A SZABADKAI POLITIKAI ÉLET A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

 Megjelent: Szabadka politikai élete a XIX. Század második felében. (Политички живот Суботице у другој половини XIX века).  EX PANNONIA бр. 5-6-7, 2003, Истраживања, студије, чланци, стр. 47-54 

Vass Géza,  a szabadkai Műemlékvédelmi Intézet történésze

        SZABADKA POLITIKAI ÉLETE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN 

     Dolgozatunk célja, hogy bemutassuk a város politikai életét a századfordulón. Nem törekszünk  a társadalami, gazdasági és kultúrális összefüggések taglalására. A dolgozat főleg a politikai történelemet érinti. Időben a kiegyezéstől  az   1902-ig  terjedő időszakot öleli fel, egy bővebbre sikerült bevezetővel. Kiindulópontunk a kiegyezés, a politikai pluralizmus kezdetének dátuma, míg a zárópont az 1902-es év, Mamuzsits Lázár[1]  polgármester bukásának dátuma. A téma megfogalmazásában, számottevő irodalom hiányágban, főleg a szabadkai magyar sajtóban megjelent cikkekre támaszkodtunk. A szláv nyelvű újságok elemzését majd csak a jövő évre tervezem. A munka így csak a kutatási program első fázisának erdményeibe nyújt betekintést.

Az 1686-os évben, a teljesen lakatlan  városba bevándoroló bunyevácok és szerbek összlétszámát pontosan nem ismerjük, így ebben a kérdésben csak feltevésekbe bocsájtkozhatunk. Azt azonban tudjuk, hogy a hatátáőrségben a katolikusok két, a görögkeleti vallásúak pedig egy századnyi katonát adtak. Ebből feltételezzük, hogy a két nép számaránya a településen is hasonló lehetett. A bunyevácok és szerbek a városban  területileg egymástól elválasztva laktak. A katolikusok a várost kettéválasztó vízfolyástól nyugatra,  míg a görögkeletiek ettől keletre építették fel lakhelyeiket. A tizennyolcadik század negyvenes éveiben a katonai közigazgatás megszüntetése után, a tömegesen érkező magyar lakosság beékelődött a két entitás közé, a  Jaszi barának nevezett vizes terepre. Így alakult ki, még a két világháború  után is emlegetett bunyevác-, magyar – és szerbvég.

A katonai közigazgatás felszámolása elkerülhetetlen folymat volt, de nem                     ment zökkenőmentesen. A bécsi udvar, hogy terveit könnyebben véghezvigye, először ügyesen szembeállította a szerb és bunyevác ,, granicsárokat,,. A jövendőbeli kamarai mezőváros vezetését a katolikusoknak ígérve, majd a tiszteknek többszáz holdas birtokokat kiutalva, megteremtett egy  birtokos elitet, amely az elégedetlen közktonákat vissszatartotta a lázadástól. A város vezetéséből kiszorult szerbek egy része elhagyta a  várost, és a megmaradt határőrvidekre telepedett át. Így a városban a politikai és gazdasági hatalom egyértelműen a birtokos bunyevác réteg kezébe került. Ez az állapot  nem változott meg a szabad királyi városi rang elnyerése után sem.

II József uralkodása, és az azt követő napóleoni háborúk alatt, a város önkormányzata gyakorlatilag nem működhetett. A települést királyi biztosok irányították. A háború befejezése után, a tizenkilencedik század huszas éveiben, a reformkor beköszöntésével megpezsdül  a politikai élet. A város fokozatosan visszanyeri széles önkormányzatát. A házipénztárba befolyó jövedelmek elosztásáért ádáz harcot folytattak a nagybirtokos bunyevác családok. Az érdekcsoportok nem  a politikai arcvonalak szerint, hanem a családi kapcsolatok alapján igazodtak. A Mukicsok igyekeztek megtörni a Rudicsok, Antunvicsok és Parcseticsek hatalmát. A küzdelem 1842-ben a Mukicsok teljes elszigetelődésével fejeződött be.

Iványi, aki egyetlen publikált forrásunk erre az időszakra, nem a haladó és konzervatív erők küzdelmeként mutatja be az eseményeket, hanem mint a városi tanács feletti uralomért folyó harcot. Így nem tudjuk megállapítani, hogy az akkori politikai elitben volt-e ebben a kérdésben megoszlás. Az egyetlen utalás, amellyel Iványi valamelyest iránytűt ad a kezünkbe, az a tény, hogy Mukics Simont, a reformpárt lelkes országgyűlési szónokának nevezi.

A negyvenes évek elején, országos szinten kiéleződött a politikai harc, a reformpárt és a Bécsből támogatott kozervatívok között. A városban, az Antunovics József vezette városi tanács, kerülte a kockázatos politikai döntéseket.  Ezért a  kezdeményezést a  fiatal értelmiségiek ragadták magukhoz. Különböző egyletekbe: Polgári kaszinó, Nemzeti kaszinó, Nemzeti Nyelven Munkálkodó Társulat, Olvasó Kör…  csoportosultak és itt terjesztették a Pozsonyból és Pestről érkező forradalmi eszméket. A vezéregyéniségek az  egyetemi ifjúság soraiból kerültek ki, amely azonosult a magyar állameszmével és a forradalom céljaival. Közöttük ekkor még nincs nyoma a nemzetiségi alapon való megoszlásnak. Egy zászló alatt találjuk Zomborcsevics Ferencet, Czorda Bódogot, Karvázy Zsigmond, Spelletich Bódogot  és a többieket.

A forradalom első napjaiban,  Spelletich Bódog fiatal ügyvéd állt az események élére.  A bunyevácok és a magyarok egyként sorakoznak fel Kossuth mögé és közösen lépnek fel a szerb felkelők ellen. Magában a városban is kiéleződnek az ellentétek, a túlhevült nemzeti láznak több szerb lakos is áldozatul esett.

A belső szakadás jelei a szabadságharc második évében jelentkeztek, amikor Spelletichet kormánybiztosnak nevezték ki Szabadka élére. A Kuluncsich István főbíró vezette városi tanács nyíltan szembeszállt a kormánybiztossal, úgy értékelve, hogy az túl nagy terheket ró a város lakosságára a forradalom érdekében. Ez a kérdés, akárcsak az egész 1848/49-es szabadságharc lefolyása, városunkban még nincs komolyan kimutatva. Így nem tudni, hogy ez a határozott ellenállás mögött a szabadkai gazdák érdekeit képviselő városi tanács forradalom iránti lelkesedésének apadása áll-e, vagy csak az önös érdekek védelme.

A forradalom leverése után, a magyar alkotmányt felfüggesztették. A város önkormányzata megszűnt, és területileg a Bécs alá rendelt Szerb vajdasághoz csatolták. A bunyevácok, a magyarokkal együtt, a forradalom leverését és a szabad királyi városi rang elvesztését megalázásként élték meg. Ezt bizonyítja az 1850-es összeírás is, amelyben az előzőkkel, és meg kell jegyezni a későbbi népszámlálásokkal szemben is, meglepően megnőtt a magyar lakosok aránya. Ezt csakis azzal lehet magyarázni, hogy a bunyevácok, a nyílt osztrák elnyomás éveiben, jobban magyarnak érezték magukat, mint azelőtt. Közben a tehetősebb családokból származó forradalmárok, jómódú szüleik pénzbeli áldozatainak  és a későbbi amnesztiának köszönve, visszaszállingóztak városunkba, és lépésről-lépésre bekapcsolódtak a politikai életbe. Egymás után vállaltak tisztségeket a hatalomban. Így lett Czorda Bódogból a volt honvédtisztből már 1854-ben főjegyző, vagy Bíró Antalból, Kossuth egyik radikális  hívéből, a hatvanas évek elejére főbíró.

A kiegyezés visszaállította az alkotmányos rendet Magyarországon, és szabad utat nyitott a  parlamentáris demokráciának, vele együtt a tőkés fejlődésnek is. Ennek köszönve Szabadkán is megélénkült az élet.

Az 1867-es kiegyezéstől, a hetvenes évek második feléig, az újságok még igen rendszertelenül jelentek meg, ezért ennek az időszaknak a tárgyalásában, a sajtó mellett, főleg Iványi városmonográfiájára  támaszkodunk.

Az osztrák elnyomás éveiben közelebb kerültek egymáshoz a magyarok és az itt élő kisebbségek. Azonban, ahogy közeledett a kiegyezés, megindul a politikai polarizáció. Az 1865-ös országgyűlési választásokon még nincsenek elkülönült politikai irányvonalak. Ezzel szemben, az 1867. májusában megtartott városi tisztújításon, már két kibékíthetetlen pártot találunk. A jobboldali ú.n. Deák párt, amely megelégedett a kiegyezésben foglaltakkal, és a baloldal, Tisza Kálmán hívei, akik Magyarország függetlenségét tűzték zászlajukra. A szabadkai jobboldal vezéregyéniségei: Lénárd Máté, Czorda Bódog, Hideg Árpád, Tarnai Károly és Váli Béla voltak, akiknél  sokat nyomott a latban, hogy őket támogatták a Vojnitsok, a város leggazdagabb és legbefolyásosabb családja. Az ellentábor élén a Mukits család állt: Aurél, Ernő és János. A párt vezéregyéniségei között voltak: Szkenderovits János, Varga Károly és Elek, ifj. Vojnits Lukács Antalfi és Vojnits Enok, valamint Vermes Nándor, Trencsényi József, Csóvits Lőrinc és Vojnits Purcsár Gergely. Ebben a felosztásban nem nehéz felfedezni a szabadságharc előtti politikai arcvonalakat.

A Deák-pártot, Iványi szavai szerint  a városi értelmiség és a polgárság támogatta, míg a függetlenségieket, a kis számú városi tisztviselőkar és a nép alsó osztálya. A szavazati joggal rendelkezők között többégben voltak a bunyevácok. Ennek ellenére nem léptek fel egységesen, megoszlottak országos politikai pártok között. Az elmagyarosodott  értelmiség nagyobb része és a nagybirtokosok a jobboldalhoz csatlakozott. A választási joggal rendelkező kis- és középbirtokosok, akik a többi alföldi mezőváros parasztságához hasonlóan, elégedetlenek voltak a közlegelők felosztásában és az önkormányzat rendezésének kérdésében, a baloldali függetlenségieket támogatták. Mivel ekkor még az értelmiségi réteg igen vékony volt, egyértelmű, hogy a bunyevácság többsége, ami pártvezetők neveiből is kitűnik,  a Mukits párt mellett állt ki. Ezt később megerősítést nyert az újságokban és magánál Iványinál is. Azonban ez nem volt elegendő a győzelemhez. A baloldal vereségének pontos okai még nincsenek feltárva, úgy tűnik, hogy a  Vojnitsok állásfoglalása volt az, ami végül is döntően befolyásolta a voksolást. Így a választásokon a  Deák-párt győzött, többséget szerezve az országgyűlésben, és a városi törvényhatóságban egyaránt.

A szerbek és a zsidók a város lakosságának, mint egy 4-4%-át tették ki a századfordulón. Külön politikai pártjaik nem voltak. Megoszlottak a jobb-és a balpárt között. Míg a szerbek, összlétszámuk fölött voltak reprezentálva a városi tisztviselői struktúrákban – ez a jelenség egész Magyarország területén ebben az időszakban szembeötlő – addig zsidók hiányoznak a városi hivatalokból és a politikai elitből egyaránt.

A szerb és a zsidó közösség belső politikai harca főleg a helyi egyházközösségben elfoglalt poziciókért, valamint a magasabb szintű vallási képviselőtestületekben elfoglalt helyekért folyt.

A kiegyezést követő években, a jobboldali Andrássy-kormány nem volt képes megküzdeni a felgyülemlett problémákkal, és ez miatt népszerűsége országszerte, és így Szabadkán is fokozatosan csökkent. Mukitsék ezt kitűnő érzékkel használták ki, és a vereség utáni apátia helyett ellentámadásba lendültek. Erőszakos fellépésüknek köszönve, az 1869-es országgyűlési képviselői választásokon mind a két választókerületben győzelmet arattak. Három év múlva a városi parlamentet is elhódították a jobboldaltól. Ennek köszönve 1872. áprilisában a polgármesteri széket Mukits János foglalhatta el.

A városok közigazgatásban jelentős hatalomeltolódás történt, amikor 1871-től bevezették a főispáni állást. A király, gyakorlatilag pedig a kormány által kinevezett főispánok  ellenőrizték a törvényhatóság munkáját. Egyben a legfontosabb testületi szervek, a törvényhatósági bizottság, közigazgatási bizottság, kijelölő választmány elnökei is voltak. E bizottságok határozatai ellen felterjesztési joggal rendelkeztek, ami azt jelenti, hogy a törvényhatóság addig nem hajthatta végre határozatait, amíg a megfelelő szakminiszter ezt jóvá nem hagyta. E mellett joguk volt fegyelmi eljárást elrendelni a városi tisztviselőkar bármely tagja ellen, beleértve a polgármestert is.

A hatalmon lévő Deák-párti kormány Mukits János legnagyobb ellenségét, Lénárd Mátét nevezte ki a város első főispánjának. Ez azonban nem volt kihatással a balpárt népszerűségére, és a 1872-es és 75-ös országgyűlési választásokon is egyértrelmű győzelmet aratott.

A Deák-párt befolyása, az egész országban 1875-re  mélypontjára esett, ezért, hogy hatalmát mentse, egyesült a baloldali ellenzék, a mérsékelt Tisza Kálmán vezette szárnyával. Az új pártalakulat,  Szabadelvű párt vagy idegen szóval Liberális párt néven működött tovább.

Szabadkán az egyesülés a két párt között nem történt meg. Mukits és szabadkai vezérkara elvetette a fővárosi pártközpont által szorgalmazott pártfúziót. Ellenzékben maradt a frissen alkult Szabadelvű párttal szemben, és nem csatlakozott egy országos ellenzéki párthoz sem. Városi szinten politizált tovább. A szabadkai Deák-pártiak ugyancsak nem egyeztek pártvezetőségük döntésével, Mukitshoz hasonlóan ők is elutasították az egyesülést. Míg Mukits János a polgármesteri székben ülve ügyesen össze tudta tartani pártját, addig a Deák-párt talajtvesztve felbomlott. A fúziónak köszönve a balpárt ellenzék nélkül maradt, és biztosan nyerte meg az 1878-as helyhatósági választásokat.

Az 1875-ös belpolitikai fordulat után, a magyar külpolitika a keleti kérdésre összpontosított. Magyarországnak  nem felelt meg, hogy az Oszmán birodalom feldarabolása után, területét a balkáni szláv népek között osszák fel az Orosz birodalom patronátusa alatt. Ebből kifolyólag, az 1877-ben kezdődött orosz-török háborúban határozottan kiállt a Porta mellett, a szláv népek érdekeivel szemben. Országszerte, így Szabadkán is, gyűjtéseket rendeztek a törökök megsegítésére.[2] Ez elégedettlenségre adott okot a szláv lakosság körében. Ezt  tovább fokozta Bosznia 1878-as megszállása,  az ott élő szláv népesség véleményének kikérése nélkül.

A Balkán–félszigeten való terjeszkedés szószólója a baloldali Függetlemségi párt volt. Ez miatt a nemzetiségek országszerte eltávolodtak a baloldaltól, és a liberális elveket valló Szabadelvű párthoz közeledtek.

A szűkös forrásokból arra lehet következtetni, hogy Szabadkán, a jobboldal felbomlása után, Mukitsék igyekeztek magukhoz édesgetni a magyar értelmiséget, ezért háttérbe szorították a bunyevác birtokos réteg érdekeit. A magyar értelmiség térnyerése és a népszerűtlen balkáni politika megtette hatását. A szavazóbázisát képező bunyevác birtokos réteg fokozatosan megvonta támogatását a baloldaltól.

A bunyevácok nemzeti ébredése 1865-ben, Antunovits János  kalocsai címzetes püspök működésével kezdődött. Antunovits a szabadkai bunyevácok között is igyekezett híveket toborozni, de ez elmagyarosodott nemzettársai ellenállásába ütközött. A fiatalok közül, Sárcsevits Ambrus segítségélvel, sikerült is megnyernie néhányat az ügyének: Mamuzsit Ágostont, Mamuzsits Lázárt és Milodanovits Károlyt, de felvilágosító munkásságuk ekkor még komoly szervezeti formárt nem nyert.[3]

Az ezernyolcszázhetvenes évek második felében teremtődnek meg a feltételek a továbblépéshez. Mamuzsits Ágoston és Lázár, Sárcsevits Ambrus ihletésére megszervezik a  Bunyevác Kaszinót. Gromon Dezső, Szabadka szabadelvű főispánja mindent megtett a bunyevácok kezdeményezésének megakadályozására. Válaszul Mamuzsits Ágoston magához a miniszterelnökhöz fordult segítségért, és személyes meghallgatáson meggyőzte Tisza Kálmánt a bunyevácok lojalitásában a magyar állameszme iránt. A függetlenségpárti városi kormány ellen szervezkedő bunyevác mozgalomban Tisza meglátta a potenciális politikai szövetségest, és együttes fellépésre szólította fel Mamuzsits Ágostont, a Szabadelvű párt zászlaja alatt. Mamuzsits elfogadta  az ajánlatot, és ezzel a bunyevác mozgalom szekerét a jobboldalhoz kötötte. Ellenszolgáltatásként a kormány megengedte a Bunyevác Kaszinó mőködését, igaz csak Pučka Kaszinó néven.

A fővárosból támogatva, az új városi ellenzék, 1879. szeptemberében átvette a Szabadkai Ellenőrt[4] és pártlapot faragott belőle. A lap nyílt, kíméletlen támadást idított a városi hatóság ellen, ez mellett toleránsan lépett fel a nemzetiségi kérdésben. Ez   1879. decemberében és a következő év januárjában megtartott közgyűlési bizottsági tagok választásán, meghozta az első kézzelfogható gyümölcseit.  A ,, Szabadkai Ellenőr ,,  következőképpen számol be erről: ,, … csaknem örökös tagok a bizottságokból kiestek és pedig törvényes úton. A bunyevácság váltott pártot. Most ezért az ő hazaszeretetét teszik kétségessé… évekkel ezelőtt-amikor az érintettek politikailag nagyban győztek párttáboruk többségét ép a bunyevácok képezték,… a gyanúsítás nem igazságos és nem kell ebből nemzetiségi kérdést csinálni ,,.[5]

Gromon főispánnál a nemzetiségek iránti kizárólagosság a pártérdek fölé kerekedett, nem tudta elfogadni a Tisza Kálmán diktálta új politikai irányvonalat. Ezt újságjában, a városi ellenzék a következőképpen pellengérezi ki: ,,Gromon Dezső főispán a múlt Közgyűlésen, úgy a kijelölő, mint a szavazatszedő bizottságba szélső balpárti egyéneket és egytől-egyik vérrokonokat nevezett ki. Szabadkán az  (országos) ellenzéki, Budapesten pedig a kormánypártit játsza. Hol a morál ?,, [6]

Tisza pártján belül nem türte a fegyelmezetlenséget. 1880. október 15-én leváltotta Gromont és helyébe a volt zentai polgármestert, Jankovits Aurélt ültette. Az új főispán mindent megtett a Szabadelvű párt győzelméért.

Az első komoly megméretettésre  a két párt között az 1881. június 28-i parlamenti választásokon került sor. A Szabadelvű párt, hogy tömeges támogatottságát bizonyítsa, népgyűlést tartott. A  Teleki téren ( a ferencesek előtti tér) ez alkalommal, több mint 10 000 embert jelent meg. A gyűlés elnökének Antunovits Mátét választották meg. A szónokok a párt vezető emberei: Mamuzsits Ágoston, Horváth Mór és Mamuzsits Lázár voltak. A két Mamuzsits magyarul és bunyevácul is szólt az összegyűltekhez. Kihangsúlyozták, hogy elfogadják a Szabadelvű párt programját, mivel Tisza Kálmán nem áll tőlük távol, és amikor még ellenzékben volt, mindketten pártjában kezdték politikai pályafutásukat, csak akkor távolodtak el tőle, amikor  hatalomra jutott. Mamuzsits Lázár, mivel őt jelölték a országgyűlési képviselői állásra, külön kitért a bunyevácokat ért sérelmekre. Elvetette azokat a vádakat, amelyek szerint a bunyevácok pánszlávok és muszkák lennének, és ezzel egyben a haza árulói. Ezt bizonyítja, Mamuzsits szerint, az 1848-as forradalom is, amikor a magyarokkal együtt küzdöttek, és ő ezeknek a bunyevácoknak a leszármazottjának tartja magát.

-Amíg a lábam a földet éri magyar leszek – felkiáltással fejezte be beszédét.[7]

A választásokon Mamuzsits Lázár – Varga Károly, Mukits Ernő pedig Horváth Mór felett győzedelmeskedett. Így a megmérettetés mindkét pártnak felemásra sikeredett.

Az 1883. december 20-i helyhatósági választásokon a jobbodal 48 képviselőjével szemben a baloldal 12 jelöltje került a városi parlamentbe[8]. Ezzel a Szabadelvű párt a törvényhatósági bizottságban fölénybe került. A választási vereség után Mukits János kénytelen volt lemondani a polgármesteri székről, helyére Mamuzsits Lázár került. A Függetlenségi párt ezek után, ,,omlott kéveként esett szét,,.

A következő év májusában megtartott parlamenti választásokon a Mukits párt már nem is tud jelöltet állítani. A jobboldal Iváka Imrét és Horváth Mórt indította Vojnits Géza pártonkívüli és Farkas Zsigmond mérsékelt ellenzéki jelölttel szemben, és mindkét mandátumot megszerezte.[9] Ezek után a  város politikai színterén egyetlen szervezett politikai erő maradt, a Szabadelvű párt.

Az 1885-ös országgyűlési választások után azonban felszínre kerültek az ellentétek a győztes párton belül is. A párt magyar tagjaink nagyobb részét a bunyevác többségű jobboldalhoz, csak a Mukitsok megbuktatása kötötte. Miután ez megtörtént, a politikai szövetség célját vesztette. A párton belül kisebbségben maradt a Gálfy György,  Sztoczek Károly és Jandek Mátyás nevével fémjelzett csoport,  a Gálfy-párt, ahogy az újságok nevezték, szövetséget kínál Jankovits Aurél főispánnak, aki nem tudott közös nevezőre jutni a polgármesterrel és bunyevác környezetével. Az elleségeskedések a tisztviselői állások betöltése körül folytak. Mindketten saját rokonaikat részesítették volna előnyben.

A Szabadelvű párton belüli ellentétek 1885. őszén tárultak a széles nyilvánosság elé, amikor a párt lapjában egy  éles hangú figyelmeztetés jelent meg a Szabadelvű párt homogén tagsága aláírással, amelyben figyelmeztetik azokat a szakadárokat ,,akik a pártban vannak de a rendet és jellemet nem becsülik… az ellentáborba keresik szövetségest…,, A közgyűlésben is láthatóvá váltak az ellentétek, amikor Jandek Mátyás, a főispán által kinevezett új levéltárnok, rámutatott a fogyasztási adó kezelésénél történő visszaélésekre. Mamuzsits Lázár a vádakat határozottan elvetette, és nyíltan felrótta a főispánnak, hogy saját pártjától elvált és besúgás alapján cselekszik, ebből aztán válság lesz és ,,ez miatt, majd valakinek távoznia kell,,.[10]

Ezek után a Gálfy-párt a városi parlamentben átveszi az ellenzék szerepét és minden alkalmat kihasznál, hogy támadja a Mamuzsitsokat. A Sztoczek Károly szerkesztette Bácskai Ellenőr sorozatban hozza a cikkeket, melyekben magukat mint a szabadkai magyarság megmentőit tünteti fel, akik a mindent megtesznek a város elbunyevácosítása ellen. Mamuzsits Lázárt pánszlávnak, Starčević kebelbarátjának titulálja.[11]A sajtótámadások másik része  hivatali visszaélésekkel és korupcióval vádolja a polgármestert,  így akarja megingatni a beléje vetett bizalmat.

Az 1886. december 9-i helyhatósági választásokon a Gálfy – párt meghasonlik önmagával és szövetségre lép a balodallal, amelyet Mukits János visszavonulása után Varga Károly, a párt volt országgyűlési képvielője igyekszik összefogni. Varga pártalakulatával, elődjéhez hasonlóan, egyetlen országos párthoz sem csatlakozik, egyszerűen Törvényhatósági ellenzéknek nevezi magát. “Polgárok Magyarok! Le a Mamuzsits – Antunovits szövetkezettel!”[12] “A magyar érzelmű polgárság  jelöltjeit jutassák győzelemre!” [13] “Zsidók szavazzatok a magyarok mellett!”[14] jelszavakkal lép fel a  választásokon.

A magyarság hátrányos helyzetére és a Mamuzsitsok korumpáltságára épített választási hadjárat nem érte el célját. A december 9-i megméretettésen ismét a Mamuzsits- párt győzött. A Gálfy –Varga szövetség  a nyolc választási kerületből csak az I. és VIII. körben kapott többséget. Meglepő az ellenzék veresége a VI. körben, az ú. n. magyarvégen, amely addig a baloldali ellenzék fészkének számított.[15]

A vereség után az ellenzék a még ingadozó Jankovits főispánra támadt, mert szerintük nem akadályozta meg az ú. n. Mamuzsits-Antunovits szövetkezet térnyerését. A ,,Szabadság,, a baloldal lapja, a szemére veti, hogy támogatja a nyílt pánszláv eszméket valló polgármestert, ,,söt a pánszláv érzelmeket tápláló Pučka kaszinóban bunyevác beszédet tartott és öket ilyen nyelven dicsőitette,,.[16]

Jankovits nem állt jobban a másik oldallal sem. Nyílt össztűzésbe került a polgármesterrel, amikor rokonát, Jankovits Kázmért megtette városi főügyésznek ifj. bajsai Vojnit Mátéval szemben, akit a Mamuzsits szemelt ki erre a posztra, hogy ezzel megnyerje pártjának a város legbefolyásosabb családját. Mamuzsits tiltakozásul  híveivel kivonult a közgyűlésről, és ezzel teljessé tette a szakítást a főispánnal. [17]

Miután Jankovits szakított a Mamuzsitsokkal, békejobbot kínált a Varga vezette,  ú.n. törvényhatósági ellenzéknek, amely a csúfos választási vereség után,  két kézzel kapott e lehetőség után.[18] A kormánypárti főispán, most a Szabadelvű párt zászlaja alatt újjászervezte a törvényhatósági  ellenzéket, amely belement ebbe a politikai salto mortaléba, csak azért, hogy a Mamuzsitsokat eltávolítsa a városházáról. Így két Szabadelvű párt lett a városban. Az egyiket  Jankovits, a másikat a Mamuzsitsok vezették. A főispán és az ellenzék is, ezzel mindent egy lapra tett fel.[19] Az ingadozó baloldaliak megnyerésére, az országgyűlési képviselői székbe  Mukits Károlyt, a volt polgármester huszonéves fiát jelölték. [20]

Jankovits nem kapott támogatást a fõvárosi pártközpontból,  és ez  miatt március 15-én kénytelen volt lemondani a főispánságról.

Jankovits utódjául Kállay Abert volt szegedi fõispánt nevezte ki a kormány.[21] Az új fõispán beiktató beszédének fő gondolata a hazafiasság és a magyar állameszme tisztelete volt. Ezt a magyar többségű ellenzék sajtója a nemzetiségeknek szánt figyelmeztetésként fogta fel, és nagy reményeket kezdett fűzni az új főispánhoz. Követelte tőle, hogy  akadályozza meg,  ahogy a lap fogalmaz a ,, a röpiratokban és titkos társadalmi úton folyó izgatást a magyarság ellen,,. Majd tovább elemez: a magyarok műveltségben dominálnak és az értelmiség is kevés kivételével magyar. Az ipar és  a kereskedelem is az ő kezükben van ugyan úgy, mint a közügyek vezetése. A bunyevácok vagyonilag dominálnak és csak a nemzetiségi kérdés teregetésével nyerték meg a tömegeket és lettek uralkodó elem. Szabadka szívében bunyevác város, csak magyar a máza – folytatja a lap- praktikus takaró ez, az ellenkező törekvésekre. Azonban mihelyt a bunyevácoknak nem lesz fejük, szét fognak széledni, -fejezi be gondolatmenetét.[22]

Az nemzetiségi  kérdést a Mamuzsitsok a Monarchián belül gondolták megoldani az 1868-as Nemzetiségi törvény keretein belül. Rajtuk kívül  voltak eltökéltebb harcosok is, akik ezt a birodalmon kívül, orosz segítséggel látták megoldani. A ú.n. ruszofil vonal vezéregyénisége Vujits Tivadar volt, akit  hírhedt délszláv érzelmű Starčević-nek titulált a magyar nyelvű sajtó.[23] A szerb és bunyevác együttműködést a nemzetiségi vonalon többször is megkísérelték a városban, ez azonban 1918.  nyaráig nem hozott jelentősebb eredményeket.

A parlamenti választásokat 1887. június 22-re írták ki. A jobb- és a baloldal is tisztában volt vele, hogy a győzelem kulcsa a bunyevácok kezében van. Ezért Mamuzsits Lázár kocsin  bejárta a tanyákat, és házról házra buzdította a bunyevácokat, hogy ne lankadjanak, mert ,,kezünkben a gyeplő és az ostor is, most van a pillanat amikor nem szabad széthúzni,,.[24] Agó röpiratot szerkeszt bunyevác nyelven, amelyben Mukits Károlyt igyekszik lejáratni a nemzettársai között : ,,Mukits bunyevác származású, de tiszta magyar aki eldobta nagyapja nyelvét. Pár napja még díszmagyarban vezette a választókat és most  Mamuzsits Lázárt akarja megbuktatni, azt akit a bunyevácok választottak meg és együtt fõispánokat kergettek el városból,,.[25]

A Szabadelvűpárt ismét Horváth Mórt és Ivánka Imrét jelölte. Az ellenjelöltek Mukits Károly, aki az ú.n. Mamuzsits-Antunovits ellenes párt  és Törley Antal, aki a Mérsékelt ellenzék nevében lépett fel.[26]

Mamuzsitsék két magyar nevű jelöltet indítottak, akik közül az egyik még  fõvárosi is volt, Ivánka Imre, Tisza Kálmán egyik legközelebbi barátja. Emellett megszerezték a magyar érzelméről híres Kállay Albert fõispán támogatását is. Ez  meggyőzte a budapesti pártközpontot, amely a továbbiakban nem kérdőjelezte meg lojalitásukat. Lázó és Ágó azonban tudták, hogy ez  csak addig tart, amíg mind a két jelöltjüket célba tudják jutattni. Ezért nem válogattak a módszerekben.

Ivánka, 996:958 arányban jobbnak bizonyult Törleynél. Horváth Mór azonban csak Mamuzsits Ágoston választási elnök ,,hathatós segítségével,, győzött Mukits Károllyal szemben.[27]

A választási csalás miatt felforrósodott a hangulat a városban. Az ellenzéki ,,Szabadság,, élt a lehetõséggel és  mindent megtett, hogy tovább növelje a feszültséget. Sorra jelentek meg a cikkek, amelyek a bunyevácok térnyerésére figyelmeztettek: ,,a városháza bunyevác fészek lett, a rendőrlegénység magyarul nem tud és most a börtönbe is ilyenek kerülnek,, [28] ,,Az iskolaszékben 30 tagja közül csak négy magyarajkú, három zsidó és két szerb mellett a többi bunjevác,,[29] Igaz több helyen is verekedések voltak a két párt hívei között,[30] de az összetűzések nem vettek nemzetiségi jelleget.

Kállay fõispán ügyesen igyekszik csillapítani a kedélyeket, fokozatosan kifogja a szelet az ellenzék vitorlájából és ügyesen a városfejlesztére tereli a figyelmet. A lendületet vesztett ellenzéki koalíció lassan felbomlik, valamikor a Szabadelvû pártból kivált Gálfy- pártra, Mérsékelt ellenzékre és a Szalay László vezette Függetlenségi pártra.

Az ellenzékre döntő csapással volt Mukits Károly 1888. eleji váratlan öngyilkossága. A fiatal ügyvéd  haláláért a közvélemény a hataloméhes ellenzéki vezetőket okolta, akik  eszközként használták fel a fiatalembert. A tragikus öngyilkosság nagy hatással volt az egész városra, egy csapásra  lecsillapította még a legcsökönyösebb bajkeverőket is.

Az ellenzéki sikereként értelmezhető a Horváth Mór megválasztását megsemmisítő- és Mamuzsit Ágostont elmarasztaló bírósági ítélet, már nem tudta felrázni az ellenzéket. A pótválasztásokon, amelyek meglepő csendben folytatak le, az ellenzék nem tudott ismét egységesen fellépni. Újdonsült jelöltjük, Törley József, a szabadkai születésű,  budapesti pezsgőgyáros, alul maradt a Horváth Mór helyett fellépõ, dr Antunovits József orvossal

(Antunovits Máté, a Szabadelvűpárt  elnökének fia)  szemben. [31]

A Szabadelvű párt hatalma országos szinten először 1889. elején ingott meg, amikor a parlament elé terjesztette az új  véderőtörvényjavaslat 25. paragrafusát. Ez szerint azok az egy éves önkéntesek, akik a német nyelvet nem bírják, a tartalékos tiszti vizsgát letenni  – a tanulmányaikat megszakítva, még egy évet tartoznak szolgálni. Az ellenzék ezt a magyar nemzetérdek megtagadásának nyilvánította, és tüntetésekre szólította fel az egész országot.

A szabadkai ellenzéki pártok is csatlakoztak a mozgalomhoz.  Mamuzsitsék tartották magukat a pártfegyelemhez, és közgyűlési határozatban támogatták a véderőjavaslatot[32]. Az ellenzék a bunyevácokat a magyar nemzeti érdekek ismételt elárulásával vádolta. Az országgyûlés ugyan megszavazta a véderőtövényjavaslatot, de a benyújtójának, Tisza Kálmán miniszterelnöknek távoznia kellett, a kedélyek lecsillapítása érdekében. Ezzek után bizonyossá vált, hogy Mamuzsitsék mindent meg tudnak szavaztatni a közgyűlésen.

Az ellenzék ettől teljesen elbátortalanodott és a következő helyhatósági- és országgyûlési választásokat a jobboldal, csendben, nagyobb ellenállás nélkül nyerte meg.

Kállay főispán és a polgármester együttmûködése zökkenőmentes volt, ennek  köszönve a város fejlődése felgyorsult. Az együttmûködés feltétele azonban a bunyevác kérdés háttérbeszorítása volt. A nemzetiségi kérdés elhanyagolását  Mamuzsits Ágoston erélyesen ellenezte. Ágó mint ügyvéd működött, hivatalos funkciója nem volt, de köztudott tény volt, hogy ő a párt valódi vezére. A polgármester és a főispán szövetsége azonban veszélybe sodorta vezető pozicióját.

A nyílt kenyértörésre Ago és Lázó között 1892. nyarán került sor, az ú.n. Himnusz- ügy kapcsán. Mamuzsits Mátyás, a Szt. Teréz templom plébanosa, megtiltotta Kölcsey Himnuszának éneklését a templomban, mert állítólag protestáns dogmákat tartalmaz. A plébános lépése nagy vihart kavart városszerte. A kérdésben a városi tanács is kénytelen volt állást foglalni. A tanács határozati javaslatot nyújtott be a közgyûlésnek, amelyben az eset  miatt sajnálatát fejezi ki, és a felsőbb egyházi szerveket kéri meg döntő bírának e kérdésben. A bunyevác törvényhatósági bizottsági tagok egyként sorakoztak fel a Mamuzsits Mátyás mögött. A polgármester a Pučka Kaszinóban megígérte, hogy megakadályozza a világi hatóságok beavatkozását az Egyház ügyeibe. Ennek   ellenére, a határozati javaslatot a közgyûlés elé engedte, ahol a városi tanács javaslata nagy többséggel győzött. A bunyevác vonal veresége felháborította Ágót, mert  legközelebbi szövetségesének árulását látta benne. Ágó a nyilvánosság előtt támadt a polgármesterre, magyarázatot követelve tőle. Szó szót követett, és a heves vita végül majdnem tetlegességbe fajult.[33]

Az eset szakadást okozott a Szabadelvű pártban, Mamuzsits Ágostonhoz csatlakoztak Antunovits Máté, Kuluncsits Pál és Macskovits Titusz építész is. [34] Az ,,új párt,,  kíméletlen támadások sorozatát indította el a közgyűlésben a polgármester ellen.[35] A ,,régi ellenzékből,, Miloszavljevits Milan és a ,,Szabadság ,, szerkesztője, Szalay László támogatta ebben őket.

  1. december végére városi képviselői választásokat írtak ki. Mamuzsits Ágoston kiválásához nagy reményeket fűző baloldali ellenzék, amelyet Mukits Simon, Varga Károly, Németh Mátyás és egy új név, Csillag Károly kiséreltek meg  erre az alkalomra összefogni, csúfos vereséget szenvedett. Mind a nyolc körben a Szabadelvű párt listája győzött.[36]

A következő évben az állam és az egyház szétválasztásának kérdése, az ú.n. egyházpolitikai törvény korbácsolta fel a kedélyeket. A szabadelvű kormány javaslata országszerte két táborra osztotta a társadalmat. Városunkban néhány baloldali értelmiségit kivéve, a városi képviselők zöme az egyház és az állam szétválasztása ellen állt ki. A polgármester, hogy a kényszerű állásfoglalást elkerülje, több hónapra nyaralni utazott.

A katolikus egyház, hogy érdekeit hathatósabban védhesse, a liberális és mind erősebb szocialista törekvésekkel  szemben, a Néppárt cégere alatt, politikai pártot alapított. Az új pártalakulat élére Szabadkán Mamuzsits Mátyás a Szt. Teréz templom plébánosa került.  A Katolikus Néppárt nyitott volt a nemzetiségi kérdés iránt, ezért a plébános támogtásra talált a Mamuzsits Ágoston vezette frakciónál, de a liberalizmustól félő baloldali konzervatívok vallásos részétől is. Ezzel  megkezdődik az ellenzék Néppárt köré való szervezkedése.

Eleinte a polgármester nem mert nyíltan fellépni a Néppárt ellen, de mellette sem.  Azonban a járdaügyben ellene foganatosított fegyelmi eljárás, és a szegedi bíróságon folyamatba lévő sajtóperek –  amelyek  kimenetele  sokban függött a kormány kegyeiben lévő főispántól –  mérlegelésre kényszerítették. Ennek eredményeként a kormánypárti politika mellett döntött.

A bunyevácok identitásának megtartása számára, legfontosabb az iskolakérdés volt. Szerették volna nyelvüket elfogadtatni az iskolákban.  Az iskolaszék azonban ennek szilárdan ellenállt. Míg az iskolaszék elnökének helyét a Szabadelvűpárt hatalomra jutása óta Antunovits Máté töltötte be, addig a Szabadelvű párt szemszögéből nem is volt baj. Azonban lemondása után, 1894. Elején Mamuzsits Ágoston pályázta meg a megüresedett helyet. A polgármester nem engedhette át ezt a  kulcspozíciót legnagyobb ellenfelének. Ágóval szemben saját emberét, ifj. Vojnits Mátét jelöltette. Az iskolaszéki szavazáson 35: 7 arányban Vojnits győzött. Ágót még az iskolaszék bunyevác tagjai sem támogatták.

Az iskolaszéki tagok állásfoglalása elővetítte Kuluncsits Pál beadványának sorsát, amelyben az 1868-as nemzetiségi törvényre támaszkodva, kérte a bunyevác nyelv bevezetését az népiskolákban. A javaslat 1896. elejei gyűlésen 19 : 8 arányban bukott meg.

Az erőviszonyok a hatalom és az ellenzék között nem változtak meg az év végi közigazgatási bizottsági választásokon sem. Itt is a polgármester maradt felül, a nyolc helyből ötöt híveivel tudott betölteni.

A Kállayt követő Vojnits István, 1895. nyarán távozott a  főispáni székből, utódja Schmausz Endre lett, aki továbbra is határozottan kiállt Mamuzsits Lázár mellett.

A Néppárt nem tudott komolyabb tömegbázisra szert tenni. Az ellenzék többsége nem támogatta. Ezt bizonyították az 1895. őszén megtartott helyhatósági választások, amelyeken a  Néppárt csak a harmadik körben  nyert.  A következő évi parlamenti megmérettetésen egyértelmű vereséget szenvedett.

A következő években közöny uralkodott a szabadkai politikai életben. A közgyűlésben az ellenzék teljesen háttérbe szorult, elmaradnak a parázs viták. Az újságoknak nincs miről írniuk.

A század utolsó évéig kellett várni, hogy  a sajtó közölje az olyan régen várt hírt: ismét megalakult az ellenzék. A polgármester elleni szövetség vezéregyéniségei voltak: Mukits Simon, Kossuth Ferenc híve, a 48-as Függetleségpárt tagja, Bíró Károly, a Nemzeti párt szabadkai vezére és egyben a Gazdakör elnöke is, és Mamuzsits Ágoston, a volt liberális pártvezér, aki több év kihagyás után tért vissza a politikai porondra. Ide csatlakoztak a kisebb politikai pártok és csoportok is, mint a  Kolo Mladeži, Néppárt, Gálfy –féle párt. Az egyetlen közös nevező, amely összetartotta őket : Mamuzsits Lázár megbuktatása volt.

Az ellenzéki tömörülés nem válogatott az eszközökben hogy célját elérje. A kíméletlen politikai hadjárat az 1901-es októberi választásokon meghozta első gyümölcseit: sikerült elragadni az egyik parlamenti mandátumot. Igaz, ifjabb Vojnits Sándor diadalmaskodott Bíró Károly felett, de a második kerületben Mukits Simon jobbnak bizonyult Vermes Bélánál, a szabadelvű párt jelöltjénél. Mukits győzelmét a Néppárt szavazatainak köszönhette, amely Vermes ellen fordult, mert az az Országgyűlésben az egyházpolitika törvények mellett szavazott. Ezzel megtört a jég. A feles győzelem is szárnyakat adott az újdonsült ellenzéknek.

Az év végi helyhatósági választásokon Bíróék tovább erősödtek a közgyűlésben. Képviselőik a fegyelmi eljárások sorozatát zúdították a  polgármesterre. A siker azonban elmaradt, mert a képviselők zöme egyelőre még kitartott Mamuzsis Lázár mellett, aki továbbbra is Schmausz főispán korlátlan bizalmát élvezte. Szabadkán a polgármester és a főispán szövetsége egyelőre kikezdhetetlennek tűnt.

A századelőn jelentkező gazdasági válság megrendítette az ipart előnyben részesítő Szabadelvű párt több évtizedes egyeduralmát. A liberálisok hatalmuk megtartása érdekében, kénytelenek voltak koalícióra lépni a nagybirtokosok érdekeit képviselő ellenzéki Nemzeti párttal. Az új koalíciós partner nem elégedett meg a névleges szövetséggel, hanem támogatása fejében, több nagyobb magyarországi város polgármesteri székét is magának követelte, többek között Szabadkáét is. Ez a megállapodás pecsételte meg Mamuzsits Lázár sorsát is. Gullner Gyula  Nemzeti párti politikus, aki még mint ellenzéki, összetűzésbe került Mamuzsitscsal, most belügyminiszteri államtitkár lett. Fegyelmi eljárást indított a szabadkai polgármester ellen, majd hivatali visszaélések miatt fölfüggesztette állásából.   Ezzel szabad utat nyitott Bírónak a polgármesteri szék felé. A  váltás csak a pogármesteri állásra vonatkozott, a városi vezetőség  többi tagja, Tilinger Zoltán és Vojnits Gyula kivételével, a helyén maradt. Ezzel a bunyevác  birtokosok nagyobb részének érdekei nem csorbultak. Az ellenzéki  Nemzeti párt és a liberálisok fővárosi szövetsége, nem bontotta meg a polgármester megbukktatására alakított Bíró-Mukits  koalíciót.

A megüresedett polgármesteri székre ketten pályáztak, Pertits Mihály, akit Mamuzsits Lázár hívei támogattak, és Bíró Károly, aki most  ugyancsak a Szabadelvű párt színeiben indult, csak azon belül az agráriánus konzervatív vonal képviselőjeként. Bíró első számú  szövetségese a volt ellenzéki harcostársa,  Mukits Simon volt, aki biztosította számára az ellenzéki függetlenségiek szavazatait. Ennek fejében Bíró támogatást ígért Mukitsak, az országgyűlési képviselői jelöltségéhez..

Mamuzsits Mátyás plébános két évvel korábbi, és Mamuzsits Ágoston év eleji halálával, a szabadkai bunyevácság  a visszavonult Mamuzsits Lázár mellett, egyszerre a három legbefolyásosabb egyénisége nélkül maradt. A karrierje végét járó Pertits Mihály, és a fiatal, a politikai pályán még   tapasztalatlan értelmiséget tömörítő Kolo Mladeži szövetsége, nem tudta egyértelműen maga mellé állítani a bunyevác gazdákból álló  szavazó gépezetet. Így az 1902-es  év végén lefolyt polgármesteri választások Bíró Károly biztos győzelmét hozták 178:127 arányban.

 

[1] A nevek írásánál a korabeli levéltári iratokat, illetve a sajtót vettük alapul,  ezért azokat nem írtuk át a mai helyesírás szerint.

[2] Szabadka és Vidéke ( továbbiakban: Sz.V.), 1878. jan. 17.  3.l

[3] Petar Pekić, Povijest Hrvata u Vojvodini, Zagreb 1930, 156-160.

[4]  Kolozsi Tibor: Szabadkai sajtó (1848 – 1919), Szabadka  1973. 73.

[5] Szabadkai Ellenőr (továbbiakban: Sz.E. ), 1880. febr. 22.  4.l.

[6] Sz.E., 1880.máj. 2. 4. l

[7] Bácskai Ellenőr ( továbbiakban: B.E.), 1881. jún.. 6. I. 21. 1.

[8] B.E., 1883. dec. 30.  3.l.

[9]  Sz.E., 1884. máj. 18.  3.l.

[10]  B.E., 1885. nov.15. 3.l.

[11] B.E. 1886. jún. 13. 1.l.

[12] B.E. 1886. nov. 7.  1.l.

[13] B.E. 1886. dec. 5. 1.l.

[14] B.E. 1886. dec. 8. 1.l.

[15] B.E. 1886. dec. 12.  1.l.

[16] Szabadság ( továbbiakban: Szab.), 1887. jan. 9. 1.l.

[17] Szabadkai Hírlap (továbbiakban: Sz.H.), 1887.jan. 30. 2.l.

[18] Sz.H., 1887. febr. 6.  1.l.

[19] Szab., 1887. febr. 27. 1.l.

[20] Sz.H. 1887. febr. 27. 2.l.

[21] B.E., 1887. márc. 20.  1.l.

[22] Sz.H., 1887. apr. 24. 1.l.

[23] B.E., 1887. máj. 5. 4. l.

[24] B.E., 1887. máj. 29. 2.l.

[25] Szab., 1887. jún. 5. 2.l.

[26] Szab., 1887. jún. 12. 1.l.

[27]  B.E., 1887. jún. 26. 1.l.

[28] Szab., 1887. aug. 28. 3.l.

[29] Szab., 1887. szept. 4.  3.l.

[30] Sz.H., 1887. jún. 26. 3.l.

[31] Szab., 1888. márc. 1.l.

[32] B. E., 1889. márc. 3.1.l.

[33] B.E. 1892. jún. 23.  3.l.

[34] B.E. 1892.okt. 2.  1.l.

[35] Sz. K. 1892. nov. 13. 1.l.

[36] Szab., 1892. dec. 25. 1.l.

 

ÖSSZEFOGLALÓ:

A határörvidék megszünése után, egésszen a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz való csatolásig  Szabadkán a politikai és gazdasági hatalom a nagybirtokos bunyevác családok kezében volt, amit elejében Bécs biztosított a szerbekkel majd később a mind jobban szaporodó magyarsággal  szemben is. Az 48/49-es forradalomban A magyarok és a bunyevácok együttesen léptek fel, az osztrák elnyomás ellen.  A politikai és nemzetri polarizáció majd csak az 1867-es kiegyezés után idul meg. A város két pártra szakadt, már a múltban kialakult családi erővonalak mentén. A harc kimenetele a bunyevác többségű szavazóbázis pártfoglalásától függött. A XIX század hetvenes éveinek végén,  Sárcsevits Ambrus, a két Mamuzsits Ágó és Lázó valamint Antrunovits Máté, kovácsoltak politikai erőt ebből. Az új pártalakulat Tisza Kálmánban  lelt szövetségesre, aki a két biztos parlamenti mandátum fejében hatalomra segítette őket a városban a 48-asokkal szemben,amelyben a magyarság többsége tömörült.

A Bánffy-kormány alatt állandóan növekszik a nyomás nemzetiségekre. Mamuzsits Lázó a simulékony, Ágó a radikálisabb nemzetiségi politika mellett  tört lándzsát. Ágó azonban nem tud maga mellett jelentősebb politikai erőket felsorakoztatni, rokona iránti személyes gyűlölete még arra is ráveszi, hogy a 48-asokkal választási szövetséget kössön. Politikai csapodársága miatt, elveszti hitelét a választók előtt és ennek köszönve vetélytársa, sikeresen  a politikai  porondon marad. Mamuzsits Lázárt végül is feláldozzták  egy fővárosi politikai sakkjátszmában, de ezt már Ágó nem élte meg.

Bíróban, Szabadka a Nemzeti párt óhaja szerint, magyar polgármestert kap, de annak ellenére, hogy szövetséget köt a 48-as Mukits Simonnal, ő sem  tudja magát függetleníteni a bunyevác nagygazdák szavazógépezetétől.

A tizes években a közvetlen háborús veszély, megjelenésével a nemzeti kérdés is kiéleződik, de majd csak a központi hatalmak világháborús vereségének elkerülhetetklensége, győzi meg a az itt élő bunyevácokat és szerbeket, hogy szakítsanak a magyar állammal.

ZUSAMMENFASSUNG

Aufgrund der in der Vergangenheit entstandenen Familientradition gab es in Subotica zwei politische Parteien. Die Resultaten des politischen Kampfes waren durch den bunjevacen  Mehrheitsbeschluß abhängig. Eine solche Situation  karakterisierte die politische Realität der Stadt Subotica bis zu der Vorkiegsperiode, wo die Nationalitätsfrage in den Vordergrund rücckte. Nur die Unvermeidlichkeit der Niederlage großer Mächte brachte die hiesigen Bunjevacen und Serben dazu mit Ungarn abzubrechen.

Szabadka, 2002. 11. 26.                                              Vass Géza

 


Advertisements

Dnevnik Grge Ivandekića, 1944/45 – od Subotice do Bleiburga

Od Subotice do Blajburga (Bleiburga), dnevnik partizana

Od Subotice do Blajburga (Bleiburga), dnevnik partizana

            U Istorijskom arhivu Subotice se pod oznakom F:176 čuva Zbirka o radničkom i narodnooslobodilačkom pokretu. Nastala je radom odeljka gradskog Muzeja[1] koje je formirano upravo sa ciljem da prikuplja i obrađuje svedočanstva o tom pokretu. U 1977. godini došlo je do preuzimanja sakupljenog materijala u Arhiv. U narednom periodu Zbirka se i dalje popunjavala a istovremeno su rađeni poslovi njene arhivističke obrade. Pored sumarnog inventara koji obuhvata period od 1903. do 1989. godine, za pojedine njene delove – tematske celine, izrađeni su i analitički opisi sa registrima. Na tim arhivističkim poslovima radio je Milan Dubajić[2]  dugogodišnji direktor Arhiva. Oni su  okončani 1990. godine neposedno pred njegov odlazak u penziju.

Pored čitavog niza drugih dokumenata[3] memoarskog tipa, u Zborci su retki dnevnici boraca partizanskih jedinica. Pod signaturom F:176. 4/130[4] nalazi se dnevnik Grge Ivković Ivandekića.[5] Reč je o beležnici s mekim koricama,  formata  21 x 34,5 cm sa 58 stranica ispisanih tamnim ili zelenim mastilom. Dnevnik je pisan sa jedne strane, latinicom, a sa druge je sto pitanja i odgovora iz ideološko-političke obuke, gde je zastupljena i ćirilica. Prva pitanja su: ko je bio Matija Gubec?, ko je bio Karlo Marks?, kako se zvao Lenjin?, a završavaju pitanjem – zašto sam ranjen?  Dati su i odgovori, pa je tako na to pitanje predviđen odgovor: Ranjen sam zato što sam stupio u borbu protiv fašizma i njegovi pomagača za slobodu narodu.

51 Savic

Period koji autor opisuje[6], započinje  25. oktobra 1944. godine, sa njegovim pristupanjem partizanskim snagama –  Osmoj vojvođanskoj brigadi[7] koja će se uskoro – 1. novembra 1944.  godine pripojiti   51. vojvođanskoj diviziji[8]. On ubrzo biva raspoređen u prateću artiljerijsku bateriju.

U jugoslavenskoj istoriografiji je ranije težište bila upravo obrada tema ratnih jedinica narodnooslobodilačke vojske.  Ona je tada promatrana sa jasnog zvaničnog ideološkog uporišta koje je gotovo po pravilu zamagljivala celinu, idaelizirajući zacrtani koncept. Tako je i delovanje Osme vojvođanske brigade bilo obrađivano, ali zbivanja na austrijskoj granici poznata kao Blajburška tragedija, koja započinju od polovine maja 1945. sistemtski su prećutkivana ili nisu ni izbliza nastojala da daju realniju sliku zbivanja. Nasuprot tome, u obradama drugačijeg ideološkog gledanja, u iseljeničkoj literaturi,  od samog završetka rata, upravo je potencirano to pitanje i komunistički zločini koji su vršeni u ime ratnih pobednika.

Sveska Ivandekic Grge
Sveska Grge Ivandekića

Ishod Drugoga svetskoga rata nazirao se već krajem 1944. godine, kada Zapadni saveznici, potpomognuti jedinicama Crvene armije s istoka, zaokružuju svoje napredovanje. Opštim nadiranjem rasipaju se snage Trećeg Rajha, koje su držale liniju obrane na području Grčke.

Glavni štab NOV i PO Vojvodine[9] je naredbom od 11. septembra 1944. godine izvršio reorganizaciju partizanskih jedinica u Sremu; ukinuo je partizanske odrede i formirao 8, 9, 10. i 11. vojvođansku brigadu.

VIII V.U.B.   maršira iz Zrenjanina prema Subotici gde stiže 15. oktobra. Deo svojih snaga brigada je uputila prema Novom Sadu, ali su i one uskoro stigle u Suboticu. Od 22. do 31. oktobra brigada garnizonira u Subotici[10], gde je odbila napad jednog oklopnog voza iz Mađarske koji je pošao prema Paliću i zarobila  jednog oficira i 50 vojnika sa naoružanjem.

Odmah nakon formiranja, sudejstvovala je sa jedinicama Crvene armije, u forsiranju Dunava u rejonu Batine i kod Apatina, koje je branila ojačana nemačka 35. SS divizija. U teškim borbama za mostobrane Batine i kod Apatina, od 11. do 23. novembra 1944. godine divizija je po vrlo teškom terenu izloženom vatri nemačke artiljerije i mitraljeza, uspešno sudejstvovala sa jedinicama Crvene armije i znatno doprinela razbijanju Nemaca na mostobranima. U ovim borbama pretrpela je gubitke od 271 poginulog i 850 ranjenih.

680 oktobra borci u centru

Potom je učestvovala u oslobođanju Baranje i izbila na jugoslavensko-mađarsku granicu. Za pokazanu hrabrost boraca i rukovodilaca, i upornost u oslobođenju Batine pohvaljena je od strane Vrhovnog štaba NOV i POJ, 1. decembra 1944. godine.

Borci VIII VUB i ruski oficir u Subotici, oktobra 1944.

Od 1. januara 1945. godine divizija je bila u sastavu novoformirane Treće armije JA (Jugoslovenske armije). Njene jedinice su kod Barča 18/19. januara prešle na desnu obalu reke Drave i nadirale do Podravske Slatine, gde su u sudejstvu sa Šesnaestom vojvođanskom divizijom vodile teške borbe protiv nemačkih i ustaško-domobranskih snaga.

U januru i u prvoj polovini februara 1945. godine jedinice Pedesetprve vojvođanske divizije su se u odbrani virovitičkog mostobrana i likvidaciji nemačkog mostobrana kod Bolmana u ožujku. U završnim operacijama Jugoslevenske armije za konačno oslobođenje Jugoslavije, divizija se istakla u borbama za oslobođenje Osijeka -14. aprila; Đurđevca – 2. maja; Koprivnice – 5. maja; Ptuja – 9. maja; a naročito u okruženju i uništenju nemačko-četničke grupacije kod Dravograda od 12. do 15. maja, koja je nastojala da se probije prema Celovecu.[11]

Povlačenje nemačkih snaga prema zapadu pratio je i veliki dio Hrvatskih oružanih snaga (HOS) i civila. Dana 9. majaa 1945, potpisana je opšta kapitulacija vojske Trećeg Rajha, s kojom je službeno završen Drugi svetski rat. No, rešavanje pitanja geopolitičkih odnosa i dominacije na ovim prostorima (posebno onima koji su pripadali poraženoj strani), kao i pitanje pravednog odnosa prema pripadnicima poraženih snaga, ostali su i dalje otvoreno pitanje i velika obaveza ratnih pobednika. Pismeni dogovori, na koje se često poziva i prema kojima je trebalo regulisati postojeće stanje, te izvršiti svoju “moralnu obavezu”, potpisani su na političkim konferencijama, održanim i pre završetka ratnih operacija. Prekidom sukoba, zapisana reč trebala je “zaživeti”, no čini se da je samo provođenje i izvršavanje takvih obaveza bilo otežano ili možda čak namerno sprečavano.

U taj kontekst nužno je smestiti događaje s kraja Drugoga svetskog rata i neposredno nakon završetka ratnih operacija, koji su danas poznati pod nazivom Blajburška tragedija. Ovaj naziv obuhvata: opkoljavanje i zarobljavanje jedinica Trećeg Rajha i vojske NDH na prostoru Celje – Slovenjgradec – Dravograd – Bleiburg, izručivanje zarobljenika iz logora Viktring (Vetrinje) kraj Klagenfurta.[12] Ta „bleiburško-mariborska tragedija, u kojoj je više od 150.000 razoružanih hrvatskih vojnika, i čak još veći broj civila, poklano od Titovih partizana nakon prestanka rata u svibnju 1945., i to uz prešutnu suglasnost britanske i američke vlade“[13] približila se zahvaljujući velikom broju novijih obrada svesti domaće i strane javnosti.

Postavlja se pitanje koliko je vojnika (Hrvatske oružane snage, slovenski domobrani, srpski i crnogorski četnici i Kozaci) i civila stradalo u ova tri izolirana slučaja. Prema tome, maj 1945. godine, iako vremenski kratko razdoblje, svojom sadržinom predstavlja jednu od emotivnijih i zamršenijih tema srpske, hrvatske, slovenske, bošnjačke i crnogorske istoriografije.

To su navodi iz  obimne literature[14] koji daju okvirnu sliku događanja u kojime je neposredno učestvovala i jedinica u kojoj je bio Grgo Ivković Ivandekić.

Izvorni materijal, dnevnik pisan rukom  jednog iz šireg kruga neposrednih učesnika tih događaja, ima svoju specifičnu težinu kao istorijski izvor, ali i ilustracija zbivanja u tim burnim vremenim viđenih očima običnog borca.

Dnevnik započinje  rečima: Moj Dnevnik od stupanja u vojsku 26 X/ 1944 god.

665 Miklos Korica novembra 1944 Nadjbaracka

(25.10.1944.)[15]                                                                                                                                                                                                                             (1 str.)

Sreda. 25 X  Bio sam sa komšijom Josom u Tavankutu, po povratku kući, bile su izbačene plakate da se ima javit u Suboticu za mobilizaciju od 15 godišta pa do 27 og godišta, u to sam upado i ja, kada sam stigo kući u veče istoga dana, glavno pitanje je bilo, oćemo ići jeli ne i konačno samo rešili ja, Bela i Joso da idemo ujutro.

(26.10.1944.)

Četvrtak 26.  Ujutro osvanio lep jesenji dan, spremljeno sve za polazak, otišli smo u Suboticu, ja, Bela, Joso, Bać Pere i moja Mati. U Suboticu stižemo oko 8 sati. Pregled je u višoj gimnaziji, ostajem kao sposoban, do veče posle pregleda odemo u Kasarnu na alaški put. Tu smo se smestili po sobama na drvene krevete bez slame.

(27.10.1944.)

Pe.(tak) 27. celog dana stižu novi regruti. Uveče krećemo u artiljerijsku kasarnu na palićki put, smestili smo se po sobama na gvozdene krevete bez slame.

(28.10.1944.)

Su. (bota) 28.  Podeljeni smo na dva bataljona, u svaki bataljon po pet četa, pet desetina ljudstva, u četi po 140. Tog dana primio sam dužnost desetar.

(29.10.1944.)

Nede.(lja) 29 tog.  Počima pomalo zanimanje. Iste večeri nad kasarnom oko 9 sati nadleće neprijateljski avion, uzbuna, bežimo na sve strane, kud ko zna.

(30.10.1944.)

Pon.(edeljak) 30 tog.  Pomalo zanimanje, iste večeri zapalila se kuhinja, uzbuna, sa svim stvarima napolje, brzo je bio ugašen požar.

(31.10.1944.)

Utor.(ak) 31 vog. Dolazi mi Mati, zanimanje po malo, u podne primam prvi put dežurstvo u četi, te iste noći pokret, stižemo do konjičke kasarne, opet nazad u kasarnu.

(1.11.1944.)

Sreda 1 XI tog.  Zanimanje isto po malo.

(2.11.1944.)                                                                                            (2 str.)

Četv.(rtak) 2 gog. Zanimanje, uči se korak, na levo, na desno itd.

(3.11.1944.)

Petak 3 ćeg. Bila mi mati i kuma.(…)

(8.11.1944.)                                                                                                                

Sreda 8 g.  (…) posle podne oko 5 sati kiša počima da pada, večeje tako tužno i sumorno, mi se krećemo kao poslednji iz kasarne, polazeći iz kasarne na stanicu, slučajno me susreće mati, žalosna uplakana, a takođe sa suzama u očima videći da došao čas kada ću morat da je napustim. Idući tako u koloni s nama, rekla mi je da je i Ranko tu u gradu, samo je izašo na salaš pošto je sa kolima tu (…)Dolazimo do stanice, i sav sretan, i ne misleći da ću ikada videti oca, jer rat je u punom jeku, ugledam oca i kumu. Otac me žalosno pogleda, poljubim oca, majku i sa suzama u očima rastajemo se. Penjemo se u otvorene vagone, kiša pada, tu je na stanici i plač i veselje. Sunce pokaže se iza oblaka, i kao da će sa svojim poslednjim zracima toga dana da pozdravi mlade subo(ti)čane koji polaze na fašiste, i oće se ikada vratiti ili ne (…)

oko 12 sati stižemo u Baju, čuju se topovi, blizu je front, po kad kad se pokažu  lefektori (reflektori) i opet tišina, voz samo što se miče, počelo nam bit nakako neugodno, nespava niko  (…) Oko 2 sata stižemo u Nađ Baračku, te se skidamo sa voza, mrak, blato, kiša stalno pada. Tu se nas desetak izgubimo iz kolone i stignemo do jedne prazne kuće, provalimo unutra, nigde nikog, sve je pusto i prazno, naložili smo vatru na sred sobe, grejali smo se više na dimu nego na vatri (…)

zakletva

(9.11.1944.)                                                                                                                 ( 3 str.)

Četv(rtak) Od 9 tog do 11 tog nismo krećali nikuda, jedini nam poso bio na stanici istovarali oružje koje je stizalo iz Rusije.

(12.11.1944./ u Kolutu )

Nedelja 12 tog.  budem dodeljen u konjicu i dobijem prvi put pušku.

(14.11.1944.)

Utorak (…) oko po noći diže nas kapetan, dođe u stroj, pa po naj većem blatu lezi, dižise, bilismo izvaljani i po licu, ama svud. (…)

(15.11.1944.)

sreda 15 tog Pokret iz Koluta u jutro u 5 sati, pa preko Sombora, Apatina i stižemo u Bački Sentivan poslepodne u 4 sata, prešli smo bez odmora 65 kilometara. (…)

15.-22.XI / u Kupusini                                                                                      (4 str.)

(23.11.1944.)

Četv 23. gog  Krećemo iz Kupusine za Monoštor, istog dana stigli u Monoštor i to noću oko 11 sati.

(24.11.1944.)

Pet. 24 ćeg.  Kod velečasnog Zvekana doručkovali ja i Joso, posle doručka u crkvu.

(25.11.1944.)

Sub. 25 tog  Dodeljen u Komoru. (…)

(26.11.1944.)

26 tog Nedelja Bili na misi      (…)                                                                                                                                                                                                  (7 str.)

Od 29. tog XII tog pa do 11. I 1945. stalno smo se zanimali sa topovima. Predavo nam ruski kapetan.                                                                                                                                                                                                                                                        (10 str.)

borci

(29.01.1945.)

Ponedeljak 29 tog.  Jaki vetar duva da nemož oka otvorit. U jutro oko 8 sati krene cela Brigada, putujemo ceo dan bez odmora, uveče stižemo u selo Bakić.  

(30.01.1945.)

Utorak 30 tog.  Primio sam za komandira straže kod štaba Brigade. Od 30 tog pa do 5 tog stalno kod štaba Brigade. (…)

(5.02.1945.)

Ponedeljak 5 tog  naša Brigada kreće u selo Bukovicu.

(6.02.1945.)

Utorak 6 tog.  I dalje dajemo stražu kod štaba Brigade. (…)                                   

(7.02.1945.)

Sreda 7 mog.  Toga jutra primetio sam 2 ruska kapetana u našem štabu, posle njihovog odlaska počelo je neko komešanje i do podne sa sviju strana prilazile su kolone ka  selu Bukovici da bi otišle ka Slatini. Naša pešadija se polako povlači i brani svaku stopu zemlje. Neprijatelj je na  navaljivao sa oko 40 divizija imajući nameru da nas odbaci preko Drave i da se probije cestom koja ide Slatina, Virovitica, Zagreb. Oko 2 sata i naša Baterija je spremna za pokret i krećemo za selo Kozice. Tu smo stali da bi dobili dalja naređenja i ide se večerat, taman da večera bude gotova i da se večera, u tom momentu poleti kurir rasčupan bez kape na glavi, i donosi naređenje da se što pre možemo i brže pokrenemo prema Slatini. Sada tek da vidiš komešanje, za kratko vreme sve je gotovo, večera je prosuta i cela kolona kreće u najbržem trku. Naša baterija obilazi sve sa strane. Ne samo da vidiš haos, svuda se beži kako može. Oko 8 sati stižemo u Slatinu, silom se probijamo kroz kolone koje stižu sa svih strana. Putujemo dalje, neprijatelj goni našu pešadiju koja se herojski brani.[16] Oko 12 sati stižemo u Viroviticu i krećemo pravac Barč.  

(8.02.1945.)

Četvrtak 8 mog.  Stižemo u Barč. Tu tek imaš šta da vidiš, tu se nabilo vojske sa svi strana, a još nešto civila, skoro više nego vojske. Da se prebacimo dobili smo red tek uveče. Kad sam stupio preko Drave na Mađarsku zemlju mislio sam da sam se ponovo rodio, što sam sretno izvuko glavu iz tog haosa. (…)

(18.02.1945.)                                                                                                             (11 str.)

Nedelja Pošto smo cele noći putovali stižemo toga jutra u selo Salomon, tu smo se malo odmorili i krećemo dalje, oko podne stižemo u Peč. (…)

SKIC RASPOREDA 22.2.1945.

(21.- 28.02.1945.)                                                                                                    (12 str.)

Od 21 do 28 mog stalno smo bili u Gajiću[17], radili nismo ništa ležali i odmarali.

(28.02.1945.)

sreda 28 mog  Bio zbor cele Brigade u Daražu[18]. Bio komadant divizije i Rusi i pregled oružja. Posle pregleda vraćamo se nazad u Gajić. I tu smo bili sve do 6 tog ne radeći ništa. (…)

(6.03.1945.)

Utorak 6 tog  Ujutro rano manevar koji je trajao do 11 sati posle podne, na brzu ruku je sve raspremljeno za pokret. U tom momentu nismo znali kuda će mo da se krećemo. Najviše se govorilo da ćemo za Bačku, ali mi smo već u Doražu videli pošto smo smo skrenuli dasno a put za Batinu vodi levo, da nećemo nazad za Bačku. Putujući tako dalje, posle nekoliko sati brzog putovanja susrećemo civile od koji smo saznali da su se Nemci prebacili preko Drave, u oblasti Bolman – Majska međa – Novi Bezdan i svom silom nameravaju da se probiju dalje. Na položa stižemo u noć, naša pešadija je već primila borbu sa neprijateljem. Naša baterija  dolazi u selo majska međa gde je neprijatelj baš toga momenta otvorio najžešću vatru iz teškog oružja. Videći da nećemo moći ostati sa Baterijom pošto preti opasnost da nas opkole, komandir na svoju samoinicijativu naređuje da se povlačimo u šumu ispod Petlovca i tu smo imali nameru da ukopamo topove, ali pošto još nije bilo nikavog plana za našu odbranu, samo što smo se ukopali, trebalo je već premestit se na drugo mesto. Tako smo te cele noći lutali tamo amo nemajući plana gde da se smestimo sa odbranom. Te cele noći naša pešadija je vodila ogorčenu borbu sa nadmoćnijim neprijateljem koji je imao nameru da se probije dalje. Neprijateljska namera bila je ta, za koju smo saznali posle, kada je zarobljen njihov komadant, da za 24 časa stignu do Peča a istovremeno izbiju na Dunav kod Batine da bi tako zarobili sve našeodrede koji su se nalazili u Baranji i skoro celu Bugarsku armiju i tako izbijajući na Dunav, prešli Dunav i došli Rusima sa leđa. Rusi su u tom vremenu vodili ogorčenu borbu u samoj Budapešti, ali zahvaljujući komadantu naše treće armije Kosti Nađu i ostalim oficirima i herojskoj odbrani naših boraca 51 divizije koja se u to  vreme  sama nalazila na tom sektoru neprijatelj nije uspeo da ostavari svoje paklene planove, zadržan je sa teškom mukom na sektoru Bolman – Majska međa – Novi Bezdan – Petlovac, svega četiri sela je uspela da zauzme.

                                                                                                                         (13 str.)

(7.03.1945.)

sreda 7 mog  Tek toga dana ujutro nam je uspelo da zuzmemo položaj na drumu koji vodi od Petlovca sa Bolmana. Toga dana neprestano se vodila borba. Samo se čuje bez prestanka štekćanje mitraljeza i urnebesna vatra topova i minobacača. Trebalo je po svaku cenu prebacit neprijatelja preko Drave ili zadržat ga od daljeg nadiranja. Naša baterija samo tolko obustavi sa paljbom, da se cevi prohlade i opet nastavi dalje staru pesmu. Na sektoru Bolmana naša pešadija stalno juriša na već porušeno selo Bolman ali bez uspeha. Nemci su zaposeli jedan bunker sa desne strane Bolmana i to stari jugoslovenski betonirani bunker, pa ne daju svojom vatrom ni blizo našoj pešadiji. Dolazi komadant naše divizije i videći da taj bunker koči (prolaz) našoj pešadiji, izdaje naređenje da naš jedan top i jedan iz  7 (Sedme)  brigade, odu do prvog reda kuća odakli bi mogli da unište isti bunker. Odmah se prešlo na zadatak, to je bilo posle podne oko 4 sata. Sada nam treba po po potpuno brisanoj cesti doći do prvog reda kuća na daljini od oko 1000 metara.  Krećemo polako napred, borci zaklonjeni štotom od topa polako guraju topove. Ja sa bolničarkom krećemo se jarkom nuz drum, i nosimo po jedan sanduk municije. Neprijatelj nas je primetio čim smo krenuli i otvara vatru iz bunkera pa iz bacača. Mi idemo polako napred i tako pod zaštitom naša dva teška mitraljeza stižemo do prvih kuća bez ijednog ranjenog. Što se brže moglo ispaljujemo iz svakog topa po 40 granata. Bunker je razbijen. Nemci, jedan po jedan iskaču iz bunkera, dok ih naši mitraljezi samo zbrišu. Zadatak je izvršen i sada terba nazad. To će ići malo teže, jer treba topve vući za sobom, ali ipak smo s epovukli bez ikakvih gubitaka, u tom je već i mrak pao. Postavili smo top na staro mesto i tu proveli noć.    (…)

                                                                                                                             (14 str.)

(8.03.1945.)                                                                                                                

Četvrtak 8 mog  Ujutro naša baterija kreće sa tog položaja na drugi. Pošto se i naša brigada premestila na drugi položaj u Baranjsko Petrovo selo. Uveče smo ukopali topove na kraj sela u pravcu N. Bezdana. Ukopavali smo se pod teškom neprijateljskom vatrom. Preko cele noći se vodila stalno borba. U zoru oko 4 sata, neprijatelj je uz pomoć jake artiljerijske paljbe počeo juriš na naše položaje. Naša pešadija nije bila u stanju da zadrži nadmoćnijeg neprijatelja koji je navalio svom žestinom. Pešadija se počela u neredu naglo povlačiti. Nama su ubijena u tom momentu oba konja. Treba da se ide radi drugih konja, a neprijatelj je već na 500 metara. Dovodim ja druge konje, mine i granate padaju po celom selu, pa ne znaš gde ćeš, i svakog časa čekaš da te snađe smrt, a topove treba po svaku cenu spasit. Ubijaju nam opet jednog konja, neprijatelj je već na 200 metara, samo ih naš puškomitraljezac zadržava vatrom. Dovodim i drugog konja i to sa teškom mukom na konačno uspije da se povučemo, dok je naša pešadija već napustila selo (…)

(12.03.1945.)                                                                                                   (15 str.)

Ponedeljak 12 tog  Stala paljba, dolaze avioni i mitraljiraju neprijateljske položaje. Noć je mirna, u glavnom, na našem sektoru.(…)

(14.03.1945.)

Sreda  14 tog  Preko celog dana čarkanje. Neprijatelj je preko celog dana, s vremena na vreme, bacio po koju minu. Noć je protekla u najvećoj borbi pošto je neprijatelj pokušo da izvrši juriš, naši su ga odbili, tako da je ostavio oko 300 stotine samo mrtvi. (…)

(15.-21.03.1945.)

Od 15 tog pa do 21 tog  smo bili na pustari. Za to vreme pešadija na celom frontu se pripremala za odlučni udarac i ofanzivu[19]. (…)

(21.03.1945.)

sreda 21 vog  Celu noć je vršena artiljerijska vatra za pripremanje juriša u zoru. Naša baterija izašla oko 2 sata posle ponoći, ali na sreću nije bilo potrebe za juriš. Nemci su se povukli te noći, osim što su ostavili dva šarca kao zaštitnicu, koji su zarobljeni prilikom oštrog naleta naše pešadije. Tako smo bez ijedne žrtve ušli u Petlovac u 7 sati. U 8 sati već se naša pešadija nalazila u N. Bezdanu goneći Nemce prema Dravi. Artiljerija je ostala u N. Bezdanu dok je pešadija uz pomoć avijacije produžila dalje sve do Drave i tamo završila i sa poslednjim Nemcem. To je bilo u noći oko 8 sati kad je borba podpuno prestala. Neprijatelj je ostavio u ljudstvu 2000 zarobljeni, oko 500 stotina ranjeni, oko 3000 mrtvi samo u toku tog dana. I tako je završila 51 divizija svoju herojsku borbu sa daleko nadmoćnijim neprijateljom i dobili smo pohvalu od Maršala Tita i komadanta III ćeg ukrajinskog fronta Maršala Tolbuhina. (…)

                                                                                                                            (17 str.)

(30.03.1945.)

Petak 30 tog smo konačno sa najvećim veseljem i pesmom prešli Dunav u Bačku posle podne u 2 sata.  U Sombor stigli uveče oko 8 sati. Ja sam ostao da pokažem put celoj koloni kojim pravcem da se kreće i oko 12 sati krenem sa poslednjim kolima koja su mnogo ostala iza kolone, tako da smo prenoćili u Doroslovu. (…)

(1.04.1945.)                                                                                                                  

Uskrs 1 IV Krećemo na položaj na Dunav gde je naša pešadija već smenila 14 Brigadu. Tu smo došli do fabrike. Jedan top očo na položaj, ja sam sa ostalim osto u fabriki, uveče se vratio u Vajsku, tu i noćio.(…)

(5.-9.04.1945.)

Od 5 tog pa do 9 tog smo stalno bili pod Vukovarom. Za to vreme nije bilo naročitih događaja na našem sektoru fronta. Po kad kad su bacači ispalili po koju minu i to je bilo sve, (…)

(18 str.)

1

(10.04.1945.)

Utorak 10 tog Pošto smo došli pred Dalj tu smo se smestili u kuruze na daljini od nasipa na jedno 2 km. i ukopali topove u same kukuruze. Noć je protekla mirno.

(11.04.1945.)

sreda 11 tog. Pešadija se priprema za prelaz preko Dunava, ceo dan tuku naši bacači. Posle podne smo otvorili vatru iz topova u 2 sata i neprekidno tukli Dalj do 6 sati. Ispaljeno je preko 1200 granata. Noć je prošla u čarkanju mitraljeza.(…)

(13.04.1945.)

Petak 13 tog. Dan je protekao mirno. U noći naša pešadija prelazi Dunav i u 12 sati ulazi u Dalj i goni neprijatelja dalje.(…)

(16.04.1945.)                                                                                                              (19 str.)

Poned. 16 tog. Ujutro krećemo dalje. Putujemo nuz sam Dunav, prolazimo kroz Vukovar i uveče stižemo u Borovo. Tu su nas civili dočekali, tako da je to veče bilo s igrankom i celu noć smo u veselju proveli.(…)

(20.04.1945.)  

Petak 20 tog. Pred zoru razvila se teška i krvava borba na reci Karašici gde su Nemci držali jak odbranbeni položaj. Prko reke se nalazi selo Dobrović gde su se Nemci utvrdili u svaku kuću. Naša pešadija izvršila je juriš uz jaku pomoć atriljerije i bacača, uspelo im je da pređu reku i da naprave mali mostobran. Prvi je prešao I bataljon, ali se situacija naglo promenila u korist neprijatelja. Na našem desnom krilu nalazila se III vojvođanska brigada. Neprijatelj videći da ne može da povrati izgubljeni položaj, u tom momentu svom snagom je udario na sektor III brigade gde mu je pošlo za rukom da se u kratkom vremu probije i pređe na ovu stranu Karašice i u snažnom naletu udare našima sa leđa. To se takvom brzinom dogodilo da naši nisu mogli da se povuku natrag preko reke. U krvavoj borbi uspelo je nekima da se probiju kroz nemački obruč, ali je sve teže oružje palo u neprijateljske ruke. U tom momentu naša artiljerija i bacači otvorili su jaku vatru, a ostatak naše pešadije u snažnom naletu probije nemačke položaje i prebaci neprijatelja opet na onu stranu reke i uz pomoć tenkova pređe reku i zauzme selo. Zarobljeno je oko 200 Čerkeza. U tom je već pao i mrak. Naši gone neprijatelja u stopu bez odmora. Naša baterija kreće za pešadijom. (20 str.)

(22.04.1945.)  

Nedelja 22 og. Gornji Miholjac. Idemo dalje. (…)  (23 str.)

(27.04.1945.)

petak 27 og. U zoru naši u snažnom naletu probiju front i čerkezi beže do Pitomače. Tu se utvrdili. Mi dolazimo do sela Bušetina. Naša brigada je ostala u selu pošto nas je smenila 7 Brigada.(…)https://suistorija.wordpress.com/2012/03/05/dnevnik-grge-ivandekica-194445/

(30.04.1945.)

Poned. 30. pošto je sedma Brigada probila front, maša Brigada preuzima od nje i nastavlja dalje.(…)    (24 str.)

(7.05.1945)

Poned. 7 mog. Tog dana pred samo veče naša izvidnica susreće prve neprijateljske jedinice pred samim Varaždinom. Naši su odma izvršili nekoliko juriša ali bez uspeha. Uveče oko šest sati dolazi jedan ustaški bojovnik radi pregovora, daće Varaždin bez borbe ali neće popustiti linije pred samim Varaždinom. Odmah je izdato naređenje našeg štaba brigade da se momentalno obustavi borba. tek što se ustaša povratijo nazad, najednom se kroz vazduh prolomilo, kao da se nebo ruši, pucanj. Kaćuše su počele svoju veselu melodiju, mi iz topova istovreneo otvaramo vatru. Tom priliko uništismo 2 neprijateljska bacača. Naša pešadija kreće na juriš i probija eprijateljski položaj i sa pesmom ulazi u Vraždin. Mi smo na brzu ruku ruku spremili topove i krenuli u Varaždin. Tu nas  dočekuje oko 400 sto podpuno naoružani domobranaca koji su u zadnjem momentu sačuvali važnije objekte od ustaša i Čerkeza koji su imali nameru da ruše i pale. Tako je sačuvana od sigurne propasti velika fabrika Tivar[20].

                                                                                                                          (25 str.)

(8.05.1945.)                                                                                                                            

Utorak 8.05.1945. Ostali smo celog dana u Varaždinu. Pronašli smo magacine pune odela, tako da smo se sviobukli u novo. Nikave akcije nije bilo preko celog dana.(…)

Koroska karta
Karta Koruške

(9.05.1945.)[21]

Sreda 9 tog. Oko 9 sati krenuli smo dalje iz Varaždnina, za našom pešadijom. Dolazimo do 3ćeg (trećeg) sela iza Varaždina. Slavna naša je pešadija tu u selu, na daljini oko 500 metara odma je drugo selo kojega su zaposeli Ustaše. (.. ) (26 str.)

10.05.1945

Četvrtak 10 tog putujemo stalno dalje, dolaze ogromene planine pošto ulazimo u Sloveniju. U pet nam stiže vest da je Maribor oslobođen. Krenuli smo pravac za Maribor. Sunce je spuštalo svoje blage zrake na vrhove šuma i polako zalazilo za planine. Kao iz (vedra) neba vest da je kapitulirala Nemačka. Veselje da se opisat ne može, pršte pikavci, puca se na sve strane, sve se izmešalo, i pesma i pucanje. Tako u tom veselju stižemo u Maribor oko 12 sati. Do ujutro smo bili u krugu neke kasarne.

11.05.1945.

petak 11 tog. Premestili smo se iz kasarne u gimanziju. Tu smo se smestili i to fino misleći da je borba konačno završena, ali smo (se) prevarili itekako.        

12.05.1945.

Subota 12 tog. oko 12 sati stiže naređenje da se što brže spakujemo i pokret. Za čas je sve bilo gotovo spremno da krenemo. Krenusmo poslepodne oko 3 sata i stalno putujemo uz Dravu u pravcu Austrije. Tu smo celu noć putovali bez odmora.

                                                                                                                    (27 str.)

13.05.1945.                

Nedelja 13 tog. Putujemo stalno dalje. Pešadija je putovala vozom sve do  Unterdrevenburga[22]. Tu je naišla na otpor neprijateljskih grupacija i počela da vodi borbu u samom gradu. Mi smo sa topovi stigli taman pred ujutro. Tog časa baš su vođeni pregovori od strane našeg štaba Divizije i njihovog glavnog štaba. Podpuno je vladalo zatišje na celom terenu tako da smo se pomešali sa ustašama i pušili cigare zajedno. Tako smo bili podpuno izmešani nekoliko sati, ali šta se tad desilo, pregovori nisu uspeli, ustaše bi se predale ali samo pod tim uslovima da ne odlažu oružje, a naši tako nisu pristali. Naš komadant, videći da će uskoro doći do borbe, naredio je odma da se povučemo natrag do Mahrenburga, pošto topovi nisu potrebni, a preti opasnost od mogućeg opkoljavanja, tako smo se mi te noći povukli na livadu blizu sela. Nakon nekoliko minuta posle našeg povlačenja otvorila se krvava i teška borba. Naši su potpuno držali inicijativu u svojim rukama pošto su zaposeli ivice samih planina. U međuvremenu je stigla i Bugarska teška artiljerija koja je pomogla našoj pešadiji da situaciju drži u svojim rukama, ipak zato u toj gužvi manogo je naši ostalo među ustašama kako boraca tako i oficira, ali na sreću nisu poubijani. Borba je trajala celu noć, stalno su dejstvovali naši i Bugarski topovi koji su neprijatelju naneli ogromne gubitke.

(14.05.1945.) 

Ponede. 14 tog. celog dana se vodila krvava borba, tek pred samo veče je prestala i naši su zauzeli grad.

(15.05.1945.)

Utorak 15 tog. Mi se vraćamo u Dravograd. Onda pošto su neprijateljske snage bile potisnute od naši trupa, oni su se povlačili u pravcu Klagenfurta sa namerom da se probiju do Engleza, ali smo ji mi preduhitrili u njihovoj nameri, tako da smo 15tog krenuli obilaznim putem pred nji, putovali smo bez prekida i odmora tako da je cela naša VIII Brigada izišla pred nji i preprečila put.

(16.05.1945.)                                                                                                   (28. str.)

Sreda 16 tog. Posle podne, Naša brigada izbila je u Blajburg i presekla put ka njihovom daljem nadiranju. Tu se opet otvorila borba koja je trajala do svega nekoliko sati. Pošto su oni bili zatvoreni u jednu kotlinu i čvrsto zbijeni imali su tom prilikom koje ranjeni koje mrtvi ok(o) 15.000 hiljada. Najveću su ulogu igrale haubice koje su tukle stalno. Posle podne oko tri sata stigle su iz Austrije Engleske i Američke trupe, i dali njim ultimatum ako se do petak (u) četri ne stanu predavat, da će se nastavit borba. Pošto su ustaše videle da nemadu kud da su opkoljeni sa svi strana pristali su na predaju, ali pod ovim uslovom. Predat će se samo Englezima i da ji Englezi ne pre dadu nama.  Englezi su pristali na tom (to). I tačno u pola četiri počele su kolen da prolaze, ali šta se desilo, kako su se oni praedavali Englezima, oni su ij momentalo predavali nama, a naši sa njima pravac Maribor. Tu sam video svakaki izdajica, ustaša, crne legije, domobrana, četnika, Nedićevaca, esesovaca, čerkeza i talijana. Svi su se konačno našli u našim rukama, odakle nam (je) pobego Rupnik i Pavelić, tako je kolona po četiri počela da prolazi u 4 sata po celu noć i (rečenica se tu prekida i nastavlja u narednoj  belešci).

(17.05.1945.)

28 700 000

Četvrtak 17tog. do poslepodne su stalno prolazili, računajući bilo je približno oko 700 000 pod oružjem i oko 200.000 hiljada civila. Toga dana pre(d)veče krećemo dalje, polako se putuje, noćom odmaramo pa ujutro dalje. Tako putujući (rečenica se tu prekida i nastavlja u narednoj  belešci)

(19.05.1945.)

Subota 19 tog. stižemo u Austriju u selo St. Osvald u Koruškoj. Tom prilikom smo ušli u Austriju za jedno 30 km. Pešadija je zauzela čitavu jugoslovensku granicu i rasporedila se po planinama.

(12-22.05.1945)

Od 12tog do 22 gog. Stalno smo bili jednom mestu. Novog nije bilo ništa, ležali i odmarali.

(22.05.1945.)

Utorak 22 gog. Pošto smo mi ušli na Austrijsku teritoriju, i ako je to nekad bilo naše, a sadašnja Štajerska, Englezi (su) poslali ultimatum da se imamo povući u nakraćem roku.I odma se spremila cela Brigada za pokert i već posle podne oko pola četiri smo se krenuli iz Štajerske. Putovali smo celu noć. dalje išli preko Mežica u Ptuj (2.07.), pa vozom do Batajnice, pa odatle do Požarevca (14.07.) i sela Azanje[23] gde smo stacionirani. (…)

U daljem beleženju „mirnodopskih“ događanja, Grgo opisuje kako je dobio čin vodnika.  U tom periodu, posebnoe je zanimljiv deo od 18. avgusta 1945.

(18.08.1945.)

18 tog. Dobilismo izveštaj od civila da se u selu nalazi četnik od 41 godine (…)

Autor zatim opisuje kako je sa komandirom i još pet drugova krenuo u akciju njegovog hvatanja i hapšenja. Za Grgu je ta akcija donela susret sa jednim poznatim licem, ispostavilo se da je četnik njegov nekadašnji učitelj – Živadin koji ga učio četiri godine. Uhapsili su ga u sopstvenoj kući i sproveli u Divizion[24].

Grgo je kasnije, studenog mjeseca, bio određen da ide na podoficirski kurs. I u 1946. godini  je u još u uniformi. Učestvovao je na paradi upriličenoj 9. maja 1946. u Beogradu. Zadnji upis u kome kaže „opet sam izišo na teren“ nosi datum 1. septembra 1946.

prepisao i sastavio Stevan Mačković


[1] Odeljak radničkog i narodooslobodilačkog pokreta u Muzeju je formiran 1958. godine.

[2] Milan Dubajić (Novi Žednik, 3.02.1929.- Subotica, 30.04.2007.). Stekao je diplomu profesora istorije te  kraće vreme radio kao nastavnik, da bi veći dio radnog staža proveo u Gradskom Muzeju (18 godina)  i Istorijskom Arhivu (17 godina). Najviše se posvetio oblasti radničkog i narodnooslodilačkog pokreta odnodno ustrojavanju Zbirke. Sa njegovim dolaskom u Arhiv poklapa se i premeštanje Zbirke, što to najbolje potvrđuje.

[3] U zbirci je formirana posebna celina – memoraska građa koja se analitički popisana. Ona se sastoji od zabeleženih sećanja.  U fondu je sačuvan još jedan dnevnik borca, pod signaturom  F:176. I-4/131. Reč je mlađem vodniku File Danilu. I on započinje put i pisanje dnevničkih beležaka 26. oktobra 1944. godine. Sačuvana je i beležnica Milorada Radića zamenika političkog komesara 3. bataljona VIII vojvođanske brigade za period januar 1944. – april 1945. F:176. I-4/137.

[4] IAS, F:176. zbirka o radničkom i narodnooslobodilačkom pokretu.

[5] Ko je bio Grgo Ivković Ivandekić? Detalji o njemu nisu zabeleženi među brojnim biografijama boraca (arhivska kutija F.176.84.), koje je prikupljao autor Zbirke.

[6] Da li je u okolnostima koje su vladale, neposrednim borbenim dejstvima i slično,  upravo svaka autorova ubeleška nastajala toga datuma koji je upisan, ili je pak bilo i naknadnih upisa po sećanju, može se samo nagađati.

[7] Osma vojvođanska udarna brigada (VIII V.U.B.) je formirana 12.09.1944.

[8] Sreta Savić, 51. (Pedestprva) Vojvođanska divizija,Beograd, 1974, str. 292. U uvodu te knjige stoji: “Njena borbena dejstva vezana su najviše za forsiranje velikih roka (Dunava iDrave), zauzimanje i odbranu mostobrana (batinski, virovitički i bolmanski). U završnim operacijama oslobodila je ili učestvovala u oslobađanju mnogih naseljenih mesta (Osijek, Podravska Slatina, Virovitica, Koprivnica, Ludbreg, Ptuj i druga). Njen borbeni put, koji je išao uz Dravu, završio se u južnoj Austriji.”

[9] Glavni štab Narodnooslobodilačke vojske i partizanskih odreda Vojvodine je bio najviši vojni organ koji je organizovao i komandovao jedinicama Narodnooslobodilačke vojske i partizanskih odreda  na području Vojvodine, tokom Narodnoosolobodilačkog rata, od 1941. do 1945. godine.

[10] Sreta Savić, 51. vojvođanska divizija, Beograd 1974, st. 17-18. Knjiga se može naći i na web adresi http://www.znaci.net/00001/152.htm. U Suboticu dolazi sa oko 1000 ljudi, a napušta je sa 2700. Vršena je mobilizacija.

[11] Isto, str. 204 – 214.

[12] Martina Grahek Ravančić, Bleiburg i „Križni put” 1945. Historiografija, publicistika i memoarska literatura, Zagreb, 2009, str. 9. Autorica, već prema podnaslovu rada, daje i pregled literature. Usp. sa novijom literaturom objavljenom  u Srbiji, na pr. Geiger Vladimir, Tito i likvidacija hrvatskih zarobljenika u Blajburgu 1945, Istorija 20. veka, 2010, vol. 28, br. 2, str. 29-52.

[13] John Ivan Prcela, Dr. Dražen Živić, Hrvatski holokaust, Dokumenti i svjeodčanstva o poratnim pokoljima u Jugoslaviji,  Hrvatsko društvo političkih zatvorenika, Zagreb, 2001. http://www.pobijeni.info/userfiles/HrvatskiHolokaust.pdf

[14] Za upoznavanje sa literaturom vidi gornje naslove.

[15] U daljem tekstu u zagradama su intervencije, dopune ili ispravke priređivača koje su išle samo u pravcu da tekst učine čitljivijim i razumljivijim, bez ulaženja u autorov pravopis koji je ostavljen u izvornom obliku.  Tako je na pr. dopunjena oznaka za dan, dodate tačke na kraju rečenice, a u gornjem levom uglu, radi lakšeg praćenja naznačen datum nastanka upisa, ili mesto, a u desnom oznaka broja stranice.

[16] Neprijateljska operacija Wehrwolf je započela 6. februara i imala za cilj proboj na virovitičkom mostobranu. Sreta Savić, nav. delo, str. 89.

[17] Mjesto Gajić je udaljeno 2 km od Draža.

[18] Draž (mađarski Darázs) mesto u Baranji.

[19] Borbe u tom periodu su poznate i kao „operacija Bolmanski mostobran“.

[20] Tekstilna fabrika Tivar je važila za jadnu od najvećih u čitavoj zemlji. Imala je preko 2300 zaposlenih radnika u 1936 godini.

[21] Taj datum 09.05.1945. će postati Dan pobede.

[22] Dravograd ili Unterdrauburg je gradić na samoj granici Slovenije sa Austrijom.  http://en.wikipedia.org/wiki/Dravograd

[23] Azanja je selo u Podunavskom okrugu, pored Smederevske Palanke.

[24] Taj opis hapšenja bivšeg učitelja, četnika Živadina, završava rečima  „dalje ne znam za njegovu sudbinu, sigurno se nije dobro proveo“.

Molba vlasnika bordela (IAS, F:47. Gr. 511/1926)

gr-511-1926Javne kuće, IAS, F:47. Gr. 511/1926

Molba vlasnika radnji da organi ne malteriraju posle ponoći goste koji su u sobama sa devojkama…

Par podataka o Sokolskom domu na Paliću.

Nekoliko podataka iz izvora Arhiva:

  • III 348/927.  Sokolsko društvo kupilo zemljište iza Veslačkog kluba za svoje vežbalište.
  • XV 218/928. Sokoli traže subove za svoje kupalište.
  • Gr. 737/929. Sokolsko društvo osnovano 1919. kupilo 1926. na Paliću imanje za izgradnju Sokolovca od dr Pleskoviča. A zakupac Štranda Čović se buni, jer ima Ugovor da se ne može graditi drugi Štrand!

 

 

III 348 1927

III 348/1927

2644 PALIC, SOKOLOVAC

Rad na Sokolovcu

nacrt

1946.

%d bloggers like this: