]. Po zakonskim propisima koji su važili u periodu Monarhije[137] Subotica je morala da se stara o svim siromasima koji su bili zavičajni na ovoj teritoriji. I u čitavom međuratnom razdoblju Grad je preduzimao niz akcija na suzbijanju problema siromaštva, od kojih je najzamašnija bila otvaranje narodnih kuhinja.

U organizaciji gradske vlasti, u prvo vreme nakon 1918. godine, u Senatu,  postojao je Sirotinjski odbor, koji je imao zadatak da se bavi pitanjima načina pomoći najsiromašnijima. On se u tridesetim godinama transformisao u Socijalni pododbor. Na čelu mu je 1932. godine bio dr Matija Evetović[138]. Od 1934. godine postoji i Kulturno – socijalno odeljenje u strukturi gradskih vlasti.

Krajem 1918, i u 1919-20. godini u Subotici, kao i u široj regiji, vladala je nestašica  hrane, uglja, drva, gasa, petroleja, benzina, industrijskih proizvoda – šećera (od marta do oktobra 1920. nije ga bilo gotovo uopšte). Veoma je bio veliki broj „neopskrbljenih“ o kojima se starala Gradska aprovizicija. U 1919. bilo ih je 24.013, a u 1920. godini 18.477.[139] Vlasti su imale pravo da rekviriraju hranu za zbrinjavanje stanovništva. Oskudica najsiromašnijih slojeva je bila izrazita. Iz  izveštaja senatora  za ishranu  – Aleksandra  Suvajdžića, iz  1920. godine, saznajemo da niko nije hteo da predaje hranu, da su se velike količine žitarica izvezle u pasivne krajeve i inostranstvo.[140] Cene žitarica su rasle, a taj trend je, dobivši zamah polovinom dvadesetih godina, potrajao sve do prvih godina trećeg desetleća. Grad Subotica je na ime pomoći nezbrinutima 1921. godine utrošio 81 820, 1922. – 202 501, a 1923. godine 338 110 dinara.[141]

Drugi veliki otežavajuči faktor koji je uticao na celo društvo bila je ekonomska kriza, koja na našim prostorima započinje već polovinom dvadesetih godina, a dostiže kulminaciju 1929-1933. godine, kao i u svetskim okvirima. Pored pogoršanja položaja sloja poljoprivrednika, i radnički proleterijat time dospeva u tešku situaciju. Prosečna kupovna moć subotičkog stanovništva bila je veća u periodu 1910-1914, nego tokom čitavih petnaestak godina nakon završetka rata.[142] Stabilizacija započinje polovinom tridesetih godina, ali je prekida započinjanje novog ratnog sukoba 1939. godine[143]. I u Subotici se jasno beleži  ta predratna atmosfera, koju prati čitav niz pojava ekonomske ali i društvene prirode, kao na pr. porast nacionalne homogenizacije.60.27241c.pecat

Teritorija grada Subotice u međuratnom periodu prostirala se na površini od 140 611  k.j. što odgovara 809,166 kv. km. Po podacima iz 1927. godine, od ove površine “unutarnji” grad  zauzimao je 1 992 k.j, kupalište Palić 1 812 k.j. a pustare  t.j. periferija grada Subotice ( salaši) zauzimale su površinu od 136 807 k.j. Razlike između “unutarnjeg grada” i  “salaša” su bile velike. “Centar Subotice imade karakter grada, dok okolina ovog centra i periferija imaju sve osobine sela.”[144] U unutrašnjem gradu (centru), koji se delio na XII kvartova, bilo je 9200 kuća i približno 60 000 stanovnika , a na spoljašnjem delu, koji čine 24 naselja (Bajski vinogradi, Bikovo, Čikerija, Tavankut, Hajdukovo, Kelebija, Šupljak, Zobnatica, itd.) bilo je 8015 kuća i 43 000 stanovnika.

Broj “domova, kuća i drugih zgrada za stanovanje” iznosio je po popisu iz 1931. godine 19.098.[145] Po nesređenim podacima gradskih vlasti 1921. godine bilo je 101 709 stanovnika, 49 024 muških i 52 685 ženskih, 19 040 domaćinstava, 2060 zanatlija, 8 519 radnika[146] Nakon popisa 1931. godine beleži se 24 466 domaćinstava, 100 058 stanovnika, 48 703 muških i 51 355 ženskih.[147] Od togukupnog broja približno polovina – 50 767 živela je u Subotici a ostatak na okolnim naseljima, pustarama i salašima.[148] U 1945. godini ima 19 821 kuća-domova[149]

Mada je ukupno stanovništvo Subotice vrlo specifično teritorijalno raspoređeno, polovina u užem gradu, sa naznakama karakteristika građanskog sloja, a druga polovina na okolnim mestima i salašima, sa osobinama bližim stanovništvu sela, ipak je ta velika brojnost predstavljala jedan od elemenata za pokušaje razvoja i jačanja privrednih i drugih civilizacijskih potencijala, koji doduše nisu do kraja ostvareni, zbog niza drugih otežavajućih faktora, mahom geostrateške i političke prirode[150].

O relativnoj zaostalosti u oblasti gradsko komunalne infrastrukture, dovoljno je reći da Subotica u čitavom međuratnom periodu nije dobila javnu vodovodnu mrežu, snabdevanje je vršeno sa javnih i privatnih bunara, kanalizacija je bila izgrađena samo u manjoj dužini, a i ta je bila većinom otvorenog tipa, većina puteva je  bila bez kamenog (kaldrme) ili asfaltnog sloja, to jest bili su to tzv. letnji putevi, zimi gotovo neupotrebljivi zbog blata, javno osvetljenje je pokrivalo samo manji deo centra grada. Upravo samo taj deo, oko monumentalne Gradske kuće, je i pružao sliku i odavao utisak grada, tu su bile koncentrisane zgrade javnih ustanova, kuće i palače bogatih građana, trgovačke i druge radnje, tu je bila tramvajska pruga, ulice kao i trotoari popločani, dok je okolina tog dela i periferija više ličila na selo, po svojim kućicama, većinom od naboja, po blatnjavim ulicama bez ikakvog osvetljenja,   U tim činjenicama treba tražiti i korene označavanja Subotice kao „najvećeg evropskg sela“[151]. Ona je zaista bila velika po površini, na njoj bi se po nekim prosecima drugih gradova, moglo smestiti tri puta više stanovnika, gradska periferija je zaista i imala seoski izgled, a stanovništvo se većinom bavilo poljoprivredom, ali Subotica nikako nije bila – selo. Pre bi se moglo reći, da je ona posedovala i izgrađivala sve ono što karakteriše gradove, počevši od materijalne osnove, privrede, trgovine, bankarstva, preko saobraćajnih komunikacija, železničkih ali i tramvajskih pruga, do oblasti kulture i prosvete, pozorišta, škola, itd, ali je zadržala usađene osnove ravničarskih naselja. Imala je gradsko jezgro i tanak sloj građana, oko koga se koncentrisalo ostalo mnogobrojno stanovništvo.

O socijalno zdravstvenom stanju pupulacije dobijamo naznake iz sledećih  crtica. Po izveštaju gradskog fizika o stanju populacije  u novembru 1923. godine je bilo rođeno 179 dece, 2 mrtvorođena deteta, a u prvoj godini je umrlo 31, u uzrastu od 1 do 7 godine – 21, u uzrastu preko 7  godina  – 87, svega zajedno 139, što je značio da je priraštaj  bio 40.[152] List Subotički glasnik br. 10 od 11.2.1926. godine na sdrugoj strani u članku „Zdravstvene prilike u našem gradu u kretanju populacije”  donosi podatke iz godišnjeg izveštaja „gradskog fizikusa” za proteklu 1925. godinu. Saznajemo da je od akutnih zaraznih bolesti, najviše bilo obolelih od „trahome” – 549, od tifusa 71 – a umrlo je 11 lica, od šarlaha je obolelo 60 – a umrlo 9, od „tifterije” je bilo 36 obolelih i 8 umrlih. „Ogromna je šteta što se ne vodi statistika o kretanju tuberkoloznih obolenja, jer kao što je poznato tuberkoloza je tipična bolest naših sugrađana pored trahome.” Po nekim drugim izvorima može se naslutiti da je ona bila izuzetno velika, do 30 smrtnih slučajeva na 1000 ljudi. Kretanje populacije je bilo sledeće: ukupno rođeno 2914 dece ( 1465 muške i 1449 ženske), ukupno umrlih  2148[153], što je davalo prirtaštaj od 766 lica.

Po podacima sekretarijata radničkih komora mortalitet odojčadi je u Vojvodini iznosio čak 26,7 na svakih 1000,a  na primer u Holandiji samo 5,1.[154] Po izveštaju Matičarskog ureda Subotica broj rođenih u  1927. godini je bio 2225, umrlih 1871, a venčanih 782. Po tom izveštaju, uzevši podatke iz drugih Matičarskih ureda sa teritorije Grada, rođeno je ukupno 3169, umrlo 2356, a venčano 970 lica.[155]                  

O težini socijalnih problema polovinom tridesetih godina, svedoče podaci po kojima je od 8.12.1935- do 15.3.1936. godine u Gradskoj narodnoj kuhinji za „nezaposlenu gradsku sirotinju, siromašnu decu i nemoćne starce“[156] podeljeno 30 494 obroka, a dnevno se na kazanu nalazilo 180-190 porodica.[157] Deljeno je i brašno, sposobni  za rad su angažovani na vršenju javnih radova. Na tim poslovima je radilo 1332 lica, a njihova nadnica je iznosila od 17 do 20 dinara.[158] Po podacima gradskih vlasti tada je evidentirano 2147 nezopslenih lica, od toga najviše zemljoradnika – 1845, stručnih radnika – 192, sposbnih za lakši fizički rad – 100, i muzikanata – 10. „Svi su ovi nezaposleni radnici članovi grada Subotice. Kad se broju ovih nezaposlenih radnika doda broj dece, prosečno po 3 dece na svaku obitelj, onda bi ukupan broj nezbrinutih iznosio oko 6500, što daje u procentu  od 100 000 stanovnika, svega 6,5%.“[159]

U Subotici su u međuratnom periodu, pored Crvenog krsta postojale i delovale i druge dobrotvorne i humanitarne organizacije i društva. O njima gradske vlasti 1936. godine iznose sledeće: „Privatna dobrotvorna i humana društva vrlo lepo i uspešno deluju u ovom gradu. Vredno je spomenuti društva: Dobrotvorna zajednica Bunjevaka, Dobrotvorna zajednica Srpkinja, Jevrejsko sv. Društvo, kuhinja Franjevaca, kuhinja rimokatoličkih župa. Sva ova društva daju dnevnu hranu sirotinji, pa u mnogom potpomažu akciju grada oko suzbijanja nezaposlenosti i zbrinjavanja sirotinje, a na poziv grada rade u zajednici tu plemenitu i humanu svrhu.“[160]

Jedna od najstarijih humanitarnih organizacija u Subotici bila je Subotička ženska zadruga Milosrđe /Szeretet/ osnovana još 1872. godine. Ona se 1933. godine starala o pomaganju učenika doručkom – hlebom i mlekom, u jednom delu grada – V krugu, odnosno onih koji su pohađali škole Mlaka i Jasibara. Još neke od njih su:  Prva subotičke jevrejske pučke kuhinje[161], odnosno Subotička jevrejska ženska zadruga i pučka kuhinja (izdavala je tokom 1933. godine novčane mesečne pomoći za 90 lica, u iznosu od 30 do 100 dinara, delila odeću i obuću, hranila decu koja su stajala pod nadzorom Jevrejskog patronažnog društva), Dobrotvorna zajednica Bunjevaka, Katoličko divojačko društvo, Društvo sv. VincencijaEvangelističko žensko udruženje, Dobrotvorna zadruga srpkinja.  Za razliku od tih društava osnovanih na užim, konfesionalnim ili nacionalnim osnovama, teška socijlna situacija u gradu, naterala je i same gradske vlasti da pristupe osnivanju jedne šire zasnovane i od vlasti pomagane organizacije. To je bilo –Društvo za pomaganje bednih i nevoljnih Dobro delo osnovano 1929. godine uz pomoć tadašnjeg gradonačelnika đenerala Selimira Ostojića.[162]

Prvu Upravu se činili: gradonačelnik Ostojić kao predsednik i još tri podpredsednika, 20 članova, 5 zamenika i 2 revizora. U njoj su bile istaknute ličnosti iz političkog , privrednog (na pr. Jakobčić Konen Vilim industrijalac), kulturnog života grada ( Šokčić Josip – književnik i novinar). Doneta je senatska odluka kojom se tom društvu, počevši od 1.1.1930. godine dodeljuje  iz gradskog budžeta suma od 50 000 dinara. U početku je imalo  kancelariju u Gradskoj kući i jednog činovnika. Zatim je dobilo zgradu u Železničkoj ulici br. 9, da tamo organizuje kuhinju koja bi se starala o pripremanju hrane za siromašne. Sa druge strane i gradske vlasti – odlukom gradskog Senata 1932. godine kojom je odlučeno da se „pristupi podizanju pučke kuhinje“[163] i da se za tu svrhu iz budžeta odvoji suma od 172 800 dinara, kreću u neposredno staranje o ishrani najugroženih.poslovnikIV 2430.1933

Po pravilima Dobrog dela „svrha je društva, da zajedničkom saradnjom svojih članova, ostalih humanih društava u Subotici i uprave opštine grada Subotice potpomaže bedne i nevoljne na teritoriji grada Subotice“. Predviđeno je da taj cilj ostvaruje davanjem besplatnih obroka, obuće i odeće i davanjem smeštaja. U 1933. godini toplu hranu je dobivalo 450 lica, a ukupno je izdato 79 497 obroka hleba po 500 grama i 86 763 obroka tople hrane.[164] Dobro delo je u 1940. godini imalo  150 štićenika, mahom nemoćnih i starih, „a u cilju umanjenja zimske bede kod subotičke sirotinje“  i uzelo je na sebe i ishranu „još 50 lica iz redova nezaposlenih mlađih ljudi isključivo mladih porodica sa 3 – 7 dece“[165]. Time je obezbeđivalo po jedan obrok dnevno za ukupno 200 osoba.

Grad je imao i  svoju posebnu ustanovu za zbrinjavanje siromašnih i socijalno ugroženih lica. To je bio Uboški dom.[166]  „U ovaj se dom primaju siromašni zavičajnici grada Subotice, koji su bez ikakvog imanja, stari i nemoćni i za svaki privredni rad nesposobni.“[167]  U jednoj akciji Gradske policije u cilju suzbijanja prosjačenja, juna 1938. godine, uhapšena su 64 lica, kažnjena sa tri dana zatvora „i stavljena u Uboški dom na čuvanje“.[168]  Nalazio se na  adresi Beogradski put 117.  U 1940. godini se toj zgradi namenjuje da bude „Institut civilne zaštite“.[169]

***

Od prvih dana dolaska, Rusi u Subotici, činili su relativno homogenu i zatvorenu celinu[170]. Imali su i svoje – Rusko Društvo Crvenog krsta u Kraljevini SHS, Odbor za Suboticu i Palić, koje je osnovano 1921. godine. Kancelarija mu se nalazila u čitaonici subotičke pravoslavne crkve, a imalo je i prostoriju – za krojačnicu, na Pravnom fakultetu. Predsednik je bio profesor subotičkog Pravnog fakulteta Grigorije Demčenko[171]. Organizovalo je dobrotvorne priredbe i koncerte čiji je prihod išao u korist siromašnih i bolesnih ruskih izbeglica. U 1921. godini Rusi osnovaju i svoju  Ambulantu sa jednim svojom lekarom.

Sačuvana je molba Ruskog Društva Crvenog Krsta 1922. godine da im grad ustupi prostorije, pošto se iz postojećih mora iseliti, odgovor je bila negativna odluka gradskih vlasti.[172]

„Obor Društva Ruskog Crvenog krsta izvodi svoju humanu delatnost u pogledu ukazivanja pomoći siromašnim, iznemoglim i bolesnim ruskim emigrantima, iznalazeći sredstva sa velikim teškoćama za taj cilj sakupljanjem dobrovoljnih priloga, prihoda od priređivanja čajanka, zabava, predavanja, članskih uloga i tome slično“[173]

To društvo je planiralo da 2. IV 1932. godine priredi koncert, u maloj dvorani gradskog pozorišta, a čiji bi prihod išao u svrhu pomaganja iznemoglih i bolesnih ruskih izbeglica.[174] Od gradskih vlasti su zamolili i dobili pomoć od 500 dinrara, ali koncert se ipak morao otkazati – „zbog teške materijalne i moralne situacije jer je nemoguće bilo računati na materijalni uspeh“.[175] I pored svih teškoća, Rusko društvo Crvenog krsta će nastaviti da radi u čitavom periodu do 1945. godine.

 

***

Sve navedeno u gornjem poglavlju predstavlja lokalne specifične društvene okvire i uslove  u kojima je moralo naći svoje mesto i subotičko Društvo Crvenog krsta. Isto tako, administrativno ustrojstvo države je bilo izuzetno važno i za Crveni krst, pošto su njegovi Odbori bili bili formirani po toj shemi. U prvo vreme  su postojali oblasni, okružni i mesni, zatim nakon  1929. godine – banovinski, sreski, opštinski.  

Jedan od prvih organizacionih koraka Crvenog krsta na teritoriji današnje Vojvodine je bio 1.12.1918. godine  kada dolazi u Novom Sadu do formiranja Srpskog društva Crvenog Krsta za Banat, Bačku i Baranju. Društvo Crvenog krsta Kraljevine SHS osnovano je tek 1921. godine. Treba istaći da je Srpsko društvo Crvenog krsta osnovano još 6.2.1876. godine, a da je ono odmah nakon rata 1919. godine i stupilo u Ligu Društva Crvenog krst.  Dan osnivanja 6. februar se obeležavao se kao dan Crvenog krsta.

Po uzoru na druge države i u (Kraljevini Srbiji) Kraljevini SHS, od 1929. godine – Jugoslaviji, zaštitnik Crvenog krsta je bio kraljevski par.

Kancelarije subotičkog društva od 1922. godine nalazile su se na Pravnom fakultetu[176], Vilsonova ulica 53.

Većina aktivnosti  je bila planirana na centralnom nivou. Takve su bile i akcije Letnji ( održavane u nedelju između 8[177]-12. juna)  i Zimski ( 29. januara – 12. februara) dan Crvenog krsta u cilju popularisanja i širenja ideja pokreta. A one su bile: „pored

osnovnog zadatka pomaganja ranjenika i bolesnika u ratu i ublažavanja ratnih patnji“[178] i  čitav niz delatnosti u miru, od  „pružanja  pomoći u velikim elementarnim i drugim narodnim nesrećama“ do pomganja „nesposobnih, nejakih i nevoljnih“.

O dubokom utemeljenju i negovanju tradicije pokreta u Subotici govori i to što se 1926. godine proslavlja pedesetogodišnjica postojanja lokalnog  Društva Crvenog krsta.

U 1928. godini bilo je 200 redovnih članova i 1200 potpomažućih. Tada se započinje i sa planovima za gradnju jednog oporavilišta na Paliću. Ta akcija će se nastaviti, ipak bez konkretniih rezultata. Sakupljala se pomoć pasivnim krajevima u kojima je zavlada glad, Bosni i Hercegovini, Dalmaciji, Liki i Crnoj Gori. Sačuvan je dopis Crvenog krsta Široki Brijeg[179] u kojem se moli za pomoć. Gradski Senat je odredio uplatu subotičkom Crvenom krstu sume od 10 000 dinara u te svrhe. Redovan način prikupljanja sredstava je bilo organizovanje zabava, igranki, koncerata, od čijih se prihoda finasirala delatnost. Tako je 16. aprila 1928. godine održana „svečana zabava subotičkog Crvenog krsta“[180] u sali gradskog pozorišta „u korist gladnih u Hercegovini“[181].

Nakon uvođenja diktature janaura 1929. godine, u talasu preregistrovanja društava, i  Društvo Crvenog Krsta u Subotici je ispunilo tu obavezu pa se ponovo osnovalo 1929. godine rešenjem Velikog župana bačke oblasti br. 2722 od 11.3.1929.[182]

Centralni organ na nivou države u 1930. godini je bio Glavni odbor Crvenog krsta Kraljevine Jugoslavije. Snagu i organizaciju Društva Crvenog Krsta na nivou države dobro ilustruje podatak da je 1932. godine bilo ukupno 1195 Odbora, sa preko 150 000 članova.

Kao „posebna grana Društva Crvenog krsta“[183]  na državnom nivou je 1922. godine osnovan Podmladak Društva Crvenog krsta. Imao je svoj poseban budžet, administraciju, pečat. Zadaci su mu bili: razvijanje svesti i osećaja plemenitog zadatka Crvenog krsta u miru i u ratu, unapređenje znanja iz telesne i duševne higijene, praktičan rad na humanim zadacima, vaspitanje o građanskim dužnostima i zadacima, razvijanje patriotizma i drugarstva i altruizma, navikavanje na rad, prikupljanje pomoći za siromašne, bolesne i ranjene.

Podmladak Društva Crvenog krsta širi svoju mrežu i u Subotici. Njegovo postojanje se očekivalo po svim školama. Pored drugih škola, osnovan je i u „Državnoj muškoj realnoj gimnaziji“  školske 1923/24 godine. Svi učenici su morali biti članovi podmadka. Rad se odvijao preko razrednih odbora. U 1934.  godini prof. Pavle Tišma je vršio nadzor rada Podmladka, davao uputstva u pogledu zdravstvenog rada, te o tome kako da se radi na pružanju pomoći najsiromašnijim učenicima. Ta vrsta pomoći se ogledala u finansiranju njihove ishrane kao i božićnim poklonomi  u odeći i obući

Nov Zakon o Društvu Crvenog krsta Kraljevine Jugoslavije donet je 1933. godine. Kao i do tada, on se prilaogađavao i pratio administrativno političke odluke vlasti, te se sada njime predviđalo postojanje 9 banovinskih[184] Odbora. Predviđao je da lokalne samouprave izdvajaju određena sredstva za fondove Crvenog krsta, pa se tako i predsednik Sreskog odbora Crvenog krstadr Miodrag Aćimović[185] obratio sreskom načelniku[186] sa molbom da taj organ vlasti utiče i omogoći da se pri donošenju gradskog budžeta za 1938. godinu, predvide i sredstva za Crveni krst.

Glavni odbor podmaldka društva Crvenog Krsta vodio je od 1929. godine sistematsku akciju „osnivanja školskih kuhinja naročito po seoskim školama i zabačenim i pasivnim krajevima“.  O uspešnosti te akcije govore podaci da je novembra 1929. godine bilo u državi 517 školskih kuhinja u  kojim je prahranjivano preko 23 000 dece, a  decembra naredne godine već 604 takve kuhinje, u kojima se hranilo 25 000 dece.[187]

I u Subotici se radilo na ostvarivanju te ideje. Na inicijativu i zalaganje samih nastavnika zaživele se prvo školske kuhinje u subotičkim školama II, III, IV i V kruga.

Iz jednog dopisa aprila 1931. godine, upravitelja „Osnovne škole II kruga Pop Pajo Kujundžić“ Gradskom senatu, kojim moli pomoć potporu školskoj kuhinji, dobijemo ilustraciju o težini socijalne situacije i u toj školi. „Osnovna škola II kruga, kao prosvetni centar jednoga dela periferije gradske, bori se već više godina protiv nemarnog pohađanja škole. Primenjujući sva, zakonom predviđena, sredstva protiv toga, došli su nastavnici do konstatacije, da je tome uzok očajno materijalno stanje dečijih roditelja, koji iz godine u godinu nalaze sve manje rada i zarade. Oni neuredno šalju svoju decu u školu zato, što ih, u mnogim slučajevima, ne mogu da ishrane i odevaju.“ U školi II kruga kuhinja je počela da radi februara 1931. godine tako da „ hrani najsiromašniju decu, te danas ovde dobijaju dobru hranu 45 dece svaki dan“.[188]

Pored drugih aktivnosti, Podmladak društva Crvenog Krsta oraganizovao je Proslavu materinskog dana.[189] Cilj je bio da se „toj velikoj, uzvišenoj materinskoj ljubavi“  oda vidno priznanje i zahvalnost. Posebno se obeležavao po svim školama, đaci su radili sastave sa tom temom, držala su se predavanja, koncerti. U bioskopima i pozorištima predviđeno je „davanje komada i filmova u kojima se veliča majka i njena ljubav“. Osnovan je i „Fond zahvalnosti dece“ iz kojeg se planirala isplata samohranim majkama i onima sa više dece.

Bila je zanimljiva i akcija koju Podmladak društva Crvenog Krsta pokreće u 1928. godini  – postavljanje automata iz kojih bi se prodavala čokolada i bomboni, a u cilju sprečavanja nehigijenske prodaje ovih poslastica i ostvarivanja prihoda koji bi se koristili ta ustanovljavanje školskih kuhinja i pomoći deci u pasivnim krajevima.[190] Predsednica Glavnog odbora Podmladka Leposava Petković se tim povodom obratila i subotičkom gradonačelniku, ali ta ideja nije naišla na pozitivan prijem , zbog kako se to navodi „što bi grad sa podelom ove dozvole došao u kontradikciju sa sklopljenim ugovorima sa vlasnicima pojednih kioska, te bi ga isti sa punim pravom mogli tužiti za oštetu“.

Na konferenciji direktora gimnazija, građanskih i osnovnih škola 25. IX 1933. godine izvršen je izbor za članove Izvršnog odbora mesnog podmlatka Crvenog krsta u Subotici za školsku 1933/34 godinu. Izabrani su: za predsednika Velimir Stefanović – direktor muške realne gimnazije, za podpredsenika Đorđe Đorđević – upravitelj muške građanske škole, za 1. sekretara Josip Desičar – upravitelj osnovne škole V kruga, za 2. sekretara – Margita Ivandekić učiteljica, za blagajnika Dragutin Začko – nastavnik muške građanske škole, za zamenika blagajnika Marija Đenero učiteljica, te od strane Mesmog odbor  Crvenog krsta članovi: supruge dr Ljudevita Refi i dr Zorana Savića lekara, a od strane školskih lekara: dr Ivan Jonjić i dr Vidosava Kutlešić. Tom prilikom je zamoljen i Senat da oderedi jednog svog člana u tom telu, na što je gradska vlast odlučila da delegira dr Matiju Evetovića.

O teritorijalnoj raširenosti govori i delovanje Mesnog odbora društva Crvenog krsta u Maloj Bosni. Poverenik u tom naselju je bio Rade Bulatović, državni učitelj[191]. Pored toga, postojali su Odbori u Bajmoku, Bikovu, Čantaviru, Horgošu, Žedniku.

Mesni odbor Crvenog krsta, Subotica  podelio je 1933. godine pojedinačnu pomoć od 4500 dinara, za odeću i obuću siromašnoj školskoj deci – 6200, za lekove mesnoj sirotinji – 2000, i za poplavljene u Dravskoj i Savskoj banovini 1000, štoje činilo ukupno 13 700. dinara.[192]

Redovna je bila pojava da se Crveni krst obraća direktno Senatu, a da on zatim odobrava manje sume jednokratne pomoći[193]  u novcu ili u naturi. Tako juna meseca 1933. godine Senat donosi odluku da ustupi 100 litara vina[194] sa gradske ekonomije Mesnom odboru Crvenog krsta. Isti postupak vidimo i kada se 26.oktobra 1933. godine molbom koju potpisuje predsednik dr Aćimović, traži da Grad sa svoje ekonomije izda 2 praseta i izvesnu količinu vina, koje bi unovčili na tomboli. U njoj stoji: „Po odluci Društva Crvenog Krsta u Subotici donetoj na sednici održanoj 21. oktobra o.g. prirediće se 10. decembra u 5 ½ časova po podne u hotelu „Srpski Kralj“ koncerat sa čajankom, tombolom i igrankom u korist blagajne ovog odbora a u svrhu izvađanja svojih ciljeva. Najvećim delom prihod od ovog koncerta biće upotrebljen na pomaganje mesne sirotinje. Prihod koji se dobije na ovom koncertu je jedini veći izvor iz koga društvo crpe sredstva za svoje ciljeve, najvećim delom pomažu se nevoljna lica i familije iz Subotice koja bolešću, nezaposlenošću ili kakvim nesretnim slučajem dođu u položaj, da im je hitna pomoć neophodna.“[195] Sličnu molbu potpisuje i „potpredsednica društva Olga P. Ognjanova“ 7. XII iste godine, moleći za istu čajanku (10. XII ) još 50. litara vina. Sudeći po tim sačuvanim dokumentima, molbama je udovoljeno, Društvo Crveni krst je dobilo 500 dinara i 100 litara vina.

Zlatnom medaljom Crvenog krsta Kraljevine Jugoslavije odlikovana je 1934. godine Olga Ognjanov[196] a srebrnom Gligorije Jovanović[197], Beba Belimarković[198], Etuška Stipić, Vera Milekić, Bela Gabor[199], Radomir Vujić[200].

Aktualizuju ideje o gradnji oporavilišta za decu na Paliću beležimo u 1936. godini. Tada se za tu svrhu traži pomoć gradskih vlasti[201]. Saznajemo da je već obezbeđeno i oko 100 000 dinara, što je bila  suma dovoljna za započinjanje ali ne i za okončanje jedne tako velike planirane gradnje. Od Grada se očekivalo besplatno ustupanje zemljišta za gradnju. Zbog niza razloga, nedostatka regulacionih planova, potrebe otkupa privatnog zemljišta, itd, pravo rešenje za taj projekata Crvenog krsta, vlasti nisu mogle da pronađu. Jedna od varijanti je bila da za Crveni krst ponudi zemljište na gradskoj ekonomiji, što je Upravni odbor  Crvenog krsta na svojoj sednici 20.12.1937. godine i prihvatio. No, za ustup placa veličine 1600 kv. hvati ( 1 kat. jutro) predloženi su od strane vlasti vrlo strogi i teško dostižni uslovi i obaveze: „da se u roku od godinu dana izgradi dom, da zgrada mora biti jednospratna izrađena potpuno slobodno u suterenu vile /sa terasama/, …“[202]  Pošto na tako kratak rok izgradnje Crveni krst nije mogao da pristane, pokušao je da to zemljište dobije u druge svrhe – za igralište i baštu. Odgovor je bio obeshrabrujući: „Pošto se iz gornjeg dopisa vidi, da Sreski odbor društva crvenog krsta u Subotici, nenamerava traženo zemljište upotrebiti za podizanje dečijeg oporavilišta, nego za igralište i baštu, stoga do ponovnog traženja Crvenog krsta, akt se stavlja u arhivu“.[203]

U 1937. godini od nadležnih banovinskih vlasti u Novom Sadu, stizala su cirkularna pisma u kojima se tražilo da lokalne vlasti razvijaju saradnju sa podmladkom  Crvenog krsta i oko akcije sađenja i podizanja uglednih voćnjaka oko škola.[204]

U 1938. godini bilo je 166 redovnih članova[205], a naredne jedan više. Oni su na ime članarine uplatili ukupno 4008 dinara.

Sreskom odboru Crvenog krsta obraćale se su sa molbama za pomoć i druge subotičke humanitarne i dobrovoljne organizacije. Tako je na pr.  „Dobrotvorna zajednica Bunjevaka“ za svoju priredbu 14. 1.1939. godine dobila 50 dinara.[206] I „Uprava ruske kolonije“[207] obratila  sa molbom za pomoć u obezbeđivanju ogreva. Dobili su 200 dinara. „Odbor Kola srpskih sestara“ je dobio 200 dinara „na ime pomoći za održavanje higijene u devojačkom internatu Kola srpskih sestara“.[208] „Dobro delo“ je dobilo početkom 1940, godine pomoć u iznosu od 1000 dinara.

Subotički odbor je od Banovinskog odbora naručio s75 udžbenika za „samrjanski i bolničarski tečaj“. Kupili su i knjigu „Leksikom zdravlja“ (za 150 dinara). Marija Brašovan je bila delegat na VI Banovniskoj skupštini  Crvenog krsta u Petrovgradu 26. 3.1939. godine

Po obračunu načinjenom nakon čajanke Crvenog krsta održane 5.3.1939. godine u „Jugoslovenskom narodnom domu“, ona je donela prihod od 10 762 dinara. Prodato je čak 460 ulaznica po 10 dinara, ostatak su činili dobrovoljni prilozi[209], prihodi od tombole, prodatih sendviča i drugo. Troškovi-rashod za tu priredbu su bili 3847 dinara, a najveća stavka je bio trošak zakupa dvorane – 750 dinara. Marta 1939- godine, za izbeglice iz Čehoslovačke obezbedili su hranu ( slaninu, konzerve sardina, sir, naranče i limun[210]). Po sačuvanoj priznanici od 6.1.1939. godine, za poljske izbeglice odvojena je suma od 1600 dinara.

Mesečno je deljena novčana pomoć za određeni broj najsiromašnijih. Tako je januara podeljena hitna novčana pomoć u ukupnom iznosu od 500 dinara za 51 lice, marta u istom iznosu za 43 lice a meseca juna za njih 47.

U Mesnom odboru su bili angažovani :Olga Ognjanov  kao prva potpredsednica,

lekar dr Vladeta Savić kao drugi potpredsednik, Vakanjac Žarko[211] kao sekretar društva, a Radomir Vujić je obavljao poslove „društvenog blagajnika“ dok je Petar Flohjar[212] je bio služitelj.

Na Paliću 18. 06. 1939. godine održan je „kermes“,  koji je doneo prihod  od 10 278 dinara, dok je tombola donela 3 403, a „ulaznice kod glavnog ulaza“ 1 872 dinara.[213] Rashod priredbe je bio je bio 2672 dinara. Za Nedelju  Crvenog krsta 17. 9. 1939. godine kada je vršeno prikupljanje dobrovoljnih priloga sakupljeno je 3 778 dinara.

Kao primreme za „samarjanski tečaj“ u septembru 1939. štampano je 100 plakata, te isto toliko za „Apel građanstvu za radno osoblje za slučaj mobilizacije ili rata“ u decembru. U oktobru se vrše pripreme za bolničarske tečajeve.  Sve aktivnosti Crvenog krsta jasno upućuju da je plamen ratnih sukoba zahvatio Evropu i neumitno se približavao i ovim prostorima. Pored toga, bilo je potreba i za delovanjem na prozaičnijim poljima, pomaganju siromašnih i socijalno ugroženih sugrađana.  O tome govori i detalj kako se  novembra iste godine Odboru Crvenog krsta obratio dopisom siromašni subotičanin Rigo Geza u ime svoje mnogočlane porodice, moleći jedan par cipela. Kao rezultat, za tu porodicu je, od firme „Bata“ kupljeno dva para cipela, po ceni od  ukupno 150 dinara.

I u tom predratnom periodu uvažena građanka Tereza Hartman koja je bila dugogodišnja počasna članica Crvenog krsta i njegova velika dobrotvorka, redovno je davala priloge u aktuelnim akcijama.

A one su održavane po ustaljenom rasporedu, tako je čajanka 10.12.1939. godine donela 11 498 dinara.

Subotički Crveni krst je već od 1938. godine pokušavao da realizuje ideju o prevozu ranjenika i bolesnika posebnim vozilom.  Ali tek krajem 1939. godine, nakon sporazuma gradskih vlasti i predsedništva Crvenog krsta iz  Beograda, uspeva da od centrale iz Beograda dobije vredan poklon – automobil za prevoz bolesnika i ranjenika. Od 1.januara 1940. godine i zaživela je auto – stanica. Dobili su specijalni automobil marke „Renault” za prevoz bolesnika i ranjenika i hitnu pomoć. U kolima su bila dva specijalna nosila i mesta za pratioca. Garažiran je bio na adresi Vilsonova 55  u dvorištu Vatrogasaca. Važila je tarifa od 25 dinara za vožnju na teritoriji grada i 20 plus 3 dinara po kilometru van grada.

Od januara 1940. godine inicirana je od strane Knjeginje Olge akcija prikupljanja tzv. – zimske pomoći[214]. Uključila se i gradska opština, kao i sva dobrotvorna i humanitarna društva, pa tako i Crveni krst. On je deo novčani prilog gradu, odnosno akcionom odboru koji je organizaciono vodio tu akciju, a u cilju za održavanje gradske javne kuhinje.

Slobodno zidarska loža Stella polaris ustupila je početkom 1941. godine Crvenom krstu svoju zgradu u Šenoinoj ulici broj 11[215] da bi se i tamo formirala javna kuhinja.

„Poslednja godišnja skupština Crvenog krsta pred okupaciju trebalo je da se održi 23.02.1941. godine na Pravnom fakultetu pod predsedništvom dr Miodraga Aćimovića, ali nema vesti da je odista i održana.“[216]

***

O delovanju subotičkog Crvenog krsta u periodu između 1941. i 1944. godine se do sada vrlo malo pisalo. Razlog tome je da je spomenuti period dosta dugo važio kao nezahvalni period za istraživače, te su se oni  nerado bavili njime. U poslednje vreme se međutim sve češće srećemo sa obrađenim arhivskim i autentičnim novinskim izvorima pa na osnovu tih podataka pokušavamo da rekonstriušemo događaje vezane za Crveni krst u Subotici.

Jedna epizoda sa korišćenjem sanitetskog vozila za predsednika Crvenog krsta, dovoljno ilustruje atmosferu i psihozu straha koja je vladala u Subotici samo dan pre napada nemačke avijacije na Beograd i nedelju dana pre ulaska mađarskih trupa u grad. Radi se o tome da je 8. aprila 1941. godine, šofer koji je bio zadužen za vozilo Crvenog krstaŠternhard Šandor, a koji je već od 5. aprila te godine imao vojni raspored upravo kao vozač tog automobila, dobio od predsednika Sreskog odbora Crvenog krsta i tadašnjeg dekana Pravnog fakulteta dr Aćimovića, naredbu da njega i njegovu porodicu preveze do Surčina, što je vozač i učinio.[217] Nakon toga je vozilo doveženo u Suboticu pa je i dalje služilo u funkciji prevoza ranjenika.

Vojna uprava komande južnog korpusa 18.5.1941. godine šalje dopis vojnoj komandi Subotice u vezi predmeta – pronlaženje i osiguravanje imovine Crvenog krsta južnih teritorija: „Po obaveštenjima predsedništva Mađarskog Crvenog krsta za vreme okupacije Crveni krst Jugoslavije je preko svojih mesnih odbora u raznim gradovima i selima imao svoje institucije. Opšti je interes da se ovi mesni odbori reorganizuju i uključe u zemaljsku organizaciju Mađarskog Crvenog krsta i tako nastave svoje delovanje. Nalažem vam da pomoću u prilogu dostavljenih formulara, ustanovite u kojim gradovima i naseljima postoji imovina Crvenog krsta, ko i gde je čuva, zatim da li su oni koji trenutno stoje na čelu tih mesnih organizacija po nacionalnim i drugim merilima podobni da i dalje vrše tu funkciju. Ukoliko nisu podobni za vođenje mesnih odbora i staranje o imovini na njihovo mesto treba postaviti nove i poverljive ljude s kojima će predsedništvo Mađarskog Crvenog krsta stupiti u kontakt.“  [218] 

Đula Vali predsednik Upravnog odbora Mađarskog Crvenog krsta 11.7. 1941. godine šalje vojnoj komandi Subotice pismo sličnog sadržaja: „Do nas iz prosleđenih privatnih izveštaja, a iz štampanog izveštaja Crvenog krsta Jugoslavije saznajemo da na ponovno vraćenoj južnoj teritoriji Crveni krst poseduje priličan broj pokretne i nepokretne imovine. Pošto postoji bojazan da ta imovina dospe u ruke nacionalno nepodobnih, čelnih i drugih ljudi, pa će oni tu imovinu premestiti, zgrade i inameštaj u njima oštetiti ili ostaviti bez nadzora – stoga nam je hitno potrebno da na nadležnoj teritoriji poštovane sreske vojne komande dođe do evidencije pokretne i nepokretne imovine i da se sastavi spisak lica koje je poštovana sreska komanda zadužila čuvanjem istih.“[219]

Dana 19. 7. 1941. godine je održana osnivačka skupština Društva mađarskog Crvenog krsta. Od strane inicijatora sednicu je otvorio dr Ištven Mezei lekar i prisutnima predstavio Martu Mauks glavnog  poverenika  zaduženu za južne teritorije. Ona je preuzela predsedavanje sednicom i upoznale prisutne sa opravdanošću organizovanja subotičkog Društva mađarskog Crvenog krsta, pozvala delegate da potvrde osnivanje i izaberu rukovodstvo. Svi su jednoglasno i sa velikim oduševljenjem izabrali generala i vojnog komadanta Subotice Deže Bitoa za predsednika.  Ostali funkcioneri su bili:

Upravnik – lekar dr Ištvan Mezei

Dopredsednik – sup. Silarda Sariča

Glavni lekar – dr Laslo Fekete

Sekretar – sup. Mihalja Lepeša

Potom su izabrali i 32 člana Odbora. Po završetku glasanja Marta Mauks glavni poverenik, je u detalje upoznala prisutne sa osnovnim ciljevima i načinom delovanja Mađarskog Crvenog krsta.

Saziv je doneo odluku da je novoosnovano  Društvo mađarskog Crvenog krsta pravni naslednik bivšeg subotičkog odbora Crvenog krsta Jugoslavije i tako sva imovina – i pokretna i nepokretna prelazi u vlasništvo nove organizacije.

Doneta je odluka o tome da će organizacija u najkraćem mogućem roku organizovati dvonedeljne kurseve za bolničarke na koje se mogu  prijaviti svi zainteresovani. Za one koji su već završili jugoslovenske kurseve će doći do prevalifikacije a njihove ranije izdate isprave će se zameniti mađarskim.

Na sednici odbora 29.7.1941. godine, potvrđena je odluka da je Deže Bito general – vojni komadant Subotice počasni i stalni predsednik društva. U isto vreme je došlo i do nekih kadrovskih promena. Za predsednika odbora je predložen dr Mihalj Mate vojni lekar, a umesto sup. Mihalja Lepeša koja je podnela ostavku na funkciju sekretara – sup. Pala Cejsa. Blagajnica postaje sup. Antala Pletla. Bilo je reči  još i o evidentiranju pokretne i nepokretne imovine društva, o kolima za hitnu pomoć koja trenutno koriste vatrogasci, o pružanju pomoći ruskim (carskim) emigrantima, o organitaciji raznih, na pr. patronažnih, kuvarskih tečajeva.

Na sednici odbora održanoj 26.10.1941. godine ponovo dolazi do kadrovskih promena. Od tada u radu društva učestvuju glavni župan dr Andor Rek i njegova supruga, gradonačelnik dr Janoš Velđi, također sa suprugom. Osniva se Podmladak Crvenog krsta pod vođstvom Aranke Feč nastavnice Ženske gimnazije.

Do održavanja prve skupštine Crvenog krsta dolazi 7.12.1941. godine, gde je pored ostalog na dnevnom redu bio i izveštaj o dotadašnjem radu.

Do proširivanja predsedništva dolazi 21.2.1942. godine, na mesto predsednika je postavljena supruga gradonačelnika dr Janoša Velđija, a njen zamenik postaje Margita Čajkaš. Do kraja rata nije bilo promena takve vrste.

Kao sedišta Crvenog krsta navode se adrese, za kancelarije – ulica Bem 14, a za vojnu bolnicu – Horti Mikloša ( Đure Đakovića ) 4 i Sondi 2.

60.9291.1941 ZK

Možemo kontsatovati da je delovanje subotičkog Crvenog krsta bilo veoma razgranato: pomagao je jugoslovenskim vojnicima (prvenstveno onima iz Subotice i severne Bačke) koji su bili u nemačkim logorima, vodio je brigu o deci i udovicama poginulih vojnika. Vodio je evidenciju o nestalim licima i obezbeđivao utočište za povratnike iz ratnog zarobljeništva. Svake godine je organizovao sabirne akcije u državnim okvirima, za članove porodica ranjenih i poginulih boraca sa ruskog fronta. Tako na pr. 4. i 5. 10. 1941. godine se održavaju Dani Crvenog krsta koji su za školsku decu bili neradni dani a za vreme trajanja akcije je prikupljeno 12290,30 penga. Svaka se škola, osnovna, srednja i specijalna, zajedno sa humanitarnim udruženjima grada uključila u tu sabirnu akciju.  Svi oni koji su dali prilog veći od 100 penga su dobili posebno priznanje.[220]

Isto tako, uspešna akcija  je sprovođena i 1942. godine kad su “Mali Mađari” i “Skauti” (Levente), sakupljali novac od kojeg su kupovali duvan, slaninu, toplu odeću te pakovali i slali te stvari vojnicima.[221]. Slične su akcije obavezno sprovođene svake godine.

Subotički Crveni krst je pomago i ruskom Crvenom krstu koji je prestankom rada Jugoslaovenskog Crvenog krsta ostao bez novčane potpore. Više puta su dodeljivana novčana sredstva nezaposlenim ruskim emeigrantima u Subotici, o kojima se inače i Grad navčano starao.[222]

Tesno su sarađivali sa Zelenim krstom, pomažući im u organizaciji patronažnih tečajeva i pružajući im logističku pomoć.

Pored svega ovoga su organizovali dobrotvorne plesove, pozirešne i bioskopske predstave, a sav prihod od tih manifestacija su namenili za već navedene potrebe i za snabdevanje Bolnice.

HADIKORHAZ

U poslednjoj, završnoj fazi rata delovanje Crvenog krsta se svodi na planiranje protivvazdušne odbrane i organizovanje pomoći u slučaju vazdušnog napada.

Na kraju možemo konstatovati da se rad  Subotičkog društva Mađarskog Crvenog krsta u periodu između 1941. i 1944. godine više svodio na vojno-zdravstvene poslove koji su smatrani – za prvorazredne i patriotske, a manje na zbrinjavanje siromašnih i izbeglih lica, što je bilo od sekundarne važnosti, pošto se time bavilo Ministarstvo unutrašnjih poslova.

***

„Jugoslovenski Crveni krst je obnovljen 1944. godine u Drvaru na predlog vojnog saniteta, rešenjem Nacionalnog komitetata oslobođenja Jugoslkavije. Stvorena je široka narodna organizacija, čiji je rad određen karakterom novih društvenih odnosa.“[223]  Strogo centralizovana državna uprava olakšala i usmeravala rad Crvenog krsta. Tako se ubrzo  stvara mreža odbora, kojih polovinom 1945. ima oko 3500, sa preko 400 000 članova.

„U Subotici je Društvo Crvenog krsta osnovano 10. februara 1945.“[224]  Zadataka pred njim bilo je veoma mnogo. U gradu se nalazio veći broj ranjenika, trebalo je rešavati pitanja repatriraca, vladala je oskudica u namirnicama, ratne žrtve – ljudske i materijalne  ostavile su teške posledice. Ukupan broj ljudskih gubitaka iznosio je preko 7000.[225] Značajna materijalna pomoć stizala je iz inostranstva.[226] Uz takve i druge domaće izvore,  radilo se na pomaganju deci boraca stradalih u ratu, nezbrinutim majkama i drugim socijalno ugroženim kategorijama. Organizuju se sabirne akcije, priredbe, radi se na podizanju opšteg higijenskog nivoa, održava nedelja Crvenog krsta. Podmladak Crvenog krsta formira se po školama. „Prva skupština Crvenog krsta održava se 3. septembra 1945. pod predsedništvom dr Vladete Savića.“[227] On će i u narednom periodu ostati na toj funkciji. Redovna skupština Gradskog Crvenog krsta je održana 12.5.1946. godine.

Jedan od pravaca delovanja bilo je obezbeđivanje prostorija. U tu svrhu tražen je popravak zgrade u Šenoinoj ulici, koja je bila oštećena od savezničkog bombardovanja.[228]

Delovanje Crvenog krsta u poratnom dobu imalo je potuno jasno usmerenje, koje je bilo prilagođeno opštoj društvenoj klimi i podređeno ostvarivanju strogo zacrtanih zadataka.

***

Od začetaka u doba Monarhije, preko delovanja u međuratnom i ratnom razdoblju, Crveni krst je i u novuspostavljenom društvenom poretku nalazio načina i puteva da ostvaruje svoje ciljeve.  Organska sprega i povezanost, državno-društvenih okvira i njihovih specifičnosti, sa Crvenim krstom, time je bila samo potvrđena u tom a i  narednom periodu.  Crveni krst je u svom humanitarnom radu samo posredno delio sudbinu tih okvira, prilagođavajući  se društveno-političkim promenama koje su vladale, a kao konstantu sledio osnovne principe pokreta.

CRVENI  KRST  U  SUBOTICI

OD   1946  GODINE

  1. Okružni odbor  Crvenog  krsta   dana  14.  marta  1946.  godine na  plenarnoj  senici  razmatra  i usvaja  uputstva  Glavnod  odbora  Društva  Crvenog  krsta  Srbije  o zadacima .  Crveni  krst  je  u  ovom  periodu   pomagao  Subotičku  i  Senćansku  bolnicu sa  lekovima

           

Otvorena  je ekspozitura (  kancelarija )  Crvenog krsta  na  željezničkoj  stanici  gde  je  pomagala  putnicima   podelom   hrane  i  lekova,  a  organizovao  je  doček  dece  koji  su  bili  upućeni u Češku  na  izučavanja  zanata.

  1. decembra 1946.  godine  održana  je  svećana  akademija  Crvenog krsta Subotica povodom  60  godina  organizacije.
  1. Aktivisti Crvenog krsta Subotica   održali  su  dvomesečni sanitetski  tečaj   za  Omladinsku  prugu   Šamac  –  Sarajevo, i  organizovali su kurseve  za  zdravstvene  aktive  po  selima ,  školama  i  fabrikama.
  1. maja 1947.  godine  svečano  je  otvorena  društvena  sala  u  svom  domu   u Šenoinoj  ulici.    Crveni  krst  je   iste  godine  imao  4.266  članova  a  evidentirano  je   8.273  člana  podmlatkara.
  1. Glavni odbor Crvenog krsta  Srbije  u  januara    osniva    jednogodišnju  školu   za  dečje  negovateljice  obzirom na  izuzetno  izraženu  potrebu. U  Vojvodini Pokrajinski  odbor  takodje  osniva   školu.
  1. Crveni krst  Subotice  organizuje  tečaj  za  40.  polaznika iz  grada   i  okoline  . Učesnice  su dobijale   mesečni  dodatak  u  novcu  za  stan   i  hranu.

U  periodu  od  25.  septembra   do 05.  oktobra  organizovana  je   Dečja  nedelja .

  1. Šezdeset članica  organizacije  je    povodom  osmog  marta  preradio   6.600  metara  platna  – donaciju  Medjunarodnog  dečjeg  fonda.  Tako  su  izradili   6.000  pelena  i    3.000  benkica.

Crveni krst  je  uz  veliki  napor   i  angažovanje   otvorio  tri  dečja  restorana  i    organizovao  raspodelu  mleka  u  16.  škola    u  gradu   i  12   škola  u  okolini.

Uz  neposrednu  pomoć  Crvenog  krsta  uredjena  je  dečja  jaslica  u fabrici  Jovan  Mikić u  Subotici.

  1. 1951. U januaru   održan  je   Dan   dečje  radosti  kada su   deci   podeljeni poklon  paketi  i  održana  je  priredba   na srpskohrvatskom  i  na  mađarskom

Početkom  aprila   održana  je  godišnja  Skupština. Kao  poseban cilj  istaknuta  je  potreba da  se  u  20.  seljačkih     zadruga    osnuje     povereništvo    Crvenog  krsta.

Predvidjeno  je  povećanje  broja   članstva  na   25.000.

Početkom godine  predstavnici   UN  boravili su u  Subotici.  Tom prilikom  su  pohvalili    angažovanje  Crvenog krsta  na  planu  zdravstveno  edukativnog  rada.

  1. Crveni krst  je     poslao   dvadesetoro  Subotičke  dece    naklonjeno  plučnim    bolestima  na  oporavak  u  Švajcarsku.

Od  01.    do   08.  oktobra  organizovana  je  Nedelja  Crvenog  krsta  koja  je  otpočela  otvaranjem  zdravstvenog   Narodnog univerziteta  u Šenoinoj  ulici.  Odbor  Crvenog  krsta  Suotica  istim  povodom  priredio  je  zabavu  u  hotelu  Beograd.

Iste  godine   pokrenuta  je  akcija   prikupljanja   krvi.

  1. 1953. Aktivnosti oko  davalaštva  krvi su  intenzivirani pogotovu  u  radnim  organizacijama   i broj  davalaca je  povećan  na

Od  25.  oktobra  do    02.  novembra   organizovana  je  nedelja  Crvenog  krsta,  u okviru  koje  je   obuhvaćen  veliki  broj    davalaca  krvi,   održano  više  tečajeva  i  otvoreno je nekoliko    stanica  Crvenog  krsta  za  usluge  stanovništvu.

  1. Tokom godine   organizovani  su  tečajevi    za    zdravstveno  prosvečivanje  po  selima,  obavezni  za  žensku  omladinu    izmedju  14   i   18    godina starosti.
  1. maja održana  je  godišnja  Skupština.

U  periodu  od  01.  do 08.  novembra    održana  je Nedelja  Crvenog  krsta  u znaku  borbe   protiv  tuberkuloze.

Iste  godine u  Subotci je   održano  savetovanje   društva  Crvenog  krsta  iz  Subotice,  Sente, Sombora,  Bačke  Topole  i  Novog  Kneževca.   Raspravljalo  se o   zdravstvenom  prosvećivanju  seoske  omladine.

  1. Tokom godine   organizovano  je   66  kurseva  i istim obuhvaćeno  je  2.000 devojaka.

Ratnoj  siročadi  je  podeljeno    1.344  paketa  i  pružena  je  pomoć   u  funkcionisanju  đačkih  kuhinja.

U  saradnji sa   Društvom  prijatelja  dece  i  udruženjem žena  Crvenog  krsta  organizovana  je  menza   u Zlatnom  jagnjetu,  gde  su  siromašna  deca  svakodnevno  dobijala  ručak,  a  te    1955.   godine  Crveni  krst  ima  i  letovalište  za   decu  na  Krku.

  1. Početkom februara  pristiglo je   kontingent  putera  i  mleka u prahu,  koji  se  delio   prema   uputstvima  Jugoslovenskog  Crvenog  krsta.

Crveni  krst Subotice je   uputio   142  deteta  na  besplatno  letovanje,  a  288  pionira  je   letovalo   uz   minimalnu  doplatu   roditelja.

Intenzivirana  je  propagandna  delatnost  i tako   održano  je  ukupno   87.  predavanja     sa   prikazivanjem  filmova  na  kojem je  bilo ukupno    17.000  posetilaca.

Nedelja  Crvenog  krsta   održana  je u  periodu  od   06.  do   13.  maja   u  znaku  poboljšanja  higijenskih  uslova života.

Crveni krst  je  bio  iniciator  otvaranja  đačkih kuhinja. Kuhinje  su   radile  u    52  škole  u  srezu  i u  njima  se  hranilo   oko  8.000  učenika.

Ovu  godinu  je  posebno  obeležilo  angažovanje   organizacije  na  zbrinjavanju   izbeglica  iz  NR  Mađarske.

  1. Izdržavanje dece   čiji  su  roditelji  oboleli  od  TBC  kao i  pomoć    obolelima.
  1. Preventivno rešavanje  pitanja  i  problema   alkoholizma.  Inicijativa  za   omasovljavanjke  davalaštva  krvi.  Održan  sajam  dečjih  radova.           

Prihvat  i  smeštaj  ranjenika  iz  alžira   i  smeštaj istih  na  Paliču   u objekat  hotela  Jezero  i Trščara  kao i u  blatnom  kupatilu.

  1. Zdravstveno prosvećivanje  omladine  na  predvojničkoj  obuci. Inicirana  obuka  iz  prve  pomoči  i  SŽO.

Formiran   eksperimentalni centra  za  zdravstveno vaspitanje  na  Paliću,  koji  je  funkcionisao  četiri   godine.

Zbrinjavanje   alžirskih  ranjenika.

Prvi  put  u Jugoslaviji  na  trgu  kod gradske  kuće  organizovana  je vežba  sa  izrežiranim   saobraćajnim  udesom. Ova vežba  je  snimljena  i  isti  je  prikazan  1963.  godine   u Ženevi.

  1. Program za  obuku  seoske  omladine.
  1. Pomoć Skuplju  povodom  katastrofalnog  zemljotresa.
  1. Osposobljavanje predavača  prve  pomoći  i  šminkera  za  realističko prikazivanje  povreda   i  oboljenja.
  1. Intenziviranje obučavanja   predavača  iz  oblasti  pružanja   prve  pomoći. U  organizaciji je  zaposleno  4  radnika.

Aktivnosti oko  pomoći  na  nasipima   zbog  velikih  poplava na Dunavu.

Prihvaćena  su romska  deca  iz Apatina .Aktivistkinje su ih  kupali i šišali a  potom  oblaćili. Nakon toga  su  smešeni  na Paliću u Bagolyvaru gde  su  ostali mesec dana.

  1. Uključivanje Crvenog   krsta  u sistem  opštenarodne  odbrane i društvene samozaštite.

           

Organizacija  prihvata   izbeglice  povodom  događanja  u Čehoslovačkoj  na  Paliću.

  1. 1969. Pomoć stanovnicima Banja  Luke  nakon  katastrofalnog  zemljotresa  i  zbrinjavanje  dece  iz  porušenog  Učenici  i nastavnici  iz škole   Karlo Rojc  iz  Šargovca  nakon  zemljotsa   26.  i  27.  oktobra  doselili su se  na  Palić.  Osam  meseci  su boravili  u  hotelu  Sport.
  1. Poćetak programa  zaštite  starih  pod nazivom  Za  sunčanu  jesen  života.

Idejni tvoraci  programa su  Antun Futo,   dr  Račić  Etela   i  Gabor Silađi.

Aktivnosti  na  masovnoj  vakcinaciji  stanovništva  protiv  velike  boginje.

  1. Uvođenje novih  oblika    osposobljavanja  za  kućnu  negu    povredjenih  i obolelih.

           

Januara  meseca formiran  je   Centar  za  kučnu negu .

  1. Sabirne akcije  za   prikupljanje  pomoči  i   distribucija  pomoći  materijalno  nedovoljno  obezbedjenim  licima.
  1. Osnovan klub   omladine Crvenog  krsta   u  Subotici.

Održano   takmičenje   u  prvoj  pomoći  u kategoriji  omladine i  podmlatka.

  1. Osposobljavanje i  ispit  za  vozače  motornih  vozila  iz  oblasti   pružanja  prve  pomoći.
  1. Kursevi o  higijeni  životnih  namirnica, ličnoj  higijeni  i  zaraznim  bolestima.
  1. 25. aprila  kupljen  objekat  u ulici Trg  žrtava  fašizma  broj 3. koji postaje  sedište  organizacije .
  1. Pomoć stradalima  u  katastrofalnom  zemljotresu  u Crnoj Gori.

           

Uspostavljena  je  saradnja sa  Crvenim krsto  grada  Seged u NR  Mađarskoj.

Akcija  raseljavanja   stanara  subotičke  deponije.

  1. Osposobljavanje i  priprema  mladih  za  brak  i  porodicu.

           

Obeležena  desetogodišnjica  akcije  Za  sunčanu jesen  života.

Inicijativa  i aktivnosti  na   omasovljavanju  organizacije sa  mladima. Po tome  posebno  mesto   zauzima  dr    Slobodan  Pantelić.

  1. Akcija dobrosusedska  pomoć. U  Osnovnoj  školi  J.J. Zmaj  osnovana  prva ekipa  učenika  za  obilzak  starih  sugrađana.
  1. Intenzivirane aktivnosti oko   osnivanja  osnovnih organizacija  po  radnim  organizacijama.

           

Posebne  aktivnosti  na planu  prevencije bolesti  ovisnosti  –  alkoholizma.  Tim povodom   osmišljen  program  Igra.

U okrilju Crvenog krsta  formiran Klub  lečenih  alkoholičara.

  1. Pomoć Kopaoniku  nakon  zemljotresa.  Pomoć izbeglicama   palestincima  i  libancima.   
  1. Crvei krst  je  dobitnik  Oktobarske  nagrade   –  oslobodjenje  Subotice –
  1. 1986. Obeleženo sto   godina  postojanja  Crvenog  krsta  u
  1. Formiran magacin humanitarne  pomoći na  adresi Edvina  Zdovca  broj  2.  i u ulici  Matije  Gubca  broj 8.  sa ukupno  210 m2 površine.

Prihvat  izbeglih  i  prognanih   na Paliću.  Aktivnosti   u granicama  mandata Crvenog krsta  Subotica  u  vezi  prihvata  i  smeštaja  izbeglih  i  prognanih.

  1. Prihvat i  distribucija  humanitarne pomoći.
  1. Od aprila  meseca  u  okviru  Crvenog  krsta  funkcioniše  narodna  kuhinja  sa  203.  kuvanih  obroka  dnevno.
  1. Prihvat izbeglih  i  prohnanih  nakon   ratnih  dejtava  u  bivšim  republikama SFRJ.
  1. Aktivnosti u okviru mandata  Crvenog  krsta  u  vezi  izbeglica  i distribucija  humanitarne  pomoći  iz medjunarodne  donacije.
  1. Crveni krst Subotice  je  realiozator  programa Letnje  škole  podmlatka  u Baošićima.

           

Na Paliću se organizuje  medjunarodni kamp  prve  pomoći  i spasilaštva  na  vodi.

            U   okviru  Crvenog  krsta Subotica   funkcioniše  služba  spasavanja  na vodi  sa  više  od 50  aktivnih članova  i  sa  7  instruktora.

 

  1. Aktivnosti na planu  spasilaštva  na  void  dobijaju  na  značaju .

Ekipa  prve  pomoći  na  evropskom  takmičenju  EFAK  u  Italiji  osvaja  peto mesto.

           

Upućeno je  200   učenika  osnovnih  škola  na  oporavak – letovanje  u  objekat  Crvenog  krsta  Srbije   u Baošićima. Sve  troškove  boravka  pokrio  je  Crveni  krst  Subotica  iz  sopstvenog  budžeta.

Uspešno  se  realizue  program  Letujmo  kod  kuće.

Crveni krst  Subotice  postaje vlasnik  odmaralištana   na Paliću  u vikend naselju  sa ukupno   19.  stambenih  jedinica. U  objektu su smeštena  izbegla  i  prognana  lica od  1991  godine.

 

  1. Nadležna služba  Crvenog krsta Subotica  je  u  toku  godine  evidentirala  ukupno  13.479   lica  sa  statusom   izbeglog  ili  prognanog  lica ,  odnosno  3.000  privremeno  raseljeno    lice.

Na  adresi  Put  Jovana  Mikića  otvoren  je   Distributivni  cemntar    sa  1.700 m2  korisne  površine  i  kuhinja  sa  kapacitetom  od 6.000  obroka  dnevno.

Programom  narodne  kuhinje  obuhvaćeno  je  u  kontinuitetu  1.277  korisnika. Topli  obrok  se  dostavlja  na  11  distributivnih  mesta.

Crveni krst  Subotice u  toku  bonbardovanja   zemlje  od  strane NATO  snaga     intenzivirano  deluje u  okviru  svog  mandata.  Vrši  masovno  obučavanja   gradjana   i specijalnih  jedinica  MUP-a  iz  oblasti  ukazivanja  prve  pomoći, službe  traženja  i medjunarodnog  humanitarnog prava.

Omladina    koja je  osposobljena  za  ukazivanje  prve  pomoči    aktivno  učestvuje  u  saniranju  nastalih   povreda  nakon   izvršenih  vazdušnih napada.

  1. U programu  narodne  huhinje  u toku  godine  pripremljeno je  milion   obroka  za  3.000  korisnika  dnevno.

            U  kategoriji  domicilnog  stanovništva   evidentirano je  ukupno    7.862   korisnika  humanitarne  pomoći  u  količini  od   1.238.379  kilograma

U  kategoriji  izbeglih  i  prognanih  lica     obuhvaćeno je  ukupno  1.118  korisnika  sa  ukupnom  količinom  pomoći  od   638.660  kilograma.

U  kategoriji  privremeno raseljenih  lica   evidentirano je  ukupno   800  korisnika  sa  ukupnom  količinom  humanitarne pomoći   od    469.256  kilograma.

U  letovalištu Crvenog  krsta Subotica  na  Paliću  boravilo  je ukupno   243  podmlatkara  i omladinaca  tokom  letnjeg  raspusta uz  realizaciju bogatog  programa.

U  maju meseci  objavljen prvi  broj  časopisa  HM  revije. Poseban  kuriozitet   časopisa  je  i  poseban prilog   na  brajevom  pismu  za  slabovide  i  slepa  lica.

 

  1. 2001. Crveni krst  je realizator  programa Letnja  škola  podmlatka  u  Baošičima.

Započeta   adaptacija  i dogradnje  objekza Crvenog krtsa  na  adresi  trg žrtava  fašizma broj 3.

  1. Svi planirani  programi  i  aktovnosti se sprovode bez  obzira  na  skučene  prostorne  mogućnosti  organizacije nastale   adaptacijom    objekta.
  1. Organizovan oporvak školske  dece u  odmaralištu  Crvenog  krsta Crne Gore  u Sutomoru.

           

  1. jula četiri člana  ekipa  prve  pomoći  u  kategoriji  omladine   kao  predstavnici u ekipi   nacionalnog društva  učestvuje na  takmičenju  EFAC  u  Pragu.

Instruktori  spašavanja na void   održali   obuku  spasilaca  u Sutomoru  za  potrebe  Crvenog krsta  Crne Gore.

Promocija  programa    prevencija  polno  prenosivih  infekcija.

Promovisana  jedinstvena  akcija  pod  nazivom  Humana Subota  u okviru  programa   dobrovoljnog davalaštva  krvi na paliću   02.  avgusta, kao i   akcija   Humani  božić   dana    20. decembra.

  1. U toku  nedelje  Crvenog krsta   08.  maja  adaptirani i dogradjeni objekat  Crvenog  krsta   predat na  korišćenje  članovima  organizacije.

Održana  medjunarodna  manifestacija  IFAK –  Subotica od 06. maja do  09.  maja.

U  periodu  od 09. avgusta  do  31.  avgusta   realiziran je  projekat   pod  nazivom  Koridor  10. u  toku  trajanja  letnjih  olimpijskih  igara u  Atini.

  1. septembra oformljen  klub  dobrovoljnih  davalaca krvi.

Realizuje se  zimski  program narodne  kuhinje   a  distribuirano   je ukupno 111.200  toplih  obroka.

Realiziran  program  novčane  pomoći  interno raseljenim licima  u  saradnji  sa   MKCK  i  Rpubličkim  komesarijatom  za  izbeglice za  ukupno  87  porodica.

  1. Posebni rezultati  se  postižu u  saradnji  sa  transfuziološkom  službom  Zdravstvenog  centra  u  Subotici  darivanjem  programa  za  elektronsku   obradu  podataka  davalaca  krvi  na  području  Skupštine opštine  Subotica.

           

U  toku  godine  se  u kontinuitetu  realizuju  programi   namenjeni  deci   iz  romske  raseljeničke  populacije  u cilju  olakšanja  socijalizacije  i uklapanja  u  sredinu.

ELŐSZÓ

A  Vöröskerest  szabadkai szervezetének  jubileuma  alkalmából  ezzel a  szerény   monográfiával  kívánunk   adózni  mindazoknak az  ismert  és  ismeretlen embertársainknak, akik  az  elmúlt   százhúsz  évben  cselekedeteikkel  valóra   váltották  ennek  az  önkéntes,  emberbaráti  nemzetközi szervezetnek  magasztos  céljait.

Múltunkat  háborúk,  természeti  és  egyéb  csapások,  szociális  igazságtalanságok  és  az    általuk okozott  balsorsok,  szenvedések  jellemzik,  amelyek   terhes  örökségként  nehezednek  ránk.

A  kiadvány  csupán  kis  részét   villantja  fel  annak  az  önfeláldozásnak  és  odaadásnak ,  amelyet  a  szabadkai  Vöröskereszten  belül  tevékenykedők  nyújtottak  a  rászorulóknak,  családoknak   és  a csapásokkal  sújtott  területek  lakóinak  hazánk  más  vidékein  és  a határainkon  túl.   Soha  nem  korlátoztuk  és  nem  kötöttük   feltételhez  a  felkínált  segélyt,  amelyet  mindenkor  nyújtunk.  Határokat  nem  ismerve ,  eltekintve  a  faji,  a  nemzeti,  a  vallási   ,  a  politikai  megkülönböztetéstől  és  hovatartozástól,  a  segélynyújtás  célja  és  motívuma  mindig  a  rászoruló  ember  volt  és  maradt.  Ebben  nyilvánul  meg  a  szervezet  nagysága  és  egyetemessége, ami sok más  nemzeti  vagy  nemzetközi  szervezetről  nem  mondható  el.

Az  elmúlt  százhúsz  évben  a Vöröskereszt  tevékenysége  és  szervezeti  felépítése  összhangban  volt  az  adott  társadalmi  helyzettel és  szükségletekkel.  Erről  tanúskodnak  a  kiadványban  közzétett  ,  megsárgult  dokumentumok,  a  tények  és azok  a  visszaemlékezések,  amelyeket  a  szervezet  jeles  tagjaival  folytatott  beszélgetések  során  jegyeztünk  le.

A  megalakítás  utáni  első  évtizedekben  a  Vöröskereszt kis  létszámú önkéntes  szervezet  volt.  A kezdeti  szerény eredmények  azonban  nagy  elismerést érdemelnek,  mert  hiszen  az a  maroknyi  jószándékú  ember  nemes  magot  vetett  el,  amely  busás  terméssel  ajándékozta  meg  a  következő  nemzedékeket.  A  szervezet  tagjai  példamutatóan  szervezték  meg  a  segélynyújtást  és a  gyűjtést,  az  egészségügyi  felvilágosítást  és  ezzel  jelentős  mértékben  hozzájárultak  az emberséges  tudat  kialakításához.  Egy  új,  az  egész bolygóra  kiterjedő  tudat  gyökérverésén  fáradoznak,  amely  behállózza  a  sok  tekintetben  veszélyeztetett földünk  minden  zugát.

Enyhítettünk  a  két  világháború  és  számos  helyi jellegű  háborús  viszály  következményein,  a  gazdasági  és kultúrális  függőségen  ,  az  elmaradottságon,  segítettük  az  évszázadokon  át  rabszolgasorsra  ítélt  és  leigázott  népeket,  az  éhezőket, a  gyakori  természeti   katasztrófák  és  csapások  károsultjait,  küzdöttünk  a  járványok és  a  tömeges  megbetegedések  ellen,  és  jelenleg  is  a  rászorulók  segítségére  sietünk.

A mindennapi  gyakorlatban  a  szervezet  bebizonyította  létjogosultságát. Az  új  társadalmi  viszonyok  közepette  a  Vöröskereszt  addig  nem  tapasztalt  lendületes  fejlődésen  ment  keresztül.

A  jubileum  alkalmából  csak azt  kívánhatjuk  hogy mi  és  az  elkövetkező  generációk   békében  élhessünk  és  dolgozhassunk   most  és  a  jövőben  egyaránt.

Ne  tévesszük  szem  elől ,  hogy  az  ember  mint  társadalmi lény,  olyan  mértékben  lehet  boldog ,  amilyen  mértékben  személyesen  is  hozzájárul  embertársainak jólétéhez  és  boldogságához.

Đeno  Andreković

Monográfia –  1986 – részletek

Stevan Mačković, történész, főlevéltáros

Gábor Lalija, főlevéltáros

BEVEZETÉS HELYETT

 

 

                Húsz évvel ezelőtt, 1986-ban a Szabadkai Vöröskereszt megalakulásának 100 éves évfordulója alkalmával a Subotičke Novine NIO gondozásában megjelent egy kétnyelvű kiadvány A szabadkai Vöröskereszt 1886-1986 címmel.  Ebben a könyvben szerzők csoportja dolgozta fel e nemzetközi emberbaráti szervezet létrejöttét és a későbbiekben kifejtett tevékenységét. A munkában közreműködő szerzők a történelmi tényeket a Levéltárban és a Városi Könyvtárban végzett kutatásaikkal támasztották alá. Ezzel meg is könnyítették a munkánkat, mivel őket követve, hamarabb rábukkantunk a forrásokra és a feldolgozás módjára, de ugyanakkor meg is nehezítették feladatunkat, mivel az adatok többségét már fel is dolgozták.

Az említett, a szabadkai Vöröskereszt megalakulásáról szóló monográfia igen jelentős kiadvány, mivel arról az időről, hangulatról is tanúskodik, melyben keletkezett. Bízunk benne, hogy a most megjelenő, a szabadkai Vöröskereszt múltját feltáró monográfia új adatokkal is tud szolgálni, az eddig feltártakat pedig egy másmilyen, a maihoz közelebbálló nézőpontból tudja megközelíteni.

 pol. 3905. 1886

A SZABADKAI VÖRÖSKERESZT MEGALAKULÁSÁTÓL A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁNI LEGELSŐ  ÉVEKIG

(1882/1886-1946)

„ A dualizmus kora  (1867-1918) Szabadka történetének talán leggazdagabb, legszínesebb, egyben legellentmondásosabb időszaka.„[229] Ebben az időszakban a város gazdasági, politikai és társadalmi fejlődése is lendületet vett. A vasút lefektetése 1869-ben [230],  az olyan pénzügyi és gazdasági intézmények megalakulása mint a Villanytelep, a monumentális városházát körülölelő modern városközpont kiépítése, csak néhány jelentősebb esemény, amely a fejlődést jellemezte. Erre az időszakra tehető számos egyesület és kaszinó megalakulása is.

Szabadka Bács-Bodrog vármegyében szabad királyi városi ranggal rendelkezett, amely titulus bizonyos önrendelkezési jogokat biztosított számára. A törvény rendelkezéseit a városnak is tiszteletben kellett tartania, ennek ellenőrzését és a helyi döntések felülbírálását a központi hatalom képviselői, a főispánok végezték. A város legelső embere és a városi tanács elnöke a polgármester volt. Szabadka közigazgatási területe 1905-ben 170 000 kataszteri holdat tett ki[231]. Ezen a hatalmas területen, ahogy akkoriban emlegették „az ország legnagyobb mezővárosában“ a lakosság megoszlásáról a lakóházak számából következtethetünk. 1900-ban magában a városban 5856, a külterületeken, tehát a környező falvakban és pusztákon 6536 ház állt [232]. Az 1880-as népszámlálás adatai 61 367 lakosról számolnak be, az 1890-es adatok 73 000, az 1900-asok 82 122 lelket említenek, az 1900-ban végzett felmérés 94 610 lakosról tudósít [233]. A polgáriasodás előrehaladtával a művelődési élet is gazdagabbá válik, gyakran az időszerű európai történésekkel is lépést tartva.

***

Magyar szent Korona Országainak Vöröskereszt Egylete megalakítására 1881-ben került sor. Ebben az időben a szervezet élén Károlyi Gyula gróf állt.

Mivel ebben az időszakban a szervezet megalakulását és tagságának bővítését a legmagasabb állami szervek kezdeményezték és támogatták, így természetes, hogy a helyi szervezetek megalakulását és munkáját a helyi önkormányzatok felügyelték. Szabadkán a városi közgyűlés 1882. január 25-én  [234] olyan döntést hoz, hogy Szabadka is  Egyletet alapít, amit 100 forintos befizetéssel támaszt alá, sőt az elkövetkező öt évben 20 fornitos tagsági díj befizetésére kötelezi magát. Ezek voltak tehát az  Egylet megalakulása irányába tett első lépések. Igaz, mint később kiderült, ezt voltaképpen csak a politikai harc egyik eszközeként használták fel a résztvevők, azaz leginkább a kezdeményező, a főispán. Az egylet megalakítása tehát nem járt sikerrel, annak ellenére, hogy Mukits János, az akkori polgármester maga állt annak a külön bizottságnak élén, melynek feladata a Vöröskereszt fiókegyletének létrehozása volt. Egyes, városi tisztségviselőktől származó jelentések – mint amilyen az 1885-ben keltezett, Mamuzsits Lázár aláírásával ellátott dokumentum is – egy 450 tagot számláló, és mint ilyen, igen figyelemreméltó Vöröskereszt Fiókegyletről számolnak be. A későbbi események azonban, akárcsak az akkori hivatalos okiratok, mégis az 1886-os évet tekintik az Vöröskereszt Fiókegylet megalakulása évének.

Ez ismételten a Városi tanács indítványára történik, amely javaslatot terjeszt a közgyűlés elé, a Vöröskereszt Fiókegylet megalakítására. A közgyűlés 1886. március 31-én [235] tartott ülésén a javaslatot egyhangúlag elfogadták. Az egylet elnökévé Jankovich Aurél főispánt választották, a városi tanácsot pedig a tagok toborzásával bízták meg. Szigethy József gazdasági tanácsnokot és Kuluncsich József főjegyzőt kérik fel a Szabadkai Vöröskereszt Fiókegylet tagságának bővítésére.

Néhányan az alapítók névsoráról:

Szabadka városa 200 forinttal

özv. bajsai Vojnits Jakabné 60 forinttal

özv. Pápits Katalin 50 forinttal

Szabadkai Takarékpénztár 40 forinttal

Dr. Millasin Miklósné 20 forinttal

Izraelita hitközség 20 forinttal

Az alapítás utáni első években folyó munkáról azokból a jegyzőkönyvekből tudhatunk meg bővebbet, melyeket a Vöröskeresztegylet választmányi ülésein maga Jankovich Aurél főispán vezetett. A választmányi üléseket havi rendszerességgel tartották. A szabadkai fiókegylet Budapestről is kapott támogatást, ugyanis az Országos Vöröskereszt Egylet Igazgatóságának tagja volt Ivánka Imre szabadkai képviselő is.  Az ő nevéhez fűződik a sebesültek részére létesítendő kórház felépítésére tett kezdeményezés, melyet 1886. október 24-én terjesztett a Vöröskereszt egyleti tagjai elé. Ekkor született meg az a határozat, hogy a vasútállomáson, 210 betegággyal rendelkező kórház létesül.

Jelentős pénzforrásnak bizonyultak a táncestélyekkel egybekötött hangversenyek is, melyek sorában az elsőt 1887 elején tartották meg, a Szabadkai Első Nőegylettel karöltve. Ez alkalommal 400 forinttal gazdagodott az egylet pénztára.

A helyhatósági szervek és a Vöröskereszt szoros együttműködése a következőkben is nyomon követhető. A városi tanács döntést hoz arról, hogy a háború és más veszély esetére felkészíti és ellátja a Vöröskereszt Egyletet, és ennek érdekében 40 betegágyat és megfelelő helyiségeket biztosít számára. A nemes cél megvalósítása azonban csak a tagság létszámának növelésével vált lehetővé. A Belügyminisztérium 1890-ben keltezett körlevele hasonló szándékkal íratott,  ugyanis azt a felszólítást tartalmazza, hogy minden község, minden járás alakítson fiókot, hogy ide minden katonaköteles egyénre legalább 10 tag jelentkezzen. A lakossággal ismertessék a Vöröskereszt céljait, mivel az csak akkor érheti el magasztos célját és a kitűzött feladatokat.[236]

A szabadkai Vöröskereszt fejlődéséről és megerősödéséről az 1893-ban [237]  megjelent Országos Vöröskereszt évi munkájáról szóló jelentésben is találunk bizonyítékokat, ahol többek között a következő adatokkal találkozhatunk:

SZABADKAI FIÓKEGYLET

Az Egylet alapításának éve:                             1886.

Az alapítótagok száma:                                    24

10 forintos tagdíjat fizetők száma:                 98

Rendes tagok száma:                                         390

A tagság összlétszáma:                                      512

A teljes bevétel:                                                   1522,46 forint

Az elkövetkező időszakban, mint ahogy azt Szigehty József egyleti megbízott a budapesti központhoz címzett, 1897-ben [238]  kelt jelentéséből is megtudhatjuk, a helyi egylet tevékenysége felfelé ívelt.

Szigethy József 1897-ben gyógyszertárat nyit a „Vöröskereszthez“ elnevezés alatt, az engedélyért viszonzásul kötelezi magát, hogy a betegszálló állomás sebesültjei számára ingyen gyógyszereket biztosít. A cég ilyen elnevezés alatt egészen a II. világháború végéig működött. Meg kell azonban jegyezni, hogy a Vöröskereszt jelképeinek használata szabályokhoz kötődött, sőt le is volt védve, mint ahogy ez egy később keltezett, a Kereskedelmi Minisztérium 1913-ban kibocsátott körleveléből is látható.[239]

A Vöröskereszt munkájában az 1900-as évek eleje meglehetősen eseménytelen. Ez azonban vihar előtti szélcsend, mivel az elkövetkező évtized, az 1914-es év közeledte bőven nyújt arra lehetőséget, hogy a szervezet aktívan bizonyítsa emberbaráti tevékenységét. Az eddigi legvéresebb fegyveres összetűzésbe, a világháborúba,  Európa, a Monarchia – így a hozzá tartozó Szabadka is belesodródik.

1912-ben az Egylethez Bíró Károly [240], polgármester is csatlakozik, de más jeles, közéleti személyiség is felveszi a tagságot: Vermes Béla aki 1913-ban elnöke is a szervezetnek, Manojlovich Joco [241], Hartmann Teréz [242].

1914 elején országos szinten elrendelik az önkéntes betegápolói intézmények létesítését, illetve az ott szolgálatot teljesítő személyzet képzését [243] Ekkor találkozunk Magyar Györgyné nevével, ki akkoriban  került a szervezet élére.

A háború kitörésekor az összecsapásokban szabadkai illetőségű polgárok is részt vettek, így  természetesen a sebesültek, a hadirokkantak problémája is felmerült, de a hadi cselekmények eredményeként jelentkező szociális következmények (hadiárvák) is jelentkeztek. A sebesültek ellátásában és gyógyításában a szabadkai Vöröskereszt Egylet tevékenyen kiveszi részét, két kórházat, a Betegnyugvó kórházat és a Súlyos betegek állomását működteti.[244]

Ugyanakkor rendszeres gyűjtési akciókat szerveznek, ahol pénzadomyányokat és más segítséget is gyűjtenek. Az adományokat rendszeresen továbbították a harctereken szolgálatot teljesítő katonáknak.

1914-ben 238 nő jelentkezett betegápolónak. Ők –  a Délvidéki Közgazdasági Bank [245] segítségének köszönhetően, akik a Raichle-palotában sebesültkórházat szereltek fel – a sebesültek ápolását és gondozását látták el. Dr. Sánta György [246],  szanatóriuma, egyébként az Egylet székhelye, szintén fogadta a sebesült katonákat. Arról, hogy a szabadkaiak milyen tevékenyen vettek részt a háború alatt a Vöröskereszt munkájában, és milyen emberbatáti érzelmek fűtötték őket, a kiosztott kitüntetések is tanúskodnak. “A háború kezdetén, 1914-ben, a császár bevezette a Vöröskereszt érdemrendének a kiadását, melyet a hazafias és humánus munka elismeréseként ítélnek  oda. Az  érdemrend első két fokozatát maga a császár, a Vöröskereszt patrónusa, a másik három fokozatát pedig a helyettese Szalvator Ferenc főherceg ítéli od. Az elkövetkező években ezekkel az érdemrendekkel számos szabadkait (pl. a villanytelep igazgatóját, Milašin Marija operaénekesnőt, Hartmann Rafael feleségét) tüntették ki” [247]

***

1918 ősze, annak a négyéves háborúnak a vége, mely harcterei és fronvonalai ugyan távol estek városunktól, mégis súlyos veszteségeket okozott emberi, gazdasági téren a mi területeinken is. A Központi hatalmak veresége, az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása, a győztes államok azon törekvése, hogy Európa ezen részét geopolitikailag újraszabják –  olyan új katonai, politikai, jogi körülményeket teremtettek, melyek meghatározták ezen területek további sorsát.

Egyik ilyen befolyásoló körülmény a szerb csapatok 1918. novenber 13-án történő bevonulása Szabadkára, csak néhány órával a magyar kormány és a Szövetségesek között  megkötött Belgrádi Békeegyezmény aláírása előtt, vagy az Antant által, Magyarország felé meghúzott demarkációs vonal meghatározása, amely igen specifikus és összetett ideiglenes államigazgatást eredményezett. Az ez után bekövetkezett események, az újvidéki Nagy Nemzetgyűlés 1918. november 25-én, és ennek határozatai: a magyar államtól való elszakadás és a szerb államhoz, majd pedig ugyanez év december 1-jén az új államhoz – a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz való csatlakozás ugyancsak meghatározták Szabadka további sorsát és fejlődését.  A délvidék ezen területei előbb a „szerb impérium“ [248] fennhatósága alá tartoznak ezentúl, majd pedig az új délszláv államhoz.47. II 175.1921

Szabadkán is egy új történelmi időszak veszi kezdetét, új állam keretei között, új eszmei-politikai és nemzeti mércékkel, amelykehez minden társadalmi tényezőnek alkalmazkodnia kellett. A Monarchiában elfoglalt helyét egy olyen határmenti város státusa váltotta fel, melyben elveszítette eddigi, az anyaország által biztosított hátterét. A háború befejeztével a szociális politika területén a hadirokkantak, a hadiözvegyek és hadiárvák kérdése, a munkanélküliek és nyomorgók problémája, a városi és falusi szegénység helyzete a legégetőbb.

Mint tudjuk, Szabadka nem vett részt közvetlenül a hadi eseményekben. A lakosság összetételében bekövetkező változások a következő időszakra tehetők. Szabadkára olyan szerbek és Crna Gora-i lakosok érkeznek Szerbiából, de más területekről is, akiknek földet ígértek. De jönnek kereskedők és iparosok is, tisztviselők és katonák. Jönnek optánsok a volt Monarchia területeiről, érkeznek zsidók, akik biztosabb megélhetést remélnek ezeken a területeken. Az idetelepültek külön csoportját azok az oroszok képezik, akik a forradalom elől menekülve érkeztek ide. [249]  Ezzel a jelenséggel párhuzamosan, de sokkal kisebb mértékben, jelentkezik az itteni lakosok, elsősorban magyarok és németek kitelepülése is.

A háború utáni első években az országban, így Szabadkán is élelmiszerhiány, tüzelőhiány uralkodott. Az ellátást racionalizálták, a legszegényebbek a város által e célból létesített szervektől kapták meg a minimális lisztadagjukat. Tűzifa és szénhiány is volt. [250] Még a Monarchia idejéből származó törvényrendelet értelmében Szabadka köteles volt a területén élő minden szegényről gondoskodni.[251] A két háború közötti időszakban a város a szegényeket megsegítő akciók egész sorát hajtotta végre, melyek közül a legjelentősebb a népkonyhák megnyitása volt.

1918 után a városi szervek kezdeményezésére a tanács egy Szegényeket megsegítő bizottságot hozott létre, melynek feladata a leginkább rászorulók megsegítése volt. Ez a bizottsag a harmincas években Szociális albizottsággá alakult át, és 1932-ben dr. Matija Evetović állt az élén.[252] 1934-től egy Művelődési-szociális tagozat is dolgozott a városi szervek keretein belül.

1918 végén, de az 1919-20-as években Szabadkán, de a környező területeken sem volt élelem, szén, fa, gáz, pertóleum, benzin,  gyáripari termék (cukor például 1920 márciusától októbeérig alig akadt). Igen megnőtt azoknak a nincsteleneknek száma, akikről a ”Városi aprovizíció” (a szegényeket élelmisszerrel ellátó szerv) gondoskodott. 1919-ben 24 013 ilyen polgárt tartottak nyilván, 1920-ban pedig 18 477-et jegyeztek be.[253]  A hatalmi szervek jogában állt, hogy a rászorulók részére élelmet rekviráljanak. A legszegényebbek nincstelensége volt a legszembetűnőbb. Aleksandar Suvajdžić élelmezési biztos 1920-ból származó jelentéséből arra derül fény, hogy senki sem volt hajlandó beszolgáltatni az élelmet, és hogy jelentős mennyiségű gabona a hátországban vagy külföldön kötött ki. [254] A gabonaárak felszöktek, különösen a huszas évek közepétől, és tartották magukat a harmincas évek elejéig. Szabadka városa a szegényekről való gondoskodás címén 1921-ben 81 820, 1922-ben 202 501, 1923-ban pedig 338 110 dinárt költött.[255]

Az egész társadalomra kiható másik nagy probléma a gazdasági válság, amely területeinken már a huszas évek közepétől érezhető, tetőpontját pedig, akárcsak az egész világban,1929-1933 között éri el. A mezőgazdasági dolgozók helyzetének romlásával párhuzamosan, a munkásosztály helyzete is egyre nehezebb. A szabadkai lakosok vásárlóképessége az  1910-1914 közötti időszakban nagyobb volt, mint a háborút követő tizenöt évben. [256] A helyzet rendeződni látszik a harmincas évek második felétől, de az új háború kezdete 1939-ben ismét megtorpanást eredményez.[257] A háború előtti hangulat szele Szabadkát is megcsapja, érezteti magát a gazdsági, társadalmi élet területén, de nemzeti homogenizácóhoz is vezet.

A két háború közötti időszakban Szabadka 140 611 katasztáris holdon terület el, vagyis 809,166 négyzetkilométert tett ki. Az 1927. évi adatok alapján e területekből a város beltéri része 1992 katasztrális holdon, Palics-fürdő 1812 holdon, a külterületek, a puszták, illetve tanyák 136 807 holdon terjeszkedtek. A beltéri és kültéri területek közötti különbségek hatalmasak voltak. “Szabadka központjának városi jellege van, míg a külterületek falusi jelleggel bírnak”[258] a belterület 12 kerületre-körre oszlott, ezekben 9200 ház állt, megközelítőleg 60 000 lakossal. A külterületeket 24 település alkotta (Bácsszőlős, Békova, Csikéria, Tavankút, Hajdújárás, Kelebia, Ludas, Zobnatica stb.) 8015 házzal és 43 000 lakossal.

Az 1931-es népszámlálás adatai 19 098 lakóházat jegyeztek. [259]

Az 1921-es népszámlálás adatai szerint Szabadkának 101 709 lakosa van, ebből 49 024 férfi és 52 685 nő.

19 040 háztartást tartanak nyilván, 2060 iparos működik és 8 519 munkás van. [260]

Az 1931-es adatok 24 466 háztartásról, 100 058 lakosról tanúskodnak, ezek közül 48 703 férfi, 51 355 nő.[261]. Mindezen lakosoknak megközelítően a fele – 50 767 Szabadkán, a másik fele pedig a környező településeken, tanyákon, pusztákon él.[262] 1945-ben 19 821 háztartást vettek nyilvántartásba.[263]

Szabadka lakosságának fele a belterületeken él, magán viselve a városi polgárság jellegzetességeit. A lakosság másik fele a külterületeken és tanyákon lakik, a falusi lakosságra jellemző életmódot folytatva. A belterület lakosságának aránylag magas száma lehetővé tette volna a gazdasági és más, civilizációs vívmányok fejlődését és megerősödését, ami azonban bizonyos nehezítő körülmények (elsősorban geostratégiai és politikai okok) miatt nem következett be[264].

A városi kommunális infrastruktúra fejletlenségélről tanúskodik az is, hogy a városban  két háború között nem épült ki vízvezeték, a vízellátás nyilvános- és magánkutakból történt. A szennyvízelvezetőcsatornáknak csak rövid szakaszai voltak kiépítve, ezek is főleg nyitottak voltak. Az utak többségét nem fedte macskakő vagy aszfalt, vagyis főleg ún. nyári utak voltak, és mint ilyenek, télen használhatatlanok a sár miatt. A közvilágítás csak a városközpont kisebb részén működött. Éppen ezért, csak a monumentális Városháza körülötti terület keltett városi benyomást. Itt voltak a közintézmények, a tehetős polgárok lakóházai, palotái, különféle boltok és kereskedések, itt volt a villamos, a kikövezett úttestek és járdák. A környező utcák és a külterületek már falura hasonlítottak, a többségükben vályogházas utcákkal és a közvilágítás teljes hiányával.

Ezek a ténynek következtében kapott szárnyra a „Szabadka, a legnagyobb európai falu“ kifejezés.[265].

Szabadka, kiterjedését tekintve valóban nagy volt, ezen a területen – egyes városok mintáját követve – háromszor több lakos is élhetett volna. Bár  a külterületek valóban falura hasonlítottak, és a lakosság többsége is földműveléssel foglalkozott, Szabadka semmiféleképpen sem volt falu. Inkább azt lehet elmondani róla, hogy minden előfeltétele megvolt várossá való átalakulásához – anyagi bázisa, gazdasága, kereskedelme, bankügyletei, közlekedési infrastruktúrája, művelődési és oktatási feltételei, színháza, iskolái stb. – de mindezek mellett megtartotta a síksági települések örökségét. Létezett a városközpont és a polgárság egy vékony rétege, ezek köré csoportosult a többi nagyszámú lakosság.60. XX 29098 Hangya

A lakosság egészségügyi-szociális állapotára a következő adatok nyújtanak betekintést. A városi tiszti főorvos 1923 novemberében készült jelentéséből kiderül, hogy 179 gyerek született, 2 anyánál halvaszülés történt. Életének első évében 31 csecsemő, első életéve és 7 éves kora között 21 kisgyermek hunyt el, a hét évestől idősebbek közül pedig 87 halt meg. Ez összesen 139 kisgyerek, ami annyit jelent, hogy a szaporulat 40 fő.[266] A Subotički glasnik hírlap 1926. február 11-én megjelent 10. számában a második oldalon  A városunkban uralkodó egészségügyi körülmények és a lakosság alakulása cím alatt megjelent cikkében a városi főorvos 1925-re vonatkozó évi jelentését közli. Ebből megtudhatjuk, hogy a fertőző betegségek közül legtöbben „trahomától“ betegedtek meg – 549-en, tífuszban 71 ember betegedett meg és 11-en haltak meg, torokgyíkban 60 beteg közül kilencen haltak meg, „tiftériában“ viszont 36 beteg közül nyolcan hunytak el. “Hatalmas kár, hogy a tuberkulózisban szenvedő betegekről nem vezetnek nyilvántartást, mivel köztudott, hogy polgáraink a trahoma mellett, ettől a betegségtől szenvednek leginkább.“ Más adatok viszont arra utalnak, hogy valóban tizedelt az említett betegség, ugyanis 1000 emberre 30 tuberkulózisos haláleset jutott. A lakosság száma a következőképpen alakult: összesen 2914 gyermek született (1465 fiú és 1449 leány), az elhunytak száma pedig 2148[267],  ami 766 fős szaporulatot jelent. A Munkáskamara titkárságának adatai szerint a csecsemők mortalitása Vajdaságban 1000 lakosra számítva 26,7 százalékos volt, míg mondjuk Hollandiában ez az arány mindössze 5,1 százalék. .[268] A szabadkai Anyakönyvi hivatal 1927-re vonatkozó jelentése 2225 születésről, 1871 halálesetről számol be, házasságot 782-en kötöttek. Más, még ezen kívül a városban vezetett  anyakönyvi nyilvántartás adataival kibővítve ebben az évben 3169 születést, 2356 halálesetet és  970 házasságkötést jegyeztek be.[269]

A harmincas évek második felében uralkodó nehéz szociális helyzetről az az adat is tanúskodik, miszerint 1935. december 8-a és 1936. március 15-e között a városi népkonyhán összesen 30 494 adagot osztottak a „munkanélküli városi szegények, szegény gyerekek és tehetetlen idősek között“ [270] naponta 180-190 család étkezett itt. [271] Lisztet is osztottak számukra, a munkaképeseket bevonták a közmunkákba. Így 1332 személyt vontak be, ezek fizetése 17 és 20 dinár között alakult.[272]  A városi szervek adatai 2147 munkanélküli személyt tartanak nyilván, ezekből legtöbb a földműves – 1845, a szakmunkás 197. Könnyebb fizikai munkára alkalmas személy 100 akadt, zenészekből 10 volt. „Mindezek a munkanélküli személyek szabadkai lakosok. Ha a munkanélküliek számához hozzáadjuk a gyerekek számát, ami családonként átlagosan három gyereket jelent, akkor az ellátás nélküliek száma mintegy 6500 főt jelent, ami 100 000 lakost tekintve mindössze 6,5 százalék.“ [273]

A két világháború közötti időszakban Szabadkán a Vöröskereszten kívül más jótékonysági és emberbaráti szervezetek és egyesületek is működtek. Munkájukról a városi szervek 1936-ban a következőképpen nyilatkoznak:“ Városunkban igen sikeresen és eredményesen működnek a magánjótékonysági és emberbaráti társaságok. Ezek közül meg kell említenünk a Bunyevác Nők Jótékonysági Szövetkezetét, a Szerb Nők Jótékonysági Szövetkezetét, az Izraelita Társaságot, a Ferencrendiek konyháját, a Római-katolikus megyék konyháját. Mindezek a szervezetek naponta osztanak élelmet a szegényeknek, így segítenek a városunk által kezdeményezett akcióban, melynek célja a munkanélküliség leküzdése és a szegények ellátása. A város felhívását követve, közösségünkben fejtik ki nemes és emberbaráti tevékenységüket.“ [274]

Az egyik legrégebben  alakult, még 1872-ben létrehozott jótékonysági szervezet Szabadkán a Szeretet – Szabadkai Jótékonysági Nőszövetkezet volt. Ez a szervezet 1933-ban az V. köri iskolák (Mlaka és Jasibara) tanulóinak reggeliztetésében nyújtott segítséget. Más jótékonysági szervezetek is működtek: Első Szabadkai Izraelita Népkonyha [275], illetve Szabadkai Zsidó Nőszövetkezet és Népkonyha ( ez utóbbi 1933 folyamán 90 személynek nyújtott anyagi támogatást 30 és 100 dinár közötti értékben, ruhát és lábbelit osztott, étkeztette a Zsidó Pártfogó Társaság által támogatott gyerekeket). A Bunyevác Nők Jótékonysági Szövetkezete, a Katolikus Leánytársaság, a Szent Vince Társaság, az Evangelikus Nőszövetség, a Szerb Nők Jótékonysági Szövetkezete mind hasonló tevékenységet fejtett ki. Ezek a szervezetek szűkebb, vallási vagy nemzeti alapokon szerveződtek, nem tudták azonban a városban uralkodó nehéz szociális helyzetet orvosolni, így városi szerveknek is hatékonyabb lépéseket kellett tennie. Ennek érdekében 1929-ben az akkori polgármester Selimir Ostojić generális segítségével megalakult a Dobro delo – Jótett, a Nincstelenek és Szerencsétlenek Megségítésére Létesült Társaság, melynek célja hogy a segítségnyújtás minél átfogóbbá és a várostól is támogatottá váljon. [276]Masoni

A társaság igazgatóbizottságát a következők alkották: maga Ostojić polgármester mint elnök, rajta kívül három alelnök, 20 bizottsági tag, 5 helyettes és 2 ellenőr. A bizottság tagjai neves közéleti személyiségek voltak, a politikai, gazdasági (például Jakobcsics Conen Vilmos gyáriparos), művelődési élet (Josip Šokčić író és újságíró) területeiről. A városi tanács olyan határozatot hozott, miszerint a városi költségvetésből a Társaság pénztárába 1930. január 1-től kezdve 50 000 dinárt folyósít. A Társaságnak kezdetben a Városházán volt irodája, egy tisztségviselő intézte az ügyleteiket. Később épületet utaltak ki számukra a Vasút utca 9. alatt, hogy ott népkonyhát is szervezhessenek, és helyben főzhessenek is a szegények számára. A városi tanács 1932-ben hozott határozata ugyanakkor azt is elrendelte, hogy „a városi népkonyha megszervezéséhez is hozzá kell látni“ [277], és  ennek érdekében a költségvetésből 172 800 dinárt hagyott jóvá a leginkább rászorulók étkeztetésének biztosításához.

A Jótett Társaság szabályzta a következőket tartalmazza: „ …a Társaság célja, hogy tagságának, és más, a városban működő szervezetek összefogásával, Szabadka városának vezetőségétől támogatva, a Szabadka területén élő nincsteleneket és szegényeket segítse…“A kitűzött célokat ingyenes étkeztetéssel, ruhanemű és lábbeli osztásával és szállásbiztosítással óhajtották elérni. 1933-ban 450 személy kapott meleg ételt, összesen 79 497 darab 500 grammnyi kenyeret és 86 763 adag melegételt osztottak ki.[278] A Társaságnak 1940-ben 150 gondozottja volt, többnyire magatehetetlenek és idősek, és a  „szabadkai szegényekre váró téli ínség enyhítése érdekében“ még „50 fiatalabb, 3-7 gyerekes munkanélküli család“[279] étkeztetését is fedezte. Így naponta összesen 200 adag melegételt osztottak ki.

A város egy, a szegények és szociálisan veszélyezetett személyek elhelyezésére szolgáló intézménnyel is rendelkezett, ez volt a Szegényház. [280] “Ebbe az otthonba olyan szabadkai lakosokat fogadnak be, akik nincstelenek, idősek, minden munkára képtelenek és alkalmatlanok“. [281] 1938 júniusában a városi rendőrség a koldulást visszaszorítani igyekvő akciói egyikének alkalmával 64 személyt vett őrizetbe, akiket három napi fegyháfogságra ítéltek, majd „a Szegényházba utalták őket megőrzésre“. [282]  A Szegényház a Belgrádi út 117. alatt működött. 1940-ben az épületben a Polgárvédelmi Intézet kezdett tevékenykedni.[283]

***

Már megérkezésük első napjaitól a Szabadkára érkezett oroszok egy aránylag homogén, zárt közösséget képeztek.[284]. 1921-ben magalakították a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság Orosz Vöröskereszt Egyesületét, melynek Szabadkán és Palicson is volt fiókegyesülete. A szabadkai fióknak a szabadkai Szerb Egyházközösség olvasótermében volt irodája, de helyiséggel – varrodával is rendelkezett a Jogi Egyetemen. Az egyesület elnöki tisztjét a Jogi kar tanára, Grigorije Demčenko látta el. [285] Olyan jótékonysági rendezvényeket és hangversenyeket szerveztek, melyek bevételéből azután a szegény és beteg orosz emigránsokat tamogatták. 1921-ben saját orvosi rendelőt is létesítenek, ahol saját orvosuk rendel.47.1932.1941 Stella

Fennmaradt az Orosz Vöröskereszt Egyesület egy olyan kérvénye 1922-ből, ahol arra kérik a városi hatóságokat, biztosítsanak számukra működésükhez megfelelő helyiséget, mivel a meglévőből ki kell költözniük. A kérvényt a városi hatóság nem hagyta jóvá. [286]

„Az Orosz Vöröskereszt Egyesület emberbaráti tevékenységét a szegény, tehetetlen és beteg orosz emigránsok megsegítésével fejti ki, nagy nehézségek árán tud eszközöket biztosítani a jótékonysági adományok begyűjtésére, amelyeket teadélutánok, táncmulatságok alkalmával, vagy tagdíjak befizetésével és hasonló módon tud csak biztosítani.“[287]

Az Egyesület 1932. április 2-án hangversenyt szeretett volna rendezni a Városi Színház kistermében, mely hangverseny bevételét a tehetetlen és beteg orosz menekültek megsegítésére szánták.[288] A városi hatóságtól 500 dináros pénzsegélyt kértek – és kaptak, a hangverseny azonban mégis elmaradt – „a nehéz anyagi és erkölcsi körülményeket figyelembe véve, lehetetlen volt jelentősebb anyagi sikerre számítani.“ [289] A nehéz működési feltételek ellenére az Orosz Vöröskereszt Egyesület egészen 1945-ig folytatja tevékenységét.

***

Az eddig felsoroltak  olyan helyi jellegzetességekről  és feltételekről tanúskodnak, melyekhez a szabadkai Vöröskereszt Egyletnek is igazodnia kellett. Ugyanakkor az állami közigazgatás felépítése meghatározta a Vöröskereszt működési módját, mivel egyletei is ugyanarra a mintára épültek fel. Kezdetben kerületi, körzeti és helyi egyleteket alakítottak, majd 1929 után bánsági, járási és községi szervezeteket.

A Vöröskereszt első, a mai Vajdaság területén érvényes, az újraszervezés irányába tett első lépései 1918. december 1-jén történtek, amikor is Újvidéken megalakították a Szerb Vöröskereszt Bánáti, Bácskai és Baranyai Társaságát. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság Vöröskereszt Szervezete csak 1921-ben alakult meg. Meg kell említeni, hogy a Szerb Vörökereszt már 1976. február 6-án megalakult, és közvetlenül az I. világháború után, 1919-ben csatlakozott a Vöröskereszt Társaság Szövetségébe. Megalakulásának emlékéül ezért február 6-át a Vöröskereszt napjaként tartották számon. Mint minden más országban, a Szerb Királyságban, majd a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban, 1929-től pedig Jugoszláviában is, a Vöröskereszt védnöke a királyi pár volt.

A szabadkai szervezet irodái 1922-től a Jogi Egyetem[290] helyiségeiben találhatók, a Vilson utca 53. alatt.

A tevékenységek legtöbbjét központi tervezés alapján hajtották végre. Az ilyen akciók sorába tartozott a Vöröskereszt Nyári Napja (június 8-a[291]és 12-e közötti vasárnap) és a Vöröskereszt Téli Napja (január 29-e és február 12-e között), melyeket a mozgalom eszméinek népszerűsítése és a tömegesítés céjából tartottak. Az eszmék pedig:

„az alapeszme a háborúban megsebesültek és megbetegedettek segítése és a háborús szenvedések enyhítése mellett“ [292] a békeidőkben „az elemi csapásokban, és más, a népet sújtó szerencsétlenségekben szenvedő károrosultak“, de „a magatehetetlenek, gyengék megsegítése is.“

1926-ban sor került a Vöröskereszt Társaság  fennálásának ötvenéves fennállásának megünneplésére Szabadkán is, ami szintén arról tanúskodik,hogy a mozgalom gyökeret vert és az eszéje táptalajra talált városunkban is.

1928-ban 20 rendes tagot és 1200 besegítőt tartanak nyilván. A palicsi szanatórium építésére tett javaslat is ebben az évben kerül napirendre. Az akció annak ellenére huzamosabb ideig zajlott, hogy nem talált kellő megértésre a város vezetőségénél. A hátországban éhínség uralkodott, így segélyt küldtek Bosznia és Hercegovina, Dalmácia, Lika és Crna Gora területeire is. A Levéltárban a Široki Brijeg-i Vöröskereszt olyan átiratára bukkantuk, melyben azok segítséget kérnek.[293] A városi tanács e célra 10 000 dinárt hagyott jóvá. A pénzeszközöket egyébként a szórakoztatóestek, táncestélyek, hangversenyek bevételéből biztosították. 1928. április 16-án került sor a szabadkai Vöröskereszt ünnepi estjére [294] a Városi Színházban, melynek bevételét „az éhező hercegovinaiaknak“ juttatták.[295].

A diktatúra bevezetése után, 1929-ben, az átigazolások és újrajegyzések időszakában a szabadkai Vöröskereszt Társaság is eleget tett kötelességének, amit a bácskai főispán 1929. március 11-én keltezett, 2722 számú végzésével igazol.[296]

1930-ban a központi szervezet szerepét állami szinten a Jugoszláv Királyság Vöröskereszt Főbizottsága töltötte be. A Vöröskereszt Társaság erejét és jólszervezettségét bizonyítja, hogy 1932-ben az egyész ország szintjén 1195 egylete volt, mintegy 150 000 taggal.

1922-ben állami szinten létrehozták a Vöröskereszt Társaság Ifjúsági Szervezetét, mint a Vöröskereszt Társaság külön ágazatát.[297]

Külön költségvetéssel, adminisztrációval és pecséttel rendelkeztek. Feladatuk a háborúban és békében egyaránt tevékenykedő Vöröskereszt nemes eszméinek hirdetése, a testi és szellemi egészség fontosságának elmélyítése, emberbaráti akciókban való aktív részvétel, a polgári jogok és kötelezettségek tudatosítása, a hazafiasság és barátság eszméjének elmélyítése, a munkára való nevelés, szegényeknek, betegeknek és sebesülteknek  szánt segélyadományok gyűjtése volt.

A Vöröskereszt Társaság Ifjúsági Szervezete Szabadkán is megalakult. Működését minden iskolában előlátták. Többek között megalakult az Állami Férfi Reálgimnáziumban is, az 1923/24-es tanévben. Minden tanuló köteles volt belépni az Ifjúsági Szervezetbe. A munkát minden tagozaton közgyűlések megtartásával végezték. 1934-ben Pavle Tišma tanár ellenőrizte az Ifjúsági Szervezet munkáját, utasításokat adott az egészségügyi munkával és a leginkább rászoruló tanulók megsegítésével kapcsolatban. Ezeknek  a tanulóknak az étkeztetését fizették, ruhát és lábbelit osztottak számukra, karácsonyi ajándékokkal lepték meg őket.

A Jugoszláv Királyság Vöröskeresztjének munkáját szabályozó törvény 1933-ban lépett életbe. Mint eddig is mindig, az állami közigazgatási politika határozataihoz igazodott, így most tevékenységét 9 bánsági bizottság kereteiben folytathatta. [298] Az új törvény előlátta, hogy a helyi önkormányzatoknak kötelessége meghatározott pénzeszközöket biztosítani a Vöröskereszt számára, ezért a Vöröskereszt járási bizottságának elnöke, dr. Miodrag Aćimović [299] a járási hatósági szervekhez olyan kérvénnyel járult,hogy ez utóbbi tegyen lépéseket annak érdekében, hogy az 1938-ra érvényes községi költségvetésben szerepeljen a Vöröskereszt számára átutalandó pénzösszeg is.[300]

A Vöröskereszt Ifjúsági Szervezetének Főbizottsága már 1929 óta szisztemtikusan dolgozott „az iskolakonyhák megnyitásán, különösen a falusi és hátországi iskolák keretein belül“. Az akció sikerességét az 1929 novemberéből származó adatok bizonyítják, melyek 517 olyan iskolakonyháról számolnak be, melyekben több mint 23 000 gyerek étkezett, ugyanez év decemberében pedig a 604 konyhán 25 000 tanuló kapott ételt.[301]

Szabadkán is igyekeztek ezt az elképzelést valóra váltani. A tanárok kezdeményezésére először a II., III., IV. és V. köri iskolákban nyíltak iskolakonyhák. 1931-ben a II. köri Pop Pajo Kujundžić Általános Iskola igazgatója kérvénnyel fordul a városi tanácshoz, melyben azt kéri, segítsék iskoláját a konyha megnyitásában, de egyben fel is térképezi az iskolában uralkodó nehéz szociális helyzetet. „ A II. köri általános iskola, bár  a külváros ezen részének oktatási központja, már évek óta azzal küzd, hogy a gyerekek nem járnak rendszeresen iskolába. Már minden törvényadta lehetőséget kihasználva, a tanárok arra a következtetésre jutottak, hogy a kimaradás oka a tanulók szüleinek kétségbeejtő anyagi helyzete, mivel évről-évre kevesebb munkát és fizetést kapnak. Ezek a szülők rendszertelenül küldik gyermekeiket iskolába, mivel gyakran nincs mivel megetetniük őket, és fel sem tudják őket öltöztetni.“ A II. köri iskolában az iskolakonyha 1931 februárjában kezdett dolgozni, azzal, hogy „a legszegényebb gyerekeket látja el ennivalóval, akik közül 45 kap rendes ételt minden nap.“[302]

                Egyéb tevékenysége mellett, a Vöröskereszt Ifjúsági Szervezete az Anyák-napi ünnepségeket is megszervezte.[303]

A rendezvény célja, az volt, hogy „a határtlan és magasztos anyai szeretet előtt“ tisztelegjenek és azt meghálálják. Minden iskolában megrendezték az ünnepségeket, melyekre a tanulók fogalmazásokkal készültek, előadásokat és hangversenyeket tartottak. A mozik és színházak műsorán „az anyákról és az anyai szeretetről szóló filmeket vetítettek illetve játszottak. Olyan pénzalap, a „Gyeremeki Hála Alap“ létrehozását is tervbe vették, mely az egyedülálló vagy sokgyermekes anyákat segítette volna.

Figyelemreméltó a Vöröskereszt Ifjúsági Szervezetének 1928-ban megindított akciója, amikor csokoládé és cukorkaautomatákat állítottak volna fel, abból a célból, hogy ezen élvezeti cikkek egyébként egészségtelen körülmények között zajló árusítását megakadályozzák, s hogy a befolyt bevételt a hátországi iskolakonyhák segélyezésére juttassák el.[304] Az Ifjúsági Szervezet alnöke, Leposava Petković ez ügyben még a polgármester segítségét is kéri, de ennek ellenére az elképzelést nem sikerült valóra váltaniuk, mivel – mint ahogy ez az indoklásban áll: „az engedélyek kiadásával a város már megszegné az előzőleg kiadott engedélyekkel rendelkező vállalkozókkal kötött szerződést, így azok kártérítési pert indíthatnának a város ellen“.

A gimnáziumigazgatók, polgári és általános isklolák igazgatóinak 1933. szeptember 25-i gyűlésén megválasztották a Szabadkai Vöröskereszt Ifjúsági  Szervezetének igazgatóbizottsági tagjait az 1933/34-es iskolaévre. Ennek értelmébn az elnöki tisztet a Férfi Reálgimnázium igazgatója – Velimir Stefanović törtötte be, alelnök Đorđe Đorđević, a Polgári Fiúiskola igazgatója lett, az elsőtitkári teendőket Josip Desničar, az V. köri iskola igazgatója látta el, másodtitkár pedig Margita Ivandekić tanítónő lett. Pénztárossá Dragutin Začko a Polgári Fiúiskola tanárát választották, helyettese Marija Đenero tanítónő. A Vöröskereszt helyi bizottságának képviselői dr. Ljudevit Refi felesége és dr. Zoran Savić orvos felesége, az iskolaorvosok közül dr. Ivan Jonjić és dr. Vidosava Kutlešić. A városi tanácsot is felkérték, küldjön képviselőt ebbe a testületbe. A kérésnek eleget téve, a város dr. Matija Evetovićot delegálta.

A szervezet terjeszkedésének a Vörökereszt Társaság kisboszniai helyi bizottságának létezése is bizonyítéka. A helyi megbízott Rade Bulatović tanító volt [305]. A kisboszniai mellett működtek bizottságok Bajmokon, Békován, Csantavéren, Horgoson és Nagyfényen is.

A szabadkai Vöröskereszt helyi bizottsága 1933-ban 4500 dinár készpénzt osztott ki, a szegénysorsú tanulók ruházatára és lábbelijére 6200 dinárt adott, a helyi szegények gyógyszereire 2000 dinárt költött, a Drávai- és Szávai bánság árvízkárosultjainak pedig 1000 dinárt juttatott, ami összesen 13 700 dinárt jelent.[306]

Rendszeresen előfordult, hogy a Vöröskereszt közvetlenül a városi tanácshoz fordult kisebb, egyszeri pénzsegélyért [307] vagy más, természetbeli segélyért. Így történt ez 1933 júniusában, amikor a városi tanács arról dönt, hogy a Vörökereszt helyi bizottságának a városi birtokról 10 liter bort utal át. [308] Ugyanez történik, mikor 1933. október 26-án dr. Aćimović elnök azt kéri, hogy a városi tanács saját birtokáról 2 malaccal és némi borral járuljon hozzá ahhoz a tombolához, melyeken a kért dolgokat pénzzé tehetnék. A kérvényben a következők állnak: „A szabadkai Vöröskereszt Társaság ez év október 21-ei gyűlésén olyan határozat született, hogy december 10-én délután 5 és fél órakor a Srpski Kralj szállóban teával egybekötött hangverseny kezdődik, melyet tombola és táncmulatság követ a célból, hogy e bizottság pénzösszegeinek növelésével meg tudjon felelni céljainak. A bevétel legnagyobb részét a helyi szegények megsegítésére fordítanánk. A hangversenyből befolyó pénzeszközökből tudja társaságunk a kitűzött célokat megvalósítani, úgymint azon rászoruló szabadkai családok megsegítése, akik betegségük, munkanélküliségük miatt, vagy egyéb szerencsétlen esemény folytán olyan helyzetbe kerülenk, hogy a sürgős segély számukra nélkülözhetetlen.“ [309]

Hasonló kérvény érkezik ugyanez év december 7-én Olga P. Ognjanov alelnök aláírásával, aki ugyanezen táncmulatság alkalmával még 50 liter bort kér. A megőrzött okiratok alapján arra lehet következtetni, hogy a kéréseknek eleget tettek, vagyis a Vöröskereszt Társaság 500 dinárt és 100 liter bort kapott.

1934-ben a  Jugoszláv Királyság Vöröskeresztje Arany Érdemrenddel tüntették ki Olga Ognjanovot [310], Ezüst Emlékérmet Gligorije Jovanović kapott [311], Beba

Belimarković [312], Etuška Stipić, Vera Milekić, Gábor Béla [313], Radomir Vujić[314].

A palicsi gyermeknyaraló felépítésének ötlete  1936-ban merül fel újra, ekkor a városi tanácshoz fordulnak segítségért[315].plakat

Megtudhatjuk, hogy az építkezés megkezdésére biztosítottak már mintegy 100 000 dinárt, de ez semmiképpen sem elegendő a munkálatok teljes befejezésére. A várostól ingyenes telek biztosítását várták volna el. Különböző okok miatt, mint a rendezési terv hiánya, magánterületek felvásárlásának lehetetlensége – a hatóság nem tett eleget a Vöröskereszt kérelmének. Az egyik változat értelmében a Vöröskereszt számára a városi birtokon jelöltek volna ki egy bizonyos parcellát, amit a Vöröskereszt igazgatóbizottsága 1937. december 20-i gyűlésén el is fogadott. Mégis, az 160 négyszögöl ( 1 kataszteri hold) nagyságú telek  a város által támasztott, átruházási feltételei olyan szigorúak voltak, amelyeknek nehezen lehetett volna eleget tenni:“hogy a nyaraló egy éven belül épüljön fel, emeletes legyen, a földszinten szabad területtel – erkélyekkel…“ [316]  A Vöröskereszt nem tudott beleegyezni az ilyen rövid megvalósulási tervbe, megpróbálta az említett telket más célra – játszótér és kert kailakítására megkapni. A válasz lehangolóan elutasító: „Mint az a fenti átiratból látható, a szabadkai Vöröskereszt járási bizottságának nem áll szándékában a kért telket gyermeküdülő felépítésére kihasználni, hanem játszóteret és kertet szándékozik ott kialakítani. Ez okból, a Vöröskereszt újbóli kérelmét ad acta helyezzük.“ [317]

1937-ben az illetékes újvidéki székhelyű bánsági bizottságtól olyan körlevelek érkeztek, melyben a helyi hatóságokat arra szólítják fel, hogy szorosabban működjenek együtt a Vöröskereszt Ifjúsági Szervezetével az iskolaudvarokban ültetendő  gyümölcsfa-mintagazdaságok telepítésében és gondozásában.[318]

1938 folyamán 166 rendes tagja [319], volt a szervezetenek, a következő évben pedig eggyel több. Tagságdíj címén 4008 dinár gyűlt össze a pénztárban.

A Vöröskereszt járási bizottságához más, szabadkai székhelyű emberbarári és jótékonysági szervezetek is segélykéréssel fordultak. Így például a Bunyevác Nők Jótékonysági Szövetkezete is, mely 1939. január 14-én tartott ünnepségére 50 dinárt kért – és kapott.[320]  Az Orosz Telepesek igazgatóbizottsága[321] is a tüzelő biztosítása érdekében fordult a járási szervekhez – ők 200 dinárt kaptak. Szintén ennyi pénzt kapott a Szerb Nővérek Köre az általuk működtetett leányintézet „egészségügyi feltételeinek biztosítása“ címén.[322] A Jótett 1940 elején 1000 dináros pénzsegélyt kapott.

A szabadkai helyi bizottság a járásai bizottságától 75 tankönyvet rendelt a szamaritánus és betegápolói tanfolyam tanulói számára. 150 dinárért az Egészségügyi lexikont is megvették. 1939. március 26-án Marija Brašovan képviselte városunkat Petrovgradban (Nagybecskereken) a Vöröskereszt VI. Bánsági Tanácskozásán.

Az 1939. március 5-én, a Jugoszláv Népotthonban tartott Vöröskereszt teadélután költségvetése kimutatta, hogy a rendezvény bevétele 10 762 dinár volt. 460 darab 10 dináros belépőt adtak el, a többi bevétel jótékonysági adományokból [323], tombolajegyekből, az eladott szendvicsek árából származott. A kiadások 3847 dinárt tettek ki, ebből a legnagyobb tétel – 750 dinár – a terem bérlete volt. 1939 márciusában a cseszlovák menekültek számára biztosítottak élelmet (szalonnát, halkonzerveket, sajtot, narancsot és citromot [324]).

Egy máig megőrzött, 1939. január 6-án keltezett bizonylat pedig a lengyel menekültek számára adományozott 1600 dinárról szól.

Havonta nyújtottak anyagi támogatást meghatározott számú leginkább rászorulónak. Januárban 51 személy kapott sürgős pénzsegélyt összesen 500 dinár értékben, márciusban ugyanennyit 43-an osztottak, júniusban pedig 47-en.

A helyi bizottságban aktívan tevékenykedők közül néhányan: Olga Ognjanov, az első alelnök, dr Vladeta Savić orvos, a második alelnök, Vakanjac Žarko [325] a szervezet titkára, Radomir Vujić pedig a pénztárosi teendőket látta el,  Petar Flohjar mint segédszemélyzet dolgozott.[326]

  1. június 18-án Palicson egy olyan szabadtéri mulatságot szerveztek, melynek összbevétele 10 278 dinár volt, ebből a tombolán 3 403, a főbejáranál eladott belépőjegyek árából 1872 dinár gyűlt össze.[327] A kiadások 2672 dinárt tettek ki.

Az ugyanezen év szeptember 17-től kezdődő Vöröskereszt hét alatt az adományoknak köszönhetően 3778 dinárral gyarapodott a szervezet pénztára.

A „szamaritánus tanfolyamot“ hirdetve 1939 szeptemberében 100 hirdetőplakátot nyomtattak, majd december folyamán ugyanennyit, de más tartalommal – ekkor „arról értesítették a lakosságot, mi a teendő mozgósítás vagy háború esetén.“

Ez év októberében betegáplói tanfolyamok indítására készülnek. A Vöröskereszt minden ez időben végzett tevékenysége arra enged utalni, hogy az Európában már nagyban zajló háború szele ezeken a területeken is lengedez. Ez mellett azonban az olyan „hétköznapi“ feladatoknak is eleget kellett tenni, mint amilyenek a szegénysorsú és szociálisan veszélyeztetett polgárok megsegítése. Így például 1939 novemberében a Vöröskereszt helyi bizottságához fordul Rigó Géza sokgyermekes szegénysorsú szabadkai lakos, egy pár cipőt kérve. A család számára a Bata cégtől 15 dinár értékben két pár cipőt vásárolnak.

Hartmann Teréz, városunk kiemelkedő polgára, aki hosszú éveken át pártolója és segítője volt a Vöröskeresztnek, most, a háborút közvetlenül megelőző időkben is aktívan részt vett adományaival és jótékonysági akcióival annak munkájában.

Az ilyen akciók pedig meghatározott menetrend szerint zajlottak, ezek közül az 1939. december 10-i 11 498 dinár bevételt hozott.

A szabadkai Vöröskereszt már 1938 óta igyekezett egy sebesültek és betegek szállítását biztosító járművet beszerezni. Ez a terv azonban csak 1939 végén valósult meg, amikor a helyhatósági szervek és a belgrádi Vöröskereszt elnöksége megegyeztek abban, hogy Belgrád Szabadkára egy ilyen jellegű autót küld ajándékba. 1940 január 1-jén létrejött az Autóállomás, mégérkezett a „Renault“ típusú, sebesültek és betegek szállítására alkalmas mentőautó. A jármű két speciális hordággyal és a kísérők számára elegendő hellyel rendelkezett. A Tűzoltóotthon udvarán, a Vilson utca 55. alatt garázsolták. A város területén 25 dinár volt a viteldíj, a városon kívül pedig 20 dinár volt az indulás, és 3 dinárt számoltak kilométerenként.

1940 januárjától Olga hercegnő indítványára hozzáfogtak a téli segély [328] begyűjtéshez. Az akcióba a város, a helyi jótékonysági szervezetek, és a Vöröskereszt is bekapcsolódott. Ez utóbbi a város, illetve az akciót irányító szervezőbizottság  pénztárába a városi népkonyhák működtetéséhez szükséges pénzt fizette be.

A Stella polaris szabadkőműves-páholy 1940 elején a Vöröskereszt számára, egy népkonyha megnyitása céljából  átengedte a Šenoa utca 11. alatti  épületét.[329] „A Vöröskereszt utolsó, háború előtti évi közgyűlűsét 1941. február 23-án kellett volna megtartani a Jogi Egyetemen, dr. Miodrag Aćimović elnöklete alatt, de nincs róla feljegyzésünk, hogy valóban megtartották-e.“ [330]

***

A szabadkai Vöröskereszt második világháborús (1941-1944) tevékenységéről eddig kevés adat látott napvilágot. Ennek oka, hogy a tárgyalt időszak jó ideig hálátlan téma volt, és s kutatók nem szívesen foglalkoztak vele. Az utóbbi időben azonban mind több levéltári és könyvtári (korabeli napilapok) forrás bukkant fel, melyek alapján az alábbiakban megpróbáljuk rekonstruálni a szabadkai Vöröskereszttel kapcsolatos történéseket.

A következő eset mindössze egy nappal a Német Légierő Belgrád elleni légitámadása előtt, és a Magyar hadsereg Szabadkára történő bevonulása előtt egy héttel  játszódik le, és hű képest fest a városban uralkodó hangulatról.

A Vöröskeresztes jármű felügyeletével Sternhardt Sándor sofőr volt megbízva, aki már április 5-én hadibeosztást kapott – éppen mint e jármű további sofőrje. A Vöröskereszt járási bizottságának elnökétől, aki ugyanakkor a Jogi Egyetem akkori dékánja volt, dr. Aćimovićtól 1941. április 8-án azt a parancsot kapta, hogy őt és családját szállítsa Surčinra. A sofőr teljesíti a parancsot[331], majd a járművel visszatér Szabadkára, ahol a mentőkocsit ezentúl rendeltetésének megfelelően használják                                                   

  1. május 18-án a déli hadsereg katonai közigazgatási csoport-parancsnoksága következő levelet intézete a szabadkai városi katonai parancsnokságnak a Délvidéki Vöröskereszt vagyona felkutatásának és biztosításának tárgyában:

„A Magyar Vöröskereszt Egylet elnökségének közlése szerint a megszállás ideje alatt a Jugoszláv Vöröskereszt különböző városokban és falvakban a fiókszervei utján különböző intézményeket tartott fenn. Közérdekből kívánatosnak látszik, hogy ezek a Vöröskereszt fiókszervek újjászervezés útján a Magyar Vöröskereszt  Országos Szervezetébe bekapcsolva működésüket minél előbb folytathassák.

Utasítom, hogy a Magyar Vöröskereszt Egylet által rendelkezésre bocsátott és csatolt kérdőívek felhasználásával állapítsa meg, mely városokban és községekben fellelhető Vöröskereszt vagyontárgyakat, kik és hol őrzik azokat és azok, akik ezidő szerint a helyi fiókszervek élén  állnak, nemzethűségi  és egyéb szempontból nem eshetnek kifogás alá. Ahol a vagyongondozók kifogás alá esnek, a fiók-egylet vezetésére és vagyona megőrzésére, arra megfelelő és megbízható egyént kell kijelölni, akivel majd a Magyar Vöröskereszt Egylet elnöksége felveszi az érintkezést.”[332] 

  1. június 11-én hasonló témájú levelet küldött Vállay Gyula a Magyar Vöröskereszt országos ügyvezető igazgatója, a város katonai parancsnokának:

„ Hozzánk érkezett  magánjelentésekből, valamint a Jugoszláv Vöröskereszt által kiadott nyomtatott jelentésből is tudomással bírunk arról, hogy a visszacsatolt délvidéki területen a Vöröskereszt igen sok ingatlan és ingó vagyonnal rendelkezik. Miután félő, hogy az ott fellelhető vagyontárgyakat nem nemzethű vezetőségi személyek és mások is elszállítják, vagy rongálásokat végeznek az épületeken és berendezéseken, avagy az ingóságokat őrizetlenül hagyják, sürgősen szükségünk lenne annak a megállapítására, hogy a tekintetes Járási Katonai Parancsnokság hatáskörébe tartozó területen milyen vöröskeresztes ingó és ingatlan vagyon található és azok őrzésével a tekintetes Járási Katonai Parancsnokság kit bízott meg.”[333]

  1. július 19-én tartották meg a Magyar Vöröskereszt Egylet alakuló gyűlését. A gyűlést dr. Mezey István szervező orvos nyitotta meg, majd bemutatta a jelenlévő egylettagoknak Mauks Márta központi szervező délvidéki főnökasszonyt , aki átvette az elnöklést és ismertette a magyar Vöröskereszt Egylet szabadkai megalakulásának szükségét, majd felhívta a jelenlévőket, hogy mondják ki a megalakulást, és a tiszti kart válasszák meg. Elnöknek, egyhangúlag és nagy lelkesedéssel Bitó Dezső tábornokot (Szabadka város katonai parancsnoka) választották meg. A többi tisztségviselő:

Ügyvezető elnök: dr. Mezey István, orvos

Női társelnök:  Szárits Szilárdné

Főorvos: dr. Fekete László, orvos

Titkár: Lépes Mihályné

Ezt követően megválasztották a 32 tagú választmányt is. A választások megtartása után Mauks Márta délvidéki főnökasszony ismertette a Magyar Vöröskereszt  célját és működési körét.

A gyűlés kimondta, hogy a most megalakult Magyar Vöröskereszt Egylet jogutódja a volt szabadkai Jugoszláv Vöröskereszt Egyletnek, és így annak minden ingó és ingatlan vagyona a most megalakult  egyesület tulajdonába ment át.

Döntés született arról is, hogy az egyesület a legrövidebb időn belül kéthetes ápolónői tanfolyamot rendez, amelyre bárki jelentkezhet. A jugoszláviai ápolónői tanfolyamot-végzetteket átképző tanfolyamokon átminősítik, és igazolványaikat magyar igazolványra kicserélik.

  1. július 29-én választmányi gyűlésen már csak megerősítették, hogy Bitó Dezső tábornokot Szabadka város katonai parancsnokát az Egyesület örökös díszelnökévé választja. E gyűlésen pár személycserére is sor került. A választmány elnöki tisztségére dr. Máté Mihály tiszti főorvost javasolták, a titkári teendőket a lemondott Lépes Mihályné helyett Czeisz Pálnéra, a pénztárnoki tisztséget, pedig Pletl Antalnéra bízták. E gyűlésen szó volt még az Egylet ingó és ingatlan vagyonának számbavételéről, az Egylet mentőautójának kérdéséről, melyet a tűzoltóság használt, a régi orosz menekültek (cári) megsegélyezéséről, és különböző tanfolyamok (főző, védőnő stb.) megszervezéséről.
  2. október 26-án megtartott közgyűlésen új vezetőséget választottak. Az Egylet munkájában részt vállalnak dr. Roeck Andor főispán és dr. Völgyi János polgármester is nejeikkel. A Vöröskereszt Ifjúsági Szervezete Fetsch Aranka leánygimnáziumi tanár vezetésével alakult meg.
  3. december 7-én tartották meg a Vöröskereszt első nagy közgyűlését, melynek napirendjén az eddigi munkáról szóló jelentés is szerepelt.
  4. február 21- től bővül a vezetőség, az elnök dr. Völgyi Jánosné, a polgármester felesége. Elnökhelyettes, pedig Csajkás Margit. Személyi változás ezt követően a háború végéig nem történt.

A Vöröskereszt székhelyeként szóban forgó épületek: iroda – Bem utca 14., katonakórházak –  Horthy Miklós (ma Đure Đaković ) utca 4, és Szondi utca 2.                                            

Elmondhatjuk, hogy a szabadkai Vöröskereszt tevékenysége igen sokrétű volt.

Segítette a német hadifogságban sínylődő jugoszláv katonákat (elsősorban szabadkaiakat és észak-bácskaiakat), gondoskodott az elesettek özvegyeiről és árváiról. Dolgozott az eltűnt személyek  névsorán és a hadifogságból hazatérők elszállásolásán.

Évente szervezett gyűjtést ( az ún. Országos gyűjtés keretében) a keleti fronton harcoló sebesült és elhunyt honvédek családtagjainak megsegítésére. Így például, 1941. október 4-én és 5-én rendezték meg a Vöröskeresztes napokat, amely napok iskolaszüneti napok voltak, és a gyűjtés  eredménye 12.290,30 pengő. Minden iskola (elemi, közép és speciális iskolák) és karitatív szervezet részt vett a gyűjtésben. Akik 100 pengőn felül gyűjtöttek, a Vöröskereszt külön elismerésében részesültek[334]  Ugyanilyen emlékezetes gyűjtés volt 1942-ben a „kis magyarok” és a leventék pénzgyűjtése, melyet szeretetcsomagok (dohány, szalonna, meleg holmi) vásárlására és küldésére költöttek[335].  Ezeket a segélyakciókat minden évben kötelezően megrendezték.

A szabadkai Vöröskereszt segítette a szabadkai Orosz Vöröskereszt (régi szervezet) munkáját, kik a Jugoszláv Vöröskereszt megszűntével anyagi fedezet nélkül maradtak. Többször pénzsegélyt utaltak át a Szabadkán élő munkanélküli orosz emigránsoknak, kiket egyébként a város is külön segélyben részesített.[336]

Szorosan együttműködött a Zöldkereszttel, zöldkeresztes védőnői tanfolyamok megszervezésében és logisztikai támogatásban részesítette e testvérszervezetet.

Mindezek mellett jótékonysági bálakat, színielőadásokat és filmbemutatókat szerveztek, melyek bevételét a már felsoroltakra, és kórházfejlesztésre fordították.

A Vöröskereszt tevékenysége a háború végső szakaszában a légoltalmi óvintézkedések megszervezésében, és az ezzel kapcsolatos segítségnyújtásban merült ki.

Végül leszögezhetjük, hogy a szabadkai Magyar Vöröskereszt Egylet 1941-től 1944-ig tartó tevékenysége inkább a hadegészség ügyeivel kapcsolatos, míg az ínségek és menekültek segélyezése csak másodlagos tevékenységnek volt tekinthető, mely egyébként is a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott. Ilyen időben, akkor ez természetes hazafias cselekedetnek számított.

***

„A Jugoszláv Vöröskeresztet 1944-ben újították fel Drvaron, a szanitécbizottság javaslatára és a Jugoszláv Nemzeti Felszabadítási Bizottság határozata alapján. Széles körű országos szarvezete alakítottak, amelynek munkáját az új társadalmi viszonyoknak rendelték alá.“[337]  A szigorú közponi irányítás most is meghatározta, de meg is könnyítette a Vöröskereszt munkáját. Létrejön a bizottságok hálózata, melyekből 1945 második felében mintegy 3500 működik, több mint 400 000 taggal.

„Szabadkán a Vöröskereszt 1945. február 10-én alakult meg. [338] Igen sok feladat állt a szervezet előtt. A városban igen sok sebesült volt, meg kellett oldani a hadifogságból visszatértek gondját, éhínség uralkodott, a háborús veszteségek – akár személyiek-akár anyagiak mély sebeket hagytak. Az elesettek száma meghaladta a 7000-et.[339]  Külföldi segítséggel[340] gondoskodtak az elesettek gyermekiről és az önellátó anyákról. Gyűjtési akciókra, rendezvények megtartására is sor kerül, a Vöröskereszt hetet is megtartják. A Vöröskereszt Ifjúsági Szervezetének háború utáni első közgyűlését 1945. szeptember 3-án tartották, dr. Vladeta Savić elnökletével.[341] Az elkövetkező időszakban is ő viseli ezt a tisztséget. A szabadkai Vöröskereszt rendes közgyűlésére 1946. május 12-én került sor.

Tevékenységük egy megfelelő helyiség biztosítására is kiterjedt. E célból a Šenoa utca épület tatarozását is kérték, mivel az említett épület a Szövetségesek légitámadásában megrongálódott. [342]

***

A Vöröskereszt Monarchia-beli megalakulása kezdetétől, a háborús időkben, és a két világháború közötti időszakban, de az új társadalmi berendezés körülményei alatt is megtalálta annak módját, hogy eredetileg kitűzött céljait megvalósítsa. A társadalmi-politikai keretek és azok jellegzetességei végig átszőtték a Vöröskereszt munkáját, meghatározták annak tevékenységét. A társadalmi-politikai körülmények megváltozása országhatárokat húzott meg, új országokat teremtett, vagy tüntetett el a süllyesztőben – a Vöröskereszt nem osztozott ezek sorsában, hanem az új feltételekhez alkalmazkodva végig kitartott a mozgalom alapeszméinek követésében.47.IV 1932.1941

A    SZABADKAI  VÖRÖSKERESZT  TEVÉKENYSÉGÉNEK

ESEMÉNYNAPTÁRA   1946 – TŐL

 

  1. A Vöröskereszt  kerületi  bizottsága    március  14 -én   plenáris  ülést  tartott,  melyen  megvitatták  a  Szerb  Vöröskereszt  főbizottságának   a  bizottság  feladatával  kapcsolatos  utasítását.   A Vöröskereszt  ebben az időben   külön  segítette  a  szabadkai valamint a  zentai  kórházat  gyógyszerszállítmánnyal.

A  szabadkai  vasútállomáson   megnyílt  a  Vöröskereszt  kihelyezett  kirendeltsége,  melynek  az volt a feladata, hogy  fogadja  és  ellássa  azokat  a  fiatalokat,  akik  szakmai  tanulmányra  indultak  Csehszlovákiába.

December  30 – án   ünnepi  nagygyűlést  rendeztek    a  szervezet  hatvan éves fennállásának alkalmából.

  1. A Vöröskereszt   aktivistái   két hónapon  keresztül  megszervezték  a  Šamac – Sarajevo vasútépítő munkaakció  fiataljai részére  az  egészségügyi  kiképzést.  Ugyanakkor  külön  megelőző  programot  szerveztek  a  falusi  ifjúság  részére,   valamint  a  gyárakban.

Május  11-én  ünnepélyesen  megnyitották  a  Šenoa utcai  székházban  a  társalgót. Ebben az  évben  a  szervezetnek    4.266   bejegyzett  tagja,  valamint   8.273   ifjonc  tagja  volt.

  1. A Szerb  Vöröskerszt  főbizottsága    január  hónap  folyamán  egyéves  óvónőképzőt  alapított  és  indított  el  a   kihangsúlyozott káderhiány  miatt.  Vajdaságban  a  tartományi  bizottság  úgyszintén    iskolát  alapított.

Szeptember  25-e  és  október  5-e  között  megrendezték  a  Gyermekhét   elnevezésű  programot.

  1. 195 Március 8-a  alkalmával   hatvan    női  tag   6.000 méter   kelméből,  melyet a  Nemzetközi  Gyermekalapítvány  adományozott,  6.ooo  pelenkát valamint   3.ooo  rugdalózót  készített.

Nagy  erőfeszítésekkel   és  munkával  a Vöröskereszt    három  gyermekéttermet  nyitott  meg,   valamint   16  városi  iskolában  és  12 kültéri  iskolában   tejet osztott.

A  Vöröskereszt  közvetlen segítségével    és  támogatásával   megnyitották  a Jovan  Mikić    szőnyeggyárban  a  bölcsődét.

  1. Januárban megszervezték  a  Gyermekek  öröme  elnevezésű  akciót,  amikor  csomagokat   osztottak    és  színházi  előadást   szerveztek.

Április elején  megtartották  a  szervezet  évi  közgyűlését.  Külön célként  tűzték ki annak  szükségét,  hogy    20  termelőszövetkezetben  Vöröskereszt  bizottságot  alakítsanak.  Előirányozták a  tagság  létszámának  növelését  25.000  taggal.

Az  év  elején az   EN  képviselői  Szabadkára  látogattak. Ez  alkalommal    dícséretben  részesítették  a szervezetet  sikeres egészségvédelmi  és  megelőző  tevékenysége  miatt.

  1. A Vöröskereszt   húsz  légúti   betegségben  szenvedő  gyermeket  Svájcba küldött   felépülésre.

Október   1-e  és  8-a  között   megszervezték  a  Vöröskereszt hetet,  melynek  keretén  belül     a  Šenoa utcai  székházban  megnyílt  a   Népegyetem  egészségügyi  tagozata.   Ebből  az  alkalomból  a  vezetőség    a   Beograd szállodában   szórakozóestet   szervezett.

Ebben   az  évben  megindult  az  önkéntes véradás   szervezett  formája.

  1. Az önkéntes  véradás  terén  felgyorsult a  tevékenység,  főleg  a  munkaszervezetekben,   a  véradók  száma  pedig  elérte  az 500-at.

Október  25-e  és  november 2 -a  között  megrendezték   a Vöröskereszt  hetet,  melynek  középpontjában  az  önkéntes véradás tömegesítése  volt.

A  város  területén  több  fiókintézet nyílt  a  lakosság  szükségleteinek  kielégítése  céljából.

  1. Az év  folyamán  több  egészségügyi  felvilágosító  tanfolyamot  szerveztek a   falusi  lakosság  részére,  főleg  a  14 – 18  éves  leánygyermekeknek.

Május  13-án   megtartották  a  szervezet  évi  közgyűlését.

  1. Az év  folyamán   66   tanfolyamot  szerveztek,  melynek  összesen  2.000  leánygyermek  hallgatója  volt.

A  hadiárvák  részére  összesen   1.344  csomagot  osztottak ki,  valamint    támogatásban  részesítették  a  gyermekellátó  konyhákat.

A  Gyermekbarát  társasággal  karöltve   az  Aranybárány  étteremben   közétkezdét  nyitott  a  Vöröskereszt,  ahol  a  szegénysorsú  gyermekek  mindennap  melegételt kaptak.  Ebben  az  évben a  szervezetnek  van  egy Krk-  szigeti  nyaralója   is.

  1. Februárban egy  vajból  és tejporból álló  szállítmány  érkezett,  melyet  a  Jugoszláv  Vöröskereszt  szabályzata  alapján  osztottak  ki.

142  gyermeket  ingyenes  nyaralásban  részesítet  a Vöröskereszt,  míg   288   gyermek  szülei  minimális   anyagi  hozzájárulással   biztosították  gyermekeik  nyaraltatását.

Erősödött  a  szervezet   propaganda-tevékenysége,  aminek  eredménye    87  filmvetítéssel  egybekötött  előadás , melyeknek   összesen  17.000  nézője  volt.

A  Vöröskereszt  hetét   május  6-átol   13-áig tartották  meg,   melynek mottója  a  közegészségi  feltételek javítása  volt.

A  Vöröskereszt   a  diákkonyhák  fö  elindítója  és  támogatója.   52  iskolában  működött   diákkonyha,  s  mintegy  8.000  diákot  látott  el.

  1. A tüdőbeteg  szülők  gyermekeinek  eltartása  volt  az  év  fő-  és  aktuális  tevékenysége.
  1. 196 Az alkoholizmust     megelőző  tevékenységek,  valamint  az  önkéntes  véradás  további   tömegesítése jellemezte  az  év  munkásságát.

Az   algériai  sebesültek  fogadása  és  elhelyezése  a Palicsi -tó  valamint a  Nádas  hotelben  és  a  sárfürdőben.

  1. Egészségügyi felvilágosítás  és  megelőző  programok  szervezése  az  ifjúság  számára a katonai  kiképzés előtt.

Megalakították  a  palicsi  Kísérleti  Oktató  és  Megelőző  Kiképző  központot.

Jugoszláviában  először,  a  Városháza  körüli  tereken    gyakorlatot  szervezett  a  szabadkai Vöröskereszt   elsősegélynyújtás bemutatása  céljából. A   gyakorlatot  filmezték,  és  a  kész  anyagot  bemutatták   Genfben.

  1. A falusi ifjúság  részére  gazdag   felvlágosító  programokat  szerveztek.
  1. Emberbaráti tevékenységek  a  szkopljei   nagy  földrengés  károsultjainak  javára.
  1. Elsősegélyt oktatók  képzése, valamint  a  sérülést  ábrázolók  képzése.
  1. Az elsősegélyt  előadók   képzésének  fokozása.  A  szervezetben  négy  alkalmazott  dolgozik.

Aktív  szerepvállalás  a  nagy  árvíz  károsultjainak  megsegítésében.

Apatinból    cigánygyermekeket  fogadott  be a  Vöröskereszt,  és   helyezett  el Palicson  a  Bagolyvárban,  ahol egy  hónapig  maradtak.

  1. A Vöröskereszt   tevékenységeivel  bekapcsolódot  az  általános honvédelembe,  mint  annak  aktív  alkotó-  és  építőeleme.
  1. A Banja  Luka-i  földrengés  károsultjainak  megsegítése.  A šargovaci Karlo Raić  Általános  Iskola diákjai valamint  tanárai   október  26-án,  Palicsra  költöztek  a     Sport szállodába,   ahol  nyolc hónapig  maradtak.
  1. 197 A Napsugaras  ősz  elnevezésű  program  megindítása, melynek  ötletadói   Antun Futo, dr. Etela Rajčić  és   Szilágyi  Gábor  voltak.

A  feketehimlő  elleni védőoltás körüli  önkéntes  tevékenységek.

  1. Újítások bevezetése a háziápolás programba.

Az  év  januárjában  megalakult   a  Háziápolási  központ.

  1. Gyűjtési akció  és  segélyosztás  az  arra  rászorultak  részére.
  1. Megalakult a  Vöröskereszt  fiataljainak  klubja.

Községi  elsősegélynyújtó-versenyt  szerveztek  az ifjoncok  és  a  fiatalok részére.

  1. Megkezdődött a  gépjárművezetők  oktatása  és vizsgáztatása   elsősegélynyújtási  ismeretekből.
  1. Ételhigiéniai, valamint  a  fertőző betegségek megelőzésének módjait  oktató   programok  az  élelmiszeriparban  dolgozók  részére.
  1. Április 25-én    a Vöröskereszt megvásárolta  a  Fasizmus  áldozatainak terén  lévő  mai  székházát.
  1. A Crna Gora-i földrengés  károsultjainak   megsegítése.

Megkezdődött az együttműködés a  Csongrád megyei  Vöröskereszt szervezetével.

Megkezdődött  a szabadkai  szeméttelep  lakosainek  szervezett   kitelepítése.

  1. 198 Megalakult a  Házasság előtti-   és  családi   tanácsadó.

A  Napsugars  ősz  elnevezésű  program  tízéves  fennállásának    ünnepe.

A  fiatalság  aktív  részvétele  a  Vöröskereszt  tevékenységében,  valamint   új  tagok  toborzása az  év  célkitűzése.  E  téren  külön  kiemelkedő  munkát  végzett  dr.  Slobodan Pantelić.

  1. A Jószomszédi  segély   program     megformálása  és  megvalósítása.  A Jovan J. Zmaj  Általános Iskolában  megalakult  az  orszagban is  első  ifjúsági   munkacsoport, feladatuk   az idősek  látogatása és a  program más  formáinak  megvalósítása.
  1. Külön hangsúlyt  fektetnek az  alapszervezetek  megalakítására,  elsődlegesen  a munkaszervezetekben.

Külön  jellemző  a  függőségi  betegség,  az  alkoholizmus elleni   prevenciós- megelőző  tevékenység.

A  Vöröskereszt  keretén  belül  megalakult a gyógykezelt  függőségi          (alkoholisták ) betegek  klubja.

  1. A  kopaoniki  földrengés  károsultjainak  megsegítése.

A  palesztin  és  a líbiai   sebesültek  és  menekültek    megsegítése.

  1. A szabadkai  Vöröskereszt  megkapja  Szabadka város  Októberi  nagydíját.
  1. A szervezet  fennállásának  100.  éve alkalmából  díszülést szerveznek a Népszínház nagytermében.
  1. Megalakult a  Vöröskereszt  segélykészlet-raktára  210  m2  területen  az Edvin

Zdovc  utcában,  valamint  a  Matije Gubec  utca   8.  alatt.

A  menekültek    mandátumon belüli  megsegítése  Palicson.

  1. 1992. Az emberbaráti segélyek  fogadása  és  azok    elosztása  a rászorulók  között.
  1. Áprilisban működni  kezdett a  Vöröskereszt  konyhája    napi  203  adaggal.
  1. Menekültek fogadása   a  volt Jugoszlávia   háború  sújtotta  területeiről  és  mandátumon belüli  megsegítésük .
  1. Mandátumon belüli   emberbaráti  tevékenység  a menekültek megsegítésére.
  1. A Vöröskereszt   szervezője  és  megvalósítója   Baošićen   az  ifjoncok  nyári  iskolájának.

Első ízben  szervezik meg Palicson a Nemzetközi   elsősegélynyújtó  és  vízimentő   tanfolyamot,  melynek   50   résztvevője  és  hét  kiképzője volt.

  1. 1998. Külön eredményeket ért  el a  vízimentő

Az  ifjúsági  elsősegálynyújtó  csapat  az  EFAK  európai  versenyén  Olaszországban  ötödik  helyezést  ért  el.

200  gyermek  részére  biztosított   ingyenes nyaralást  a Vöröskereszt   Baošićen.

A  Vöröskereszt  tulajdonosa lesz  egy  19    lakásos  alkalmi  nyaralónak Palicson,  melyben  a  továbbiakig  menekült személyeket helyeznek el.

  1. A Vöröskereszt illetékes  szakszolgálata     13. 479  menekült  személyt   jegyzett,  valamint    3.000  ideiglenesen  áttelepült  személyt    Koszovóról.

Szabadkán,  a Jovan  Mikić  utcában  megnyílt a Vöröskereszt  központi   segély -raktára   1.700  m2  felületen, valamint   saját  konyhája   6.000  napi  adag  elkészítésének  lehetőségével.  A  népkonyhának     1.277  felhasználója  van.

A  NATO bombázások  ideje alatt  a  Vöröskereszt   a  mandátuma  keretein  belül  tevékenykedik.  Elsősegélykiképzéssel  foglalkozik,  valamint   a  fiatal önkéntesek  a  légitámadás utáni  pillanatokban  megfelelő  segítséget  nyújtanak  az  esetleges  rászorulóknak.

  1. A Népkonyha  programban  az  év  során  összesen  1.000.000.000   adag   ebédet  osztottak  szét  a  rászorulók  körében.

A  helyi lakoságnak   1.238.379 kg  segélyt  osztottak ki,  azaz   7.862 személynek.

A  menekültek  részére  638.660  kg segélyt  osztottak  ki,  azaz  1.118 személynek.

Az  ideiglenesen  idetelepülteknek  469.256 kg segélyt  osztottak  ki .

A Palicsi  nyaralóban    243  fiatal  töltötte  a  nyári  szünidejét  aktív  programokkal.

Az  év  májusában  a  szervezet  gondozásában  megjelent  a  HM Revija   elnevezésű  folyóirat,  melynek  kuriózuma  a  Brei  írásos  melléklet.

  1. 2 A Vöröskereszt szervezője  és  megvalósítója   Baošićen a  Vöröskereszt nyári  iskolája  elnevezésű  programnak.

Megkezdődött  a  székház  felújítása  és  funkcionális  bővítése.

  1. 2 Minden tervezett  tevékenység   megvalósulásán  szorgoskodik  a  szakszolgálat, a  korlátozott   lehetőségektől függetlenül,  amik az  építkezés  következményei.
  1. 2 A szervezet terhére a fiatalok egy csoportja nyaralt a Vöröskereszt  Crna Gora-i  nyaralójában.

Július 5-én   az  elsősegély-csapat  négy tagja a nemzeti szervezet  csapatának  tagjaiként  részt vett  az   EFAC  versenyen  Prágában.

A  szabadkai Vöröskereszt  vízimentő oktatói    Crna Gorában  – Sutomoren     vízimentő  tanfolyamot  szerveztek.

Új  programot  mutattak  be,  mégpedig   a  Nemi  úton  terjedő  fertőzések  megelőzése  címen.

Egyedülálló  programot  indított a Vöröskereszt „ humanus  szombat”  és  „humanus  karácsony”  elnevezéssel,  mellyel  az  önkéntes  véradók  toborzása  a  fő  cél.

  1. A Vöröskereszt  Nemzetközi  hete  alkalmaból  majus  8-án  átadták  a  felújított  és  kibővített  székházat  a  tagságnak.

IFAC   elnevezéssel  nemzetközi  elsősegélynyújtó versenyt  és bemutatót  szerveztek  Palicson.

Augusztus  9-től   31-ig   “ KORIDOR  10 „   elnevezéssel   az  autópályán    fogadó- és pihenőhelyet  alakított ki  a  Vöröskereszt,  az  olimpiai  játékok idejére.

  1. 2 Külön hangsúlyt  fektettek  a  vérátömlesztő  osztállyal való  együttműködés  javítására.  E  célból   a  Vöröskereszt   önerőből  számítógépes  adatfeldolgozást  biztosít  az  osztálynak.

Folyamatosan   valósul  meg  a menekült cigánygyermekekkel való foglalkozás   és   reszocializáló  program.

ARHIVSKA GRA]A

(PREPIS SA ORGINALA)

ARHIVSKA GRAĐA

(PREPIS SA ORGINALA)

LEVÉLTÁRI ANYAG

(ÁTIRATOK)

F:2. polg. 3905/1886

1

1886 évi március hó 31-én Szabadka sz. Kir. városban tartott rendes havi közgyűlés jegyzőkönyvének

Kivonata

Olvastatott a magyar szent korona országai vöröskereszt egyletének f. évi március hó 4-én 521 Szám alatt kelt átirata, melyben vöröskereszt fíók egyletnek leenő alakítására hívja fel fel a város hatóságát, mely átírat a tanács részéről azon javaslattal terjesztetik be a közgyűléshez, miszerint a törvényhatósági bizottság részéről határozatilag kimondandó lenne, hogy e város közönsége Szabadkán vörös kereszt fiók egylet alakítását melegen óhajta, ezen egyletbe 100 ft összeggel alapító tagul belép s az egylet tagjainak gyűlése végett egy öt tagból álló bizottságot küld ki a saját kebeléből azon kérelemmel, miszerint az alakítandó fiók egylet érdekében minden lehetőt elkövetni szíveskedjenek.

Minthogy a város törvényhatósága az egylet tagjai közé már számú közgyűlési határozattal belépett s évenként 20 ftot fizet az egylet pénztárába, ennélfogva a tanácsnak az egyletbe lépésre vonatkozó javaslata a fenti indoknál fogva mellőztetik, hanem Szabadkán egy fiók egylet alakítása egyhangúlag elfogadtatik s a fiók egylet részére a tagok gyűjtésével a tanács megbízatik, miért is erről kivonatilag értesítetik.

Kiadta

Kulunchich József

főjegyző

Ezen átirat azon javaslattal terjesztetik be a közgyűléshez, miszerint a törvényhatósági bizottság részéről határozatilag kimondandó lenne, hogy a város közönsége Szabadkán vörös kereszt fiok egylet alakitását melegen óhajtja, ezen egyletbe 100 frt. összeggel alapitó tagul belép s az egylet tagjainak gyűjtése végett egy öt tagból álló bizottságot küld ki a saját kebeléből azon kérelemmel, miszerint az alakitandó fiok egylet érdekében minden lehetöt elkövetni sziveskedjenek.

Kelt Szabadkán 1886 évi márczius hó 30. tartott tanácsülésből.

Kiadta:

Manojlovich XXXX

jegyző

4834

3905/1886 sz.

A magyar szent korona országai vörös kereszt egyletének f. évi márczius hó 4-én 521 sz. A kelt átirata, melyben vörös kereszt fiok egyletnek Szabadkán leendő alakitására hivja fel a város polgármesterét.

Tek. Közgyűlésnek ( az átirattal:)

521 szám

Tekintetes polgármester ur!

Szabadka város majdnem 62 000 lakosával, fejlett társadalmi életével, virágzó magánegyleteivel azon helyek közé tartozik, hol a vörös kereszt egylet mindeddig nem alakult meg.

Ma midőn országszerte több mint mint 450 vörös keresztes testület működik, nagy sulyt fektetünk azra, hogy ily helyen, hol a fogékonyság hazafias és emberbaráti czéljaink iránt nem hiányzik, fiókegylet, illetöleg városi választmány alakuljon.

A szükséges actió meginditása végett megkeresést intézünk Szabadka város főispánjához Méltóságos Jankovich Aurél urhoz, ki kérelmünk szives támogatását készséggel megigérte.

Nem kétkedünk, hogy ő Méltóságának és Tekintetes polgármester urnak vállvetett müködését siker fogja koronázni.

Azon bizalomteljes kérelemmel van szerencsénk tekintetességedhez fordulni, méltóztassék ügyünket azon jó indulattal támogatni, melylyel eddig is az egylet érdekében intézett átiratainkat és megkereséseinket elintézni méltóztatott.

A mennyiben átirási ivek vagy egyéb, a működés megkönnyitésére szolgáló egyleti kiadványok nem állnának igen tisztelt polgármester ur rendelkezésére, mi azokat készséggel közvetitjük.

Kitünö tisztelettel maradván

Budapesten, 1886 évi márczius 4én

Gróf Károlyi Gyula

F:2. polg. 3225/1889

Szabadka sz. kir. város tanácsa

Igtatókönyvi szám. 3225

Tárgy:

Az országos vörös kereszt egylet megbizottjának kérvénye háború esetén ágyak és segélyezés iránt.

Határozat:

A kérvény folytán az országos vörös kereszt egylet helyi választmánya részére háború esetén 40 felszerelt ágy valamint a helyi viszonyokhoz mérten megfelelő pár helyiség rendelkezésére bocsájtatni rendeltetik.

Miről a számvevőség végzésileg és az országos vörös kereszt egylet megbizottja átiratilag értesíttetik.

Kelt Szabadkán 1889 évi április hó tartott tanácsülésből.

Lévay … Tanácsnok

Tekintetes Tanács!

Az országos vöröskeresztegylet által még 1886 oktober 24-én Szabadkán tartott vegyes bizottsági űlésen a midőn Bács-Bodrogh vármegye főispánja a cs. és kir. katona parancsnokság képviselői Ivánka Imre főgondnok és a megye ugy a város első tisztviselői résztvettek, valamint a város polgármestere mint a tanács jelenlevő tagjaitól azon ígéretet vette az egylet, hogy esetleges háború esetén nemcsak anyagi pártolásra számíthatunk, hanem hajlandónak nyílatkozott a város hogy a rendelkezése alatt lévő ágyakat is átengedi kölcsön képen azon időre amidőn a betegszálló állomáson sebesültek ápoltatnak.

Ez okból mély tisztelettel felkérem tekintetes Tanácsot nyilatkozni az iránt valjon hány ágyat lenne hajlandó háború esetén a választmány rendelkezésére bocsájtani, esetleg mily nemű segélyre számíthat egyesületünk a vész idején.

Tekintve, hogy a központ válságos időket helyez kilátásba a midőn segélyezésünk erejével tisztában kell lennünk, szabad legyen kérnem hogy elhatározását velem mielőbb tudatni szíveskedjék.

Szabadkán 1889 évi marcius hó 28-án

A vörös kereszt egylet megbízásából

Szigethy József

egyleti megbízott

F:2. XXIII 33/1895

  1. szám

1895.

KÖZPONTI  IRODA :

Budapest, IV., Koronaherczeg-utcza 2. sz.

Mellékelve van szerencsém a magyar szent korona országai vörös­kereszt egyletének 1894. évben kifejtett működéséről szóló jelentést becses tudomásvétel végett megküldeni, kérvén emberbaráti ügyünket hathatós támogatásában a jövőben is részesíteni.

Kitünő tisztelettel maradván

Az elnök:

Gróf Csekonics Endre,

  1. b. titkos tanácsos

Budapesten, 1895. évi június hó  20-án.

F:2: II 163/1907

  1. szám

1907.

Mellékelve van szerencsém a magyar szent korona országai vörös-kereszt egyletének az 1906-ik évben kifejtett működéséről szóló jelentését, valamint annak bevezető része gyanánt a folyó évi május hó 21-én megtartott országos közgyűlésről felvett jegyzőkönyvet nagybecsű tudomásvétel végett megküldeni, tisztelettel kérvén, hogy emberbaráti és hazafias czéljainkat a jövőben is hathatósan elősegíteni szíveskedjék.

kiváló tisztelettel

Budapesten, 1907. évi június hó 26-án.

Az igazgatóság nevében:

Gróf Csekonics Endre

  1. b. t. tanácsos,

kir. főasztalnokmester, elnök.

Babarczi-Scbwartzer Ottó tr.

főrendibázi tag,

  1. kir. udvari tanácsos, főgondnok.

F:2. V 1478/1914

  1. szám

Tekintetes Polgármesteri Hivatal!

Tisztelettel felkérjük a tekintetes polgármesteri hi­vatalt, hogy a csatolt felhívást, illetve kérelmet a célnak legin­kább megfelelő módon  közismertté tenni szíveskedjék.

Kérésünk teljesítésének reményében fogadja a tekinte­tes  polgármesteri hivatal hálás  köszönetünknek nyilvánítását.

Budapest ,1914  évi szeptember hó 8-án,

Teljes  tisztelettel

„A magyar szent korona országainak

vörös-kereszt egylete.”

AZ IGAZGATÓSÁG

Szabadka szabad királyi város  tekintetes

polgármesteri  hivatalának

10 drb melléklet.                                                                                  S z a b a d k a .

A magyar szent korona országainak vörös-kereszt egylete.

12553 szám

1914

Felhívás

illetve kérelem a hazai vadászterületek tulajdonosai­hoz és bérlőihez.

A harcztéren sebesült, vagy megbetegedett vitéz katonáinknak száma az általuk aratott fényes győzelmek sorával arányban napról-­napra szaporodik.

Nemcsak a hadvezetőség, hanem a minden áldozatra önként és örömest kész, hazafias társadalom is külön-külön együttesen a legnagyobb lelkiismeretességgel és semmiféle fáradozást sem kimélve azon iparkodik, hogy hős fiainknak sorsát lehetőleg türhetővé tegye. Gondoskodva van tehát igényeiknek és szükségleteiknek minden irányban való kielégíté­séről, megfelelő élelmezésükről is. Kétségtelen azonban, hogy az élel­mezés javítása, különösen pedig változatossá tétele tekintetében, szem­ben a gyengélkedő szervezettel, megbecsülhetetlen jelentőséggel bírna, ha sebesült és beteg, de különösen, ha a lábadozó katonák élelmezésébe az apró vad, melyben hazánknak jóformán mindegyik vidéke bővelkedik, szintén bevonható lenne.

Erre való tekintettel ama kérelemmel fordulunk tehát hazánk vadászterületeinek tulajdonosaihoz és bérlőihez, hogy vadászzsákmányuk­nak egy részét az említett czélra áldozni szíveskedjenek.

A kik hálára kötelező készséggel hajlandók kérésünket nagybecsü figyelmükre méltatni, szíveskedjenek a harcztéren sebesült vagy meg­betegedett katonáink élelmezésére szánt vadat a szállításra alkalmas kihűlt állapotban, a vörös-kereszt egylet czimére, (Budapest, Hűtőház IX. Tóth Kálmán-utcza 8-10. sz.) feladva továbbítani és erről egyidejűleg egyletünket (Budapest, L, Disz-tér 1. sz.) levelezőlapon értesíteni.

A magyar szent korona országainak

vörös-kereszt egylete.

F:2. eln. 1300/1914

1300/914

A szabadkai gör. kel. szereb egyházközség nevében Dimitrievics Szvetozár elnök kérelme a Magyar szent korona országai Vörös Kereszt egylete részére való gyűjtés engedélyezése iránt.

Határozat

Ezen kérelem a szabadki gör. keleti szerb hitközség elöljáróságágnak a Magyar szent korona országai Vörös Kereszt egylete részére való gyűjtésre az engedélyt megadom.

Mely határozatomról Szalay Mátyás rendőrfőkapitány és Dimitrievics Szvetozár hitközségi elnök értesülnek.

Szabadkán, 1914. aug. hó 9-én

Bíró Károly

udv. tan. polgármester

azzal, hogy 30 napon belül a begyűlt pénznek rendeltetés helyére juttatását nálam igazolni köteles.

Ad Ikt. 85/8 sz. ex 1914.                                    Szabadka, 1914. VIII.3-án

Tekintetes Rendörkapitányságnak Szabadkán

Méltóságos és fötisztelendő Sevics Mitrofán bácsegyházmegyei gör. kel. szerb Püspök úr 1914. évi július hó 30.án (17.én) 142/1914. sz. a. kelt közlevelében utasította, a fennhatósága alatt álló egyházközségeket, hogy, az elözetes illetékes engedély alapján, a hitsorsosok (?) között a Magyar Szt. Korona Országai Vörös Kereszt Egylet részére adományokat gyüjtsenek és az ekkép összegyüjtött adományokat neki átszolgáltassák, aki ezen összegeket a rendeltetési helyükre fogja juttatni.

Amidőn ezen rendeletröl a tek. címet értesítjük, tisztelettel kérjük:

Méltóztassék az alulírott egyházközségnek ilynemü engedélyt mielőbb megadni.

A szabadkai gör. kel. szerb egyházközség nevében:

Ognyanov Péter                                                   Dimitrijevics Szvetozár

Jegyzö                                                                     elnök.

  1. szám.

Körlevél

mindazokhoz, a kik tartalék-kórházat, betegnyugvó-állomást, kisegítő-kórházat vagy üdülőházat fentartanak.

A magyar szent korona országai vörös-kereszt egylete igazgatóságának az egységes intézkedés szempontjából tudomással kell bírnia arról, hogy mely egész­ségügyi intézetek, úgy mint: tartalék-kórházak, betegnyugvó-állomások, kisegítő-kórházak és üdülőházak kezelnek már sebesült, beteg vagy lábbadozó harczosokat, és melyek üresek.

Felkérjük ennélfogva a t. Czimet, hogy mihelyt a vezetése alatt álló egészségügyi intézet megkezdte működését és sebesülteket, betegeket vagy lábbadozókat gondozásra átvett, minket arról táviratilag vagy levélben az átvett katonák számának megjelölése mellett értesíteni szíveskedjék.

Ugyancsak nagybecsü értesítését kérjük, mihelyt a sebesültek, betegek, illetve lábbadozók mindannyian eltávoztak és az egészségügyi intézet üres lett.

Ebből az alkalomból közöljük, hogy Saxlehner András úr keserűvízforrás-tulajdonos (Budapest VI., Andrássy út 3.) az egyesület részére 30.000 üveg keserű-vizet ajánlott fel. Amennyiben a t. Czim ebbéli szükségletét velünk közli, szíve­sen intézkedünk elszállítása iránt.

Budapesten, 1914. évi szeptember hó 8-án.

Tisztelettel

AZ IGAZGATÓSÁG.

Gróf Gsekonics Endre s.k.                                                      Báró Feilitzsch Berthold  s.k.

kir. biztos, elnök.            központi főmegbizott-főgondnok.

Eln. 1543/1914

 

Szabadka szab. kir. Város tiszti főorvosa.

  1. szám

főorvos 1914.

MÉLTÓSÁGOS POLGARMESTER ÚR!

A magyar szent korona országai vörös-kereszt egylet körlevelet intézett Szabadka szab. kir. város Tanácsához mely körlevél 22157 tan. sz. alatt iktattott be. E körlevelet Méltóságod, elintézés céljából, a t. főorvosi hivatalnak osztotta ki.

A körlevélben foglalt felhívás szerint a magyar vörös-kereszt a katona tartalék kórházak, betegnyugvó állomások, kisegítő kórházak és üdülő házakban elhelyezett katonák, illetőleg sebesültek számáról haladéktalan értesítést kér. A m. kir. Belügyminiszter úr 5256/914 eln. ez. – hivatalom­hoz Méltóságodnak 1275/914 eln. sz.  alatt érkezett utasítása szerint az említett intézetek beteglétszámukról jelentést tenni tartoznak. A katonai tar­talék kórházak parancsnoksága velem, illetőleg hivatalommal napról-napra közli a változási kimutatásokat; azonban sem a vörös-kereszt, sem a betegnyugvó állomás, sem a Szeretet Nőegylet, sem a Délvidéki bank által fentartott  kise­gítő kórházak forgalmáról mind a mai napig értesítést, helyesebben kimuta­tást nem kaptam.

Eltekintve attól,hogy a beteg forgalmi  kimutatás ilyen körülmények között a lehető legnagyobb mértékben hiányos s ennek következtében nemcsak a vörös-kereszt központjának, helyesebben Méltóságodnak, sem a város közönségének az említett intézetek forgalmáról jelentést  tenni nem tudok, de nem felelhetek meg Méltóságod 1275/914 eln. sz. rendeletének sem.

Amikor arra kérem Méltóságodat, hogy e jelentésemet jóváhagyólag tudomásul venni, egyúttal arra is kérem, hogy ez intézményeket az adatszol­gáltatás fontosságára való tekintettel  felszólítani méltóztassék,hogy beteg forgalmi kimutatásaikat a mellékelt minta szerint hetenként a II.fokú egészségügyi főnökéhez beterjesszék.

Szabadka, 1914. évi szeptember hó 29-én

főorvos.

F:2. XII 629/1914

BUDAPEST,

VI, VILMOS CSÁSZÁR-ÚT  55

NAGYSÁGOS POLGÁRMESTER ÚR!

A Magyar Szent Korona Országainak Vörös Kereszt Egylete javára kibocsájtott jótékonysági bélyegekből 10 sorozatot Nagyságos Polgármester úr vezetése alatt álló város részére azzal zárok ide, hogy azt meg­tartani és a szigorú elszámolás tárgyát képező jegyekért járó 100 koronát a csatolt befizetési lap útján meg­küldeni méltóztassék.

A művészi kivitelű jegyek jövedelme a Vörös Kereszt Egylet alapjainak gyarapítására fordíttatnak, tehát oly hazafias és magasztos célt szolgálnak, amelynek teljes erejű támogatása a mai időben elsőrendű hazafias köte­lesség!

Fogadja Nagyságos Polgármester úr őszinte köszö­netünk nyilvánítását.

Hazafias tisztelettel

  1. kir. ministeri tanácsos

F:2. I 106/1915

131/1915   szán.

Rokkant Katonákat Gyámolító

és Elhelyező Hivatal.

Budapest, VI., Andrássy-út 8. szám.

MÉLTÓSÁGOS POLGÁBMESTER ÚR!

A Magyar Szent Korona Országainak Vöröskereszt Egylete megalakította a Rokkant Katonákat Gyámolító és Elhelyező Hivatal azon célból, hogy a háborúban értünk harcolt és bármely oknál fog­va rokkantakká vált katonákat rokkantságuk mérvéhez képest a pol­gári társadalomban kenyér keresethez juttassuk és megmentsük őket a koldusbottól, attól, hogy a társadalom munkanélküli eltartott­jaivá váljanak.

Éppen e célból azokat akik – bár kisebb mérvben – munka­képesek, minden rendelkezésünkre álló eszközzel munkára akarjuk szorítani. Ezen nagy és nemes feladathoz azonban úgy a nagyközön­ség, mint annak irányítójának: a városi hatóságnak erős  támogatására van szükségünk.

Hogy feladatunknak kellőkép megfeleljünk, fel kell ku­tatnunk az ország egész területén élő rokkantakat, viszont a nagy közönség erkölcsi kötelessége, hogy ezen – egyébként is használható rokkantak számára megfelelő munkaalkalmat biztosítson.

Ezen feladat biztosítása érdekében intézkedtünk, hogy lehetőleg minden városban a Vöröskereszt Egylet választmányának keretén belül rokkant bizottságok alakuljanak, melyek tagjai az önként jelentkező rokkant gyámok, kik vállalkoznak arra, hogy a rokkantak összeírását elvégzik, a munkaközvetítésben részt vesz­nek és a hozzájuk beosztott rokkantakat továbbra is pártfogásuk­ban részesítik.

Úgy hivatalunknak, mint gyámi szervezetünknek nagy szük­sége lesz azonban a városi hatóságok s így elsősorban Méltóságos Polgármester Úr jóindulatára és hathatós pártfogására.

Kérjük: ennélfogva Méltóságodat  kegyeskedjék in­tézményünket a város közönségének figyelmébe ajánlani, hogy rokkant katonák alkalmazása által igyekezzenek a háború által sújtottak bajain segíteni.

Midőn ismételten Méltóságos Polgármester Úr szíves jóindulatába ajánljuk intézményünket, mely mindenkor kész­ségesen áll Méltóságos Polgármester Úr rendelkezésére fogad­ja mély tiszteletünk nyilvánítását.

Budapest 1915 április havában.

F:2. XV 336/1915

Szabadkán, 1916. évi januűr hó 8-án tartott rendes közgyűlésének jegyzőkönyvi

kivonata.

6 kgy. 1916.

————–

27310 tan. 1915.

„Magyar szt. korona országainak Vöröskereszt egylete” szabadkai fiókjának kérvénye tüzifa segély megadása iránt.

H a t á r o z a t

 

A törvényhatósági bizottság felhatalmazza a tanácsot hogy Vöröskereszt egylet helyi kórházának háború tartamára szükésgletéhez mérten tüzifát utaljon ki.

k; m.f.

főjegyző

F:2. II 98/1916

1668 szám

eln.1916

Tekintetes városi T a n á c s n a k

Szabadkán

A Magyar Vörös Kereszt Egyesület vállakozott arra, hogy Ő Felségének születés napján augusztus hó 18-án a harctéren küzdő vitéz magyar csapatokat bőséges szeretet adományokkal elássa.

Ezen cél előmozdítása érdekében a magyar vörös kereszt Egyesület elnöksége megkereste hivatalomat is, minek folytán az iránt keresem meg a tekintetes városi Tanácsot, hogy a rendelkezésre álló alapokból a városnak egy arányos összegben megállapítandó adományát megszavazni és azt a Magyar Vörös Kereszt Egyesület cimére /: Budapest V.Lipót körút 1.sz.:/ eljuttatni szíveskedjék.

Szabadkán, 1916  évi  augusztus  hó  6-án

udv.tan.polgármester

S, F:47. X 28/1928

Izvadak

Iz zapisnika redovne sednice Gradskog odbora grada Subotice održane dne 28. februara 1928. godine

Broj 218 – G.O.

3315 sen.

Predlog gr. Senata radi pripomoći gladnim u pasivnim krajevima

O d l u k a:

Gradski Odbor na predlog gr. Senata ustanovljuje pripomoć gladnima u pasivnim krajevima svotu od din. 10 000 – slovom desethiljada dinara kod računa „Nepredviđeni“ i to iz razloga što je po celoj državi pokrenua jedna hitna akcija, kako od same državn vlade, tako i od samoupravnih opštinskih vlasti iraznih humanih društava, da pomognu gladnima u Bosni Hercegovini, Dalmaciji, Liki i Crnoj Gori, gde su naši sudržavljani bez njihovih krivica došli u takovo bedno stanje, da im se mora hitna pomoć pružiti. Odobrena pripomoć će se isplatiti na netaksiranu priznanicu mesnom odboru u Subotici Društva Crvenog Krsta Kr. S.H.S., da ovaj novac odmah dostavi tamo gde je pomoć najpotrebnija.

Sa ovomodlukom se izveštava gr. Senat, gr. Računovođstvo, Mesni odbor u Subotici Društva Crvenog Krsta Kr. S.H.S.

D.K.G.

  1. vel. beležnik
  2. Kopilović, sr.

IAS, F:47. X 196/1928

Subotički Oblasni Odbor

Društva Crvenog Krsta S.H.S.

Br. 462

  1. novembra 1928. god.

Gospodinu subotičkom gradonačelniku i gradskom senatu

U svom radu subotički Crveni krst je za poslednje 2 – 3 godine pokazao lepe rezultate. On danas broji preko 200 redovnih i preko hiljadu pomažućih članova.

Za poslednjih 2 – 3 godine, od kada je uspeo, da se pravilno organizuje i došao do svog lokala, subotički Crveni krst je na svim poljima rada iz oblasti Crvenog krsta, pokazao dosta lepih rezultata. On je u danima teških poplava skupio i za stradalnike stavio na raspoloženje Glavnom Odboru Crvenog krsta preko 120 000 dinara u gotovom novcu. U prošloj godini prikupio je, koje u hrani i naturalijama a koje u novcu za gladne u zemlji oko 60 000 dinara i tu sumu takođe dostavio Glavnom odboru. U varoši je preko cele godine u granicama svojih redovnih sredstava pomagao veliki broj sirotinje i u buduće će deliti podjednaku pomoć siromašnima u bedu zapalim porodicama, bez razlike vere i narodnosti.

Subotički Crveni krst tiho i bez reklame vrši svoju humanu misiju, bez ikakve javne materijalne pomoći i svoju delatnost sveviše razvija u raznim pravcima, tako da će on uskoro postati jedan moćan socijalno humani faktor u našoj varoši, od koga će ovdašnje društvo imati i mnogo veće koristi.

U toku ove godine pala je odluka upravnog odbora, da se u najkraćem vremenu na Paliću podigne jedno oporavilište Crvenog krsta za bolešljivu decu u sada se sav napor upravu u tom pravcu kreće, da se ova odluka što pre ostvari, što će jedna ovakva institucija u neposrednoj blizini varoši značiti za Suboticu, gde tuberkoloza satire njen podmaladak, nije potrebno naročito obrazložavati.

U izvršenju svojih humanih zadataka ovdašnji Crveni krst se pomaže isključivo svojim sopstvenim sredstvima, članarinom i prihodima od zabava i dana Crvenog krsta. Ti prihodi bi mogli biti dovoljni za akciju u posve skromnim granicama, ali za jednu humanitarnu akciju većega stila od koje će širi slojevi građanstva imati u budućnosti velike koristi, ta su sredstva nedovoljna. Tu Crveni krst mora biti pomognut i od naših samoupravnih tela kojima dobrobit njihovih građana mora biti jedna od prvih briga.

Uveren da će subotička gradska uprava sa svoje strane rado potpomoći Odbor Crvenog krsta u vršenju njegovih zadataka, potisanom je čast umoliti gospodina gradonačelnika i gradski senat, da ovdašnjem Crvenom krstu odredi za ovu godinu jednu sumu od 15 – 20 000 dinara, koja će se uneti u fond za podizanje dečijeg opravilišta na Paliću.

Po raspoloženju članoa odbora za ovu stvar i trudu koji oni ulažu oko stvaranja prihoda za ovu svrhu, Odbor računa, da će već početkom 1930. godine moći pristupiti prvim poslovima na ostvarivanju korisne ustanove.

sa odličnim poštovanjem

predsednik Crvenog krsta

Dr Miodrag Aćimović[343]

15.

IAS, F:47. X 301/1930

Rusko Društvo Crvenog Krsta

U Kraljevini S.H.S.

Odbor za Suboticu i Palić

  1. aprila 1930

Br. 16

ГРАДОНАČЕЛНИКУ ГРАДА СУБОТИЦЕ

Управа Одбора Руског Друšтва Црвеног Крста за Суботицу и Палиć има čаст обратити се Вама са овом уčтивом молбом.

Поčев од 1921. год. Одбора Руског Друšтва Црвеног Крста изводи своју хуману делатност у погледу указиваnjа помоćи сиромаšним, изнемоглим и болесним руским емигрантима, изналазеćи средства са великим теšкоćама за ту цилј потем сакупљаnjа добровољних прилога, прихода од приређиваnjа čајанка, забава, предаваnjа, čланских улога и томе слиčно.

У последnjе време, а нароčито у проšлој и овој години велики се број сиромаšних руских емиграната обраćа овом одбору ради указиваnjа мареријалне помоćи, а за подмиреnjе нанеопходнијих потреба за опстанак.

Управа Одбора Руског Друšтва Црвеног Крста, у колико је могла, старала се да се молиоцима макар и у малом делу одазове, али та помоć није била довољна с обзиром на скромна средства управе.

Сада Одбор нароčито осеćа оскудицу у средствима због тога šто услед болести лекара амбуланте Руског Црвеног Крста мора и njему пруžити помоć, а осим тога има и велики број незапослених Руса, којима треба помагати бар у издаваnjу хране ради одрžаваnjа žивота.

Имајуćи све ово у виду, а такође и то šто сада нема никаквог наčина за побољšаnjе материјалног стаnjа Одбора, Управи је čаст обратити се Градонаčелнику с молбом да по могуćности додели Одбору  Руског Друšтва Црвеног Крста у Суботици новčану помоć, имајуćи у виду хумани циљ установе, čија је дуžност свакоме сиромаšном и знемоглом пруžити помоć.

У току целог времена од 1921 до 1930 г. Ова Управа се сада први пут обраćа граду Суботици и стога се и нада да ćете се Ви, Господине Гардонаčелниčе, одазвати обој молби, čиме ćете уčинити велико дело хуманости, заšто ćе Вам цела руска колонија у Суботици бити захвална.

Председник Одбора

Професор универзитета

Троицки Сергије[344]

16.

IAS; F:47 257/1934

Mesni odbor Crvenog Krsta

Br. 538

29.XII 1933

Subotica

Kulturno – socijalnom odeljenju grada Subotice

Prema tom traženju od 12-XII- t.g. čast nam je sledeći izveštaj podneti:

1)   broj stalnih članova: 5

broj redovnih članova : 135

broj pomažućih članova: 463

  • Predsednik uprave: dr Miodrag Aćomović prof. Umiverziteta, potpredsednica Kosara dr Josipa Martinisa i Olga Petra Ognjanova. Sekretar: Dušan Stojković školski upravitelj, blagajnik: Radomir K. Vujić školski nadzdornik. Upravni odbor se sastoji sem gornjih još iz 37 članica i 39 članova. Nadzorni odbor: predsednik Ilija Lepedat i još 2 člana.
  • U cilju svršavanja tekućih poslova održano je 8 odborskih i 1 skupštinska sednica.
  • Prihodi su bili:članarina od čajanki i od kermesa na Paliću u ukupnoj sumi od 17 100 din.
  • Izdaci
  1. a) pojedinačne pomoći – 4 500 din.
    1. za odelo i obuću sir. škol. deci – 6 200 din.
    2. za lekove sirotinji – 2 000 din.
    3. za poplavljene u Dravskoj i Savskoj ban. – 1 000 din.

po nalogu predsednika

sekretar Dušan Stojković

17.

IAS, F:47 III 2093/1936

СРЕСКИ ОДБОР

ДРУŠТВА ЦРВЕНОГ КРСТА

Бр 563

  1. 28. XII 1935 год.

СУБОТИЦА

Господину градонаčелнику

За ЕКОНОМАТ ГРАДСКОГ ПОГЛАВАРСТВА

Čаст нам је известити Вас да овај Одбор на дан 15 децембра 1935 године у 4 čаса по подне приређује čајанку у Градском Позориšту као и проšлих година.

Умољава се стога Економат да изволи каои до сада овоме Друšтву поклонити 100 литара вина које ćе се тоčити на Čајанки а у корист овог Друšтва, које ćе добивени приход од продатог вина употребити за помагаnjе сиротиеnj Града Суботице.

Секретар                                                                                              Председник Црвеног Крста

Žарко Вакаnjац                                                                                 Др М. Аćимовиć

18.

IAS, F:47. III 76/1938

СРЕСКИ ОДБОР

ДРУŠТВА ЦРВЕНОГ КРСТА

Бр 136

  1. III 1936 год.

СУБОТИЦА

Pretsedniku opštine i senatu grada Subotice

Upravni Odbor Društva Crvenog Krsta u Subotici doneo je još 1928. godine na jednoj od svojih sednica odluku, da se osnuje fond za podizanje jednog dečijeg opravilišta na Paliću, koje bi u smislu društvenih pravila bilo podešeno tako, da u miru služi za oporavilište slabunjave subotičke dece, a za vreme rata, da se može probratiti u vojnu bolnicu i služiti za smeštaj izvesnog broja ranjenika i bolesnika.

U svrhu podizanja ovakve jedne ustanove koja će biti ne samo od neprocenjive koristi siromašnom subotičkom građanstvu nego i služiti na čast varoši, odbor je već prikupio zamašnu sumu od preko 100 000 dinara, koju drži na priplodu kod Gradske štedionice, a prikupio bi i više, da nije pod teškim okolnostima i ekonomskim prilikama, koje poslednjih godina vladaju, bio priniđen da mesnoj sirotinji svakodnevno ukazuje svoju pomoć.

Za ostvarenje ove zamisli, ova suma nije ni približno dovoljna, ali se sa njom već može da pristupi izvršenju početnih radova, izgradnji plana, parkiranju, uređenju placa itd., što u znatnoj meri ima da pojača interesovanje mesnog građanstva, da Odbor u ovom zamašnom poduhvatu pomogne. Naročito Odbor u tom pogledu očekuje blagonaklonost i pomoć varoške uprave. Njeno bi bilo da odboru u tu svrhu besplatno ustupi podesan plac na Paliću. Takav jedan plac koji gradu ničemu ne služi a kao poručen bi bio za ovakvu ustanovu, nalazi se na uzvišici između kupališne plaže i Sokolovca.

Ako bi gradska Uprava bila voljna da ovaj ili eventualno koji drugi plac koji bi za to bio podesniji besplatno ustupi mesnom Odboru Društva Crvenog Krsta za gornju svrhu, molim da se Odbor što skorije o tome izvesti a u isto vreme i da se od strane gradske Uprave odredi jedna komisija koja bi sa određenim članovima ovog Odbora izašla na lice mesta i pregledala koje bi mesto sa higijenskog i zdravstvenog gledišta za ovaj posao bilo najpodesnije.

Odbor se nada da će g. Prestsednik opštine i gradski senat prihvatiti ovu njegovu molbu i povoljno je rešiti.

Sa odličnim poštovanjem

Секретар                                                                                              Председник Црвеног Крста

Žарко Вакаnjац                                                                      др Миодраг Аćимовиć

19.

IAS, F:57.203/1938

СРЕСКИ ОДБОР

ДРУŠТВА ЦРВЕНОГ КРСТА

Бр 356

  1. XII 1937 год.

СУБОТИЦА

SRESKOM NAČELNIKU

SUBOTICA

Čast nam je izvestiti Sresko načelstvo, da smo pozivom na član 32 tačka 7 Zakona o Društvu Crvenog Krsta Kraljevine Jugoslavije danas pod gornjim brojem uputili pismenu molbu Pretsednuku Opštine grada Subotice i umolili ga, da u budžet Opštinskog poglavarstva za narednu 1938 godinu unese izvesnu sumu na ime pomoći Crvenim Krstu, koja će se u celosti upotrebiti za društvene fondove za izvršenje zadataka Crvenog Krsta, a naročito za Fond prve pomoći mesnoj sirotinji.

Molimo načelstvo, da ovoj molbi izađe u susret i da sa svoje strane skrene pažnju Savetu grada Subotice za izvršenje ovog zadatka, koji je propisan  Zakonom o Crvenom Krstu kao i na obavezu da se po njemu postupi.

predsednik Crvenog krsta

Dr Miodrag Aćimović

25.

IAS, F:68. V 333/1945

МЕСНИ ОДБОР ДРУŠТВА ЦРВЕНОГ КРСТА

СУБОТИЦА

Број 301

Subotica, 24.feb.1944[345]

Tehničkom odelejenju

Grada Subotice

 

 

Molim da se zgrada Mesnog odbora Crvenog Krsta, Subotica, Šenoe ulica br. 14, koja je od bombardovanja nastradala, dovede u red, t.j. krov, zastakljivanje i ostalo.

Zgrada je potrebna za rad Crvenom Krstu.

Smrt Fašizmu – Sloboda Narodu!

Sekretar:                                                P-predsednik:

20.

F:60.2526/1941

Szabadkai városi

katonai parancsnokság.

A Magyar Vöröskereszt Központi Irodájának,

Budapes  t.

VIII.,Baross-utca 15.

A 4298/1941.számú megkeresésére közlöm:

Helység neve:   Szabadka sz. kir. város
Van-e vöröskereszt fiókegylet ? igen Szabadkai Járási

Vöröskereszt Egyesület

Jelenlegi vezetőjének neve állása,  címe Dr  Atyimovics Miodrag jogakadémiai  tanár

/ismeretlen helyen tartózkodik/

Nemzethűségi stb. szempont­ból nem esik-e kifogás alá? kifogás alá esik
Ha igen,kit jelölt ki a járási katonai parancsnok­ság a vöröskereszt ügyei­nek   vezetésére? Ennek neve és cime: Dr. Sántha György ny. kórházi főorvos

Szabadka, I. kör,  Lenkey u. lakost.

Nevezett  a helyi  Vöröskereszt  fiókegyleti utolsó magyar elnöke volt 1918-ban.

Milyen ingatlan vagyonnal rendelkezik az ottani vö­röskereszt  fiókegylet ingatlan vagyona nincs
Készpénzvagyona: van 696 Pengő
Takarékbetétben: van 90,199 Dinár, 25 para
Ezek kinél őriztetnek: Városi  Takarékpénztár Szabadka
Van-e mentőautója, hány? van egy drb.
Egyéb vagyona, /mint pl. kórházi felszerelések,hordágyak, mentőfelszerelések, berendezési tárgyak, műtőfelszerelések, stb./ van csatolt leltár szerint

Szabadka, 1941……………………1941. évi… május…………hó 31.-n

aláírás.

városi katonai parancsnok.

21.

F:60.9006/1941

Jegyzőkönyv

Szabadkán 1941.július 19.-én délután ½ 6 órakor a Magyar Vörös-Kereszt Egylet alakuló gyűlésén.

Dr. Mezey István szervező orvos üdvözli a megjelenteket s a gyűlést megnyitja, majd bejutatja Mauks Márta központi szervező, délvidéki főnökasszonyt, aki átveszi az elnöklést s ismerteti a Ma­gyar Vörös-Kereszt Egylet szabadkai megalakulásának szükségét és felhívja a jelenlevőket, hogy a megalakulást mondják ki és a tiszti­kart válasszák meg.

A jelenlevők egyhangúlag hozott határozattal kimondották, hogy a Magyar Vörös-Kereszt -Egyletet Szabadkán megalakítják s elnök­nek egyhangúlag és nagy lelkesedéssel Bittó Dezső tábornokot, Szabadka város katonai parancsnokát választották meg. A többi tisztsé­gekre is egyhangúlag ejtették meg a választást és pedig a következő­képpen:

Ügyvezető elnök: Dr. Mezey István orvos

Női társelnök: Szávits Szilárdné

Főorvos: Dr.Fekete Lálszló orvos

Titkár: Lépes Mihályné

A délvidéki főnökasszony javaslatára választmányi tagokul, megválasztattak az összes megjelent hölgyek és urak, névszerint a következők: Balázs Imréné, Dr.Békeffy György, Dr. Békeffy Györgyné, Dr.Britvich Józsefné, Czéhner Andorné, Dr. Dekker Endréné, Decsy Jenőné, Emich Jánosné, Erdélyi Antalné, Fehér Ferencné, Dr. Fekete Lászlóné, Gábor Béla, Gritzbauch Walterné, Ivkovics Jánosné, Kapamadzsia Konstantinné, Dr. Kengyelác Milivojné, Dr.Kovács Sztrikó Imréné, Kriszháber Jenőné, Ognyanov Péterné, Dr.Pavlovics Milosné, Pletl Antalné, Dr. Prokesch Mihályné, Prokesch Ilona, Dr. Reisz Elekné, Dr. Révffy Lajos, Dr.Révffy Lajosné, Dr.Ruby Gyula, Dr.Singer Béláné, Dr Vidákovich Ferencné, Dr. Veréb Gyula, Dr. Veréb Gyuláné, Vértessy Béláné, Dr. Vojnich Istvánné.

A választások megtörténte után Mauks Márta délvidéki főnökasszony ismertette a Magyar Vöröskereszt célját és működési körét. Bejelentette, hogy az egyesület a legrövidebb időn belül 2 hetes házi ápolónői tanfolyamot rendez az egyesület Bem utca 14. számú épületében, amelyre bárki jelentkezhet, a jugoszláviai ápolónői tanfolymot végzetteket átképző tanfolyamon átminősítik és igazolványaikat magyar igazolványokra kicserélik.

A gyűlés kimondotta, hogy a most megalakult Magyar Vörös-Kereszt Egylet jogutódja a volt Szabadkai Jugoszláv Vörös-Kereszt Egyletnek és így annak minden ingó és ingatlan vagyona a most megalakult Egyesület tulajdonába ment át. Az egyesület átvette a volt

szabadkai Vorös-Kereszst Egylet vagyonát ami a következőkből áll:

  • 2       drb. zöldposztóval bevont világosbarna szekrény
  • 22     drb. tonett szék
  • 1     drb. 3 ajtos világosbarna szekrény
  • 1       drb. zöldposztóval bevont íróasztal
  • 1           drb.  karosszék
  • 1           drb. mosdó
  • 1       drb. fogas
  • 2       drb. hordágy
  • 57     drb. gyűjtő persely
  • 16     drb. fehér ágy
  • 8       drb. hálószekrény
  • 2       drb. mosdó
  • 6       drb. gyapjútakaró
  • 15   drb. párna tollal
  • 9       drb. üres párnatok
  • 13     drb. lepedő
  • 17     drb. párnahuzat
  • 12     drb. törülköző

Az Önkéntes Tűzoltó és Mentő Egyesület damjanich-utcai garázsában egy Dods gyártmányú mentő autó.

A Városi Takarékpénztárnál 8111/56   betétkönyvön                                         D.                                96.75

7786/393.           “                                         D.                          90102.5

A Bem utca 14 számú ház.

Szávics Szilárdné ismertette a Bem utcai ház és az autmobil jogi helyzetét. A Bem utca 14.számú házat a volt „Stvaranje” /:Alkotás:/ szabadkai szabadkőműves páholy még 1940.-ben amikor az egyesület szabad elhatározásából feloszlott jegyzőkönyvi határozattal a Vöröskereszt Egyletnek ajándékozta. Az akkori Vörös-Kereszt Egylet az épületet birtokába is vette, de a tulajdonjog telekkönyvi átírása még nem történt meg. Az épületnek a Vörös-Kereszt javára való telekkönyvi átírása kérdésében többen felszólaltak, amire Mauks Márta délvidéki főnökasszony kijelentette, hogy folyó hó 24-én újra Szabadkára jön ez ügy végleges rendezése végett.

Az Önkéntes Mentő és Tűzoltó Egyesület garázsában levő automobil a volt szabadkai Vörös Kereszt Egylet Szabadka sz.k.városnak használatra a város és környéki mentőszolgálat teljesítésére irásban kötött szerződési feltételekkel adta át a Vörös-Kereszt Egylet azzal, hogy az Egyesület adja az üzemi anyagot, fedezi az eseti javításokat, Szabadka városa adja a garázst, a személyzetet, az autó jövedelme a Vörös-Kereszt Egyletet illeti meg, amivel a Mentő Egyesület időnként elszámol. Az elszámolás már hónapok óta nem történt meg. A gyűlés elhatározta, hogy az automobil ügyet is 24.-én a délvidéki főnökasszonnyal együttesen fogja az Egyesület rendezni.

A délvidéki főnökasszony megköszönte a megjelenteknek az érdeklődést s a gyűlést berekesztette.

Kmft.

szervező orvos                                                         délvidéki főnökasszony

elnök

22.

F:60.12804/1941

Szabadka város katonai parancsnoksága.

1941 VII. 24.

  1. 12801 /1941 eü. szám.

Tárgy: A zöldkereszt városi egészségvádelmi szolgálat.

H I R D E T M É N Y

Szabadka, 1941 julius hó 23-án

Felhívom a lakosság figyelmét arra, hogy a Zöldkereszt városi egészségvédelmi szolgálat f. hó 23-án a Mikes ucca 2 szám alatti házában megkezdte müködését a következö ingyenes orvosi tanécsadási orákkal és pedig:

Csecsemő és kisgyermekeknek, terhez anyáknak

Hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken d.u. ½ 5-6 óráig

Tüdőbetegeknek

Hétfőn, szerdán és pénteken reggel ½ 8-9 óráig

Bőr és nemibetegeknek

Férfiaknak: Hétfőn, szerdán és pénteken

Nöknek: Kedden, csütörtökön és szombaton d.u. ½ 4-5 óráig

Erröl értesül a Szabadkai “Hirlap” ez év julius hó 27, 29 és 31 számában jelentesse meg.

  1. kir. tisztiorvos városi katonai parancsnok

eü. Elöadó

23.

F:60.22044/1941

Budapest,Nürnberg utca 36.

1941,szeptember 22.

Mélyen tisztelt Polgármester Úr !

Engedje meg,hogy szíves figyemét felhívjam a Szabadkán /Lenkei-utca 7./ elnökletem alatt működő Orosz Vöröskereszt bi­zottságára.

Az Orosz Vöröskereszt /régi szervezet/ az emberbaráti te­vékenységet a Magyar Vöröskereszt Egylet hozzájárulásával fejti ki az egész országban.

Nagyon hálás lennék Őnnék, ha támogatná ezt az emberba­ráti működését Szabadkán is, ahol sok szegény munkanélküli, munka­képtelen, agg, invalidus orosz emigráns él. Ezek a szerencsétlen em­berek csak az Orosz Vöröskereszt támogatásából élnek.

A szabadkai bizottság h.elnöke : von Gersdorff György, /Pupinova-utca 2l/, orosz cári államtanácsos, volt orosz nemességi főmarsal.

Előre is legőszintébb köszönetet mondok melyen tisztelt Polgármester úrnak és szíves üzvözlettel maradok:

Nagyságos

Dr.Völgyi János  úrnak,

Polgármester

Szabadka.

24.

F:60.21949/1941

jegyzőkönyv

Felvétetett Szabadkán a tüzoltófőparancsnokság irodajában 1941 évi szeptember hó 15-ik napján a Magyar Vö­röskereszt Egylet szabadkai kirendeltségének a Szabadka Városi Katonai Parancsnoksághoz 1941 julius 28-án beadott 13.168/1941 számú kérelmében előadottak kivizsgálása tárgyában.

Jelen vannak alulirottak:

Sternhardt Sándor szabadkai Teréz tér 3 sz. alatti lakos gépkocsivezető az előtte ismertetett fenti ügydarabra vonatkozólag a következőket adja elő:

“1941 április 5-én hívtak be a jugoszláv uralom alatt katonai szolgálatra, és mint gépkocsivezetőt a tűzoltó paranosnokságon /:Damjanich-utca 55 sz. alatt:/ garazsirozott vöröskeresztes mentőautóhoz osztottak be szolgálat tételre.

1941 április 8-án hajnalban 1 órakor azt a parancsot kaptam, hogy azonnal töltsem fel üzemanyaggal a vörös-kereszt tulajdonát képező “Crveni krszt Szubotica” felirásu „Dodzs“ gyártmányú mentőautót. A parancsnak elegett kellett tennem. Hajnali 2 órakor a szabadkai Vöröskereszt Egyesület elnöke, aki Atyimovity nevü jogi fakultási dékán volt – lakása elé /: Halasi ut:/ kellett állnom. Nevezett Vöröskereszt Egyesületi elnök csaladjával együtt beszállt a kocsiba magukkal hozván értéktárgyaikat is és parancsot adott hogy őt családjával együtt szállitsam le Belgrádtól nyugatra 14 km. eső Szurcsin nevü községbe. A parancsot teljesitettem es a megadott helyre ugyanaznap délelött 11 órakor érkeztünk meg. Itt azt a parancsot adta hogy várjam meg mig ő a jugoszláv minisztériummal érintkezésbe lép további utasitás kikérése céljából.

Én azzal az ürüggyel kértem engedélyt Atyimovity elnök urtól az autóval való eltávozásra, hogy Zimonyba lakó rokonaimat szeretném megnézni nem e történt a légi támadáskor valami bajuk, s igy a kocsit visszahoztam Szabadkára, és azt ujra a városi tüzoltófőparancsnokságon adtam le.

A beadvány azon állitása, hogy a kocsi az önkéntes tüzoltóságnál teljesitett volna szolgálatot nem felel meg a valóságnak, mert az a jugoszláv Vöröskereszt elnökének szökése előtt is a tűzoltó főparancsnokságon /:Damjanich-utca 55 sz. alatt:/ volt elhelyezve, és én is ugyanoda hoztam vissza azt.

Igaz, hogy nagyszombat reggelén a szabadkai vasúti-hid robbantásánál megsebesült Tamási urat hajnali 3 órakor a fenti mentőautóval én szállítottam be a városi közkórház­ba, azonban a beadványt benyújtók elhallgatták azt, hogy ennél az útnál a jugoszláv hadsereg akarta a mentőautót magával vinni, azonban én életem kockáztatásával másodszor is megmentettem a fenti mentőautót ugy, hogy a kórházmögötti mezőkön bujtam el vele. Itt rejtőzködtem mindaddig mig a jugoszláv hadsereg utolsó menetoszlopa a várost el nem hagy­ta.

Ekkor a kocsival visszajöttem újra a tüzoltófőparancsnokságra, ahol már a magyar királyi honvédség részére álltam szolgálatba egészen április l6-ig, amikor a fenti autót Dr. Benedek Mihály székesfővárosi tüzoltóalparancsnok a Dél­vidékre kirendelt tűzoltó kiképzőkeretek parancsnokának ad­tam át.

Ezzel az üggyel kapcsolatba mást előadni nem tudok”.

Jegyzőkönyv lezáratott.

kmft.

gépkocsivezető.                                                                   szfőv. tüzoltóalparancsnok

Délvidék tüzoltó kiképzőkeret

parancsnoka.

hiv. tűzoltóparancsnok

mint jegyzőkönyvvezető

ČELNI LJUDI SUBOTIČKOG CRVENOG KRSTA 1886-2006

PREDSEDNICI PODPREDSEDNICI SEKRETARI BROJ ČLANOVA
 1886- 1887 Aurel Janković Jožef Sigeti 499
 1887- 1892 Lukač Vojnić st. 518
1894- Jožef Piuković Lazar Mamužić
Đula Birkaš
1913 Bela Vermeš
1914 udov. Mađar Đerđa
1915-

1918

Dr Karolj Biro Dr Đerđ Šanta
1926-

1941

Dr Miodrag

Aćimović

Dušan Stojković 233[346]
1930- Melanija Manojlović
1933-

1935

Olga Ognjanov     5 stalnih,

133 redovnih

463 pomažućih

1939 Dr Vladeta Savić .
1935- Kosara Martinis Žarko Vakanjac 498
1941 Bito Deže
1942-

1944

sup. dr Velđi  Janoša Margita Čajkaš
1945-
1946- Dr Vladeta Savić Žarko Vakanjac

ILUSTRACIJE

ILUSTRACIJE

ILLUSZTRÁCIÓK

[1] Laslo Mađar, Ilustrovana istorija Subotice, Subotica 2004, st.115

[2] vidi: Laslo Mađar, Izgradnja železničke pruge Segedin – Subotica (1864-18969), Ex Pannonia br. 1, Subotica 1996, st. 111-128

[3] Laslo Mađar, Ilustrovana istorija Subotice, Subotica 2004 st. 125.

[4] Isto, st. 125

[5] Te 1910. godine Beograd je imao 89 876, Zagreb 79 038 a  Novi Sad 30 593 stanovnika.

[6] Istorijski arhiv Subotica (dalje IAS), F:2 , Zapisnik 1882. godine, odluka br. 10499/21

[7] IAS, F:2 , Zapismik 1886,

[8] IAS, F:2. ured vel.župana 76/1890

[9] IAS, F:2. ured vel.župana 471/1894

[10] IAS, F:2, ured vel.župana 283/1897

[11] F:2. XIX 48/1913. Iz dokumenta saznajemo da je jedan sporazum iz 1906. godine precizno regulisao izgled i način upotrebe simbola i reči Crveni krst.

[12] Dr Karolj Biro (Bíró Károly) (1864-1952) advokat, gradonačelnik u periodu od 1901. do 1918. godine.

[13] Joca Manojlović, advokat (Subotica 1872-1956). vidi: Tatjana Segedinčev, Braća Vladislav i Jovan Manojlović, Ex Pannonia br. 9-10, Subotica 2006

[14] Tereza Hartman rođena Šreger ( Schrégér Teréz), (Szentes 1863 – Subotica 1940) bila je supruga Rafaela Hartmana, jednog od osnivača firme „Hartmann és Conen“. Mada je imala samo 2 razreda osnovne škole odlikovao ju je izuzetan poslovni osećaj. Sa razvojem firme, potvrdiće se kao veliki dovrotvor i pomagač dobrotvornih,  humanitarnih  i prosvetnih  udruženja  i institucija u Subotici.

[15] Vršene su pripreme i za kurseve u Subotici.

[16] IAS, F:2.XV 336/1915

[17] Privredna banka d.d. – Délvidéki Közgadasági Bank r.t.

[18] Dr Emil Libman, Istaknuti lekari Subotice (1792-1992), Subotica  2003, st. 51-55.  Objekat koji se nalazi u današnjoj ulici Ivana Gorana Kovačića ?, tadašnja Lenkei ulica  broj 174, izgrađen je upravo za sanatorijum 1906. godine. Dr Đerđ Šanta, istaknuti hirurg ginekolog ( Tenke 1863 –  Budimpešta 1947) po završetku studija radio je 1888. i 1889. godine u bolnici Crvenog krsta u Budimpešti.

[19] Stevan Sentđerđi, Subotički Crveni krst od 1886. do 1914. i od 1914. do 1918., Crveni krst u Subotici 1886-1986, Subotičke novine, Subotica 1986, st. 28.

[20] Iz govora na svečanoj sednici Senata povodom 15 godina od oslobođenja Subotice.IAS, F:47. Zapisnik Senata 1933. g.

[21] Vidi: Miroslav Jovanović, Doseljavanje ruskih izbeglica u Kraljevinu SHS 1919-1924, Beograd 1996; Tatjana Petković, Iz života ruske emigracije u Subotici u periodu od 1919-1941, Ex Pannonia br. 1, st. 155-164

[22] Ugalj je bio deficitarna roba i nije se praktikovala njegova upotreba za u svrhu grajanja.

[23] „Ubogim i nemoćnim na osnovu paragrafa 145 Zak. Čl. XXII iz 1886. god. Po kojem je zavičajna opština dužna da se brine za sva ona lica, koja se bez pripomoći opštinske ne bi mogla izdržavati.“ IAS, F: 47 IV 5803/1932

[24] Dr Matija Evetović (Subotica, 24. II 1894. – 2. VII 1972.), pisac, podgradonačelik Subotice, ravnatelj subotičke Gimnazije, Gradskog muzeja.

[25] Aprovizacija je  vodila poimenične spiskove, radi dodele pomoći u brašnu.  IAS,  F:47.1199.  I 129/1919, XXIII 101/1920.

[26] IAS, F:47. XXIII 96/1920.

[27] Milenko Palić, Pregled administrativno – teritorijalnih promena u Vojvodini 1918-1941, Zbornik za društvene nauke, sv. 38, Novi Sad 1954, st. 27

[28] Položaj radničke klase u 1926-27 godini, Radnička Komora za Vojvodinu, Novi Sad 1927.

   Radničke plate su tada bile u proseku od 600 do 1000 dinara, a cena hleba 2,5 dinara, šećera 13, goveđeg

mesa 13, čokolade 30

[30] Kosta Petrović, Kr. Slob. Grad Subotica i kupalište Palić, Subotica 1928. st.XVII.

[31] IAS, F:47. I 558/1931.

[32]  IAS, F:47. II 44/1928. Po „maternjem jezikui narodnosti je bilo 71 085 Jugoslovena, 523 ostalih Slovena, 2 349 Nemaca, 27 561 Madžara, 191 ostalih narodnosti“. To su podaci koje gradska vlast dostavlja za potrebe publikacije Matica živih i mrtvih Srba, Hrvata i Slovenaca. IAS, F:47. II 44/1928

[33] IAS, F :47. Gradonačelnik 853/1931

[34]  IAS, F:47. II 3603/1938. Palić je po podacima iz 1935. godine imao 1701 stanovnika, Žednik 2705, Gornji Tavankut 2892 a Donji Tavankut 3386. IAS, F:47. II 416/1935

[35] IAS, F:70. 9090/1945

[36] Kako se i u tom međuratnom periodu ispostavilo, sama veličina grada sa svojom okolinom, nije dovoljno jak garant rasta i napredka. Drugi jugoslovenski centri, poput Beograda, Zagreba ili nama bližeg Novog Sada, koji su uneli u novu državu slične ili znatno manje demografske potencijale, razvijali su se mnogo brže i uspešnije od Subotice. Otežavajuće okolnosti za Suboticu u tom vremenu su bili njen pogranični položaj, relativna demografska dominacija mađarskog stanovništva, njen dominantno poljoprivredni karakter u produkciji, malobrojnost “slovenskog” (srpskog, hrvatsko bunjevačkog) građanskog sloja.

[37] Taj izraz u javnim obraćanjima, često je koristio i subotički gradonačelnik (1929-1931), brigadni general Selimir Ostojić (Beograd 1875 – 1931). Da li mu se može pripisati i autorstvo nad njim, nije nam poznato.

[38] IAS, F:47. I 1/1923

[39] Od toga broja, nesrećnih slučajeva, samoubistva i umorstava bilo je 49. U Gradsku bolnicu je bilo primljeno ukupno 5340 bolesnika a  umrlo je 212.

[40] Za zaštitu i osiguranje radnika, Memoar centrale Sekretarijata radničkih komora i slobodnih radničkih sindikata podnet predsedniku Ministarskog saveta i Ministru socijalne politike, Beograd 1929, st. 66.

[41] IAS, F:47. I 25/1927

[42] IAS, F:47.  IV 1586/1936

[43] IAS, F:47. IV 1586/1936

[44] Radnici su zapošljavani na zidanju „Narodnog doma viteškog Kralja Aleksandra I ujedinitelja“ i Stadiona za veliki sokolski slet.

[45] IAS, F:47 1586/1936. Po podacima Mesnog međustrukovnog odbora Ujedinjenog Radničkog Sindikalnog Saveza Jugoslavije u Subotici je bio znatno veći broj nezaposlenih: oko 10 000 poljoprivrednih i 3000 industrijskih radnika.

[46] IAS, F:47 1586/1936

[47] IAS, F:47.2. Zapisnik 1921-1922. 19 PS, 803/1922. Dr Zoltan Lorant, sekretar  pisao je molbu Proširenom Senatu (gradskoj skupštini) i dobio 5000 dinara za 1922. godinu.

[48] IAS; F:47 I 2/1930. Selimir Ostojić, konjički brigadni đeneral u penziji, gradonačelnik 1929-1931. godine.

[49] IAS; F:47. IV 812/1932

[50] IAS, F:47. IV 257/1934

[51] IAS; F:47 IV 14297/1940

[52] U decembra 1933. godine tamo je bilo 67 lica, januara 1934. primljenoje 9, izašlo 3 i umrlo 8 lica.

[53] IAS, F:47 IV 5803/1932. Starci starice su dobivali tamo smeštaji hranu, nezaposleni i siromasi damo ručak.

[54] IAS; F:47 IV  3295/1938. Policija je tražila da se ta lica strožije čuvaju u Domu, a ne  da se puštaju već drugi dan.

[55] IAS, F:47. III 12/1940

[56] Vidi: Tatjana Petković, Iz života ruske emigracije u Subotici u periodu od 1919-1941, Ex Pannonia br. 1, st. 155-164; Ruska emigracija na subotičkom pravnom fakultetu (1920-1941), Ex Pannonia br. 2, Subotica 1997, st. 105-120

[57] Grigorije Demčenko, redovni profesor  (Kijev 1869 – Subotica 1958) otac Vasilije, majka Jevgenija, rođena Bošnjak, rodom iz Subotice?. Doktor pravnih nauka, bavio se istorijom prava, „profesorski stipendijat“ Univerziteta Sv. Vladimira u Kijevu od 1892. do 1895. zatim premešten i unapređen za docenta Varšavskog univerziteta , 1920. godine potvrđen kao honorarni nastavnik  za Krivično pravo. Stigao u Suboticu  8.juna 1920. Postavljen 1922. godine za honorarnog redovnog prof.  Pravnog fakulteta u  Subotici  (Istorija slovenskog prava i Pravna enciklopedija i Krivično pravo). Penzionisan je 1936. godine.

[58] IAS, F:47. II  143/1922

[59] IAS, F:47. X 301/1930. Iz molbe gradonačelniku za pomoć, koju u ime društva potpisuje Sergije Troicki, profesor subotičkog Pravnog fakulteta.

[60] IAS, F:47. IV 1880/1932

[61] IAS, F:47. IV 1802/1932. U potpisu, kao predsednik Odbora Društva Ruskog crvenog krsta stoji Gersdorf.

[62] Pravni fakultet je osnovan 1920. godine.

[63] To je povezano sa proslavom 8. juma, dana venčanja Kralja Aleksandra I i Kraljice Marije.

[64] Iz raspisa Glavnog odbora crvenog križa Kraljevine Jugoslavije. 11.5.1932. IAS, F:47.III 2430/1933

[65] IAS, F:47.  X 28/1928

[66] IAS, F:47. II 24/1928

[67] IAS, F:47. II 24/1928

[68] IAS, F:47. IV 2808.1936

[69] Smilja Prodanović, Sreski odbor društva Crvenog krsta 1939. godine, Ex Pannonia, 7-8-9, Subotica 1998, st. 60-61

[70] Milenko Palić, Pregled administrativno – teritorijalnih promena u Vojvodini 1918-1941, Zbornik za društvene nauke, sv. 38, Novi Sad 1954

[71] Dr Miodrag Aćimović (Jagodina 1875 –  ? ), profesor subotičkog Pravnog fakulteta za redovnog profesrora za predmet Krivično sudski postupak. Dekan 1921,1924,1925,1926, 1930 i 1935. godine. U 1931. predaje međunarodno javno pravo. Dobio je više odličja: Karađorđevu zvezdu 1905. godine, Orden Belog orla 1913. godine,  Orden Sv.  Save 1914. godine, Albansku spomenicu.

[72] O Sreskom načelstvu Subotica vidi: Stevan Mačković, Sresko načelstvo Subotica (1934 – 1941), Ex Pannonia, br. 3-4, Subotica 2000, st. 23-42

[73] IAS, F:47. X 167/1929

[74] IAS, F:47. X 167/1929

[75] IAS, F:47. X 299/1930.

[76] IAS, F:47. III 449/1928

[77] Bulatović je 7.09.1937. godine prijavio  Sreskom načelstvu blagajnicu tamošnjeg Crvenog krsta Amalku P. Za proneveru 346 dinara i tražio njenu krivičnu odgovornost.

[78] IAS, F : 47. IV 257/1934. Subotička Jevrejska ženska zadruga i pučka kuhinja  dala je pomoć u vrednosti od 50 135 dinara,  Dobrotvorna zajednica Bunjevaka od 29 229 a Dobrotvorna zadruga Srpkinja od 16 184. Kao ilustraciju šta znače te dinarske vrednosti prema nekim tadašnjim platama i cenama, kvalifikovani radnik je mesečno zarađivao od 2000 do 3000 dinara, a na pr. direktor  „Opšte kreditne banke d.d. – Subotica” imao je mesečnu platu 13 500, službenik 4310. dinara itd. IAS, F:43.106. Cena hleba je tada bila 4 dinara, pirinča 10, kobasice 30, kafe 40.

[79] Obično su se obraćali invalidi, bivši gradski službenici, itd.

[80] IAS, F:47 III 1747/1933. Po toj odluci vidi se da je cena 1 litre vina obračunata 3 dinara. U 1936. godini je cena vinu, koje se unosi u Grad, i na koje se nije platila gradska trošarina – poseban gradski porez na robu,  iznosi od 4,5 do 5 dinara. IAS, F:47. III 561/1936.

[81] IAS, F:47.IV 4788/1933

[82] Olga Ognjanov je bila upravnica osnovne škole u Aleksandrovu.

[83] Gligorije Jovanović je bio učitelj u Žedniku.

[84] Beba Belimarković je bila supruga brigadnog đenerala.

[85] Bela Gabor (Budimpešta 1874 – Aušvic 1943), industrijalac, jedan od vlasnika fabrike „Rothmann“ (nakon rata „Partizan, fabrika bicikla“)

[86] Radomir Vujić je bio školski nadzornik.

[87] IAS, F :47 III 76/1938 i F:47.III 1929/1936. Gradsko Tehničko odeljenje razmatralo je nekoliko zahteva za dodelu placeva za gradnju na Paliću, Bačke Duhovne oblasti za Rimokatoličku crkvu, Srpske pravoslavne crkvne opštine za pravoslavnu crkvu, Saveza skauta za dodelu zemljišta za logorovanja i Sreskog odbora Crvenog krsta za dečije oporavilište. Predlog tog tela je bio da se sačeka izrada regulacionog plana ali i da potencijalno mesto za oporavilište može biti južno od Sokolvca.

[88] IAS, F :47. III 76/1938

[89] IAS, F :47. III 76/1938. Akt nosi datum od 14.3.1939. godine.

[90] IAS, F :47. III 1726/1937

[91] IAS, F:47.IV 4788/1933

[92] IAS, F:165.13/1939

[93] Ruska kolonija je u tom periodu bila u dva „skloništa“ u ulici Oslobođenja 148 i Masarikovoj ulici 127. Tamo je stanovalo 4 porodice sa 14 dece i 9 samaca. IAS, F:165.6/1939

[94] IAS, F:165.398/1939

[95] Supruga dr Kenđelca  i firma Električna centrale su  priložili po 100 dinara, dr Balog i dr Kemnji , te dr Geršon (rabin) po 20. IAS, F:165.96/1939

[96] Sačuvani su računi za tu robu. Slanina i konzerve sardina su kupljene u mesarskoj radnji Korhec.IAS, F:165.205/1939

[97] Žarko Vakanjac, pravnik, rođen 1882. u Osijeku. Mesečni honorar za njegove usluge je bio 500 dinara.

[98] Služitelj je dobijao samo 150 dinara.

[99] IAS, F:165.205/1939. Iz obračuna prihoda saznajemo i da je prilog Ilije Šibalića  bio 300, a Konena 100 dinara.

[100] IAS, F:47.1931/1941

[101] IAS, F:47.1931/1941

[102] Nevenka Bašić Palković, Subotički Crveni krst od 1918. do 1941., Crveni krst u Subotici 1886-1986, Subotičke novine, Subotica 1986, st. 35

[103] IAS, F:60.21949/1941. U prilogu predmeta, zapisnika o saslušanja vozača, nalazi se i obaveštenje Crvenog krsta o tarifama auto stanice iz 1938/39. godine.

[104] IAS, F:60. P-2526/1941.

[105] IAS, F:60. P-8357/1941.

[106] IAS, F:60. P-24241/1941.

[107] IAS, F:60. P-29098/1941.

[108] IAS, F:60. P-7944/1941.

[109] Eva Bažant, Subotički Crveni krst od 1941. do 1944. i od 1944. do 1956.m st. 39., Crveni krst u Subotici 1886-1986, Subotičke novine, Subotica 1986, st. 39

[110] Isto

[111] Mirko Grlica, dr Antal Hegediš, Milan Dubajić, Lazar Merković, Imenik žrtava Drugog svetskog rata na području subotičke opštine, Subotica 2000.

[112] Pomoć je stizala od anglo američke organizacije za civilnu pomoć oslobođenim zemljama, od koje je već u prvoj polovini 1945. dobijeno 120 000 tona namirnica, i od Ujedinjenih nacija, od kojih je do kraja 1947. stiglo 2,5 tona razne robe. Vlado Strugar, Jugoslavija 1941-1945, Beograd 1978, st. 227.

[113] Eva Bažant, nav. delo, st. 40

[114] Radovi su obavljeni i početkom 1947. godine izvršeno je i svečano otvaranje tog objekta.

[115] Laslo Mađar, Ilustrovana istorija Subotice, Subotica 2004, st.115

[116] vidi: Laslo Mađar, Izgradnja železničke pruge Segedin – Subotica (1864-18969), Ex Pannonia br. 1, Subotica 1996, st. 111-128

[117] Laslo Mađar, Ilustrovana istorija Subotice, Subotica 2004 st. 125.

[118] Isto, st. 125

[119] Te 1910. godine Beograd je imao 89 876, Zagreb 79 038 a  Novi Sad 30 593 stanovnika.

[120] Istorijski arhiv Subotica (dalje IAS), F:2 , Zapisnik 1882. godine, odluka br. 10499/21

[121] IAS, F:2 , Zapismik 1886,

[122] IAS, F:2. ured vel.župana 76/1890

[123] IAS, F:2. ured vel.župana 471/1894

[124] IAS, F:2, ured vel.župana 283/1897

[125] F:2. XIX 48/1913. Iz dokumenta saznajemo da je jedan sporazum iz 1906. godine precizno regulisao izgled i način upotrebe simbola i reči Crveni krst.

[126] Dr Karolj Biro (Bíró Károly) (1864-1952) advokat, gradonačelnik u periodu od 1901. do 1918. godine.

[127] Joca Manojlović, advokat (Subotica 1872-1956). vidi: Tatjana Segedinčev, Braća Vladislav i Jovan Manojlović, Ex Pannonia br. 9-10, Subotica 2006

[128] Tereza Hartman rođena Šreger ( Schrégér Teréz), (Szentes 1863 – Subotica 1940) bila je supruga Rafaela Hartmana, jednog od osnivača firme „Hartmann és Conen“. Mada je imala samo 2 razreda osnovne škole odlikovao ju je izuzetan poslovni osećaj. Sa razvojem firme, potvrdiće se kao veliki dovrotvor i pomagač dobrotvornih,  humanitarnih  i prosvetnih  udruženja  i institucija u Subotici.

[129] Vršene su pripreme i za kurseve u Subotici.

[130] IAS, F:2.XV 336/1915

[131] Privredna banka d.d. – Délvidéki Közgadasági Bank r.t.

[132] Dr Emil Libman, Istaknuti lekari Subotice (1792-1992), Subotica  2003, st. 51-55.  Objekat koji se nalazi u današnjoj ulici Ivana Gorana Kovačića, tadašnja Lenkei ulica  broj 174, izgrađen je upravo za sanatorijum 1906. godine. Dr Đerđ Šanta, istaknuti hirurg ginekolog ( Tenke 1863 –  Budimpešta 1947) po završetku studija radio je 1888. i 1889. godine u bolnici Crvenog krsta u Budimpešti.

[133] Stevan Sentđerđi, Subotički Crveni krst od 1886. do 1914. i od 1914. do 1918., Crveni krst u Subotici 1886-1986, Subotičke novine, Subotica 1986, st. 28.

[134] Iz govora na svečanoj sednici Senata povodom 15 godina od oslobođenja Subotice.IAS, F:47. Zapisnik Senata 1933. g.

[135] Vidi: Miroslav Jovanović, Doseljavanje ruskih izbeglica u Kraljevinu SHS 1919-1924, Beograd 1996; Tatjana Petković, Iz života ruske emigracije u Subotici u periodu od 1919-1941, Ex Pannonia br. 1, st. 155-164

[136] Ugalj je bio deficitarna roba i nije se praktikovala njegova upotreba za u svrhu grajanja.

[137] „Ubogim i nemoćnim na osnovu paragrafa 145 Zak. Čl. XXII iz 1886. god. Po kojem je zavičajna opština dužna da se brine za sva ona lica, koja se bez pripomoći opštinske ne bi mogla izdržavati.“ IAS, F: 47 IV 5803/1932

[138] Dr Matija Evetović (Subotica, 24. II 1894. – 2. VII 1972.), pisac, podgradonačelik Subotice, ravnatelj subotičke Gimnazije, Gradskog muzeja.

[139] Aprovizacija je  vodila poimenične spiskove, radi dodele pomoći u brašnu.  IAS,  F:47.1199.  I 129/1919, XXIII 101/1920.

[140] IAS, F:47. XXIII 96/1920.

[141] Milenko Palić, Pregled administrativno – teritorijalnih promena u Vojvodini 1918-1941, Zbornik za društvene nauke, sv. 38, Novi Sad 1954, st. 27

[142] Položaj radničke klase u 1926-27 godini, Radnička Komora za Vojvodinu, Novi Sad 1927.

   Radničke plate su tada bile u proseku od 600 do 1000 dinara, a cena hleba 2,5 dinara, šećera 13, goveđeg

mesa 13, čokolade 30

[144] Kosta Petrović, Kr. Slob. Grad Subotica i kupalište Palić, Subotica 1928. st.XVII.

[145] IAS, F:47. I 558/1931.

[146]  IAS, F:47. II 44/1928. Po „maternjem jezikui narodnosti je bilo 71 085 Jugoslovena, 523 ostalih Slovena, 2 349 Nemaca, 27 561 Madžara, 191 ostalih narodnosti“. To su podaci koje gradska vlast dostavlja za potrebe publikacije Matica živih i mrtvih Srba, Hrvata i Slovenaca. IAS, F:47. II 44/1928

[147] IAS, F :47. Gradonačelnik 853/1931

[148]  IAS, F:47. II 3603/1938. Palić je po podacima iz 1935. godine imao 1701 stanovnika, Žednik 2705, Gornji Tavankut 2892 a Donji Tavankut 3386. IAS, F:47. II 416/1935

[149] IAS, F:70. 9090/1945

[150] Kako se i u tom međuratnom periodu ispostavilo, sama veličina grada sa svojom okolinom, nije dovoljno jak garant rasta i napredka. Drugi jugoslovenski centri, poput Beograda, Zagreba ili nama bližeg Novog Sada, koji su uneli u novu državu slične ili znatno manje demografske potencijale, razvijali su se mnogo brže i uspešnije od Subotice. Otežavajuće okolnosti za Suboticu u tom vremenu su bili njen pogranični položaj, relativna demografska dominacija mađarskog stanovništva, njen dominantno poljoprivredni karakter u produkciji, malobrojnost “slovenskog” (srpskog, hrvatsko bunjevačkog) građanskog sloja.

[151] Taj izraz u javnim obraćanjima, često je koristio i subotički gradonačelnik (1929-1931), brigadni general Selimir Ostojić (Beograd 1875 – 1931). Da li mu se može pripisati i autorstvo nad njim, nije nam poznato.

[152] IAS, F:47. I 1/1923

[153] Od toga broja, nesrećnih slučajeva, samoubistva i umorstava bilo je 49. U Gradsku bolnicu je bilo primljeno ukupno 5340 bolesnika a  umrlo je 212.

[154] Za zaštitu i osiguranje radnika, Memoar centrale Sekretarijata radničkih komora i slobodnih radničkih sindikata podnet predsedniku Ministarskog saveta i Ministru socijalne politike, Beograd 1929, st. 66.

[155] IAS, F:47. I 25/1927

[156] IAS, F:47.  IV 1586/1936

[157] IAS, F:47. IV 1586/1936

[158] Radnici su zapošljavani na zidanju „Narodnog doma viteškog Kralja Aleksandra I ujedinitelja“ i Stadiona za veliki sokolski slet.

[159] IAS, F:47 1586/1936. Po podacima Mesnog međustrukovnog odbora Ujedinjenog Radničkog Sindikalnog Saveza Jugoslavije u Subotici je bio znatno veći broj nezaposlenih: oko 10 000 poljoprivrednih i 3000 industrijskih radnika.

[160] IAS, F:47 1586/1936

[161] IAS, F:47.2. Zapisnik 1921-1922. 19 PS, 803/1922. Dr Zoltan Lorant, sekretar  pisao je molbu Proširenom Senatu (gradskoj skupštini) i dobio 5000 dinara za 1922. godinu.

[162] IAS; F:47 I 2/1930. Selimir Ostojić, konjički brigadni đeneral u penziji, gradonačelnik 1929-1931. godine.

[163] IAS; F:47. IV 812/1932

[164] IAS, F:47. IV 257/1934

[165] IAS; F:47 IV 14297/1940

[166] U decembra 1933. godine tamo je bilo 67 lica, januara 1934. primljenoje 9, izašlo 3 i umrlo 8 lica.

[167] IAS, F:47 IV 5803/1932. Starci starice su dobivali tamo smeštaji hranu, nezaposleni i siromasi damo ručak.

[168] IAS; F:47 IV  3295/1938. Policija je tražila da se ta lica strožije čuvaju u Domu, a ne  da se puštaju već drugi dan.

[169] IAS, F:47. III 12/1940

[170] Vidi: Tatjana Petković, Iz života ruske emigracije u Subotici u periodu od 1919-1941, Ex Pannonia br. 1, st. 155-164; Ruska emigracija na subotičkom pravnom fakultetu (1920-1941), Ex Pannonia br. 2, Subotica 1997, st. 105-120

[171] Grigorije Demčenko, redovni profesor  (Kijev 1869 – Subotica 1958) otac Vasilije, majka Jevgenija, rođena Bošnjak, rodom iz Subotice?. Doktor pravnih nauka, bavio se istorijom prava, „profesorski stipendijat“ Univerziteta Sv. Vladimira u Kijevu od 1892. do 1895. zatim premešten i unapređen za docenta Varšavskog univerziteta , 1920. godine potvrđen kao honorarni nastavnik  za Krivično pravo. Stigao u Suboticu  8.juna 1920. Postavljen 1922. godine za honorarnog redovnog prof.  Pravnog fakulteta u  Subotici  (Istorija slovenskog prava i Pravna enciklopedija i Krivično pravo). Penzionisan je 1936. godine.

[172] IAS, F:47. II  143/1922

[173] IAS, F:47. X 301/1930. Iz molbe gradonačelniku za pomoć, koju u ime društva potpisuje Sergije Troicki, profesor subotičkog Pravnog fakulteta.

[174] IAS, F:47. IV 1880/1932

[175] IAS, F:47. IV 1802/1932. U potpisu, kao predsednik Odbora Društva Ruskog crvenog krsta stoji Gersdorf.

[176] Pravni fakultet je osnovan 1920. godine.

[177] To je povezano sa proslavom 8. juma, dana venčanja Kralja Aleksandra I i Kraljice Marije.

[178] Iz raspisa Glavnog odbora crvenog križa Kraljevine Jugoslavije. 11.5.1932. IAS, F:47.III 2430/1933

[179] IAS, F:47.  X 28/1928

[180] IAS, F:47. II 24/1928

[181] IAS, F:47. II 24/1928

[182] IAS, F:47. IV 2808.1936

[183] Smilja Prodanović, Sreski odbor društva Crvenog krsta 1939. godine, Ex Pannonia, 7-8-9, Subotica 1998, st. 60-61

[184] Milenko Palić, Pregled administrativno – teritorijalnih promena u Vojvodini 1918-1941, Zbornik za društvene nauke, sv. 38, Novi Sad 1954

[185] Dr Miodrag Aćimović (Jagodina 1875 –  ? ), profesor subotičkog Pravnog fakulteta za redovnog profesrora za predmet Krivično sudski postupak. Dekan 1921,1924,1925,1926, 1930 i 1935. godine. U 1931. predaje međunarodno javno pravo. Dobio je više odličja: Karađorđevu zvezdu 1905. godine, Orden Belog orla 1913. godine,  Orden Sv.  Save 1914. godine, Albansku spomenicu.

[186] O Sreskom načelstvu Subotica vidi: Stevan Mačković, Sresko načelstvo Subotica (1934 – 1941), Ex Pannonia, br. 3-4, Subotica 2000, st. 23-42

[187] IAS, F:47. X 167/1929

[188] IAS, F:47. X 167/1929

[189] IAS, F:47. X 299/1930.

[190] IAS, F:47. III 449/1928

[191] Bulatović je 7.09.1937. godine prijavio  Sreskom načelstvu blagajnicu tamošnjeg Crvenog krsta Amalku P. Za proneveru 346 dinara i tražio njenu krivičnu odgovornost.

[192] IAS, F : 47. IV 257/1934. Subotička Jevrejska ženska zadruga i pučka kuhinja  dala je pomoć u vrednosti od 50 135 dinara,  Dobrotvorna zajednica Bunjevaka od 29 229 a Dobrotvorna zadruga Srpkinja od 16 184. Kao ilustraciju šta znače te dinarske vrednosti prema nekim tadašnjim platama i cenama, kvalifikovani radnik je mesečno zarađivao od 2000 do 3000 dinara, a na pr. direktor  „Opšte kreditne banke d.d. – Subotica” imao je mesečnu platu 13 500, službenik 4310. dinara itd. IAS, F:43.106. Cena hleba je tada bila 4 dinara, pirinča 10, kobasice 30, kafe 40.

[193] Obično su se obraćali invalidi, bivši gradski službenici, itd.

[194] IAS, F:47 III 1747/1933. Po toj odluci vidi se da je cena 1 litre vina obračunata 3 dinara. U 1936. godini je cena vinu, koje se unosi u Grad, i na koje se nije platila gradska trošarina – poseban gradski porez na robu,  iznosi od 4,5 do 5 dinara. IAS, F:47. III 561/1936.

[195] IAS, F:47.IV 4788/1933

[196] Olga Ognjanov je bila upravnica osnovne škole u Aleksandrovu.

[197] Gligorije Jovanović je bio učitelj u Žedniku.

[198] Beba Belimarković je bila supruga brigadnog đenerala.

[199] Bela Gabor (Budimpešta 1874 – Aušvic 1943), industrijalac, jedan od vlasnika fabrike „Rothmann“ (nakon rata „Partizan, fabrika bicikla“)

[200] Radomir Vujić je bio školski nadzornik.

[201] IAS, F :47 III 76/1938 i F:47.III 1929/1936. Gradsko Tehničko odeljenje razmatralo je nekoliko zahteva za dodelu placeva za gradnju na Paliću, Bačke Duhovne oblasti za Rimokatoličku crkvu, Srpske pravoslavne crkvne opštine za pravoslavnu crkvu, Saveza skauta za dodelu zemljišta za logorovanja i Sreskog odbora Crvenog krsta za dečije oporavilište. Predlog tog tela je bio da se sačeka izrada regulacionog plana ali i da potencijalno mesto za oporavilište može biti južno od Sokolvca.

[202] IAS, F :47. III 76/1938

[203] IAS, F :47. III 76/1938. Akt nosi datum od 14.3.1939. godine.

[204] IAS, F :47. III 1726/1937

[205] IAS, F:47.IV 4788/1933

[206] IAS, F:165.13/1939

[207] Ruska kolonija je u tom periodu bila u dva „skloništa“ u ulici Oslobođenja 148 i Masarikovoj ulici 127. Tamo je stanovalo 4 porodice sa 14 dece i 9 samaca. IAS, F:165.6/1939

[208] IAS, F:165.398/1939

[209] Supruga dr Kenđelca  i firma Električna centrale su  priložili po 100 dinara, dr Balog i dr Kemnji , te dr Geršon (rabin) po 20. IAS, F:165.96/1939

[210] Sačuvani su računi za tu robu. Slanina i konzerve sardina su kupljene u mesarskoj radnji Korhec.IAS, F:165.205/1939

[211] Žarko Vakanjac, pravnik, rođen 1882. u Osijeku. Mesečni honorar za njegove usluge je bio 500 dinara.

[212] Služitelj je dobijao samo 150 dinara.

[213] IAS, F:165.205/1939. Iz obračuna prihoda saznajemo i da je prilog Ilije Šibalića  bio 300, a Konena 100 dinara.

[214] IAS, F:47.1931/1941

[215] IAS, F:47.1931/1941

[216] Nevenka Bašić Palković, Subotički Crveni krst od 1918. do 1941., Crveni krst u Subotici 1886-1986, Subotičke novine, Subotica 1986, st. 35

[217] IAS, F:60.21949/1941. U prilogu predmeta, zapisnika o saslušanja vozača, nalazi se i obaveštenje Crvenog krsta o tarifama auto stanice iz 1938/39. godine.

[218] IAS, F:60. P-2526/1941.

[219] IAS, F:60. P-8357/1941.

[220] IAS, F:60. P-24241/1941.

[221] IAS, F:60. P-29098/1941.

[222] IAS, F:60. P-7944/1941.

[223] Eva Bažant, Subotički Crveni krst od 1941. do 1944. i od 1944. do 1956.m st. 39., Crveni krst u Subotici 1886-1986, Subotičke novine, Subotica 1986, st. 39

[224] Isto

[225] Mirko Grlica, dr Antal Hegediš, Milan Dubajić, Lazar Merković, Imenik žrtava Drugog svetskog rata na području subotičke opštine, Subotica 2000.

[226] Pomoć je stizala od anglo američke organizacije za civilnu pomoć oslobođenim zemljama, od koje je već u prvoj polovini 1945. dobijeno 120 000 tona namirnica, i od Ujedinjenih nacija, od kojih je do kraja 1947. stiglo 2,5 tona razne robe. Vlado Strugar, Jugoslavija 1941-1945, Beograd 1978, st. 227.

[227] Eva Bažant, nav. delo, st. 40

[228] Radovi su obavljeni i početkom 1947. godine izvršeno je i svečano otvaranje tog objekta.

[229] Magyar László, Szabadka képes történelme, Szabadka, 2004., 115. old.

[230] Magyar László, A Szeged – Szabadka közötti vasútvonal kiépítése (1864-1869), Ex Pannonia 1. sz., Szabadka, 1996., 111-128. old.

[231] Magyar László, Szabadka képes történelme, Szabadka, 2004.,125. old.

[232] Uo., 125. old.

[233] 1910-ben Belgrádnak 89 876, Zagrábnak 79 038, Újvidéknek pedig  30 593 lakosa volt.

[234] Szabadkai Történelmi Levéltár (a továbbiakban SZTL), F:2 , Jegyzőkönyv, 1882., 10499/21. sz. határozat.

[235] SZTL, F: , Jegyzőkönyv, 1886.

[236] SZTL, F:2. Főispáni hivatal, 76/1890.

[237] SZTL, F:2. Főispáni hivatal, 471/1894.

[238] SZTL, F:2, Főispáni hivatal, 283/1897.

[239] F:2. XIX 48/1913. Az okiratból megtudhatjuk, hogy egy 1906-ban keltezett megegyezés nagyon pontosan szabályozza a Vöröskereszt szó és jelkép jelentését és használatának módját.

[240] Dr. Bíró Károly (1864-1952) ügyvéd, az 1901-1918 közötti időszakban polgármester.

[241] Joca Manojlović, ügyvéd (Szabadka, 1872-1956). lásd: Tatjana Segedinčev, Braća Vladislav i Jovan Manojlović, Ex Pannonia 9-10. sz., Szabadka, 2006.

[242] Hartmann, szül. Schrégér Teréz, (Szentes, 1863 – Szabadka, 1940) Hartmann Rafael, a Hartmann és Conen cég megalapítója egyikének felesége. Annak ellenére, hogy csak két osztályt fejezett be, különleges üzleti érzékkel volt megáldva. A cég fellendülésével párhuzamosan egyre több emberbaráti és oktatási intézményt megsegítő jótékonysági és segélyező akcióban vett részt Szabadkán.

[243] Szabadkán is történtek előkészületek a tanfolyamok beindítására.

[244] SZTL, F:2.XV 336/1915.

[245] Délvidéki Közgadasági Bank Rt.

[246] Dr Emil Libman, Istaknuti lekari Subotice (1792-1992), Szabadka,  2003., 51-55. old. Az épület, mely a mai Ivan Goran Kovačić utcában áll (akkoriban Lenkey utca 174.) dr. Sánta György szanatóriumaként épült 1906-ban. Dr. Sánta neves nőgyógyász-sebész (Tenke, 1863 – Budapest, 1947) egyetemi tanulmányai befejezése után 1888-ban és 1889-ben a budapest Vöröskeresztes kórházban dolgozott.

[247] Szentgyörgyi István, A szabadkai Vöröskereszt 1886-tól 1914-ig és 1914-től 1918-ig, A szabadkai Vöröskereszt 1886-1986., Subotičke novine, Szabadka, 1986., 28. old.

[248]SZTL, F:47. Tanácsi jegyzőkönyv, 1933. A városi tanács Szabadka felszabadulásának 15. évfordulója kapcsán tartott ülésén elhangzott beszédből.

[249] lásd: Miroslav Jovanović, Doseljavanje ruskih izbeglica u Kraljevinu SHS 1919-1924, Belgrád, 1996.; Tatjana Petković, Iz života ruske emigracije u Subotici u periodu od 1919-1941, Ex Pannonia 1. sz., 155-164. old.

[250]A szén hiánycikknek számított, ezért fűtőanyagként nem is használták.

[251]SZTL, F: 47 IV 5803/1932. „A nincsteleneknek és szerencsétleneknek, az 1886. évi 145. sz. törvény XXII. szakasza értelmében. A helyi önkormányzat köteles mindazon személyekről gondoskodni, akik ezen segély nélkül képtelenek magukat fenntartani.“

[252] Dr. Matija Evetović (Szabadka, 1894. február 24. –1972. július 2.), író, Szabadka alpolgármestere, a szabadkai Gimnázium és a Városi Múzeum igazgatója.

[253] SZTL,  F:47.1199.  I 129/1919, XXIII 101/1920. Az aprovizíció pontos nyilvántartást vezetett a lisztjárandóság kiosztása céljából.

[254] SZTL, F:47. XXIII 96/1920.

[255] Milenko Palić, Pregled administrativno – teritorijalnih promena u Vojvodini 1918-1941, Zbornik za društvene nauke, 38. füzet, Újvidék, 1954., 27. old.

[256] Položaj radničke klase u 1926-27 godini, Radnička Komora za Vojvodinu, Újvidék, 1927.

   A  munkások átlagos fizetése 600 és 1000 dinár között mozgott, míg például a kenyér 2,5, a cukor 13, a marhahús 13, a csokoládé 30 dinárba került.

[258] Kosta Petrović, Kr. Slob. Grad Subotica i kupalište Palić, Szabadka, 1928., 17. old.

[259] SZTL, F:47. I 558/1931.

[260]  SZTL, F:47. II 44/1928. „Anyanyelvüket és nemzeti hovatartozásukat tekintve 71 085 jugoszláv, 523 más szláv, 2349 német, 27 561 magyar, és 191 más nemzetiségű volt. Ezeket az adatokat a városi szervek Az élő és holt szerbek, horvátok és szlovének c. kiadvány szükségleteihez adalékolták. SZTL, F:47. II 44/1928.

[261] SZTL, F :47. Polgármesteri hivatal, 853/1931.

[262]  SZTL, F:47. II 3603/1938. Az 1935. évi adatok szerint Palicsnak 1701, Nagyfénynek 2705, Felső-Tavankútnak 2892, Alsó-Tavankútnak 3386 lakosa volt. SZTL, F:47. II 416/1935.

[263] SZTL, F:70. 9090/1945.

[264] Más nagyvárosok, mint Belgrád, Zágráb, vagy a hozzánk közelebb fekvő Újvidék, sokkal gyorsabban és eredményesebben fejlődtek az új államban. Szabadka kedvezőtlen helyzete határmenti fekvésével, a magyar lakosság többségi létszámával, a mezőgazdaság térhódításának más iparágakkal szemben, a szlávok (szerbek, horvátok, bunyevácok) elenyésző számánál a polgárság köreiben, magyarázható.

[265] Nyilvános fellépései alkalmával ezt a kifejezést gyakran használta Selimir Ostojić (Belgrád, 1875 – 1931.) dandárparancsnok, Szabadka polgármestere. Hogy valóban tőle származik-e, nem ismeretes számunkra.

[266] SZTL, F:47. I 1/1923.

[267]A halálesetek közül 49 alkalommal baleset, öngyilkosság vagy gyilkosság volt a halál oka. A Városi Kórházba 5340 beteget vettek fel, ezek közül 212 halt meg.

[268] Za zaštitu i osiguranje radnika, Memoar centrale Sekretarijata radničkih komora i slobodnih radničkih sindikata podnet predsedniku Ministarskog saveta i Ministru socijalne politike, Belgrád, 1929., 66. old.

[269] SZTL, F:47. I 25/1927.

[270] SZTL, F:47.  IV 1586/1936.

[271] SZTL, F:47. IV 1586/1936.

[272] A munkásokat  „A Vitéz és Egyesítő I. Sándor Király Népotthon“ és a nagy Sokol-bemutató helyszínének építkezésein foglalkoztatták.

[273] SZTL, F:47 1586/1936. A Jugoszláv Szakszervezeti Szövetség Szakmai Összekötő helyi bizottságának adatai szerint Szabadkán sokkal több munkanélküli volt: mintegy 10 000 földműves  és 3000 gyári  munkás.

[274] SZTL, F:47 1586/1936.

[275] SZTL, F:47.2. Jegyzőkönyv, 1921-1922. 19 PS, 803/1922. Dr. Lóránt Zoltán titkár kérvénnyel fordul a kibővített közgyűléshez (városi tanácshoz), és az 1922. évre 5000 dinárt hagynak számára jóvá.

[276] SZTL; F:47 I 2/1930. Selimir Ostojić, generális, polgármester az 1929-1931 közötti időszakban.

[277] SZTL. F:47. IV 812/1932.

[278] SZTL, F:47. IV 257/1934.

[279] SZTL. F:47 IV 14297/1940.

[280]1933 decemberében a Szegényházban 67 személy volt, 1934 januárjában kilencet fogadtak be, 3 elment, 8 pedig meghalt.

[281] SZTL, F:47 IV 5803/1932. Az idősek szállást és ellátást kaptak, a munkanélküliek és szegények viszont csak ebédet.

[282] SZTL, F:47 IV  3295/1938. A rendőrség elvárta, hogy ezeket a személyeket szigorúbban felügyeljék a Szegényházban, ne engedjék ki őket már másnap.

[283] SZTL, F:47. III 12/1940.

[284] lásd: Tatjana Petković, Iz života ruske emigracije u Subotici u periodu od 1919-1941, Ex Pannonia 1. sz., 155-164. old.; Ruska emigracija na subotičkom pravnom fakultetu (1920-1941), Ex Pannonia 2. sz., Szabadka, 1997., 105-120. old.

[285] Grigorije Demčenko, rendes tanár  (Kijev, 1869 – Szabadka, 1958) a jogtudományok doktora, jogtörténettel foglalkozott, 1892-1895 között a kijevi  Sv. Vladimir Egyetem ösztöndíjasa, majd áthelyezése után a varsói egyetem docense. 1920-ban büntetőjogot tanít. Szabadkára 1920. június 8-án érkezik. 1922-től a szabadkai Jogi Egyetem bedolgozó rendes tanára. (Istorija slovenskog prava i Pravna enciklopedija i Krivično pravo). 1936-ban vonul nyugdíjba.

[286] SZTL, F:47. II  143/1922.

[287] SZTL, F:47. X 301/1930. Az egyesület polgármesterhez írt, pénzsegélyt igénylő  kérvényéből, melyet a szabadkai Jogi Egyetem tanára Sergie Troicki írt alá.

[288] SZTL, F:47. IV 1880/1932.

[289] SZTL, F:47. IV 1802/1932. Az Orosz Vöröskereszt Egyesület elnökeként Gersdorf írt alá.

[290] A Jogi Egyetem 1920-ban alakult meg Szabadkán.

[291] A dátum június 8-ához kapcsolódik, akkor kötött házasságot I. Sándor király és Mária királyné.

[292] A Jugoszláv Vöröskereszt Főbizottságának körleveléből, 1932. 5. 11.. SZTL, F:47.III 2430/1933.

[293] SZTL, F:47.  X 28/1928.

[294] SZTL, F:47. II 24/1928.

[295] SZTL, F:47. II 24/1928.

[296] SZTL, F:47. IV 2808.1936.

[297] Smilja Prodanović, Sreski odbor društva Crvenog krsta 1939. godine, Ex Pannonia, 7-8-9. sz., Szabadka, 1998., 60-61. old.

[298] Milenko Palić, Pregled administrativno – teritorijalnih promena u Vojvodini 1918-1941, Zbornik za društvene nauke, 38. füzet, Újvidék, 1954.

[299] Dr Miodrag Aćimović (Jagodina, 1875 –  ? ), A szabadkai Jogi Egyetem tanára, a bírósági büntetőeljárás tantárgyat tanította. Az egyetem dékánja 1921.,1924.,1925., 1926., 1931. és 1935. évben. 1931-ben nemzetközi jogot tanít. Több kitüntetést kapott: Karađorđe csillagot 1905-ben, Fehér Sas érdemrendet 1913-ban, Szent Sava érdemrendet 1914-ben, Albán emlékérmet.

[300] O Sreskom načelstvu Subotica lásd: Stevan Mačković, Sresko načelstvo Subotica (1934 – 1941), Ex Pannonia, 3-4. sz., Szabadka, 2000., 23-42. old.

[301] SZTL, F:47. X 167/1929.

[302] SZTL, F:47. X 167/1929.

[303] SZTL, F:47. X 299/1930.

[304] SZTL, F:47. III 449/1928.

[305] Bulatović 1937. szeptember 7-én a Vöröskereszt járási bizottságánál feljelentést tett P. Amálka ottani titkár ellen, 346 dinár elsikkasztása miatt. Kéri, hogy a titkár büntetőjogilag feleljen tettéért.

[306] SZTL, F : 47. IV 257/1934. A Zsidó Nők és a városi népkonyha 50 135 dinár, a Bunyevác Nők Jótékonysági Szövetkezete 29 229 dinár, a Szerb Nők Jótékonysági Szövetkezete 16 184 dinár pénzsegélyt gyűjtött össze. A begyűjtött pénz jelentőségét akkor érezhetjük igazán, ha tudjuk, hogy egy szakképzett munkás 2000-3000 dinárt keresett havonta,  a szabadkai Általános Hitelben Rt. igazgatójának fizetése 13 500 dinár volt, az ugyanott dolgozó tisztviselőjé pedig 4310. SZTL, F:43.106. A kenyér 4, a rizs 10, a kolbász 30, a kávé 40 dinárba került.

[307] Általában nyomorékok, volt városi tisztviselők igényeltek ilyen segélyt.

[308] SZTL, F:47 III 1747/1933.A határozatból látszik, hogy egy liter borért 3 dinárt számoltak fel. 1936-ban arra a városba behozott bornak, melyre nem fizettek fogyasztási adót, literje 4,5 és 5 dinár között mozgott. SZTL, F:47. III 561/1936.

[309] SZTL, F:47.IV 4788/1933.

[310] Olga Ognjanov a sándori iskola igazgatónője volt.

[311] Gligorije Jovanović nagyfényi tanító.

[312] Beba Belimarković egy dandártábornok felesége.

[313] Gábor Béla (Budapest, 1874 – Auschwitz, 1943.), nagyiparos, a „Rothmann“ gyár egyik tulajdonosa (a háború után Partizán Kerékpárgyár).

[314] Radomir Vujić iskolafelügyelő volt.

[315] SZTL, F :47 III 76/1938 i F:47.III 1929/1936. A városi műszaki osztály több palicsi telek kiosztására vonatkozó kérelmet is megvizsgált. Római-katolikus templomot és  pravoszláv templomot is szerettek volna építeni, a cserkészek táborozásra alkalmas telket, a Vöröskereszt gyermeküdülő építésére alkalmas telket kért. Az illetékes testület úgy határozott, hogy meg kell várni a városrendezési terv kidolgozását, és hogy a gyermeküdülő felépítésére alkalmas hely a Sokol-otthontól délre eső terület lehet.

[316] SZTL, F :47. III 76/1938.

[317] SZTL, F :47. III 76/1938. Az irat 1939. március 14-i keltezésű.

[318] SZTL, F :47. III 1726/1937.

[319] SZTL, F:47.IV 4788/1933.

[320] SZTL, F:165.13/1939.

[3