INDUSTRIJA I INDUSTRIJALCI / IPAR ÉS IPARÓSOK

Stevan Mačković

Bevezető

Az iparosodás modern formája, azzal, hogy a XIX. század elején megjelent a történelem színterén, valamint kiváltott hatásával az államok és társadalmi közösségek előrehaladásának és fejlődésének egyik legfontosabb felhajtóerejévé lett mindenütt, ahol a fejlődéshez szükséges feltételekre lelt. Ez lett a nemzetek gazdagodásának, a társadalmak szociális szilárdságának, az adott ország nemzetközi szerepének, az általános anyagi és kulturális felemelkedésnek az előfeltétele.

Az elmúlt, azaz a XX. század egyértelműen bizonyította, hogy a modernizálódás és az államok, a társadalmak érvényesülési folyamatai a legszorosabban összefüggnek az ipar fejlődésével.

A szabadkai iparról és az iparba sorolt cégek alapítóiról szóló vázlatokkal megkísérlem közelebb hozni az Olvasóhoz a szabadkai ipar gyökereit, de azt a kort is, amelyben a vidéken a polgári, burzsoá berendezkedés alapelvei uralkodtak. Ezek a gazdaságban a magántulajdon megkérdőjelezhetetlen jogaiban, a tőketulajdonosoknak a tőkenövelésre irányuló kezdeményezésein keresztül jutottak kifejezésre, illetve olyan jogi keretek megteremtésével, amelyben szankcionálták az ezzel ellentétes törekvéseket. Az ipari, de a kereskedelmi és pénzügyi cégek (bankok) is a leggyakrabban részvénytársasági formában működtek.

A szabadkai ipar a XIX. század második felében fogant meg, és attól a pillanattól kezdve néhány sajátosságra figyelhetünk fel, amelyek jellemezni fogják ezt a tevékenységet egészen a II. világháborút követő államosításig. Ezek közül a legszembetűnőbbek: a kézműves műhelyek gyakran ipari üzemekké nőtték ki magukat, az ipari kapacitások tulajdonosai között kifejezetten nagy volt a zsidók részaránya1, az üzleti életben szoros családi kötelékek fűzték őket össze, tehát gyakran lehet beszélni családi vállalatokról, továbbá nagymértékben támaszkodtak a mezőgazdaságra, mint nyersanyagbázisra – ezt példázza az élelmiszeripar fejlettsége – különösen a malmok és a vágóhidak, vagy pedig az ipari termelés a mezőgazdaságba irányult. Ilyen volt a nehézipar, azon belül is a műtrágyagyártás.

Az iparosok rétege, amely Szabadkán is a pénztőke tulajdonosaival, a gazdag kereskedőkkel, a nagybirtokosokkal és a politikai elit egynémely képviselőjével együtt alkotta a gazdag polgárok piramisának csúcsát, a lakosság többi részétől nem csak a gazdálkodás módja miatt különült el, hanem igen gyakran életmódjával is, hiszen a fényűzés elemei világosan elhatárolták őket a szegényebb polgártársaktól. Az ipariként nyilvántartott vállalatok a két háború közötti teljes időszakban meghaladta a 130-at.2

Az 1921. évi statisztikai adatok szerint Szabadka teljes lakosságából 16.233-at (17,80%) foglalkoztatott az ipar és a kézművesség, földműveléssel 49 százalékuk foglalkozott, a kereskedelemben 6,6 százalékuk dolgozott, a hivatalnokok és a szabadfoglalkozásúak aránya 9,4 százalékot tett ki, az egyéb ágazatokban 17,2 százalékuk dolgozott. Ez bizonyítja a város túlnyomóan földműves jellegét.

Szabadkán 1921-ben 21 gyár működött, ebből 12 részvénytársasági formában, 9 pedig egyén tulajdonában volt.3 Számuk 1933-ra elérte a 66-ot, köztük 9 malom, 12 nyomda, 2 gőzfürdő, 4 téglagyár és 39 más ágazathoz tartozó cég működött. 4 1938-ban 13 malom, 4 nyomda, 2 papírtermékeket előállító üzem, 4 keményítőgyár, 2 szappangyár, 2 csokoládé- és édesipari gyár, 7 fémfeldolgozó, 2 fafeldolgozó, 6 textilgyár, 2 kőmegmunkáló és cementáru-termelő, 1 villanytelep, 1 vegyipari gyár, 1 bélgyár, 1 ipari pékség, 1 szérumgyár, 1 vágóhíd, 1 téglagyár, 1 halkonzervgyár, 1 celluloidáru-termelő, 1 rádiókészülékek forgalmazásával és összeszerelésével foglalkozó üzem szerepelt a nyilvántartásban, azaz 53 gyár 4.286 munkással.5

Szabadkai Bőripar Rt.

A Szabadkai Bőripar Rt. 1918 júliusában alakult 300.000 korona tőkével. A nyilvántartásba Ct VII 166. szám alatt lett bejegyezve. A törzstőkét 1921-ben megnövelték 2,5 millió koronára. Az alapítók szabadkai bőrkereskedők voltak: Kohn Sándor, Glied Adolf6 és a Holländer fivérek: Lázár és Samu, akik a társaságba nem csupán pénzt, hanem ingatlanokat is bevittek.

Kohn Sándor Mélykúton (Magyarország) született 1873-ban. Apja Herman, anyja pedig chwartz Eszti. Az állampolgársági bizonylat kiadására vonatkozó 1934. évi kérelméből megtudhatjuk, hogy 168 cm magas volt, ősz hajú, barna szemű, különösebb ismertetőjel nélkül.7 1905 óta lakott Szabadkán. Feleségétől, Jelena Sudarevićtől született fia István, első felesége, Steiner Paula pedig ugyancsak fiút szült neki: Emerichet (Szabadka, 1905 – Ukrajna, Voronyezs, 1943), aki Németországban tanult.8 Kohn Emerich (Mirko) 1939-ben betéti társaságot alapított, bőr-, toll- és gyapjúkereskedést (Ct. XIII 187.). A társaság külső tagja Conen Jakobcsics Vilmos volt, 1 millió dináros összeggel. Kohn Emerich a jugoszláviai Mózes-hitűek 1934-ben alapított egyesületének az elnöke volt. Sándor özvegye, Jelisaveta és kiskorú fia, István 1950-ben kitelepül Palesztinába9, vagyonukat pedig, a Zrínyi tér 33. és 35. alatti házaikat pedig államosítják.10 Glied Adolf 1863-ban, Monostorszegen született, Szabadkára pedig 1917 májusának végén költözött Katymárról. „1917 májusának végéig a bácskai Katymár községben laktam, ott volt házam, földem, szőlőskertem, ott több mint íz évig foglalkoztam bőr-, toll- és gyapjúkereskedelemmel. Akkor eladtam minden ingó és ingatlan vagyonomat, és Szabadkára települtem, ahol számos rokonom él.” Rein Lujzával kötött házasságából született Pál fia (1905-ben), valamint lánya Júlia (1907-ben). „Háborús betelepülőként” ő is megkapta a szenátus kiutasító határozatát, de miután Belgrádban interveniált a Belügyminisztériumban, mégis megkapta a szabadkai tartózkodási engedélyt. Holländer Lázár és Samu 1907-ben költöztek Csonoplyáról Szabadkára. 1929-ig a városban és környékén számos ingatlant szereztek. A következő címeken található ingatlanok képezték a tulajdonukat: Jugović 12., Zentai út 103., Magyar u. 5., Zrínyi tér 37., Tolsztoj u. 22., Frangepán u. 1. és 3., ami az Általános Hitelbank Rt. jelentésében olvasható. A Frangepán utcai emeletes házat Saqmu építette 1925-ben. Lajos (1865), Lázár (1870) és Salamon (1872) egy csonoplyai zsidó családban született, anyjuk Pulitzer Hanna, apjuk pedig Ádám, aki gabonakereskedő volt. Lázár és felesége, Ravicher Hermina 1944-ben Auschwitzban vesztek oda. Két fiuk volt, Aladár (1902) és Károly (jogász, 1910–1943, Ukrajna). Salamon felesége Rosenbaum Helén (1882–1944) volt, tőle három fia született: József (dr. Holländer József, ügyvéd, Csonoplya 1890–1944 Auschwitz), Artúr (dr. Holländer Artúr orvos – sebész. 1902-ben Csonoplyán született. Felesége, Zuckermandl Júlia (1918–1944) és fia Saša (1939–1944) az auschwitzi haláltábor áldozatai között szerepel. A háború után Izraelbe települt, ahol szakmájában elismertséget szerzett11) és Pál (Csonplya 1905 – Banjica 1941), és volt egy lányuk is, aki 1920-ban Goldner Mihály szabadkai iparoshoz ment feleségül.

Miután Kohn Sándor, Glied Adolf és a Holländer fivérek bőrkereskedése bevitte tőkéjét ebbe a részvénytársaságba, az alapszabálybeli változásokra 1920 őszén került sor. A társaság tevékenysége: mindenféle nyersbőr feldolgozása. A cég irodája a Zrínyi tér 35. alatt működött, az üzem és a raktár pedig a Natošević utca 44. alatt, a vasút mellett, az úgynevezett Reinz-faluban. A cég lerakóhelyének építési engedélyét a „Szeged – Gombos vasútvonal jobb oldalán” 1920-ban adták ki12. Az üzemben egy 80 lóerős gőzgép működött, az állandó munkások száma 100 és 120 között ingadozott.13 Munkavezetőként a mélykúti születésű Hauer Gyula dolgozott. 1921-ben engedélyt kaptak, hogy a szegedi szőlőkben raktárt építsenek.14

A cég a részvényesek közgyűlésén, 1923-ban vette fel a Subotička industrija koža d.d. nevet, amikor a törzstőkét 1.250.000 dinárra emelik, 10.000 részvényre elosztva. A részvényesek továbbra is a Glied, Kohn és Holländer családok tagjai közül kerültek ki. A részvényesek 1925-ben megtartott közgyűlésén a részvényeket hat részvényes mutatta be: Glied Adolf, Holländer Lázár és Kohn Sándor fejenként 3-3.000-et, Holländer Aladár15 és Kohn Imre 2-200-at, Glied Adolf felesége pedig 400-at.

A bőrfeldolgozó gépeket külföldről hozták be. 1920-ban például Frankfurtban vásároltak bőrvágó gépet, valamint a bőr rendezésére szolgáló hengert.16 Ugyanebben az időszakban szerelték fel saját laboratóriumukat, ugyancsak behozatali berendezésekkel.17 A bőrfeldolgozás során sok szennyvizet bocsátottak ki, ami komoly aggodalmat váltott ki a fertőzés veszélye miatt, ezért a polgárok panaszt nyújtottak be a városi hatóságokhoz.18 A szennyvíz ugyanis egy kaszálón keresztül folyt el, és a panasztevők szerint ezen a területen nem tudják a jószágokat megitatni.

1927-ben megálapodást kötöttek a zágrábi Jugoszláv Bank Rt-vel, „…amely magára vállalta, hogy kielégíti hiteligényeinket. Ez a baráti segítség már most megmutatkozik minden ügyletünknél, ennek bizonyítékaként pedig az említett bank egy képviselője helyet kap igazgatóságunkban és felügyelő bizottságunkban.” áll egy 1928 júniusában kelt jelentésben. A bankkirendeltség igazgatója, Gedike Ervin kapja meg ezt a helyet.

A gazdasági kiadványokban a Szabadkai Bőripar Rt. jó minősítéseket kapott. „Nagyobb formátumú vállalatról van szó. Ez a gyár mindenféle bőr feldolgozását végzi, éspedig 100.000 db. birka-, 20.000 db. borjú-, 20.000 db. ló- és mintegy 3000 db. marhabőrt. 120 munkása van, gépi meghajtással üzemel.19 „Mintegy 50 vagon talpat és 600.000 négyszögöl bőrt készít.20 A nyersanyagot Argentínából importálta, a feldolgozott bőrt pedig Svájcban, Franciaországban és Angliában értékesítette. Két új gépet, egy vágógépet és egy bőrvasaló-gépet Frankfurtban vásárolt meg a cég (az áruk 2500 birodalmi márka volt, a gépeket pedig sikerült vámmentesen behoznia.21

A vállalat gazdálkodásában már a húszas évek közepén gondok jelentkeztek. Az 1924. évre szóló jelentésben ez áll: „Ebben az üzleti évben komoly pénzhiány jelentkezett, így nagy nehézségeket kellett leküzdenünk, mert a nyersanyagért készpénzzel kellett fizetnünk, csakúgy, mint a dolgozók bérét, a különböző kifizetéseket és egyéb üzleti költségeket, mi viszont kénytelenek voltunk a készárut hitelre adni, emiatt kinnlevőségeink meglehetősen nagy összegre rúgnak.” Súlyosbító körülményként megemlítik, hogy késztermékeiket vámokkal gyengén védi az állam, valamint hogy a valuta ára is megugrott. Ennek ellenére egészen 1929-ig sikerült pozitív mérleget kimutatniuk, de a többi mutató – mint például a kapacitás kihasználtsága, amely 1927-ben 100% volt – sem utalt arra, hogy felszámolás lesz a vége, ami 1929-ben meg is történt.22

Ezután sikertelen próbálkozások történtek a gyár feltámasztására, a termelés beindítására, amiről a cégvezetésnek és a részvényeseknek a Lloydhoz intézett átirata is tanúskodik: egy bizonylatot kértek arról, hogy „…a város gazdagsága és a szociálpolitikai szempontok miatt kívánatos lenne ismét üzembe helyezni a gyárat, mert ezáltal csökkenthető lenne a munkanélküliség.”23

Gingold Salamon halkonzervgyára

A céget, amely halfeldolgozással és -konzerválással foglalkozott, Szabadkán és környékén egyedüli ilyen vállalatként, Gingold Salamon24 (Samuilo, Shulem) alapította.

Salamon Apatinban a háború előtti időszakban bérelte Fridrich főherceg halastavát, és a kezdeti időszakban halkereskedelemmel, később pedig halfeldolgozással (konzerválással) is foglalkozott. Halfeldolgozásra szóló iparengedélyét 1915-ben Apatinban váltotta ki. A dunai halak árusítása miatt 1912/13-tól időnként Szabadkán is megfordult. „Még a hadba állási időszak előtt a szállított árut Szabadkán kicsomagoltam, ismét jégre tettem és ezt az árut azután ily módon lehetett felhasználni, illetve ily módon lett továbbszállítva.” Az ezzel kapcsolatos ügyirat a városi hatóság 4799/1920. gr. sen. számú határozatára vonatkozik, amellyel elrendelik a Gingold családnak, mint háborús betelepülőknek a kiutasítását, amelyre Salamon egész sor panaszt nyújtott be.25 Szabadkán 1916-ban telepedett le állandóra. „Haltenyésztőként mérsékelt áron árusítom a halat, és ezáltal fejlesztem a város ellátását. Egyébként szándékomban áll halkonzervgyárat létesíteni, amint rendelkezem megfelelő telephellyel.”26 Hogy miért szükséges a városban maradnia, erről a Szociálisügyi Minisztériumnak a következőket írta: „Szabad megemlítenem, hogy amikor ezekben a nehéz szociális időkben rengeteg munkás kereset nélkül maradt, nem indokolt a Városi Szenátus döntése, hogy akkor, amikor Szabadkát választottam, igaz a háború alatt, hogy olyan gyárat alapítsak, amilyen nincs Jugoszláviában, így munkát biztosítva sok embernek, akik most munka nélkül vannak, mivel nincs ilyen szakosítású gyár. Azért választottam Szabadkát, mert közlekedési fekvése kedvez ennek az anyagnak a gyors és sokoldalú kiszállításához.”, majd így folytatja: „…mégsem szabadna kiutasítani egy olyan embert, aki felismerve a mai idők szavát, tudásával és tőkéjével szeretne segíteni az új állam konszolidálódásában, egyrészt a munkásságnak, másrészt pedig úgymond magának az államnak az ipar felállításában, amely jelenleg még gyermekcipőben jár.”27 És valóban, a Szociálisügyi Minisztérium 13 033/1920. számú körlevele után, amelyben az áll, hogy a betelepülők elé „nem kellene akadályokat gördíteni a letelepedés tekintetében azokon a településeken, amelyekben ugyan nem rendelkeztek állandó lakhellyel, ha ugyanott szándékukban áll valamilyen ipari céget vagy vállalkozást alapítani”28 a Szenátus visszavonta korábbi határozatát, és lehetővé tette Gingoldnak a gyáralapítást „mivel itt-tartózkodása népgazdasági szempontból előnyös”. Gingold Salamon tartózkodási engedélyéről a határozatot 1920.1.4-én az akkori polgármester, Andrija Pletikosić is aláírta.29

Mindez lehetővé tette ennek az üzletembernek, hogy folytassa szabadkai ténykedését. Halkereskedését fokozatosan fejlesztette halfeldolgozó és -konzerváló üzemmé.

Kezdetben, 1925-ig, halkonzervgyára a Scotus Viatora (ma Május elseje utca) 12. alatt üzemelt.

A Nikolić (ma Nada Dimić) utca 17. alatti üzem építési engedélyét 1924-ben kapta meg.30 Így a következő évben (1925-ben) elkészül az új létesítmény, amelyben folytatja korábbi tevékenységét, de már Óceán név alatt. Ebben az üzemben felállított egy teljes gépsort a konzervdobozok gyártására, amelyet még 1922-ben vásárolt Magdeburgban.31

1939-ben őt is sújtja a nem elszámolásos országokból származó behozatalra vonatkozó rendszer. Korábban mintegy 10.000 kg halat importált Hollandiából, Norvégiából, Németországból és Angliából.32 A heringszállítmányok vízi úton is érkeztek. Így 1938-ban Bezdánba érkezett egy sózott heringszállítmány a belga Ostendéből. Az átvétel nem ment zökkenőmentesen a vámfizetés miatt. Az állam ugyanis az ilyen halakra kirótt magas vámokkal megkísérelte megvédeni a hazai tengeri halászatot, ami természetesen súlyosan érinti Gingoldot. Ő arra panaszkodott, hogy a hazai szardínia semmi esetre sem alkalmas marinírozásra, és hogy csupán a behozatali hering teszi lehetővé számára a termelést.33
A dolgozók létszáma:         1934-ben    idényben 20-40, nyáron 10-20

1939-ben    idényben 30-40, nyáron 8-10
A feldolgozás maximális kapacitása 1934-ben:

20.000 kg hering pácolása                     legyártva – 9.000 konzerv

50.000 kg ruszli                                     legyártva – 8.000 üveg

2.000 kg édesvízi hal-konzerv.
A kapacitásokat 30 százalékban hasznosították.
1939-ben a munkások napszáma 24-35, a munkásnőké pedig 20-30 dinárt tett ki.

Gingold tagja volt az apatini Gingold, Salzmann, Ellenbogen (Ellenbogen Gingold feleségének lánykori neve). Ez a cég családi jellegére utal, és mivel Szabadkára épp patinból érkezett, biztos, hogy a családiak mellett fenntartotta jó üzleti kapcsolatait is ezzel a településsel) vállalatnak, amely ugyancsak halfeldolgozással és -kivitellel foglalkozott.

1930-tól az a cég friss halat szállított Lengyelországba.34 A kiszállítás Apatinból és Szabadkáról történt. A halat vízben szállították (külön vagonokban) illetve jégen fagyasztva. Gingold már 1927-ben érdeklődött a lengyelországi kivitel iránt. Kérte, hogy létesítsenek telefonkapcsolatot Varsóval és Katowicével. Egyik levelében azt írja, hogy hetente 10.000 kg halat tudna leszállítani.35

Gingold csatlakozott ahhoz a vállalkozói csoporthoz, amely a húszas években bérleti jogot szerzett a palicsi és a ludasi halászatra. Az éves bérleti díj 112.500 dinárt tett ki. Ezt a csoportot a következők alkották: dr. Joca Milekić ügyvéd, Prokes Imre nagybirtokos és Nagy Salamon bankigazgató. Az ideiglenes halászatra való jogot 1922-ben egy árlejtésen szerezték meg. A csoport létrehozta a Palicsi Halászati Társaságot, amely a pontyivadék rendszeres telepítése mellett évente mintegy 50.000 kg pontyot halászott le. A bérletet, amely 10 évre szólt, kérésükre a rendkívül rossz időjárási körülmények miatt meghosszabbították 1938-ig. (1927/28-ban aszály, 1928/29-ben óriási fagyok, majd 1929-ben ismét aszály uralkodott.)36 Ezáltal Gingold megerősítette pozícióit, ő lett a városban a legfontosabb friss hal-beszállító.

A szabadkai piacon a hal árusítását igencsak megnehezítette a városi fogyasztási adó. A behozatalból származó halra, pl. 1 vagon esetében, amelynek az értéke 25.000 dinárt tett ki, fogyasztási adóként 10.000 dinárt kellett fizetni.

1935-től az alapító fia Károly (Dragutin) vezeti a halfeldolgozó gyárat, társtulajdonosként pedig az Adint, az Első Jugoszláv Cérnagomb-gyárat (amely a Scotus Viatora 12. alatt működött).

A háború alatt Salamont koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan nem tért haza. Károly fia és annak felesége, Alisa ugyancsak a haláltáborban vesztek oda. Vagyonuk állami tulajdonba került (Gingold Salamon és Alisa nevéről 1948-ban a 8228 helyrajzi számú ingatlant általános népvagyonná vezették át).37

Keményítőgyárak

Szabadka volt a keményítőgyártás központja. A gyárak 1918 előtt jöttek létre és a alkalmazkodtak a nagy piachoz. A gazdag nyersanyagbázis (kukorica, búza) szavatolták a termelés kifizetődőségét. Az új vámakadályok és a piac beszűkülése a termelés és a nyereség csökkenéséhez vezettek.

Az egyik leiratból, amelyet a három szabadkai keményítőgyár (Rekord, Kopp Marcell Keményítő Rt. és a Schlesinger Keményítőgyár) együttesen küldött el a Királyi Báni Hivatalhoz 1937-ben, valamivel többet tudunk meg ennek az iparágnak a helyzetéről és gondjairól.38 „Az országban eben az ágazatban 7 nagy vállalat létezik, és burgonya-, kukorica-, búza- és rizskeményítő készül, valamint csiriz a cipészek számára és ezeknek a termékeknek az összes lehetséges származéka. Államunkban a keményítő és annak származékai iránti igény 330, legfeljebb 340 vagont tesz ki évente.” A harmincas években túltermelés alakul ki. „Országunkban a keményítő- és a keményítő-származékok gyártása olyan nagy, hogy kivitelre is jelentős mennyiségek maradnak. Ezeknek a termékeknek a hazai gyártói összesen 1.165-1.180 vagon kapacitással rendelkeznek.”

A meglevő gyárak azokban az években csökkentett kapacitással termeltek. Konkurenciát jelentettek a számukra a kisiparosok is, akik „alacsony rezsivel dolgozva lerontják a termékek árait.”39

A Kopp S. és fiai keményítőgyár rt.

A gyárat a Kopp család alapította. Kopp Sámuelnek40 már a század elején Slavonski Brodban volt egy szeszgyára és egy gyümölcskonzerváló gyára.41 Ez azt jelenti, hogy rendelkezett feldolgozóipari tapasztalatokkal, eszközökkel és technológiával is.

Miután Szabadkára érkezett, kiváltotta iparengedélyét (E-3/1919) és 1919-ben megkezdi keményítőgyártó üzemének építését a Majsai szőlőkben. A cím Majsai szőlők 9. (32) volt. A létesítmények a Ferummal szemben voltak, és ez a cég is használta saját ipari vágányát, amelyet 1921-ben építettek meg. 1927-től ez Kopp Marcellnek, az alapító idősebb fiának a címe, aki addig az Antunović utcában lakott.42

Így Szabadkán az azonos iparághoz tartalmazó három meglevő gyár mellé még egy épült a legkorszerűbb technológiával és a legnagyobb kapacitással, és ebben a csoportban átvette az elsőséget.

Szabadka város rendőrkapitányi hivatala, elsőfokú vállalkozói hatalmi szervként engedélyt adott a munka és a termelés megkezdésére. A városi hatóságok ezt megelőzően odaítélte a Majsai szőlőkben található telket, amelyet rövid idő alatt elkészül a gyár. A gépeket, berendezéseket 1919-ben szerelték fel, a termelés pedig 1920 januárjában indult be.43

1919 áprilisában a várostól felvásároltak egy „halom öntött bordáscsövet” (radiátort, a szerző megj.) mintegy 80 méternyi hosszúságban a Városi Színházból. A vásárlási kérelemben a következő szerepel: „Mi most a legsúlyosabb körülmények közepette itt Szabadkán egy nagyszabású keményítőgyár felszerelését végezzük, de nem kérünk a várostól kedvezményeket vagy támogatást, hanem ez esetben kérjük, hogy a rendes áron felüli összegért adja el azokat a csöveket…”44

Mivel még 1921-ben is külföldi állampolgárként kezelték őket fizették a külföldiekre kirótt különadót 5.000 dináros összegben. Ezzel kapcsolatban panaszt nyújtottak be: „A gyár, amely 1919-ben lett alapítva, a munka beindításakor jellemző nehézségekkel küszködik, valamint termékeinek a piacra juttatásával. A gyár, mint olyan kénytelen magára vállalnia megadóztatott hivatalnokai helyett a fizetést, tehát nem áll módjában a gyáralapítók adójának a fizetése. A gyár a szakág legkorszerűbb nagyüzemeinek a szintjén lett felszerelve, a mai körülmények közepette pedig nem tudja önmaga számára biztosítani azt a tőkét, amely megfelelne a megnőtt üzemnek. Ezek a külföldi tagok nem tekinthetők külföldinek. Nem csupán azért, mert a Száva menti Brodból érkeztek Szabadkára, ők állandóan gyárakat építenek, amit Brodban is megtettek, most pedig Szabadkán is.” Az 1921. évi bevételként 48.000 koronát tüntettek fel.45

Erről a vállalatról a Vajdaság ipara című kiadvány a következőket írta: „A Kopp S. és fiai keményítő- és konzervgyár Rt. egy régebbi családi vállalat, amely csak újabban (1919) alakult át részvénytársasággá 405.000 dinárt kitevő törzsrészvénnyel.” Összesen 270 darab 1500 dinár névértékű részvényt bocsátottak ki.

A bírósági cégjegyzékbe 1919. 10. 19-én jegyezték be Ct VII 472/1 számmal. Alapítóként a következőket jegyezték be: Kopp Sámuel fiaival, Zsigmonddal46 és Marcellel47 (akik a 160 darab 1.000 korona névértékű kötvényből 100-zal rendelkeztek), továbbá dr. Vinkler Elemér ügyvéd, dr. Békeffy György48, dr. Boschan Sámuel49, dr. Strelitzky Dénes, Lőwy László és több kisbefektető. 1920-ban részvényesként megjelenik dr. Joca Milekić, Dušan Stojković, Nikola Mandić, Dušan Manojlović50 és Antun Bešlić.51

Szabadkán a háború előtt három keményítőgyár működött: Szabados Maximé, a Rekord, amely 1901-től működött a Daničić út 58. alatt, Schlesinger Józsefé, a Viktória a Scotus Viatora 59-ben (József 1929-ben bekövetkezett halála után fiai, Imre és Sándor léptek az örökébe, akik egészen 1942-ig vezették a gyárat, amikor mozgósították őket. Eltűntek a fronton)52, valamint Lőwy Ferencé, a Lőwy és társa nevű gyár.

Hogy elkerüljék a tisztességtelen versengést, a Kopp csoport a Lőwy csoportosulással 1919-ben megállapodott a fuzionálásában, ami csak 1921-ig élt, amikortól a két cég ismét versenytársként szerepel.

„A keményítőgyártás rossz helyzete arra kényszerített bennünket, hogy hozzunk létre érdekközösséget az itteni Kopp S. és fiai Rt. gyárral, amely eddig mind a két vállalat előnyére szolgált” hangzott el 1920.9.1-jén a Lőwy és társa részvénytársaság részvényesi közgyűlésén53

A Kopp gyár külföldön is piacra talált. Már 1920-ban is termelt kivitelre, Magyarországra és Csehszlovákiába szállított árut a vámterhek illetve a valuta-beszerzési nehézségek ellenére is. „Jól sikerült a termelés, és elismerést kaptunk külföldön, amely elégedett volt gyárunk keményítőjével.” – áll a vezetőség 1920. évi üzleti jelentésében. A keményítő mellett 1923-tól, amikor a gépek és a felszerelés miatt S. Brodban megvásároltak egy marmeládgyárat, megkezdték a glukóz- és a keményítőcukor gyártását is. Európában ők voltak az egyedüliek, akiknek módjukban állt amerikai rendszer felhasználásával kukoricából glukózt előállítani. 54

A cég a termelésben alkalmazott színvonalas technológiának köszönhetően nagy figyelmet fordított a termékek minőségére. „Vásárlóközönségünk első osztályú, amely elismeri, hogy termékeink minősége első osztályú. Ez az erősségünk és alapelvünk a munkában.”55

A gyárépület 1924-ben leégett, de a biztosító megtérítette a kárt és a gyárt sikerült felújítani. A tűz 1924.6.6-án ütött ki és a gépházat kivéve megsemmisített minden berendezést. A kárt 3 millió dinárra becsülték.

A következő részlegek működtek: keményítő, csiriz, dextrin, glukóz, púder, malmászat és a hordókészítő részleg. A beépített gépek meghajtását egy 75 lóerős gőzgéppel és egy 30 lőerős villanymotorral oldották meg. A gyárban keletkező szennyvizet a Majsai úti híd alatt vezették el abban a csatornában, amelyet a vasút használt. A bűz igencsak zavarta a környék lakosait.56

A felvett bankkölcsönökről tanúskodik az az adat is, hogy „az ingatlanokat 1.500.000 dinárral terhelték meg a szabadkai Jugoszláv Bank Rt. javára.”57 A cég további hitellehetőségek iránt is érdeklődött. A Kereskedők és Iparosok Egyesülete 1927 végén egy ilyen jellegű körkérdést végzett. A Kopp cégtől azt a választ kapta, hogy amortizációs hitelre lenne szüksége 3 millió dináros összegben, mivel nagy készletekkel rendelkezik készáruból és félkész-termékekből, nagyok a kinnlevőségei, viszont nincs elegendő forgótőkéje. A vállalat, az ingatlanok és a gépek értékeként 7 millió dinárt tüntettek fel. A havi forgalom ugyanezen ügyirat szerint elérte a 700.000 dinárt.58

A Marcell Kopp Keményítő Rt. nevet 1930-ban vette fel. Ez azt jelzi, hogy Marcell gyakorlatilag átvette édesapjától a cég irányítását. Abban az évben állami adók, pótadók és illetékek címén a vállalat 100.000 dinárt fizetett. Az iparosok újvidéki egyesületének 1936-ban a következőket írták: „A világválság nem hatott rosszul termelésünk üzletmenetére, kivéve vásárlóink fizetőképességére, akik általában elszegényedtek.”59

A Kopp volt Szabadkán és a környéken a legnagyobb keményítőgyártó. Búza- és kukoricakeményítőt gyártott, burgonya-feldolgozással foglalkozott, glukózt állított elő, továbbá tízfajta ragasztót. A ragasztott a számára nem engedélyezett módon, kereskedelmi utazókon keresztül árusította, ami zavarta a bőrkereskedőket.60 Termékeik között szerepeltek bőrimpregnáló szerek is, amelyekről a cég a következőket írta: „…most keményítőcukor-gyárunkban egy világraszóló bőrimpregnáló szert készítünk, amelyből havonta cca. 4 vagonnyit fogunk külföldre szállítani.” 61

Évente 150 vagonnyi árut voltak képesek letermelni. Hazai nyersanyagokat dolgozott fel, csak a legszükségesebb, az országban nem gyártott vegyszereket hozta be külföldről. Mintegy 50 embernek adott munkát. A szakképzetlen munkások mellett a harmincas évek közepén állt munkába egy képzett vegyész, Fränkel Sándor.62 1926-ban összesen 40 munkást foglalkoztatott, ebből 1 külföldit, Fischer Wilheim németországi gépészt.63 A termékeket Olaszországba, Svájcba és Spanyolországba exportálták.

Az alapító, Kopp Sámuel halálát követőn részvényei fia, Marcell tulajdonába mennek át.

1939-ben 73 vagon szenet, 58 vagon tűzifát, 59 vagon lisztet, 27 vagon burgonyát és 61 vagon kukoricát használtak fel. Abban az évben 46 munkása volt, termelése pedig a következőkből tevődött össze: 962 q kukoricakeményítő, 1.231 q gabonakeményítő, 506 q burgonyakeményítő, 316 q csiriz, 1.113 q dextrin és 1.112 q enyv.

1941-ben, amikor már ezen a vidéken is nagyban érződött a háborús légkör, nagyon nehéz volt mezőgazdasági termékekhez, élelmiszerekhez jutni, így a Kopp gyár számára szükséges nyersanyagokból is hiány volt. A szükséges nyersanyagok mennyiségéről egy körkérdés adatlapja tartalmaz adatokat. Ebben az áll, hogy nyolcórás munkaidővel számolva az évi nyersanyagszükséglet 30.000 kg liszt, 50.000 kg kukorica és 140.000 kg burgonya. Az előző évben, akárcsak a korábbiakban, a lisztet a csantavéri gőzmalomból szerezték be, a kukoricát a helybeli piacokon, a burgonyát pedig főleg Szlavóniából.

1941-ben a részvényesek a következők voltak: Kopp Marcell 85 részvénnyel, Borislav Stanković 20, dr. Jovan Milekić 10, dr. Tisza András 10, dr. Miloš Pavlović 8, Dušan Stojković 25 és Milan Draganov 35 részvénnyel, ami mindössze 193 csatolt részvényt jelentett.

A háborús időszakban, 1941 decemberében kényszer alatt bérbe adták Gyalókay András kecskeméti magyar állampolgárnak. Akkor ügyvezető igazgatóként a szerződést dr. Miloš Pavlović64 írta alá, mivel a Kopp család akkor már távol (fogságban) volt.651943 végéig működött. Ekkor a gépek egy részét leszerelték, és Kecskemétre szállították, másik részét kiárusították. Az épületekben ezt követően a magyar katonaságot szállásolták el, 1944 végétől pedig a szovjet hadsereg foglalta el a létesítményeket és magával vitte a még megmaradt berendezéseket.66

A szövetségesek egyik bombázása során a gyárudvarba ledobott bomba megsemmisítette az épületeket is.

Lefoglalták (v. p. 2001/1946), majd pedig 1946-ban államosították is. Ekkor a következőket jegyezték fel: „A gyárat Kopp Marcell családja alapította 1919-ben. A részvények ennek a családnak a tulajdonában voltak, egyes vállalati közgyűléseken pedig Kopp családja mellett jelen voltak barátaik is – akiknek a nevére a Kopp család részvényeket váltott ki.”67 Az 1946. február 28-án megtartott kihallgatáson dr. Miloš Pavlović megerősítette, hogy a részvénytársaság fiktív volt. Arról volt szó, hogy a partizán hatalom szerette volna minél előbb állami tulajdonná tenni a céget, hogy ne kelljen vele úgy eljárnia, mintha az a fogságból haza nem tért személyek vagyona lett volna.68

Miután állami tulajdonba került, hozzácsatolták Szabados Miksa Rekord nevű gyárát, valamint Forgács Dezső topolyai keményítőgyárát, és az üzem felújítása után Skrob (Keményítő) néven folytatta működését.

Lőwy és társa

A céget 1898-ban alapították.69 A Csantavér utca 13-15-17. szám alatt működött. 1914-ben a nevét Hungária, Lőwy Ferenc és Társa, Keményítőgyár-ra változtatta (Ct VII 75). Miután a jugoszláv államba került, fuzionált a Lőwy csoport és a Kopp csoport, a két azonos szakosítású gyár, ám ez az állapot csupán 1921 januárjáig maradt fenn. Így 1919 végén megalakul a Lőwy és Társa Keményítőgyár. A Lőwy gyár folytatta a munkát, de gyengébb eredményekkel.

1925-ben a következő részvényeseket tartották nyilván: Lőwy Sándor (Lőwy Ferenc fia?), aki a gyár igazgatója volt, dr. Békeffy György ügyvéd, dr. Fischer Jakab ügyvéd, dr. Strelitzky Dénes ügyvéd70, Krausz Lajos, Spitzer Sándor, Vas Kálmán és mások. 1924-ben, 1925-ben és az 1926-os üzleti évben a társaság veszteségeket jegyzett, majd 1927-ben beszüntette a termelést. Nagyok voltak az adóterhek. 1924-ben az állami és a városi adók összege 125.768 dinárt tett ki. A vállalat alapadójára, amely 16.625 dinár volt, 245% városi adót számoltak el (40.733 dinárt), útadóra 145%-ot fizettek (azaz 24.107 dinárt), a hadi pótadó 60 százalékos volt (9.975 dinár), stb. A főközgyűlés 1926. 11. 31-i ülésére elkészített jelentésben ez olvasható: „Tekintettel az óriási pénzügyi válságra és a keményítőipari túltermelésre, s mivel az ágazatot az előző évekhez hasonló szigorral adóztatták meg, 1926-ban kénytelenek voltunk termékeink gyártását a minimálisra csökkenteni, és gyárunk üzemét mondhatni leállítani.”

A meglevő épületek bővítésére 1924-ben került sor. Ekkor épült meg a kazánház, a lakatosműhely és a csomagolórészleg.71

Ez a vegyi üzem is sok szennyvizet engedett a csatornába, ami „kibírhatatlan bűzt árasztott”.72

A részvényesek 1929. 6. 26-án megtartott közgyűlésén elfogadták az igazgató bizottságnak a cég felszámolására vonatkozó javaslatát.

A rekord keményítő- és csirizgyár

Ez a gyár 1901-től létezett. Szabados Miksa alapította. Tulajdonosként Miksa és felesége, Sára voltak bejegyezve.73

A Daničić út 30. (58.) (Palicsi szőlők 130.) alatt működött.74 A Rekord keményítőt gyártott, valamint búzából, kukoricából és rizsből csirizt, dextrint és más ragasztókat. „A gyár 12 szárítóval és egyéb berendezéssel rendelkezik a keményítő, a csiriz és a ragasztók gyártására. A gyár minden nyersanyagát belföldön szerzi be. A vállalatban átlagban 30-an dolgoznak.”75

1927-ben teljesítőképességét 30 százalékban hasznosította. Egyik terméküket, a Goldkleber nevű ragasztót a gyár szerette volna szabadalommal levédetni, de azt a választ kapta, hogy csupán a cég vagy a termék jelét lehet levédetni.76

Néhány épületben folyt a termelés, külön osztályokkal, Az egyik épületben a búzakeményítőt készítették (az épület 1911-ben készült el, 1924-ben egy emeletet építettek rá), a kukoricakeményítő és a dextrin részlege, szárító, készáru- és nyersanyagraktár, alkatrészraktár, kotlaház, külön laboratóriumi épület, lakóépület az irodák számára. A létesítmények alapterülete 1.170 négyzetmétert tett ki. A meghajtásról két gőzgép: az egyik 16, a másik 10 lóerős (a régi gőzkazánt 1938-ban újjal cserélték fel), valamint 5 villanymotor gondoskodott, amelyek teljesítménye 6-tól 18 lóerőig terjedt. Az emeletes épületben 1927-ben 2.700 kg teherbírású teherliftet szereltek fel.

A védővámok kérdése e vállalat számára is fontos volt. Szabados Miksa emiatt pl. 1927-ben mindenféle illetékes testülethez fordult, egészen a minisztériumig, de két évig semmilyen választ sem kapott. Kérte, hogy növeljék a ragasztó (csiriz) behozatali vámját, amely ugyanannyi volt, mint a keményítőé. Ezáltal a külföldi, elsősorban magyarországi rokonvállalatokat jobban védték a vámokkal (a csiriz esetében nálunk a behozatali vám 3,30 dinár volt kilogrammonként, Magyarországon pedig 11,60), amelyek így tényleges konkurenciát jelentettek a hazai termelők számára.77

A vállalat a gazdasági válság éveiben (1929–1934) is igyekezett ellenállni a gondoknak. „Csupán Szabados úr fáradhatatlan és áldozatos munkájának köszönhető, hogy ez a vállalat nem csupán fennmaradt, hanem hogy a jelenlegi nehéz gazdasági körülmények mellett is az egyik legnagyobb ipari vállalatunk „ írta a kereskedők és iparosok szabadkai egyesülete az újvidéki Kamarának.78

A gyár kivitelre is termelt. Olaszországi vállalatok az 1937-ben bevezetett szankciókig rendszeresen vásárolták a Rekord csirizét.79Egy vagon csiriz legyártásához 18 vagon gabonára volt szükség. 1938-ban 3.360 q keményítőt és 1.142 q ragasztót és csirizt állított elő.

1932 és az üzletekről szóló új törvény meghozatala után az illetékes hatóságok a céget kisiparként tartották nyilván, amire a tulajdonos reagált, azt bizonyítva, hogy ipari vállalatról van szó. „Még ha nem is dolgozom 60 munkással és nagy gépekkel, 23-25 munkást foglalkoztatok, és a gépezet teljesítménye is cca. 56 lóerő, tehát már a vállalatom méretei alapján sem tartozom az itteni kisipari egyesülethez.”80 És valóban, az elkövetkező időszakban már ipari vállalatként szerepelt a nyilvántartásban. 1938-ban 28 munkást foglalkoztatott.81

Viktória, az első szabadkai keményítő- és csirizgyár

A cég tulajdonosa és (1901) alapítója Schlesinger József volt. A háború után 1920-ban a Ce VI 78 szám alatt jegyezték be a nyilvántartásba. A Scotus Viatora (Május elseje) utca 59. alatt működött.82

Keményítőt, púdert és dextrint gyártott. A termelésben gabonát (40 vagonig) és kukoricát (50 vagonig) használt fel. 1927-ben 40 százalékos kapacitással dolgozott.

József 1929-ben Szabadkán hunyt el. Ezt követően fiai Imre (1910–1943) és Sándor (1909–1943) léptek az örökébe. Akkoriban a gyár értékét a gépekkel együtt 100.000 dinárra becsülték.83 Ők a gyárat 1933-ban felújították és kibővítették. A Viktória Keményítőgyárat egészen 1942-ig irányították, amikor mozgósították őket. Mindketten kényszermunkán haltak meg, Sándor Borban, Imre Ukrajnában.84 A gyár üzemrészlegei a szövetségesek 1944. 9. 18-i bombázása során megrongálódtak.85

Mária Terézia Kenyérgyár Rt.

A Petrograd (Žarko Zrenjanin) utca 12. alatt működött a Mária Terézia Kenyérgyár Rt. Az épület 1912-ben készült.86

A részvénytársaságban külföldieknek is voltak részvényeik. Emiatt is került állami igazgatás – szekveszter – alá. 1919/1920-ban igazgatóként Rosenberg József szabadkai kereskedő írt alá.

De már az 1921. évi közgyűlésen megjelent részvényesek alapján látható, hogy megváltozott a tulajdonszerkezet, és hogy a részvények többségét jugoszláv polgárok birtokolták. Akkor jegyezték be Albe és Mijo Tumbas87 szabadkai földbirtokosokat, akik a legtöbb részvénnyel rendelkeztek, továbbá Ivan Palićot és Ivan Rudićot, mindketten Bácsalmásról, dr. Boschan Samu szabadkai ügyvédet88 valamint Lazar Milašint. Ekkor változtatták meg az alapszabályt és a Jugoslovenska tvornica hleba d.d. (Jugoszláv Kenyérgyár Rt.) nevet vette fel a cég.

1923-ban a részvényesek közgyűlésén az igazgató bizottság a következő összetételű: Milan Manojlović, Šime Milodanović, Ingus Lipót és Gyula, Hirsl László, mindannyian szabadkaiak.

Napi kapacitása 20.000 kg kenyér volt és mintegy 30 munkást foglalkoztatott.

1927-ben már csupán 10 százalékos kapacitással működött. A rákövetkező évben (1928-ban) kimondták a felszámolását. Ilija Šibalić péket89, aki a legtöbb részvénnyel rendelkezett (ő és felesége fejenként 200-200 részvénnyel rendelkezett – a legnagyobb számú egyedi tulajdonban levő részvénnyel az összesen 1000-ből), 1928-ban beválasztották a felszámolási bizottságba, vezette a pékséget, gondot visel az épület és a műszaki berendezések karbantartásáról. Részvényesként 1928-ban 50 részvénnyel megjelenik testvére, Milan Šibalić90 is. Ugyanott dolgozott unokaöccse is.91

1939-től kenyérgyára felszámolás alatt állt, noha továbbra is üzemelt, a szabadkai helyőrséget látta el kenyérrel. Šibalić 1940-ben engedélyt kapott az éjszakai munkára, hogy a katonaság számára továbbra is szállíthasson napi 10.000 kg kenyeret. Akkoriban a kenyértésztába 20% burgonyát kevert.92

1938-ban ő bérelte a palicsi Nagyvendéglőt és az Abbáziát.93

Ilija Šibalićnak a háború előtt péksége volt Belgrádban is.94

Ruff testvérek

Ruff József95 alapította a háború előtti Jugoszlávia egyik legnevesebb cukorka- és csokoládégyárát. Az akkor piacon különösen nagy keletje volt karamelláinak, a Negro elnevezésű cukorkát pedig még ma is gyártják.

Ruff Mór, József apja, zsidó származású vándorkereskedő volt, bőrt, dohányt és gyapjút árult. Miután Zentára költözött, ahol József is született, a kereskedéssel szerzett tőkét ecetgyártásba fektette. Mór egészen 1902-ben bekövetkezett haláláig vezette a gyárat, amelyet azután felesége, a zsidó származású szabadkai Schreiber Serena vett át. Néhány évvel később, 1909-ben a gyerekekkel együtt áttelepült Szabadkára, ahol 1911-től cukorka- és édesipari termékek árusításával foglalkozott, mégpedig sógora, Brummer Gyula96termékeit forgalmazta.

A cukorkagyártási engedélyt 1916-ban kapta meg, és vállalkozói kedvével, rokoni és egyéb üzleti kapcsolataival igyekezett utat törni két fia, József és Adolf97 számára, akik 1917-ben ugyancsak engedélyt kaptak cukoralapú termékek gyártására és forgalmazására, még azokban a nehéz háborús időkben is, amikor a cukorforgalmat szigorúan ellenőrizték, beszerzése pedig számos nehézségbe ütközött. Egy kis kézműipari cukorkakészítő üzemmel kezdték.

Ruff József a cukorkakészítéssel Brummer nagybácsijánál ismerkedett meg, akivel Németországba is eljárt, hogy figyelemmel kísérje az iparág technológiai fejlődését.

Testvére halála után a Ruff-testvérek cég egyedüli tulajdonosaként József először 1922-ben jelentkezik. Az azt követő időszakban a vállalat közkereskedelmi társaságként kerül bejegyzésre, egészen 1928-ig, majd 1930-ban és 1931-ben részvénytársaságként működött. Később ismét közkereskedelmi társaságként szerepel, majd magáncéggé alakul. József mindkét veje, dr. Teltsch Imre ügyvéd és Beinhauer Károly szállítmányozási vállalkozó98 tőkéjével folyamatosan jelent volt a cégben, amíg az fennállt. Részvényesként, az alatt a rövid idő alatt, amíg a cég ebben a formában tevékenykedett, a következők szerepeltek: Dušan Manojlović, dr. Boschan Samu, Augenfeld Mór Verőcéről (József első feleségének, Augenfeld Micinek az apja), Teltsch Gáspár zombori kereskedő és mások.

A Ruff-testvérek előretörése gyors és szemmel látható volt. Egy 5-6 munkást foglalkoztató kis manufaktúrából fejlett cukorka- és csokoládégyár fejlődött ki alig 10 év alatt.

A termelést a Wilson utca 13. alatti földszintes házban kezdte meg, amelyet Ruff Serena vásárolt meg, amikor Szabadkára költözött, mégpedig valószínűleg abból a pénzből, amelyet a zentai gyár eladásáért kapott. Ennek a kis üzemnek a bővítésére 1925-ben egy udvari építkezéssel került sor 1924-ben.99 A Sándor király utca 15. (mai Kidrič utca) alatti üzlethelyiségekkel ellátott kétemeletes épületben, amelyet Brummertől 100 vásárolt meg, a földszinten működött a cég boltja.101 Egy városi üzlethelyiséget is bérelt (a korábbi tanítóképző épületében) a Sándor király u. 13-ban, ahol 1930-ban cukrászdát működtetett.

Jól ment az üzlet, amit az is bizonyít, hogy Ruff József megvásárolta a Štos utca 6., 8. és 10. alatti házakat, ahova áthelyezte a termelést. 1968-ban engedélyt kapott, hogy beköltözhessen (a Štos utca 6.)102 alatti újonnan felépült földszintes családi házba, valamint az udvari létesítmény átalakítására, gőzkazán felszerelésére és artézi kút fúrására.

A Štos utca 10. alatt egy 353 négyszögöl területű épület és egy 110 négyszögöl területű udvar volt. Ott az első átalakításokra 1926-ban került sor103, a földszintes lakóépületen 1928-ban104, 1931-ben pedig munkálatokat végeztek a kétemeletes gyári épületen.105

1929-ben Ruff József befejezi a Manojlović (ma: V. Nazor) utca 6–8. alatti egyemeletes ház építését.106

A legnagyobb beruházást akkor hajtja végre, amikor javában tart a nagy gazdasági válság, vagyis 1931-ben. Akkor a Štos utca 6. alatti ház udvarán felesége, Augensfeld Mici107 hozományából (500.000 dinár) befejezte az új, korszerűen felszerelt kétemeletes üzemet.108 „Az, hogy a cég képes volt egy ilyen drága létesítményt felépíteni, azt bizonyítja, hogy nem érezte a gazdasági válság következményeit, és hogy az egyáltalán nem érintette a cég fellendülését…”109 Ezzel együtt a cég Szabadkán összesen 1.712 négyzetméternyi ipari és üzleti területtel rendelkezett. Ez is Ruff József találékonyságát és képességeit bizonyítja, illetve a cég üzleti sikerességét. Ilyen előfeltételek mellett egyáltalán nem furcsa a Ruff-testvérek további eredményes fejlődése.

1927-ben a gyár maximális kapacitása 15 vagon cukoráru és csokoládé, a kapacitás kihasználtsága 70 százalékos és 55 munkás foglalkoztat.

A gyár fejlődésével egyidejűleg fejlesztették az üzem felszereltségét is. Az első, csokoládé gyártására alkalmas használt gépeket Ausztriából hozták be, később pedig már a legkorszerűbb gépeket vásárolták meg Németországban és Svájcban. Svájcból 1928-ban egy csokoládé ványológépet szereztek be 7.125 svájci frank értékben, Németországból pedig ugyancsak a csokoládégyártáshoz szükséges Hänkel gépet importáltak 4.250 birodalmi márka értékben.110

1938-ban az üzem berendezéseit összesen 12 villanymotor hajtotta meg, ebből az egyik 52 LE, a többi teljesítménye pedig összesen 40 LE volt.

Akkoriban a gyár 100 munkást foglalkoztatott, éves maximális kapacitása 200-300 tonna különböző termék volt. Képesek voltak versenyre kelni szinte minden hasonló gyárral az országban. Üzleteik voltak Belgrádban, Újvidéken, Nagybecskereken, Pancsován és Eszéken.

Az árut kereskedelmi utazókon keresztül értékesítették. 1928-ban a következők voltak: Beck Gábor, Krausz Ernő és Steiner József.

Ruff József gazdagságáról tanúskodik, hogy 1932-ben Verusicson 132 kataszteri hold első osztályú szántóföldet vásárolt és egy korszerű gazdaságot szerelt fel. Gyümölcs- azon belül is főleg meggytermesztéssel foglalkozott, emellett egy színvonalas tejtermelő farmot hozott létre, ahonnan a friss tejet a gyárába is szállították. Ezzel az eljárással a csokoládé minőségét is javították. Cukorrépát is termesztett, amelyet Cservenkán dolgoztak fel, részben így biztosította a termelés számára szükséges cukrot.111 Voltak bérpalotái is Szabadkán (a Ruff-palota, Manojlović u. 6.) és Belgrádban, külföldi bankszámlákon annyi pénze, amennyiből megvásárolhatott volna még két hasonló gyárat, vagy legalább 260 kataszteri hold szántóföldet. Ruff életszínvonaláról tanúskodik az is, hogy 1929 és 1933 között Citroen, Opel és Ford gyártmányú gépkocsijai voltak, amikor a városban a gépjárművek még ritkaságszámba mentek. Szabadkán 1939-ben csupán 194 gépjárművet tartottak nyilván, 40 teherjárművet és 154 személygépkocsit.112

A háború előtti években a megnehezült nyersanyagbeszerzés miatt csökkent a gyár termelése, a magyar megszálló hatalom alatt pedig, 1942. 10. 1-én leáll a termelés. Ruff Józsefet sok szabadkai zsidóval együtt internálják, noha megkísérelte a katolikus hitre való áttéréssel elkerülni az üldöztetéseket, bántalmazásokat, a vagyonelkobzást, ami minden zsidóra várt.

Az új hatalom megalakulása után Ruff gyárát többi ingatlanával együtt államosították (a magánvállalatok államosításáról szóló, 1946. 12. 8-án kelt törvénnyel összhangban).113 Hozzáláttak a létesítmények felújításához, amelyek nagy mértékben megrongálódtak a háború befejezése előtti bombázások során, ezzel együtt pedig a termelés beindításához is.

A Pionir Cukorka- és Csokoládégyár nevet 1948. 11. 1-jén kapta a Szerb NK kormányának végzésével, és ilyen néven is jegyezték be a nyilvántartásba.

A korábbi tulajdonosnak, Ruff Józsefnek a cukorka- és csokoládégyártásban szerzett tapasztalatai és sokrétű tudása jól jött abban az időben, hiszen nem voltak szakemberek, ezért őt 1947-ben kinevezték a gyár műszaki igazgatójává. A dolgok későbbi alakulása azonban bizonyította, hogy az új társadalmi viszonyokban nincs hely a régi kapitalisták számára. A Ruff család 1950-ig Szabadkán marad, amikor is Izraelbe vándorol.114 A Ruff családnak a kivándorlási eljárás szabályaival összhangban le kellett mondania a jugoszláv állampolgárságról, amit ők 1950 októberében meg is tettek. Ezután többi ingatlanjukat is államosították, mivel azok már külföldi állampolgárok tulajdonát képezték.115

Bevándorlási vízummal a túlélő szabadkai zsidók többségéhez hasonlóan az 1949–1950-es nagy kivándorlási hullám idején ők is Izraelbe távoznak.116

Ruff József és családja 1950 márciusában vándorolt ki, de József már 1952 áprilisában felhatalmazza Ivan Malagurski szabadkai ügyvédet, hogy képviselje a Jugoszláviába való visszatérése ügyében. „…a nemzetgazdaság erősítése végett…”117 térne haza, az erre vonatkozó vélemény kiadására vonatkozó kérelmében azt írja, hogy: „Mivel új hazámban nem tudok megszokni, sem az itteni életmódra, sem a szokásokra, de az itteni éghajlat sem használ nekem, emellett pedig valódi értelemben betegnek érzem magam és vágyódom régi szülőhazám után…”, majd pedig így folytatja: „…tekintettel régi szülőföldem iránti beteges vonzalmamra és vágyakozásomra, továbbá mert az itteni éghajlat, életmód és táplálkozás árt az egészségemnek, valamint mert mély meggyőződésem, hogy szaktudásom és ügyességem hasznára válhat, és sokban hozzájárulhat a csokoládé és a különböző cukorkák gyártásához…” A helyi hatalom kérésére a Pionirból a régi tulajdonos számára kedvezőtlen válasz érkezik: Abban az áll, hogy a vállalat, amikor Ruff töltötte be a műszaki igazgatói posztot, csupán hatféle terméket készített, most pedig már több mint hatvanat, ami azt mutatja, hogy egy egész sor szakember képes az üzem irányítására, így nincs szükség arra, hogy Ruff szolgálatait igénybe vegyék. Ez az epizód az új vállalatvezetés arroganciáját szemlélteti, de még inkább azt, hogy Ruff mennyire kötődött a gyárhoz, illetve hogy milyen alkalmazkodási gondokkal küszködött ő maga is, és valószínűleg sok más szabadkai zsidó is izraeli tartózkodása során. A Ruff család Izraelből Brazíliába telepedett át.

Az 1954-ben vezetett hagyatéki eljárás során, miután Ruff Rózsát 1947-ben holttá nyilvánították, örökösként Ruff József jelentkezik (Brazíliából, Sao Paolóból), valamint Teltsch András, Rózsa testvérének, Margitnak a fia (Zágrábból). A hagyaték tárgyát azok az utólag előkerült ingatlanok voltak, amelyek a megboldogult korábbi tulajdonát képezték Belgrádban a Jevremova 61. és a Baruh u. 37. alatt.118

Margit RT. (Sudarević u. 50.)

A malmot ezen a telephelyen még 1885-ben alapította Sztantics Lajos és Joó Gusztáv. A létesítmény 1907-ben leégett (Sztantics a biztosítótól megkapta a pénzt és úgy létesítményt épített119), majd 1909-ben az Egyesült Szabadkai Malomipar Rt. tulajdonába került, amelyen keresztül a budapesti tőke 1912-től átvette a malom feletti ellenőrzést.

A céget (részvénytársaságot) Budapesten jegyezték be.

A részvényes tőke 100.000.000 koronát tett ki.

A szabadkai kirendeltséget 1916-ban jegyezték be. 1918 után a teljes vagyon vagyonzár alá került, amit csak 1925-ben oldottak fel. A malom igazgatója 1916-tól (a vagyonzár idején is) Neumann Oszkár.120

A háború utáni első években (1919-ben) liszttel látta el a szegény és ellátatlan polgárokat.121

A Margit malom működésének folytatására alakított részvénytársaság Budapesten alakult 1924-ben, azzal a céllal, hogy átvegye a szabadkai malom ingatlanjait és folytassa annak munkáját. 1925-től Szabadkán volt bejegyezve.122 Átvette a Sudarević (Matija Gubec) és a Ljubljana utcák sarkán levő 2506 t. k. 3014/15 helyrajzi számú ingatlanokat is. Az alapítói tőke 500.000 dinárt tett ki, amelyet 1933-ban 700.000 dinárra növeltek. A részvények névértéke 1.000 dinár volt. A bírósági cégjegyzékben Ct. XII 271. szám alatt volt bejegyezve. 1926-ban a részvényesek közgyűlésén határozatot hoztak arról, hogy a részvénytársaság székhelyét Szabadkára helyezzék át.

1926-ban a részvényesek a következők voltak:

Stevan Prodanović                      2000,

Borivoj Radosavljević                 1000,

Pavle Magarašević                     1000,

dr. Aleksandar Magarašević123   500,

Stieglitz Elek                              1000,

Stiller József                                  50, továbbá ugyanő

a budapesti Margit Gőzmalom képviseletében 3550 és

Dimitrije Živaljević Belgrádból    500 részvénnyel.

Összesen: 9600 részvény (a régi alapszabály szerint).

Ekkor módosították az alapszabályt – miszerint az alapítói tõkét 500.000 dinárban határozták meg, amelyet 500 részvényre osztottak. Így 1929-ben a legnagyobb részvényes dr. Radivoje Miladinović 100, és Stieglitz Elek 70 részvénnyel.

1933-ban a legnagyobb részvényesek: Aleksandar Šporer124 200, Stieglitz Elek 200, Mavro Šporer125 100 és dr. Aleksandar Ljubibratić 15 részvénnyel.

A malomberendezések a Sudarević u. 48–50. alatt126 (a Ljubljana utca sarkán) működtek. Meghajtásként 1926-ban egy 110 LE gőzgép szolgált.

1932-ben bizottsági szemlét tartottak a malomban. Ennek jegyzőkönyvéből ismerjük a következő adatokat: a gépeket egy 145 LE villanymotor hajtja meg, a további berendezések pedig: 6 Schrot dupla henger (500-tól 800/220 mm-ig), 5 sima dupla henger (600-tól 1000/250 mm-ig), két malomkő a korpa átőrlésére, 4 gríztisztító, 4 plaszihter, 1 trieur (gabonatisztító gép) és egy tarázó. A maximális napi kapacitást, ami 26.000 kilogrammot tett ki, egy másfél órás próbaüzemeléssel állapították meg. A bizottság megállapította: „A hengerek nagy száma és szélessége ellenére sem nyerhető több őrlemény, mivel magas a srótolás, nyolcszoros, ez pedig az őrlemények minőségét, nem pedig a mennyiséget szolgálja.”127

1938-ban a feldolgozó-kapacitás 3,5 vagonnyi volt. A hét raktárban 700 vagon tárolókapacitással rendelkeztek (Sudarević u. 54–56, 48-50, 66, Ljubljana u. 2, Jukić u. 22, Vám u. 17, Daničić út 1.).128 1936-ban az ország védelme szempontjából fontos vállalattá nyilvánították, és kapacitásainak 80 százaléka a hadseregnek termelt. 1936-ban az Általános Hitelbank Rt-től 350.000 dinár kölcsönt kaptak a raktárban levő 50 vagon búza elzálogosításával.129

Stieglitz Alexa volt az igazgató 1937-ben. Akkoriban 375 részvénnyel rendelkezett, 375.000 dináros névértékben. A fizetése 2.500 dinárt tett ki.130

1937-ben gázgenerátorral cserélték le azt a 148 LE villanymotort, amelyet 1932-ben szereltek fel, és amely évente 50.000 kWh elektromos energiát fogyasztott.131

1939-ben 6 szakképzett és 20 szakképzetlen munkást valamint 3 hivatalnokot foglalkoztatott.

Az ügyvitel eredményességét nagymértékben befolyásolták a vasúti szállítás magas költségei, valamint a kedvezőtlen kiviteli feltételek. A vízi utak melletti malmok, amelyek 30-40 százalékkal kisebb szállítási költségekkel működtek, fokozatosan kiszorították a Margit malmot a piacról.132 „A vasút díjszabás-politikája és a szabadkai illetve Szabadka környéki magas búzaárak következtében nem voltunk versenyképesek az addigi piacainkon a passzívnak számító területeken, ezért ezeket az ügyleteket át kellett engednünk versenytársainknak, akik olcsó gabonával és malmokkal rendelkeztek, és akik termékeik szállítására elsősorban vízi utakat használnak.” – hangzott el a részvényesek 1937. évi közgyűlésén.133

Az igazgató bizottság a részvényesek háború előtti utolsó közgyűlésén (1940. 5. 25-én) a következő összetételű:
dr. Aleksandar Ljubibratić134 50,
Aleksandar Šporer        150,
Stieglitz Sándor135      150,
Franjo Hermec             20,
Jovan Lipozenčić          20,
Ozren Pilić                   20 részvénnyel.136

1941 augusztusától a budapesti Vay András veszi bérbe a malmot. 1944 augusztusáig 2.245 vagon búzát õröltek. Deportálásukig a malomban dolgozott Stieglitz (könyvelõként) és Šporer (pénztárosként) is. A háború idején az igazgatói posztot Stjepan Sedlak töltötte be.

Az új, kommunista hatalom megalakulása után a malmot elõször vagyonzár alá vették (az UND igazgatása alatt állt), majd államosították.

Megszûnt Szabadkán mûködni – szétszerelték és Jajcéba szállították. Vajdaságból 1947-tõl 1949-ig Jugoszlávia más részeibe 25 malmot szállítottak át.137

A többi ipar(gazdasági)ág

Mr. ph. Blumm Alfréd138 a Strossmayer utca 11. alatt működtette Az aranykereszthez címzett gyógyszertárát, valamint Jugodrog néven egy vegyészeti-gyógyszerészeti laboratóriuma is volt, amelyben gyógynövények feldolgozásával foglalkozott. A nyilvántartásban (Ce VII) tevékenységként vegyi, technikai és kozmetikai termékek gyártása és forgalmazása valamint gyógynövények kivitele szerepelt.

Termékei közül a gyógynövényeket, hársvirágot, borókabogyót és egyebeket szállított külföldre.139

Éves forgalma 1928-ban mintegy 3 millió dinárt tett ki. A begyűjtési idényben 50 munkást is foglalkoztatott, télen pedig legfeljebb 30-at. Az árut kereskedelmi utazókon keresztül is forgalmazták.140

A Jugodrog az 1929. évi barcelonai nemzetközi kiállításon kiérdemelte a Grand prix-t.

A háború előtti években fahéjpótlót is gyártott.141

Blummnak 15 hold földje is volt, üzemeltető épület (amelyben a laboratórium is működött), valamint rendelkezett egy növényszárítóval is.142 Saját földjének megművelése mellett városi földet is bérelt, amelyen gyógynövényeket termesztett.143

Ampulla

Hermann Adél (szül. Kunetz)144 1934-től szerepelt a nyilvántartásban az Ampulla Üvegáru-gyár tulajdonosnőjeként. A Manojlović (Nazor) utca 3. alatt működött. Lázmérőket, hőmérőket, üvegfecskendőket és laboratóriumok számára apró üvegárut készített. „Mivel nálunk nagyon kevés ilyen gyár van, ez az üzem szünet nélkül dolgozik.”145

Az üzem működését 3 lóerős villanymotorok biztosították, amelyek a csiszoló-, vágó- és élesítő-gépeket, valamint a kompresszort hajtották meg. Kisebb számú munkással dolgozott (5-10).146 Munkavezetőként az üzem beindításától kezdve egy külföldi, Josip Kocanda üveggyártási technikus, csehszlovák állampolgár dolgozott. Az üvegcsöveket Németországból importálta.

A nyilvántartásban ipari műhelyként szerepelt. A tulajdonosnő 1939-ben megkísérelte elérni, hogy kisipari műhelyként jegyezzék be. A járási elöljáróság határozatával ezt meg is tette, ám a felügyeleti szerv megsemmisítette az ilyen értelmű végzést.147

A háború idején is működött, elsősorban a gyógyászati eszközök, fecskendők és egyebek javításával foglalkozott. Hermann Mátyást, a férjet, aki Adél betegsége következtében a harmincas évek végétől kénytelen volt átvenni az üzem irányítását, zsidóként 1943-ban deportálták, de ezt sikerült túlélnie és a háború után visszatért szabadkára. A többi gyároshoz hasonlóan a megszállóval való gazdasági együttműködés miatt őt is elítélték, vagyonát pedig elkobozták.148

A II. világháború után Hermann Adél és férje megkapja a vízumot és Palesztinába (Izraelbe) vándorol ki, külföldi állampolgárként pedig vagyonuk államosítás alá esett.149

Mozik

Szabadkán az első filmvetítéseket 1897-ben tartották a Pest városához címzett szállóban. Ezeket a külföldiek tulajdonában levő vándormozik szervezték. Zlinszky Andrásnak jutott az a megtiszteltetés, hogy a szabadkaiakat megismertesse ezzel az újfajta szórakozási lehetőséggel. Attól kezdődően az ilyen vándormozisok gyakran felkeresték városunkat.150

Az első állandó mozit, igaz sátorban, 1908-ban nyitotta meg Marjan Tumbas a vasútállomás melletti parkban.151

Szabadka szempontjából nagyon fontos szerepe volt Lifka Sándornak.152 1911-től Szabadkán a mai Lifka, akkoriban Hungária épületében filmvetítéssel foglalkozott. Rudolf testvérével és édesanyjával, Ernesztínával (szül. Tihai) 1920-ban engedélyt kapott filmek bemutatására a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság területén is.

Korzó Mozi RT.

A Korzó Mozi Rt.-t 1917 márciusában jegyezték be (Ct VII 110–112. old.). A 300 koronás névértéken kibocsátott részvények száma 195 és 200 között volt, azok tulajdonosaiként pedig dr. Fenyves Ferenc, Braun Henrik, dr. Havas Emil ügyvéd és író,153 dr. Kalmár Elemér ügyvéd és dr. Ney László orvos154. Még az év novemberében tőkeemelést hajtottak végre az addigi 60.000-ről 180.000 koronára.

Ez a cég már tevékenységének kezdetén, vagyis 1917-ben helyiségeket bérelt a városházán. Ez a Tausig egykori üzlethelyisége volt (a földszinten, a Strossmayer utca felöli sarkon).155 Az erről szóló szerződést a bérbeadó nevében dr. Bíró Károly polgármester, a bérlő nevében pedig dr. Fenyves és Braun Henrik írta alá. A szerződés 12 évre szólt, és ez alatt az idő alatt a városnak 92.000 koronát kellett kifizeti. Emellett a Korzó már 1917 végén és 1918-ban is előadásokat tartott a Pest városához címzett szállóban (a mai Népszínház épületében).156

A céget az új állam vagyonzár alá vette, amely egészen 1924-ig tartott. A társaság közgyűlése úgy vélte, hogy a vagyonzár ideje alatt szabálytalanságok történtek, ezért bírósági eljárást indított, amely egészen 1930-ig húzódott el.

1918 után a mozi tulajdonosai, hogy elkerüljék az akkor gyakori áramhiány okozta gondokat, az épület udvarában egy kis épületet építettek egy benzinmotor számára, amellyel biztosították a berendezések áramellátását, erre azonban nem kértek engedélyt. Ezért a város azzal fenyegetőzött, hogy bírósági eljárást kezdeményez a szerződés felbontására.157 Végül sikerült elsimítani a nézetkülönbségeket – a bérlő beleegyezett abba, hogy évente a 8.000 helyett 24.000 korona bérleti díjat fizessen, egyúttal pedig engedélyt kapott, hogy áramszünet esetén használhassa a benzinmotort.158

1920 elején a városban is spanyolnátha-járvány ütött ki.159 A mozi mégis arra kéri a városi hatóságokat, hogy engedélyezzék az előadásokat, amelyek által „…a szláv tudat, nyelv és kultúra jobban terjed a nép körében.”160

1920. 5. 13-án – a tulajdonosok szerint politikai-nacionalista színezetű – támadás érte a mozit. A támadás szervezői és résztvevői között volt Jovan Milošev és Danča Aradski, a felvigyázó szolgálat két tagja is.161 Akkor „egy 20 tagú banda”162 rongálta meg a Korzó mozi berendezését. Az okozott kár 20.000 koronát tett ki. A tulajdonosok kifogásolták a városi és a titkosrendőrség munkáját (a társaság felvigyázókat fizetett, akik az előadások alatt tartottak ügyeletet), mivel semmit sem tettek a támadás megakadályozására. „Folyó év május 13-án ismeretlen személyek bandája támadást intézett a korzó Mozi ellen, ahol megrongálták és tönkretették a vállalat különböző bútorait.” – olvasható a Szenátushoz intézett levelükben. Mivel a helyiségeket bérleményként használták, a városi hatóságoktól kérték, hogy a javítások díját a város állja. A Belügyminisztériumnak is írtak, követelve a tettesek felfedését és megbüntetését, valamint az okozott kár megtérítését. Levelükben többek között ez állt: „a jugoszláv kultúra érdekében nagy áldozatok és műszaki nehézségek közepette mi kezdtük meg elsőként beszerezni a jugoszláv feliratozású filmeket.” A társaság igazgatójaként akkoriban Franjo Malagurski ügyvéd írt alá. A Korzónak mégsem sikerült megfizettetnie a keletkezett kárt.163

Ez a társaság kemény harcot vívott a szabadkai piacon a versenytársakkal. Ezt bizonyítja az is, hogy 1920 közepén a Szenátustól Franjo Malagurskin, a társaság jogi képviselőjén keresztül kizárólagos filmvetítési jogot kértek a városban, ebbéli kérésüknek azonban nem tettek eleget.164

Az 1921. évi üzletmenetről tanúskodik a bérleti díj csökkentésére vonatkozó kérelem, amelyet a Korzó intézett a Szenátushoz. Ebből megállapítható, hogy csökkent a közönség érdeklődése, ezzel együtt a cég bevétele is, viszont nőttek a rezsiköltségek, a fizetések és a filmkölcsönzés díjai.165 Egészen biztos, hogy a beruházás, a Lifka Mozi (Cirill és Metód tér 19. – ahol 1925-től kialakítják a szabadtéri színpadot is) 1921 márciusában történt megvásárlása is hozzájárult a cég gyengébb pénzügyi helyzetéhez, hiszen a Lifkáért 750.000 koronát fizettek ki. Az adócsökkentésre irányuló tevékenység állt a mozi pénzügyvitelének középpontjában. 1920 novemberében az ország mozijai sztrájkoltak a magas (bruttó 55 százalékos) adó miatt. Sikerült elérniük, hogy az állami adót 30-ról 10 százalékra csökkentsék, a városi adót pedig 25-ről 10 százalékra mérsékelték. Adó címén azonban a Korzó továbbra is jelentős összegeket fizetett. A belépőjegyek után a Korzó mozi az 1922/1923-as évben 422.578 dinárt tett ki, a következő évben pedig az adók összege már elérte a 820.000 dinárt.

1922-től a törzstőke dinárban kifejezett összege 85.000 dinárt tett ki 1.100 részvényre elosztva. A Korzó Mozi Rt. név hivatalosan csak 1924-ben jelentkezik. A tulajdonszerkezetben 1921-ben bekövetkezett változások, amikor az igazgató bizottságba bekerül Antun Bešlić, dr. Mirko Ivković Ivandekić és Ivan Ivković Ivandekić, arról tanúskodnak, hogy a cég igyekezett alkalmazkodni az új társadalmi viszonyokhoz. 1931-ben módosították az alapszabályt, miáltal a társaság Braun Henriktől és Fenyves Ferenctől átvette a filmvetítések jogát csakúgy, mint a városháza alatti helyiségek bérleti jogát. Akkor az igazgató bizottság tagjai a következők voltak: Jakobcsics Imre a legnagyobb részvényes 661 részvénnyel, Lifka Sándor, dr. Miloš Pavlović és Füszter Guszti. A bank 1930. évi jelentése szerint a részvények 95 százaléka a Jakobcsics család tulajdonában volt.166

Abban az időszakban a társaság veszteségeket jegyzett. Emiatt, mivel az 1933. üzleti évben 253.698 dinár veszteséget mutattak ki, a főközgyűlés 1934-ben kimondta a felszámolást.
Az említett mozi mellett a nyilvántartásban a következő cégeknél szerepelt a filmvetítési tevékenység:

Edison Mozi – a tulajdonos Stipan Buljovčić. Ő 1919 első felében kapott jogot, hogy a Pest városához címzett szálloda bérelt helyiségeiben filmvetítéseket rendezzen. Még az év júniusában felbontották a bérleti szerződést.167

Jugoszláv Film Rt. – alapítva 1921-ben, munkavezetőként Lifka Sándort tüntették fel.

Orient Film Rt. – a zágrábi központú cég kirendeltsége. A szabadkai társaság 1922. 9. 1-jén alakult. A társaság céljaiként a következők szerepeltek: mozi- és egyéb technikai berendezések beszerzése és árusítása, a mozik berendezése és felszerelése (Ct VIII 244). Az alapítótőke 100.000 dinárt tett ki. Az igazgató bizottságba a következőket választották meg: Lifka Sándor, Beck Erzsike és Nikola Ognjanov. „Cégünk egy filmkölcsönző intézet, amely a filmeket egyáltalán nem vásárolja, hanem azokat bizományba veszi át azok továbbkölcsönzése céljából az egykori Vajdaság területén működő mozik számára.” – olvasható az 1930. évi fogyasztási adóra benyújtott panaszban.168

American Film Co. Ltd., Zágráb – szabadkai kirendeltség. 1923-ban Lifka Sándor volt a munkavezető.

Népmozi, amely 1925. 11. 26-án kezdte meg működését. Tulajdonosa 1938-ban Aleksandar Lovašev.169

A Városi Mozi a Népszínház épületében kapott helyett. 1935-ben a bérlő Dragutin Ristić volt (az 1935. 9. 1-je és 1936. 9. 1-je közötti bérleti díj 225.000 dinárt tett ki). Őt bérlőként Erdős Rezső követte, aki a Philips Jugoszláv Kereskedelmi Rt. képviselője is volt. A bérlő abban az időszakban új hangosfilm-berendezéseket szerelt fel. 1940-ben a bérlő Milorad Tršić, az igazgató Stevan Bodrić.

Az Avala nevű ccéget Lazarek Eleonóra jegyeztette be.

A Meteor Filmipari Rt., Zágráb. Szabadkán kirendeltsége működött. Ez a vállalat nyaranta a palicsi Kúraszalon (a szerb eredetiben „Kursalon” szerepel. Nem sikerült megfejtenem, hogy ez melyik létesítménynek felel meg. – a ford. megj.) nagytermét kibérelve rendezett ott filmvetítéseket.

Modern Film Filmkölcsönző Intézet – a tulajdonos Dragutin Ivanović.170

A városba a húszas évek végéig még érkeztek vándormozik is, amelyek sátrakban rendeztek vetítéseket.

 


1 1921-ig az összes gyár tulajdonosa zsidó volt, a részvénytársaságokban pedig ők birtokolták a részvények többségi részét. Hasonló arányok uralkodtak a későbbiekben is, tulajdonosként az esetek 70-80 százalékában szerepeltek. Szabadka teljes népességében a lakosság közel 4,5 százalékát alkották. „A zsidók a befektetett tőke, továbbá a szabadkai ipar, bankok és nagykereskedések vezetői tisztségei révén 80-90 százalékkal voltak képviselve. 60-70 százalékban ők tartották a kiskereskedelmet, a nagyobb és a közepes nagyságú műhelyeket, és ők alkották az értelmiségiek és a szabadfoglalkozásúak csoportjának a 40-50 százalékát…” Zsidó Történeti Múzeum – Belgrád, Zbornik 5, Dušan Jelić: Kratak pregled istorije subotičkih jevreja i njihovog doprinosa razvoju grada, 155. old.

2 Stevan Mačković: Industrija i industrijalci 1918-1941. Szabadka, 2004., 1-5. old.

3 Szabadkai Történelmi Levéltár (a továbbiakban: SzTL), F:235.18.88/11921.

4 SzTL, F:471 I 1587/1933.

5 SzTL, F:57.6135/1938.

6 SzTL, F:47. XIX 80-6/1920. A háború után ő is kivándorolt Palesztinába. SzTL, F:68. I 619/1951.

7 SzTL, F:57.943/1934.

8 SzTL, F:70.60781945.

9 SzTL, F:68, XVI 145/1950.

10 SzTL, F:68, XVI 428/1950. Kohn István vagyonát is államosították, mégpedig a Marx út 93. és 109. alatt, valamint ˝ házat a Zrínyi tér 33. és 35. alatt. SzTL, F:68 XVI 428/1950.

11 Zsidó Történeti Múzeum – 5. Közlöny, Dušan Jelić: Kratak pregled istorije subotičkih jevreja i njihovog doprinosa razvoju grada, 177. old.

12 SzTL, F:47. 1204. III 251/1920.

13 Ez a szám olvasható a 27256/1920 számú rendőri jelentésben. SzTL, F:47. XIX 274/1921. Az igazgatóság tagjainak 15/1921. sz. közjegyzői okirata szerint számuk 150 volt. 1919 augusztusa és októbere között a biztosított dolgozók száma a feldolgozóüzemben 137, a nyersanyag-osztályon pedig 76 volt. SzTL, F:47. XIX 80-6/1920.

14 SzTL, III 251/1920.

15 Holländer Aladár Lázár fia volt. 1924-ben külföldön a cég képviselőjeként dolgozott. SzTL, F:235.20. 158/1924.

16 SzTL, F:235.21.562/1925.

17 SzTL, F:235.21.572/1925.

18 SzTL, F:47. XVI 59/1925.

19 Stanojlović, Industrija Vojvodine, 142. old.

20 Kosta Petrović. Kr. slob. grad Subotica i kupalište Palić, 125. old.

21 SzTL, F:235.21.526.

22 SzTL, F:235.18.55.

23 SzTL, F:235.30.252/1930.

24 Gingold Salamon 1869.11.28-án született a romániai Szucsávában (apja Herschi, anyja Sára) és 1944-ben az auschwitzi koncentrációs táborban halt meg. Az Ellenbogen Reginával (sz. 1884-ben) kötött házasságában két fia született. Károly (Dragutin) 1905.7.12-én a galíciai Szucsávában született és 1943-ban a hrenovói kényszermunka során halt meg. A Kereskedelmi Akadémián valamint a Közgazdasági és Kereskedelmi Főiskolán tanult. SzTL, F:57.3210/1938. Másik fiuk, Samuilo (Szucsáva, 1902 – Szabadka, 1930) Rotstein Almát (sz. Zágrábban, 1902-ben) 1928-ban, Zágrábban vette feleségül. SzTL, F:47. 1261.1798. Ebből a házasságból született Anica lányuk.

25 SzTL, F:47. XIX 80-78/1921.

26 ibid.

27 SzTL, F:47. XIX 80-78/1921.

28 ibid

29 SzTL, Gr. 1832/1920.

30 SzTL, F:47 III 594/1924.

31 AV, F:92.1807/1922.

32 SzTL, F:47. XIII 1423/1930.

33 SzTL, F:56.9.3/1938.

34 SzTL, F:235.30.47/1930.

35 SzTL, F:235.25.534/1927.

36 Lásd: Palics és környéke, 2000. december 9., Stevan Mačković, A palicsi halászatról (1922–1941), 10., 11. old.

37 SzTL, F:68. XIII 1896/1948.

38 SzTL, F:57. 5181.

39 SzTL, F:57.5181.

40 Kopp Sámuel (a Slavonski Brod melletti Bistrica 1858 – Szabadka 1937) a vegyészeti iskolát Grazban fejezte be. Sámuel és fiai 1928-ban tevékenyen részt vett a helyi cionista szervezetben, amelynek összejöveteleit a Lloydban szervezték meg. SzTL, F:235.26.99/1928. A helyi cionista szervezet 1927-ben alakult, élén pedig dr. Boschan Samu és dr. Hirt Ferenc állt. Dušan Jelić, Kratak pregled istorije subotičkih Jevreja i njihovog doprinosa razvoju grada (A szabadkai zsidók történetének és a város fejlődéséhez való hozzájárulásuk rövid áttekintése), Zsidó Történeti Múzeum, 5. Közlöny, 94. old.

41 SzTL, F:47. XXIV 243/1921.

42 Jugoszláv Levéltár (a továbbiakban: JL), F:47.XXIV 132/1927.

43 JL, F:65.2408.1424.

44 Hogy a cég mennyire szerette volna megvásárolni a csöveket, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy készek voltak a város által kért árnál háromszor többet fizetni. A radiátorok felszerelésére Kopp 18 munkást angazsált. SzTL, F:47.XV 196/1919.

45 SzTL, F:47.XXIV 243/1921.

46 Kopp Zsigmond (Slavonski Brod 1895 – Auschwitz 1944). Felesége a neves szabadkai szemorvos, dr. Wilheim Adolf Klára (Szabadkán született 1899-ben és az auschwitzi vagy a Bergen Belsen-i fasiszta haláltáborban veszett oda) nevű lánya volt. Zsigmond gazdasági jellegű tevékenységét apja cégében kezdte, hogy a harmincas évektől néhány önálló vállalkozásba is kezdjen. 1931-ben iparengedélyt váltott ki másológépek adás-vételére (SzTL, F:57. 2803/1931), 1937-ben a Hermes illatszer-kereskedésre (SzTL, F:57. 4454/1937), 1939-ben pedig furnérkereskedésre (SzTL, F:47. IV 3146/1939). Tartalékos első osztályú tüzérkapitány volt és 1940-ben katonai gyakorlatra hívták be (SzTL, F:47. IV 10538/1940). A Šenoa utca 20-ban lakott. Két fia volt: Miroslav (Szabadka, 1924 – ?) és Pál (Szabadka 1929 – ?).

47 Kopp Marcell (1884 – 1944). 1944-ben őt is behívták a Jugoszláv Katonaságba. 1944-ben Oflag Barkenbrigenél esett el. Felesége, Hajduska Lenke ugyancsak a háború idején halt meg (Budapest 1893 – 1944 Vrnjačka Banja). Nem volt gyermekük. Marcell a Hakoah zsidó sport- és művelődési egyesület elnöke volt.

48 Dr. Békefy György, apja Gyula, 1883-ban született Szabadkán. 1928-ban megválasztották a város főügyvédjévé. Emiatt dr. Mirko Ivković Ivandekić panaszt nyújtott be arra hivatkozva, hogy dr. Békefy nem beszéli az államnyelvet, panaszát azonban elvetették. SzTL, F:47. I 259/1928.

49 Dr. Boschan Sámuel ügyvéd, a szabadkai cionista szervezet vezetője volt. A háború alatt (1941-1942) Budapesten tevékenykedett ügyvédként, ahol azzal vádolták meg, hogy zsarolta a zsidókat és a szlávokat, ami miatt a magyar hatóságok 6 hónap börtönre ítélték.

50 Dušan Manojlović tevékenyen részt vett Szabadka sportéletében, ő volt a SAND sportegyesület és a Vívóklub elnöke.

51 JL, F:65.2408.1424.

52 SzTL, F:68. 1593/1946. Imre 1910-ben született. Nem tért vissza az ukrajnai kényszermunkáról. Sándor 1911-ben született. Borban halt meg kényszermunkán, 1943-ban. Mirko Grlica, dr. Hegedűs Antal, Milan Dubajić, Lazar Merković, Imenik žrtava Drugog svetskog rata na području subotičke opštine (A II. világháború áldozatainak névsora Szabadka község területéről), 2000., 357. old.

53 JL, F:65.2409.1425.

54 JL, ibid. Jelentés a főközgyűlésnek az 1923. évi üzletmenetről.

55 Elhangzott a társaság közgyűlésén 1929-ben. JL, F:65.2408.1424.

56 SzTL, F:47. XVI 90/1925. Az ügyiratok között megtalálható a Kopp gyár egyik szomszédjának a panasza, a Szenátus határozata és a cég válasza.

57 SzTL, F:43. 123/1927. Tájékoztatók.

58 SzTL, F:223.26.585/1927. A körkérdést az egyesület a Pénzügyminisztérium kérésére végezte.

59 VL, F:138.36.21141/1936.

60 SzTL, F:47.I 722/1934.

61 SzTL, F:235.26.585/1927.

62 Fränkel Sándor, Ignác fia Rumán született 1911-ben.

63 SzTL, F:236.26.130.

64 Dr. Miloš Pavlovićot emiatt a Körzeti Bíróság K 171/1946. számú ítéletével 1 hónapi, szabadságvesztés nélküli kényszermunkára ítélte.

65 Kopp Marcellt a háború elején, 1941 márciusában tartalékos tisztként mozgósították a Jugoszláv Katonaságba, majd német hadifogságba került, ahonnan nem tért vissza. Felesége ekkor Vrnjačka Banjára utazik, ahol nyoma vész. A házaspárnak nem volt gyermeke.

66 SzTL, F:70. 289/1945.

67 SzTL, F:68. Nac. 412.

68 Kopp Zsigmond fiai örökösként jelentek meg.

69 A XIX. század nyolcvanas éveinek elején már foglalkozott keményítőgyártással a szentesi születésű Lőwy Mór, aki 1887-ben Szabadkán házasságot kötött Hochenberger Rózával.

70 Dr. Strelitzky Dénes ügyvéd, tevékeny tagja a Népkör Magyar Művelődési Egyesületnek, a politikában pedig a Magyarok pártjának tisztségviselőjeként volt jelen, s annak a listájáról 1927-ben megválasztották képviselőnek. Felesége Lelbach Ilona. Testvére Mária dr. Békeffy György felesége volt.

71 SzTL, F:47. III 804/1924.

72 A víz a Csantavér és a Prešern utcai csatornán keresztül jutott el a Scotus Viatoro utcai gerinccsatornáig. SzTL, F:47. XVI 611925. Mivel a céget a városi hatóságok figyelmeztették, hogy ilyen tisztítatlan vizeket közvetlenül nem engedhet közvetlenül a csatornába, erre a célra a gyárudvarban egy külön gödröt ástak.

73 Mind a ketten a teljes telekkönyvi tulajdon felével rendelkeztek. SzTL, Nac. 382. A házaspárnak 1936-ban háza volt a Wilson utca 11. és a Strossmayer utca 20. alatt. Szabados Miksa 1873-ban született Basahidon. A kereskedelmi iskolát Szabadkán fejezte be. Ő és felesége, Beck Sára (Bácsalmás, 1879) is Auschwitzban halt meg.

74 Ez az ún. Brunner-telep volt. 1926-ban kibővítették a meglevő létesítményeket. SzTL, F:47. III 676/1926.

75 Šematizam industrije Dunavske banovine (A Dunai Bánság iparának sematizmusa), 107. old.

76 SzTL, F:253.27.420/1928.

77 SzTL, F:253.37.41/1929.

78 SzL, F:235.32.433

79 SzTL, F:56.9.568/1937.

80 SzTL, F:56.5.137/1934.

81 SzTL, F:57. 987/1939.

82 A szomszédok itt is panaszkodtak az üzemre, mert „kibírhatatlan bűzt árasztott”.

83 SzTL, F:57. I 1060/1932.

84 SzTL, F:68. 1593/1946.

85 A szövetséges bombázások közül ez volt a legrombolóbb: a városban csak azon a napon 520 épület rongálódott meg illetve semmisült meg.

86 SzTL, F:47. XXIII 5/1928.

87 Albe Tumbas 1921-ben kérelmezte, hogy fogadják be a szabadkai honi kötelékbe, amit jóvá is hagytak a számára, mivel Bácsalmásról feleségével, Marija Krekićtyel együtt Szabadkára költözött. Katymáron 133 lánc földje volt, amely 2,5 millió koronát ért. SzTL, F:47.XXIV 156/1921. Azt hozta fel, hogy Szabadkán házat vásárolt és egy kenyérgyárat, amely a korábbi tulajdonosok, külföldi állampolgárok miatt még vagyonzárlat alatt állt. SzTL, F:47. 1204. I 51/1921.

88 Boschan Samu a szabadkai helyi cionista szervezet élén állt annak megalapításától, 1927-től.

89 Ilija Šibalić (sz. 1889-ben) 1913-ban Martonosról érkezett Szabadkára, amikor a VI. kör 47. szám alatt megnyitotta fűszerkereskedését. Šibalić felesége Marija Bartušević volt. A Gaj utca 70 és 72 alatt házuk volt. Fűszerkereskedéssel foglalkozott. 1920-tól katonai beszállítóként is működött. SzTL, F:47, XXIII 17/1920. Pékáru-, kertészeti és tejtermék kereskedését 1923-ban jegyeztette be.

90 Milan Šibalićot 1921-ben kinevezték a városi közgyűlésbe.

91 Milan Šibalić unokaöccse Ilija Šibalić pékmester, aki ugyancsak részvényes volt. Az állampolgársági bizonylat kiadására benyújtott kérelméből megtudjuk, hogy 1913-ban Budapesten született, apja Milan (Emil), édesanyja pedig Stefanija Filipović. SzTL, F:57.5038/1938.

92 SzTL, F:57. 7006/1940. Engedély, hogy a kenyeret 20% burgonya hozzáadásával készítse. SzTL, F:57. 9825/1940.

93 SzTL, F:57. 2811, 4542/1938.

94 SzTL, F:57.9825/1940.

95 Ruff József Zentán született 1895.3.4-én. Az állampolgársági bizonylat kiadására vonatkozó kérelme alapján tudjuk, hogy 180 cm magas volt, szőke, kék szemű, különösebb ismertetőjelek nélkül.

96 Brummer Gyula (Szabadka 1877 – 1944 Auschwitz). A szülei Basler András és Katalin voltak. SzTL, F:68, XVI 6721950.

97 Ruff Adolf 1890-ben, Újvidéken született. Akkoriban ott tartózkodott a Ruff család. 1921.10.9-én halt meg Szabadkán. Szívproblémákkal küszködött, és emiatt felmentették a katonai szolgálat alól. Feljegyezték róla azt is, hogy elhagyta zsidó vallását és áttért a római katolikus hitre. A családban két leánygyermek is volt, Margit (Zenta 1903 – Auschwitz 1944) és Rózsika (Ruzsa, 1898 – ?)Margit dr. Telsch Imre ügyvédhez ment feleségül. SzTL, F:57. 965/1934. Telsch Imre 1891-ben, Zomborban született, apja Gáspár, anyja Grünfeld Berta. 1952-ben szeretett volna engedélyt kapni csillagszórók gyártására. SzTL, F:68. I 1008/1952.

98 Beinhauer Károly (Szabadka 1886 – 1944 Auschwitz). A háború során a 86. ezredbe mozgósították. Hadnagyi rangban kitüntették. Hogy jól szituált vállalkozóról van szó, azt több ingatlana is bizonyítja – ház a Vámház utca 9-ben, feleségével 1/2-1/2 ház a Štos utca 6-ban és a Daničić utca 6. alatt. Ruff Rózsa tulajdonában volt egy ház az Errio Eduard tér 5/a alatt. Ruff Rózsa (1898 – 1944) is az auschwitzi haláltáborban veszett oda.

99 SzTL, F:47. Inž. ured Odl. 613/1923. Ruffék szomszédja az egyik oldalon J. Milekić, a másikon pedig dr. Pletikosić volt.

100 Ulmer, ibid. 61. old.

101 Ruff József 1927-ben engedélyt kap a kirakat átalakítására.

102 SzTL, F:47. III 351/1928.

103 SzTL, F:47. III 429/1926.

104 SzTL, F:47. III 199/1928.

105 SzTL, F:47. III 273/1931.

106 SzTL, F:47. III 385/1929. Az épület tulajdonosai 1936-ban József (2/4) és fiai György valamint János 1/4-1/4 arányban.

107 Augensfeld Mici Augensfeld Mór verőcei élelmiszer-nagykereskedő lánya. Ebből a házasságból két fiú született, János és György. Mici 1934-ben meghalt.

108 SzTL, F:47. 1246. III 2273/1931.

109 Ulmer, ibid. 68. old.

110 SzTL, F:223.27.298/1928.

111 Ulmer, ibid. 71 old.

112 SzTL, F:57. 4343/1939.

113 Ulmer, ibid. 83. old.

114 József második felesége Szabó Anna (1909 – ?), akitől 1937-ben született atica nevű lánya. Első feleségétől, Augensfeld Máriától két fia született, János és György. Első feleségének halála után a fiúkra Szabó Anna dadus vigyázott, akit később József feleségül vett.

115 SzTL, F:68. V 1185/1950. Fiai, János és György 1/2-1/2 házzal rendelkeztek a Vladimir Nazor u. 6-8. alatt, valamint a Matija Gubec utca 31-ben. SzTL, F:68. XVI 638/1950. József Jovan Mikić út 6. alatti ingatlanját is államosították. SzTL, F:68. XVI 940/1950.

116 Ulmer, ibid. 93. old. A szabadkai zsidók kivándorlásáról lásd: Dušan Jelić, Kratak pregled istorije subotičkih Jevreja i njihovog doprinosa razvoju grada (A szabadkai zsidók történetének és a város fejlődéséhez való hozzájárulásuk rövid áttekintése), Zsidó Történeti Múzeum, 5. Közlöny, 175. old.

117 SzTL, F:68, I 650/1952.

118 SzTL, F:68, 1411/19.

119 A malom műszaki tervei megtalálhatók a SzTL, F:2. gra. dozvole III/45/1908. számú ügyiratban.

120 Neumann Oszkár magyar állampolgár, 1886-ban Budapesten született. SzTL, F:47.1205.I 67/1922. és F:47.1426.80-60.

121 Gabona- és szénhiány uralkodott. A városi hatóságok megszervezték a legszegényebbek ellátását. Így számukra kedvező áron biztosítottak lisztet, a havi fejadag 1920-ban 15 kg volt. SzTL, F:47.1.86 P.S. 5211/1920.

122 SzTL, F:86.236.

123 Dr Aleksandar Magarašević, ügyvéd (Gyála 1889 – ?). Apja Pavle, anyja Danica Viducki. Felesége Nada Maksimović, de 1929-től különélt tőle. Két gyermekük volt – Aleksandra (sz. 1918) és Danica (sz. 1922). Nagybirtokos is volt. Nagyfénynél Josipa Piukovićtól 1940-ben 275 kataszteri holdnyi birtokot vásárolt ipari berendezésekkel együtt és tejteremléssel (55 fejőstehene volt) valamint spirituszgyártással is foglalkozott. SzTL, F:47, IV 9944/1940. Tevékenykedett a politikában, háború előtti időszakban (1927-ben) az SzDP szabadkai bizottságának elnöke, a háború után pedig 1946-ig a Városi Népbizottság alelnöke volt, szabadkőműves, az Alkotás kőművespáholy tagja. A háború után dr. Miloš Pavlović és Koloman Vidaković mellett része volt a jugoszláviai szabadkőművesség feltámasztásában. Lásd: Nenezić, ibid, 512. old.

124 Aleksandar Šporer (1883–1944), apja József. Auschwitzben halt meg. Házai voltak a Daničić út 42. és a Sudarević u. 33. alatt. Felesége Hollender Klára. Annak testvére, Hollender Ella Stieglitz Elek felesége volt.

125 Mavro Šporer (1876–1944), apja neve Salamon. Feleségével, Freund Szerénával együtt szerepel az auschwitzi áldozatok jegyzékén. A Belgrádi út 105. és a Karadžić utca 8. alatt volt házuk.

126 Terv, alaprajz, JL, F:65.2404.

127 SzTL, F:47. I 4912/1932.

128 SzTL, F:57.4634/1638.

129 SzTL, F:43.111. A kamat 10 százalékos volt.

130 SzTL, F:47. 1265. II 3856.

131 SzTL, F:57. 1912/1937. A szomszédok panaszt tettek, mivel az új gép szennyezte a levegőt.

132 VL, F:126. VIII 13777/1934.

133 SzTL, F:86, 236.

134 Dr. Aleksandar Ljubibratić az Általános Gazdasági Bank Rt. igazgatója volt. Palicson lakott, a Horgosi út 57-es szám alatt.

135 Stieglitz Elek ikertestvére, 1918-tól élt Szabadkán.

136 VL, F:126, KBU VIII, 34786/1940.

137 Dr. Jelena Popov, Dislokacija industrijskih postrojenja iz Vojvodine, (A vajdasági ipari berendezések széttelepítése), a Matica Srpska történeti Közlönyének 51. száma, 42–89. old., Újvidék 1995.

138 Dr. Blumm Alfréd 1893-ban született a Száva menti Brodban. Apja Vilmos, anyja Lang Terézia. Budapesten, Zágrábban és Bécsben tanult gyógyszerészetet. Ő és családja 1911-ben költözött Szabadkára. SzTL, F:176. 15. A háború idején az orosz fronton harcolt zászlósi rangban. A Pick Irénnel kötött házasságából két fiú született, Sándor és János, valamint egy kislány, Irén. Szakcikkeket is megjelentetett. A közéletben is tevékenykedett, ő volt a jugoszláv Mózes-hitűek szabadkai egyesületének az alelnöke. A városban névrokona is élt, dr. Blumm Alfréd (sz. 1863-ban), akinek azonos nevű fia is volt (1898-1981).

139 1928-ban Csehszlovákiába 830 kg orvosi pemetefüvet (Marrubii herba) szállított. 1932-ben Németországba is szállított.

140 1929-ben két kereskedelmi utazójuk volt: Grgur Matijević (1893-ban született Gračacon) és Lőbl Árpád (1895-ben született Törökbecsén). SzTL, F:235. 28. 129, 141/1929.

141 SzTL, F:47. 1267. II 128/1941.

142 SzTL, F:43.111

143 Felesége Blumm Irén a Csorda út melletti területen városi földeket bérelt.

144 Hermann Adél (Szabadka 1895 – ?) Hermann Mátyás (Baja 1890 – ?) felesége volt.

145 Šematizam industrije Dunavske banovine (A Dunai Bánság iparának sematizmusa), 100. old.

146 SzTL, F:57. 92/1940.

147 SzTL, F:57.92/1940.

148 SzTL, F:86. K 182/1946. Az ítéletben azzal terhelték, hogy gyógyászati eszközöket adott el a német és magyar katonaságnak.

149 Az üzem mellett államosították az Orešković utca 3. alatti palicsi házát is. SzTL, F:68. XVI 476/1950.

150 Az újvidékli Uránia 1902-ben vendégszerepelt a városban. Csala János, Počeci kinematografskih delatnosti na teritoriji Vojvodine (1896-1918), (A kinematográfiai kezdetei Vajdaság területén – 1896 – 1918) diplomamunka, Belgrád, 1981. 41. old.

151 Csala János, ibid. 117. old. Azon a helyen szerette volna megépíteni moziját 1912-ben Fenyves Ferenc is. 1913-ig Szabadkán három állandó mozi működött.

152 Lifka Sándor (Brassó, Románia 1880 – Szabadka 1952). Családja a Prága melletti Lužecből származik. Egy vándorművész legkisebb fia volt. A családfő vándormúzeumot működtetett. Sándor is egy ilyen utazás során született. Még két fiú- és egy lánytestvére volt. Az elemi iskolát követően középiskoláit Bécsben végzi. Térségünkben a filmművészet egyik úttörőjének számít. A filmek vetítése mellett filmek forgatásával is foglalkozott. A jugoszláv állampolgárság megszerzésére csak 1939-ben indított eljárást, amikor Szabadkán letelepedhetett. Ez volt ugyanis az állampolgárság megszerzésének az előfeltétele. Felesége Beck Erzsébet (Győr, 1895 – ?), akivel 1920-ban kötött házasságot. Férjével, Beck Imrével Sándor 1937-ben üzlettársként foglalkozott faárusítással. SzTL, F:47. 1265/1937. Az Alkotás (1921-től Stvaranje) nevű szabadkőműves-páholy tagja volt.

153 Dr. Havas Emil (Hönig Manó) (Topolya 1884 – Auschwitz 1944). Zsidó családban született, apja Hönig Zsigmond molnár (Apatin 1852 – Topolya 1915), anyja Kohn Netti. A Manó nevet adták neki, de 1906-ban, egy évre rá, miután Szabadkára költöztek, kérte a névváltoztatást. SzTL, F:47. II 3581/1933. A budapesti PEN Klub tagja. Felesége, Krausz Paula (szül. 1869) is az auschwitzi haláltáborban veszett oda 1944-ben. Dr. Havast 1929-ben a Szent Száva Érdemrend negyedik fokozatával tüntették ki.

154 Dr. Ney László orvos. Zsidó származású, a magyarországi Siófokon született 1882.2.18-án, 1924-ben pedig opcióval szerezte meg a SZHSZ Királyság állampolgárságát. SzTL, F:47. II 2572/1935.

155 SzTL, F:47.1201, III 16/1919.

156 SzTL, F:2. 253/1918.

157 ibid.

158 SzTL, F:47. 1201, III 205/1919.

159 A spanyolnátha 1920 februárjában ütötte fel a fejét. Az iskolákat, akárcsak a mozikat február 11-e és 26-a között bezárták. A bejelentett betegek száma 733 volt, de sokkal többen betegedtek meg, mivel jóval nagyobb volt azoknak a száma, akik nem fordultak orvoshoz. A betegség következtében 47-en haltak meg. A városi közegészségügyi szolgálat jelentése, SzTL, F:47. 1201. I 13/1920.

160 SzTL, F:47. 1426. 68/1920.

161 SzTL, F:47. XX 574/1920.

162 ibid.

163 SzTL, F:47. XX 574/1920.

164 SzTL, F:47. 1. Jegyzőkönyv 196. P.S.

165 SzTL, F:47. 1201. III 205/1919.

166 Jakobcsics Imre (1877 – ?), felesége Stagelschmidt Paula. Az Általános Hitelbank Rt. igazgatója és igazgató bizottságának elnöke is volt. Lakcíme: Cirill és Metód tere 19. (ebben az épületben működött a Lifka Mozi). Két fia volt: Imre és Eugen (Szabadka 1898 – ?) SzTL, F:57. 2359/1939. Eugen magassága – mint azt az állampolgársági kérelméből tudjuk – 182 cm, kékszemű, szőke, lakcíme Zágráb u. 22., vívással foglalkozott. Egyéb sikerei mellett részt vett a berlini olimpián.

167 SzTL, F:47. XV 56/1919.

168 SzTL, F:235.30.78/1930.

169 SzTL, F:57.8377/1938.

170 Ez a cég is tervezte, hogy filmeket vetít Palicson. „Méltányolva Palics jelentőségét, szándékomban áll minden ünnepnapon vagy ünnepségen a tónál díjmenetes filmvetítéseket rendezni, velencei estéket és nagy tűzijátékokat, hogy Palics valóban világhírű fürdőhely legyen, ne pedig a feketézés és a könnyű kalandok színtere.” – írta 1925. évi kérvényében a tulajdonos, kérelmét azonban elvetették.

Advertisements

Ostavite odgovor

Popunite detalje ispod ili pritisnite na ikonicu da biste se prijavili:

WordPress.com logo

Komentarišet koristeći svoj WordPress.com nalog. Odjavite se / Promeni )

Slika na Tviteru

Komentarišet koristeći svoj Twitter nalog. Odjavite se / Promeni )

Fejsbukova fotografija

Komentarišet koristeći svoj Facebook nalog. Odjavite se / Promeni )

Google+ photo

Komentarišet koristeći svoj Google+ nalog. Odjavite se / Promeni )

Povezivanje sa %s

%d bloggers like this: