Res mythica vagy res publica? Szabadka polgársága a helyi kiadványok tükrében

Kiss Gusztáv, bibliográfus, Városi Könyvtár Szabadka

Res mythica vagy res publica? Szabadka polgársága a helyi kiadványok tükrében

A polgári identitás egyik meghatározója a civil közélet, a societas civilis, a „polgári társdalom” megléte, az államigazgatáson kívüli és attól független (köz)cselekvés lehetősége. A közösség gondjainak megoldásában, a politika befolyásolásában az ilyen lehetőség teret enged a szabad tevékenységnek, az önkéntes probléma megoldásnak. Egy közösség, főleg ha az polgári, akkor érezheti magát igazán saját hazájában „otthon”, ha az életét legközvetlenebbül érintő ügyeket saját hatáskörben igazgathatja. Ebben a térben, tehát az állami—adminisztratív szabályozottságon kívül, egymás mellett különböző elképzelések létezhetnek és hathatnak. A tekintélyelvű társadalmakban a szabad akarat, az önszerveződés lehetetlensége nem ad esélyt a polgárság, a polgári identitás kialakulására. Ezért a „civil társadalom” megléte vagy nemléte mértéke a polgárság meglétének vagy nemlétének. Ez Szabadka példáján is végigkövethető.

Az első civil szerveződés, amely bizonyíthatóan az államigazgatástól függetlenül létrejött, a Baráti kör volt az 1840-es évek elején. A Szabadkán megalakult „tudós társaság” egyik alapítója, id. Váli Béla a szemtanú hitelességével erősítette meg mindezt a „Nemzeti Nyelven Munkálkodó Társulat/Baráti kör” történetét fölvázoló írásában: „Tenni eszméket, elveket hirdetni, hazaszeretetet, élénkíteni, előkészíteni az utat az európai nemzetek műveltebbjei sorába volt a magasztos cél. A helyes cselekvésig, az önművelés egyedüli nyitott út volt. Az önművelés tere volt egyedül szabad, s legkevésbé korlátolt a magyar ifjúság számára.”[1] Ami ebben különösen érdekes, az az, hogy Id. Váli Béla írásában az alapító tagok, ahogyan ő írta le: Meznerits József, Szárics Jenő, Simony Mihály, Antunovits József, Karvázy Zsigmond, Varga János, Sárcsevics Ambrus, Prokopcsányi Tivadar, Hoffmann Ferencz, Zárics György stb. Ekkor még magyarok, bunyevácok, szerbek, zsidók stb. együtt léptek föl a korlátozó hatalommal szemben. Az 1848/49-es történések azonban sajnálatos módon megosztják ezt az egységet.

Az Osztrák—Magyar Monarchia soha sem volt a Duna-völgyi népek szabad föderációja. A szabadelvűség, a korszerű polgári jogállam megálmodása szemben állt a dualizmuskori renddel, az új, a polgári életforma és kultúra melletti a kiállás bátorságot, nemritkán merészséget kívánt. Mégis, a Monarchia jogállamiságával, a „civil társadalmak” lehetőségével — minden belső ellentmondása ellenére — megteremti Közép-Európa polgárságát.

A magyar polgárság a változások fő akadályában a műveletlenséget, a patriarchális paraszti társadalom földhöz ragadtságát véli fölfedezni, s célja ennek megfelelően a maradiság fölszámolásában körvonalazódik. Némileg ezzel ellentétben, például a bunyevácok a nyelvi-kulturális meghatározottságot erősítik, nyelvészettel és néprajzzal foglalkoznak elsősorban. A szerbekről viszont köztudomású volt már azokban az időkben, hogy a Monarchiában az egyik legpolgáriasultabb kisebbséghez tartoztak.

Szabadka nem különbözött Magyarország többi vidéki városától, a polgárosodás folyamata itt is kibontakozóban volt, a „szabad” gondolat kultúrmissziója ezen a provincián is tetten érhető.

Fenyves

Fenyves Ferenc

A városban kiadott és nyomtatott oldalakon az események regisztrálásában és a hozzá fűzött reflexiókban a szabadkai (haladónak tartott) polgárság szociográfiája is kirajzolódott. A polgári szemlélet a jó hírű nyugatos mintákat jelöli ki követendőnek az új arcú kultúra megteremtésének a szándékában. A publikációk többek puszta „híradásnál”, mert látni tudták a várost és láttatni, sajátságos — polgári — szellemiségben föltárni az összefüggések formáló erejét. Olvasatukban Szabadka a nyugat-európai értelemben vett városok antitézise, olyan város, amit a dualizmuskori magyarországi statisztikák egyszerűen csak „alföldinek” minősítettek, ahol a lakosság túlnyomó többsége nem az iparból vagy a kereskedelemből tartotta el magát, hanem ahol a mezőgazdaság, a parasztcsalád képezte az élet alapvető lehetőségét. A „parasztország parasztvárosát” láttatták a polgárság negyvennyolc—hatvanhetes szólamain keresztül, és ezekben az ítéletekben nemegyszer valóban létismeretekre hivatkoztak, nemegyszer valószerűtlen spekulációkra támaszkodtak. Az országszerte elfogadott polgári kliséket alkalmazták, s ezekhez hűen a konzervativizmus és a sovinizmus mélyén a „népi” földhözragadtságot keresték és találták meg, az ipar fejletlenségét vagy az ipari élet teljes hiányát, azt, hogy a földművelő nép maradisága és szűklátókörűsége okolható minden rosszért.[2]

SZabadka 1914

Szabadka 1914.

A „lélekölő” jelen a maga (látatott) valóságában már kínosan megért a megváltásra: „Csenevész apró házak, csupán a templomok magasak. Az apró épületek közül szomorúan emelkedik ki néhány gyárkémény, amely bátortalanul ontja ki az ipari előrehaladás jelét — a füstöt. Mintha a gyárkémények bocsánatot akarnának kérni a földtől, hogy ők is léteznek, mintha a füst, az a vékonyan kiáradó, szinte szomorú füst meg akarná nyugtatni a földet, hogy Szabadka nem iparos és nem kereskedő város, hogy itt még a föld az úr, s hogy az emberek élete, boldogsága erre még mindig kizárólag attól függ, hogy esik-e májusban eső, s nem veri-e el a szőlőt a jég. Oh, mert a szabadkai mezőgazdaság sokkal inkább külterjes, semhogy a természet befolyásától csak némiképp is emancipálódhatna…Nincs itt haladás, nincs itt változás még ebben sem. Valahogy úgy van, hogy irtózunk a változástól.” A „tényleírás” folytatásában a gazdák többsége még mindig kineveti azokat, akik mást és másként akarnak termelni, az iparosok bizalmatlanul hallgatják, akik nyugatról beszélnek, a kereskedők félve nézik, hogyan szakítanak a vállalkozóbbak a patriarchális hagyományokkal. És a „kultúra”, amiről a polgárság oly nagyon szeretne beszámolni, még nem létezik: „Kevés az intelligens, művelődést, kultúrát szomjúhozó lélek és nincsenek kultúrintézményeink, melyek ezek szükségleteit kielégítenék és új nemzedéket, új harcosokat nevelnének a jövő kultúrája számára.

1

A múlttal való szakítás a cél, mert a múlt örökségéből nincs mit meríteniük. A történelmi hivatkozásokban csak a nemzeti múltba való bezárkózást és az öncélúság kultuszát látták. Ezért fontos a múlt elfeledése, a sérelmeken való fölemelkedés. Az tisztán látható volt, hogy nemzetállami alapon az itt élő népek együttélése nem rendezhető. Ezért is lesz ellentmondásos a nyugati minták követése. A térségben ugyanis nincsenek nyugat-európai típusú nemzetek, csak államhatárok által „szétszabdalt népek”, amelyek nemzeti egyesítésre nem számíthatnak, és államok, amelyek csak részlegesen „nemzetállamok”. A nemzetté válás folyamatában a német eredetű fölfogás érvényesült, ami zsákutcába vezetett — amit a Monarchia példája is bizonyított. A politikai nemzet francia változata, amely egységes és oszthatatlan néppé olvasztja össze a felségterületéhez tartozó lakosságot, a polgári szabadságjogokat tekintve, szintén nem fogadható el egy többnemzetiségű területen. A konfliktus adott, a nyelvi-kulturális (egyesek szerint és összemosásában vérségi/faji) alapon szerveződött nemzetek miként tudnának megfelelni a nyugatról importált államnemzeti törekvéseknek.

Közép-Európában nem a nemzetek nyelvi-kulturális alapon történő szerveződése, nem a sokszínűség jelentett gondot véleményük szerint, hanem a nyelvi-kulturális összetartozás mítoszait végletesen kihangsúlyozó és a kizárólagosságot hirdető erők, mert ezekből könnyen teremhet totalitárius gyakorlat és vezérkultusz.

MINERVA

Az már kevésbé volt föltűnő a kialakuló polgárságnak, hogy a szóban forgó „parasztország” (bármely összefoglaló statisztikájából világosan kiderülhetett volna), Magyarország földműves lakói nem úgy aránylanak a többihez, mint milliók a százezerhez, hanem legföljebb mint kettő az egyhez. Szabadkán a statisztika szerint a „kereső[3] lakosok közül 18294 dolgozott a mezőgazdaságban, 13415 pedig az iparban, kereskedelemben és egyéb helyen. Az arány akkor sem változhatott volna meg a „parasztváros” javára, ha a külön számon tartott 2337 napszámost a mezőgazdaság mutatóihoz adják. Ignotus Pál pontosan ebben, a téves helyzetfölismerésben és következményeiben látta a „nagy tudású magyar és nemcsak magyar polgárok” tehetetlenségét, „éppen azért bénultak meg cselekvés közben, mert bármennyire hadakoztak is a hatvanhetes Kozma Andorok konzervativizmusával és a negyvennyolcas Bartha Miklósok sovinizmusával, lelkükben mégsem tudtak megszabadulni a negyvennyolc—hatvanhetes szólamkincstől, amely Magyarországot „parasztországnak” láttatja.[4]

A városban, tehát nem csak a sokat emlegetett, általánosan jellemzett „földművelő néppel” lehetett találkozni, a megosztottság — a szűklátókörűség és a sovinizmus — mégis meghatározó volt. A polgári indulásánál a sokat idézett, a nyugati műveltséget közvetítő általánosítások nem emelhették ki, hogy Szabadkán magyarok, bunyevácok, németek, tótok, oláhok, rutének, horvátok, zsidók, szerbek[5] éltek, és hogy egyedül ezeknek létezhetett talán külön—külön népi kultúrája, amit a városba költözéskor is magukkal vittek, a láttatott spekulatív, általános „népivel” szemben. Ha nem is kihangsúlyozottan, de azért írtak erről a sokszínűségről is, az igényeket követve, idővel fokozatosan eltérve a kliséktől. Mert a nyugati polgári terminus technikusok nem mutattak föl semmilyen elfogadható jövőképet a helyi szétszabdaltságnak.

Szabadka sajtótörténete — a fejletnek tartott sajtó — pontosan visszaadta ezeket a zárt világokat: a különböző nyelveken megszólaló lapok képtelenek az őszinte együttműködésre, a fordítások (még a szépirodalom) közlése is — ha egyáltalán előfordul — kifejezetten az alkalmazkodást, a politikát szolgálta.

Sabadkai ujsag Ct III 105

Az új „életigények” ellentétek sokaságát feszítette egymásnak, talán legszembetűnőbben a hirtelen gazdagodó, külsőkben városiasodó provinciát a polgári kultúra lassú, erőtlen kezdeteivel. Az „új kultúra” új embereket kívánt, a polgári szabadelvűség pedig kávéházakban, klubokban, könyvtárakban, különféle katedrákon talált megértésre, távol és különbözve a „fölszabadítandó” tömegektől és azok jellegétől. A „szabadelvűség” tisztában volt a sajtó, a nyomtatott könyv hatalmával, annak embert formáló erejével, és készült a „fölszabadítandó energiák” irányítására, — ahogyan vidéken nevezték — a kultúrmisszióra, az „ideára”, ami szerint egy szép napon „mindaz az energia, mindaz a vágy, ami most bicskázásban tombol és vérontásban meg borfogyasztásban nyilvánul meg, kultúra-éhséggé válik.[6] Milkó Izidor, a magyar polgáriasult irodalom egyik tekintélye a közös értékekben gyorsan megtalálta a közös hangot a fiatalokkal, rámutatva a politikai szocializáció elsődlegességére, a nevelés „döntő hatására” az „emberjogok kivívásában[7]. Az egyén polgárrá történő fölkészítésében, a szabad személyiség „megteremtésében” megfogalmazódik az „észrevétlen” irányítás szükségessége, a könyvek és az újságok kiadásának fontossága, a „szociális” érzékenység, a „humánus” fölfogás, a „jogkiterjesztésre való hajlandóság[8] megteremtésének a célkitűzése, mert: „… ha már nem biztosíthatjuk a jövőt az ifjúság számára, legalább biztosítanunk kell az ifjúságot a jövőnek, hogy ha akár békés, akár harcos módon fordulat áll be a szociális világban, az ifjúság, a jövendőnek reménységes nemzedéke ne védelmezze a reakció sötét lobogója mögött az avult társadalmi rendet, de a haladás világos zászlaja alatt küzdjön a nemzet és az emberiség jogaiért és boldogulásáért![9]

4

A városi polgárság alakulástörténetében meghatározó szerep jutott a szabadkőművesség formáló erejének, annak az eszmeiségnek, ami részben a felvilágosodás, részben a polgári forradalmak elgondolásaival azonos, alaptételként hirdetve az önzetlen segítség nyújtást, a tiszta erkölcsi tartást, a felvilágosult ráció humánumát. Szellemisége országonként és régióként attól függően változott, hogy tevékenységének értelmét sikerült-e megtalálnia a jótékonysági egyesületek keretein belül, vagy pedig ezen túlmenően, rákényszerült a közélet, a politika kérdései felé fordulni. A helyi szabadkőművesség a James Anderson-féle[10] általános meghatározást követei, amikor azt filozofikusnak és progresszívnek minősíti, amely a közerkölcsiséget, a művelődést és felebaráti szeretetet hirdeti és a jótékonyságot gyakorolja. A többnyire közös szellemi alap, az idea megvalósítása azonban már területenként eltérő gyakorlati programok elkészítését követelte meg, kijelölve azokat a célokat, amit a páholy önmaga elé tűzhetett, azokat a megnyilvánulási formákat, amelyekben munkája testet ölthetett, és azokat a szabályokat, amelyek alapján munkáját végezhette. Fischer Jákó Oktató előadásában kilenc oldalon sorolja föl ügyvédi pontossággal azokat az okokat, amiért a „szabadköművesi gondolat” létrejött vidékünkön. Mindjárt elsőre gondolva a klerikalizmusra, a tömegek „vallásos érzületét kihasználókra”, mert „… amíg a félrevezetett ember milliókkal összetéveszttethették az Isten földi szolgáját — a világegyetem nagy építőmesterének eszmei személyével, addig a szabadkőművességet a vallás ellenségeként állíthatták oda mint olyant, amely oltárok ledöntésére alakult meg. Természetesen elhallgatva, hogy csak azoknak az oltároknak a ledöntésére, amelyek mögött a haszonlesés és egoizmus lappangott.[11] Második helyen utalva a demokrácia és liberalizmus hiányára, a megosztottságot és gyűlöletet hozó nacionalizmusokra általában, az értekezés megírása pillanatában pedig egészen pontosan „a diktatúra és a reakció, a bolsevizmus, fascizmus és hitlerismus” térhódítására és a bekövetkező katasztrófára. Az alapvető okot azonban, ami lehetővé teszi a „zsarnokság” és a „hamis apostolok” világhatalmát, a szándékosan elbutított tömegekben látja meg.

A városról írva a helyi sajtó a századfordulótól kezdve szinte ritmikusan ismételgette a civilizáltság, a műveltség, a tudás aggasztó hiányát. A Bácskai Hírlap az első szabad líceumi előadást üdvözölve, a város „művelődési viszonyait” sokatmondó leírással érzékeltette: az írástudatlanok száma elérte a 71%-ot[12]. A tömegek „felvilágosítása”, az életkörülmények megváltoztatása lett a legfőbb cél, érdekében akár politikai szerepvállalást is fölvállalva. A városi „intelligencia” sem tekinthette magát igazán „műveltnek”, amiről az a kijelentés is árulkodik, ami a városi közgyűlés határozatában, a Milkó Izidor könyvtárának átengedésével kapcsolatban olvasható: „… Szabadka városának nincs szüksége tudományos művekre… ”[13] Milkó Izidor nyíltan ki is mondta: „ — nem csak olyan szabadkőművesekre van szükség, akik a páholyokban végzik nemes munkájukat, de olyanokra is, akik odakint, e szervezeten kívül dolgoznak, a mi programunkért, amely aztán az övék is leszen…”[14]

A „jövő előkészítésében” a polgári tervezés — tekintettel a helyi állapotokra — alapos körültekintést igényelt. Ennek a nyomon követésére az egyik legjobb és legtisztább példa a Bácsmegyei Napló története. Fenyves Ferenc, a főszerkesztő, németországi tanulmányútjáról visszatérve, a ránézésre jelentéktelennek tűnő, alig huszonnégy oldalas füzetszerű, 1912-ben kiadott jegyzeteiben — a német újságírásról és a magyar újságíróról[15]  — összegezte a módszert, azokat az elveket, melyek meghatározók először a szabadkai, majd később a vajdasági/jugoszláviai magyar polgárság alakításában. Bevezető gondolatként nyíltan, szinte diktátumként adta meg újságírásának lényegét: az újságíró a reformok eleven vágya s a meglévő intézmények élő kritikája.[16] Az alaphelyzet, a bíráló szellem, a múlt és jelen eddig is gyakorolt kritikája most kiegészült a németországi üzleti szemlélettel, s az ezekből levont konzekvenciák rajzolták meg a szerkesztés új profilját: hogyan lehet az igényeket kiszolgálni (ez üzleti érdek) és formálni nyugati polgári szellemiségben (ez cél) a magyar és nem magyar  publikumot.

A németországi nyomdák és lapkiadó-vállalatok nagyságát és fölszerelését megcsodálva, a magyarországi sajtókérdés megoldását a teljes kapitalizálódásban látta, egészen pontosan az életképes, valóban közszükségletet kiszolgáló — éppen ezért — tőkeerős lapokban. A piaci körülmények között fönnmaradt újságnak — a tapasztaltak alapján — nagyobb a jövedelme, megszervezheti önálló hírszolgálatát, áldozhat a technikai eszközökre, megfizetheti a jó — a hivatásos — újságírót, aki utánajárhat az eseményeknek és az igényeknek. Ahol a közszükséglet kiszolgálása elvárás, mert ez határozza meg a lap nyilvánosságát, a nyilvánosság pedig a profitot, és ahol a nyilvánosság nagysága — a pénz — a továbbiakban már kényszerítő erő a publikum kiszolgálására; de ami talán a legfontosabb, lehetősége nyílik az anyagi és a szellemi önállóságra. Az önállóság a provincián pedig valódi ritkaság, mert a Bácsmegyei Napló alapításáról is följegyezték, hogy 1903-ban „Mamuzics Lázár volt a polgármester, s az ellene fölsorakozó ellenzéki párt, amelynek ők, dr. Bíró Károly, dr. Lipozencsics Lázár és néhány más befolyásos ember volt a vezére, a „Lázó” ellen csinálták a lapot…s ez elég indok volt lapalapításra.”  Újságíróra nemigen volt szükség, a szerkesztést a nyomdász vállalta, s mindig akadt egy fiskális, tanító, vagy egy jó ivócimbora, esetleg félbemaradt jogász, aki kevés ellenszolgáltatásért besegített — szó szerint — a lapcsinálásba.[17]

A gondolatsort folytatva, az embereket a városban történtek érdeklik, mindaz, ami meghatározza mindennapjaikat, ami nem csak hivatalosan hangzik el, mert egy helyi napilaptól a helybeliek igazi és számukra fontos helyi híreket várnak, nem pedig ártatlan tudósításokat, dicshimnuszokat vagy áltudományos értekezéseket. Vagy mi haszna annak az újságnak, ami a legszebb erkölcsi tartalomtól csepeg, de senki sem vásárolja, tehát nem is olvassa? — teszi föl a kérdést Szabadkán, ahol az ártatlanságról szóló és a kényelemet hirdető példák bizony már hagyományra tekinthettek vissza. A közszükséglet alapján megszerkesztett lapot — a helyi viszonyokat is jól tükrözve — olvassák, közben a publikum „…ebben a keretben, az újságok elmondása és az azokhoz fűzött reflexiók keretében eltűri, hogy kissé tanítsák, ízlését fejlesszék s ismereteit nagyobbítsák.[18]  Az olvasóközönséget észrevétlenül irányítani, nevelni kell, „egy nagy és eszméinket megértő publikumot.[19] Mert Fenyves fölismerése[20] arról szólt, hogy az intézményesített oktatáson kívül nincs más, ami úgy szolgálná a „kultúrát”, mint az újság: „Egész sereg ember nem olvas mást, csak az újságot s a fölnőttek oktatását az állam rá is bízta az újságokra.” A közönséget — a szabadkait, a „nem városit[21]  — meg kellett hódítani a polgári eszméknek, méghozzá jó újságírókkal és neves írókkal, és ezért lett — Havas Károly szavaival[22] — eleven és lármás, ezerfélét megpróbált: „Ez a kultusz egészen fantasztikus ötleteket támasztott, mert a kínai írást utánozták a címekben és egymás alá szedték a betűket. A Napló kezdett népszerű lenni és emelkedett a példányszáma. Ahogy emelkedett  a példányszáma, úgy bővült a szerkesztősége.[23] Ott volt minden eseménynél, a „valóságot”, a radikális emberi témákat, a szenzációt vadászta, és vállalta a rendkívüli — akár vidám, akár szomorú — történetek oknyomozását, mindenről írt „érdekesen” mindenkinek, és ez kiemelte a vidéki lapok egyszólamúságából. Délutánonként Fenyves Ferenc Budapestről értesült telefonon a világeseményekről, a képviselőházi vitákról, a főváros politikai, művészi és rendőri híreiről, s ezek a „tallózások” váltották föl a megszokott régi stílusú vezércikkeket, a „világhorizont szempontjából[24] láttatva és bírálva az eseményeket. Újítás volt ez a vidéken, ahogyan újítás volt az esti megjelenése, ahogyan beszámolt az aznapi eseményekről: „aki olvassa azokat a régi lapszámokat, megállapíthatja, hogy a Bácsmegyei Napló stílusa a tiszta ítéletű világpolgár beszédének, a francia gamin aranyos derűjének és az irodalomba bekapcsolt gondolkozó nézeteinek szerencsés és merész keveréke…[25] A riport az újság gerince és műfaja, a pontos, a megbízható, de a mégis színes, élvezetes és egyéni írás, mert ezzel a közönség elvárásának tett eleget, az pedig izgalmas, de valós történeteket kívánt. Az elv egyszerű, minden ami érdekes, azt ki kell taposni, föl kell tárni és úgy kell szervírozni, hogy az olvasó „átélje” az esemény minden izgalmát.[26] Riport-sorozatai országos visszhangra találtak, például a Haverda-per idején a pesti lapok a Bácsmegyei Napló anyagát vették át és dolgozták föl. A lap nyilvánosságát hangsúlyozva, a hírrovat föltöltéséhez[27] a publikumot ösztönözte az együttműködésre. A piackutatásnál — Szabadkán talán először — kérdőíveket használt, s ez segített a profil alakításában.

Sikerességének köszönhetően a provincia elzárt életében a polgári „kultúra” nyitottabb mintái is megjelentek: az újságírói szervilizmus, a helyi hierarchia tekintélyelvűsége, a zárt és minden mást kizáró értékrend már a gúny és az irónia tárgya, a szégyenteljes állapot megvetett forrása. A későbbiekben is mintaértékű a Bácskai Hírlap ellenében publikált állásfoglalása, az alkalmazkodás elvetésének nyílt hangsúlyozása ott, ahol a kötött formától minden eltérő botrányosnak, üldözendőnek minősült, ahol a személyi (alkotói) szabadság — Magyarország harmadik városában — még mindig nem kívánt különlegesség. A Világ 1911-ben közlte Csáth Géza egyik „tárcáját”, s ebben sokan — a Bácskai Hírlap cikkírójával együtt — az elhunyt szabadkai Gaál Ferenc zeneszerzőt látták „meggyalázva”, mert „az már nem költői szabadság, hanem visszaélés, ha valaki ismert alakokról kellemetlen dolgokat ír ki…”. A Bácsmegyei Napló válasza pedig merészen lázadó volt a provincián: „…de az bizonyos, hogy a költői szabadságot úgy korlátozni, mint ahogyan azt a B. H. cikkírója akarja, annyi volna, mint ráparancsolni az íróra,  hogy csak ezt és csak így láss és másként ne lásson, és ne merjen az ellen a  fölfogás ellen írni, amit a köztudat már szankcionált.[28]

Új a radikális polgári politikája, már a Világ megjelenése előtt elkötelezetten vallja a szabad gondolkodást, a szabad oktatást, az egyenlő választójogot, és a nemzetek egyenjogúságát. Liberalizmusa a nemzetiségi politika hibáit támadja, cikksorozatot közöl Jászi Oszkártól a bunyevác kérdéssel kapcsolatban, s azon kevés magyar újság közé tartozott, amely elutasított minden uszítást.[29]

A háború után, csak a megváltozott környezetben szembesülnek azzal, hogy elsősorban nem az „ipar hiánya” okolható az elmaradottságért, hanem — Szabadka esetében — a meglévő kultúrák nagyfokú zártsága tesz szinte lehetetlenné minden közeledést a mássághoz és annak elfogadásához: „Háború után mindig föllángolnak a szenvedélyek s nehezen érvényesül a pozitív türelem s a megértés a más nemzetekkel szemben. A türelmetlenség morális rabszolgaságban tartja a tömeget, amely nem mer és nem tud szót emelni a hangos türelmetlenség ellen. Ez bénítja meg a javak kicserélésének folyamatát, és ez okozza a bizalmi válságot és ez vezet ahhoz a sanyarú helyzethez, hogy értékek mennek tönkre, kezdeményező akaratok sorvadnak el, életek, egziszetnciák pusztulnak, hogy minden és mindenki ijesztő gyorsasággal rohan az anyagi tönkremenés felé.[30]

A lap az összeomlás után a nyugati polgári demokráciák, elsősorban a francia térhódításában — Károlyi Mihály és Jászi Oszkár belgrádi[31] sikerében — reménykedik. Például Havas Emil leközölt beszéde is csak ennek vonatkozásában[32] értelmes, aki a magyar Nemzeti Tanács megbízásából és a szabadkai magyar polgárság nevében üdvözli a városba bevonuló „antant küldöttséget mint egy demokratikus, szabad állam küldötteit az új, magyar demokratikus nép nevében[33]

A létrejövő új állam azonban távol állt a nyugati szellemiségtől. A történések sodrában, a várt nyugati eszmék győzelme helyett, egyre gyakrabban teszik föl a „mi lesz velünk[34] kétségbeesett kérdését. A lap nem kerülhette el a cenzúrát. A letiltott írások után — a tiltakozás jeleként — nem tördeltek másik szöveget, egyedül a CENZÚRÁZVA figyelmeztetést nyomtatták a hasábok üresen maradt helyére.[35]A hatalom rendeletben utasította az engedetlenség nyomainak eltüntetésére, aminek — a sajtószabadság védelmében  — nem tett eleget, sőt a tiltott gondolatokból is közölt, és mindez 1918 utolsó napjaiban a betiltásához vezetett. Fenyves Ferenc visszavonult, majd ismét szerkeszt, de közvetetten élete végéig megmarad a befolyása, a lap történetében pedig új és újabb próbálkozások, szerkesztők, betiltások váltották egymást.

András Ernő, az alapítók egyike, a „háború előtti idők” sajtószabadságáról megemlékezve valójában a jelent minősítette: „…nem is tudja mi az, látható és láthatatlan cenzor nélkül, szabadon, teljes függetlenséggel írni, minden másra való tekintet nélkül önmagát adni…Mi, akik részesei voltunk ennek az irigyelt, boldog zabolátlanságnak, sóhajtva emlékezünk vissza: — Csoda-e, ha pusztul a világ?[36] A cenzúrák, a hírhedtté vált névelemzések, az állampolgárság fölülvizsgálata, a szavazati jog megvonása stb. alapjaiban számolta föl az egyéni szabadságot. A hatalomváltás, a politikai kultúra megváltozása viszont határozottan körvonalazta  az addig kialakult — nem csak a magyar — polgári szellemiséget: a jogfosztottság állapotában a tiltakozások, a civil kezdeményezések meglétében,[37] a személyi és a kollektív szabadság követelésében. A hivatalostól eltérő elképzelések egy része a nyilvánosság előtt kizárólag a sajtó közvetítésével jelenhetett meg, igaz, államilag gondosan ellenőrizve, de mégis csak a publikum elé kerülve, a magyar kisebbség helyzetében pedig egyedüli lehetőségként a véleménynyilvánításra. A lap a magyar olvasókra, a magyar közszükségletre hivatkozott, közvetítette  a „civil szféra” érdekeit, a hivatalostól is eltérő hangokat, s ezzel elkerülte a teljes politikai megalkuvást.

A régi rend összeomlása magával hozta az identitás válságát általában, a megszokott életforma eltűnését, az addigi értékek, elvek tagadását,[38] de a helyére álló új minden körvonala nélkül,[39] megteremtve ezzel a bizonytalanságot, nemegyszer a kilátástalanságot. Az önkeresésben az egyén és az (új) állam kapcsolatára kérdeznek rá, a magyar kisebbség polgári lehetőségeire, az egyforma jog eszméjére[40], arra, hogy a kisebbség is „népegyéniség”, s a demokrácia jogegyenlősége, annak eszméje minden „népegyéniségnek” biztosítja a nemzetkultúrális önrendelkezési jogot. Ezt az ideális mintát korán, a húszas évek elején Jászi Oszkár szavaival fogalmazták meg: „... A magyarság mint nemzeti kisebbség kizárólag őszintén demokratikus és szociális programmal szervezkedhetik és boldogulhat. Egy nemzeti kisebbség, amely nem az emberi egyenlőség megrendíthetetlen alapjára helyezkedve igényli az emberi jogokhoz tartozó nemzetkulturális szabadság érvényesülését, az önmagának mond ellent, s annak törekvései soha sikerrel nem járnak. Csak az igényelhet jogot a maga számára, és csak az igényelheti e jog zavartalan gyakorlásának a biztosítását  is, aki ezt nem kiváltságképpen a maga számára igényli, hanem meggyőződésből mindenki javára követeli…[41]

A lap mindig is meggyőződésből követelte, Fenyves Ferenc — az új helyzetben — mégis keserűen állapította meg, hogy a régi nemzetiségi politika hibáit hatványozott mértékben ismételték meg a magyarsággal szemben azok, akik maguk is érezhették, mit jelentett meg nem értett kisebbséghez tartozni. Mert lehangoló az, ha a jelenlegi „többség” között nincs egy Jászi Oszkár, vagy egy liberális Bácsmegyei Napló, aki „szót emelne a magyar nemzeti kisebbség mellett. Az üllőből kalapács lett.”[42]

Az oldalakon a „magyar kisebbségi politika” — a lehetőségeket mérlegelve — nemegyszer a neotradicionalizmushoz menekül, a helyi „magyar néplélekhez”, megindokolva az összetartozás természetességét, s nem utolsó sorban igazolva ezzel politikai tevékenységének legitimitását. A pártok bevonták a küzdelmekbe, a „kisebbségi” politika pedig rátelepedett a lap szemléletére, megkérdőjelezve a szabadelvűség aprioritását: „A pártharcok idején nem lehetett semleges maradni, nem lehetett félrevonulni, különösen nem lehetett egy újságvállalatnak. A beavatkozás azonban ezer veszéllyel járt, mert az ellenfelek kibékültek és közös erővel verték el a port a szerencsétlen  magyar újságon, amely kényszerűségből valamelyik akciójukban velük járt[43] A „polgári (demokratikus) kultúra” fogalomköre ilyenkor háttérbe szorult, s helyét az „etnikai kultúra” megkívánt távlatai töltötték ki, ahol „a nemzetkultúrális szabadságjogok egyetemessége” helyett a közös (magyar) múlt, mítosz, vér, terület és a nyelv lett a leghatékonyabb eszköz, hatásosabb mint bármilyen „politikai praktikum” a magyar kultúra meg — és összetartásában.[44] A falusi táj lelke, színe lett a kiindulópont, s a korábbiakban elátkozott „parasztország és parasztváros” mítoszára — ellentmondásosan — az új helyzetben építeni  lehetett, igazolni a népivel az elkülönülést és a megkülönböztetést. Szegedi Emil, a Napló múltjáról szólva, a húszas években falukutató ambíciókról, a vidék föltárására kiirt pályázatokról beszélt, a népi kultúra tisztaságáról, autentikusságáról, mint az egyedüli természetes forrásról, olyan törekvésről, ami szemben állt a korábban hirdetett elvekkel. A neotradicionalizmus oldotta a feszültségeket, pontosan kijelölve az egyén helyét és szerepét a közösségben, ahol az „ősinek” és az „öröknek” tartott szigorú hierarchiában már nem volt fontos a polgári értelemben vett identitás gondja.

A „népi földhözragadtság” mítoszát kihasználva, a nacionalizmusokkal együtt élő diktatúrák szó szerint gettókba hajtották a „népeket”, közben könyveket, embereket és városokat hamvasztottak el. Mindez távol állt a polgári demokráciáktól, a személyi szabadságtól, és a diktatúra — legyen az bolsevik vagy fasiszta — mégis csak diktatúra, amit egyedül csak tagadni tudtak. Ezért hangsúlyozták folyamatosan, hogy a kijelölt utak, a kötöttségek, legyenek azok akármilyen jó szándékúak, valójában diktátumok, erőszaktételek az egyéni törekvés ihletén, erején és kényszerén; ezért a személyi szabadság, a szabadelvűség védelmében elutasítottak minden egységesen követendő programot.

Szerb—Horvát—Szlovén Királyságban Szabadkán a legfőbb kérdés és vita — a kiadványok tükrében — a szerbek és a bunyevác/horvátok között, hogy kié a város. Ez a meddő vita sokszor a történelem meghamisítását sem nélkülözte.

A szabadkőművességnek, mint a polgárság meghatározójának, az első világháború előtt és alatt, majd az azt követő időkben számos kérdésre kellett megtalálniuk a választ. Az ál „nemzeti érdekekkel”, a nacionalizmusokkal konfrontálódtak, s sajnos alulmaradtak. Kudarcuk valójában a polgárság kudarcát jelentette. A Stella Polaris (Severna zvezda) kiválását az Alkotás/Stvaranje páholyból Kertész Samu a következőkkel indokolta: „A testvérek jelentős többsége magyar anyanyelvű volt és nagy hányaduk csakis magyarul értett és beszélt. A testvéri lánc egy másik és ugyancsak jelentős hányada viszont csak az államnyelvet értette és csakis azon tudta gondolatait kifejezni[45] A különválásra azonban mégsem pusztán tolmácsolási nehézségek miatt került sor. A Jugoslovenski dnevnik 1933. július 2-án megjelenő vezércikke „Nacionalizmus és a szabadkőművesség” címmel beszámol az Alkotás/Stvaranje páholy tagjainak „elképesztő nacionalizmusáról”. Rade Lungulov, aki állítólag maga is testvér volt, a magyar sovinizmustól a zsidó nacionalizmussal bezárólag szinte mindennel megvádolta a páholyt, azonnal szembeállítva vádjaival a maga által is propagált és vádjaitól semmiben sem különböző nacionalizmusát.

A korábban fölvázolt félelmek nem voltak alaptalanok. A „népiességre történő hivatkozás”, a népiesség fontosságának mitikus túlhangsúlyozása, az ebből táplálkozó kizárólagosság, a res mythica végül is győzött a res publica elképzeléseivel szemben.

Timár Ferenc, a Napló egyik fiatal munkatársa, későbbi szerkesztője, 1935-ben jellemzően már „nagy zűrzavarról” beszélt, amiből „ki kell bontakozni”, a csalódásról, a nagyvárosi „fény” messzeségéről, a kilátástalanságról, s egy távoli jövőről, mert: „ennek a generációnak öngyilkossá kellene lennie, ha nem hinne abban, hogy újjá tudja építeni a világot.[46] Az „újjáépítésről”, akár Fenyves Ferenc és más polgártársai, ismét csak erős túlzásokkal tudtak írni, ismét csak a jövő sokat és jobbat ígérő káprázatában. A jövőben ez a generáció elpusztult, nem találta és nem is találhatta a helyét a „fajvédők” világában, az „ősiségről” folytatott vitákban, ahol előbb született meg az etnikum — a magyar, a bunyevác, a német, a tót, az oláh, a rutén, a horvát, a szerb, a zsidó — mint az ember. Az újabb világégés nem kedvezett senkinek, s az azt követő Közép-Európában az újonnan kialakult „osztályérdekek” nem tűrték meg az önálló, szabad gondolkodást.

A szabadkai polgárság a sajtóban, a kinyomtatott könyvek oldalain a tények regisztrálásán túl reflexióival az „elmaradott” és az „etnikumok között fölosztott” világban a „közönyösség süket és sötét éjszakájába kiáltozott bele, ott akart világosságot támasztani”.[47]

ZUSAMMENFASSUNG

 

 

Die Vergangenheit der bürgerlichen Kultur und Demokratie, ihre Probleme, in den Publikationen  den Tatsachen entsprechend dokumentiert, ergänzen und  ändern die Einstellung zu der Geschichte  der Stadt. Es ist beweisbar, daß in dieser Gegend  verschiedene national-politische Gemeinschaften in Toleranz, aufgrund  universaler  Menschenrechte  erfolgreich nebeneinander gelebt haben. Das Bürgertum het in der Periode nach 1867 in vollem Maße sowohl den  Ausbau der Stadt, die Pressefreiheit unterstützt, als auch mit der politischen  Verschlossenheit  und nationalen Ausschließlichkeit aufgeräumt.

 

[1]Id. Váli Béla: Az első szabadkai irodalmi társulat 1840—1846. A zombori Bácska, 1881. július 12., 31. sz.

[2] A szegényedő Bácska. Bácsmegyei Napló, 1910. okt. 2., 1. p.

[3] Szabadka szab. kir. város közigazgatása az 1902—1912. években. Szabadka, 1912., 22. p.

[4] Ignotus Pál: Csipkerózsa. Budapesti és londoni emlékek. Sajtó alá rendezte, az előszót és a jegyzeteket írta Nagy Csaba. Bp., 1989. 85. p.

[5] Szabadka szab. kir. város közigazgatása az 1902—1912. években. i. m., 20. p.

[6] Fenyves Ferenc: Szabadkai strófák. i. m. 2. p.

[7] Milkó Izidor: Március 15. Bp., 1911.,  8. p.

[8] Uo. 13. p.

[9] Uo. 9. p.

[10] Fischer Jákó: Oktató előadás. Szabadka, 1929., 13—14. p.

[11] Uo. 1—5. p.

[12] Bácskai Hírlap, 176. szám

[13] Milkó Izidor és könyvtára. Szerkesztette Magyar László. Szabadka, 1997., 59—61. p.

[14] Milkó Izidor: Március 15. Budapest, 1911., 13. p.

[15] A német újságírás és a magyar újságíró. Fenyves Ferenc a Bácsmegyei Napló szerkesztőjének jelentése németországi tanulmányutjáról. Szabadka, 1912.

[16] Uo. 5. p.

[17] Fenyves Ferenc: Huszonöt év. In: Jubiláris almanach a Bácsmegyei Napló huszonöt éves fennállása alkalmából. Subotica, 1924., 10. p.

[18] Uo. 15. p.

[19] Bácsmegyei Napló szerkesztősége: A közönséghez. 1908. dec. 25., 2. p.

[20] Fenyves Ferenc: A német újságíró és a magyar újságíró. i. m., 18. p.

[21] A szabadkai közönség. Bácsmegyei Napló, 1911. okt. 29., 1. p.

[22] Havas Károly: Egy újság története. Kalangya, 1935., febr., 2. sz., IV. évf., 131. p.

[23] Uo. 131. p.

[24] Székely János: A régi lap, a régi város. In: Jubiláris almanach a Bácsmegyei napló huszonöt éves fennállása alkalmából, i. m., 31. p.

[25] Uo. 31. p.

[26] Szegedi Emil: Fenyves Ferenc. i. m.,  11. p.

[27] A hirdetések egyik jellegzetes szövege: Aki valamit tud, lát vagy hall, közölje a Bácsmegyei Naplóval.

Telefon szám 510.  Bácsmegyei Napló, 1911. okt. 29., 1. p.

[28] Bus György: A költő joga. Bácsmegyei Napló, 1911. okt. 1., 2. p.

[29] Jászi Oszkár elképzeléseit a szabadkai Neven című bunyevác—horvát folyóirat folytatásokban közlte, s könyv formájában is megjelentette: Narodnosno pitanje i buducnost Ugarske. Govorio: Jászi Oszkár u Galilei krugu u Budimpesti. Subotica, 1914.

[30] Fenyves Ferenc: A lelki leszerelés. Mégegyszer elmondom… i. m., 69. p.

[31] Károlyi tanácskozása az antant főparancsnokkal. Bácsmegyei Napló, 1918. nov. 9., 1. p.

[32] „… a megállapodást csak úgy írják alá, ha az antant garantálja az ország határainak épségét és azt, hogy a megszállt területeken a közigazgatást magyar hatóságok garantálják.”  In: A szerbek megszállták Szabadkát. Bácsmegyei Napló.  1918. nov. 15., .2. p.

[33] Uo. 2. p.

[34] Bácskát a jugoszláv birodalom követeli. A népszavazás  a magyarságnak kedvezne. Bácsmegyei Napló, 1918. okt. 31., 2. p.

[35] Szép példa erre az 1918. nov. 19. és 20. szám

[36] András Ernő: A Napló és a fiatalság. Bácsmegyei Napló, 1938. jún. 3., 34. p.

[37]Részletesebben lásd: Kolozsi Tibor: Engedélyezett és nem engedélyezett lapok. In.

Szabadkai sajtó (1919—1945),  Újvidék, Forum, 1979.

[38] A Vajdaság geopolitikai szempontból rendkívül kényes területe az államnak…A régi államban ez nem volt közjogi egység, mint pl. Horvátország, hanem az állam integráns része, amiért történelmi határokról nem beszélhetünk… a kisebbség a régi államban túlnyomó részben (a magyarság és a németség) az u. n. államalkotó elemhez tartozott, ami az új állam szempontjából nem kedvező körülmény.” Török Árpád: A Vajdaság geopolitikai helyzete és a kisebbség. Vagyunk! Subotica, 1928., 130. p.

[39]Tekintve, hogy az új állam szempontjából nem kedvező, joggal mondhatjuk, hogy a Vajdaság geopolitikai probléma és az államnak evvel a problémával szemben állást kell foglalnia”. Uo. 130. p.

[40] Ha az egységes állam kétféle jogot statuál, a kisebbség és a többség jogát, úgy ez már nem demokrácia. Uo. 131. p.

[41] Jászi Oszkár: A magyar kisebbség útja. Bácsmegyei Napló, 1922. nov. 11., 3. p.

[42]Fenyves Ferenc: Huszonöt év. In: A Bácsmegyei Napló Jubiláris Almanachja. Subotica, 1924., 13—14. p.

[43] Havas Károly: i. m., 134. p.

[44] Fenyves Ferenc: A vajdasági  magyar könyv. Mégegyszer elmondom… i. m., 78. p.

[45] Kertész Samu: Alkotás/Stvaranje t. és szk. páholy alakulásának és működésének története 1909—1934. Szabadka, 1935., 6. p.

[46] Timár Ferenc: A huszonnégy évesek hangja. Híd, 1994., júl.—aug. A Kalangya betiltott száma.

[47] Fenyves Ferenc: Naplómból fiaimnak. Mégegyszer elmondom…, i. m., 188. p.

Advertisements

Ostavite odgovor

Popunite detalje ispod ili pritisnite na ikonicu da biste se prijavili:

WordPress.com logo

Komentarišet koristeći svoj WordPress.com nalog. Odjavite se / Promeni )

Slika na Tviteru

Komentarišet koristeći svoj Twitter nalog. Odjavite se / Promeni )

Fejsbukova fotografija

Komentarišet koristeći svoj Facebook nalog. Odjavite se / Promeni )

Google+ photo

Komentarišet koristeći svoj Google+ nalog. Odjavite se / Promeni )

Povezivanje sa %s

%d bloggers like this: