A Szabadkai Történelmi Levéltár legrégibb oklevele (A Szenczy család címeres nemeslevele)

PUBLIKOVANO: Đerđ Bereš: Najstarija povelja u Istorijskom arhivu Subotica (Grb i plemićka povelja Senci (A Szabadkai Történelmi Levéltár legrégibb oklevele (A Szenczy család címeres nemeslevele), Ex Pannonia) 14, Subotica 2011,  str. 24-31

Béres György, egyetemi hallgató: klasszika-filológia/germanisztika

A Szabadkai Történelmi Levéltár legrégibb oklevele (A Szenczy család címeres nemeslevele)

  1. BEVEZETŐ

Az oklevelekkel úgy kerültem először kapcsolatba, hogy 2009. júliusában, felkérést kaptam Szenci István úrtól, hogy egy címeres nemeslevelet fordítsak le latinról magyarra, amelyet ő, felmenőiről, a Szenczy családról való kutatásai során a Szabadkai Történelmi Levéltárban talált. Amikor pedig az eredeti oklevelet saját kezemben olvastam, megtudtam, hogy egyben ez a Szabadkai Történelmi Levéltár eddigi legrégebbi oklevele. A kíváncsiság mámorában nekikezdtem lefordítani és segíteni Szenci István úrnak fellelni a kapcsolatot ő és az oklevélben szereplő Szenczy család között, illetve, igyekeztem kideríteni, hogy ki is volt az oklevélben szereplő Szenczy János valójában, és hogy milyen érdemekkel nyerte el címerét és nemességét. Így kénytelen voltam mélyebbre ásni és tovább kutatni.

Első lépésben Budapesten, a Magyar Országos Levéltárban találtam három olyan levelet, amelyekben egy Szenczy János, mint deák szerepel. Ő pedig három levelét gróf Batthyány Ádámhoz[1] intézte. Ezeket Sárváron írta.[2] Feltételezem, hogy ezen három levél valamiképpen kapcsolódhat a szabadkai levéltárban talált oklevélhez. Mondanivalójuk nem épp az információk tömkelege:

  1. levél, 1653. szeptember 16. (1. ábra): Szenczy János Szolnokon járt, s ezer forintról beszél, amelyet prépost urától kap gróf Batthyány Ádám közbenjárásával.
  2. levél, 1654. február 14. (2. ábra): A levélben bennefoglaltatik, hogy Batthyány Ádám uraság elrendelte Sz. Jánosnak még egy előbbi levélben – amely valószínűleg elveszett -, hogy egy szent vidi (fiuméi-rijekai?)[3] és egy domborai (dombóvári?)[4] foglyot engedjen szabadon. Most pedig ebben a levélben visszajelzi Sz. János, hogy összesen öt rab közül mindegyik domborai, s szent vidi nincs. Továbbá mind az öt fogolynak a nevét elküldte levélben Batthyánynak, hogy az válaszul megírja, kiket engedjen el.

III. levél, 1654. december 26. (3. ábra): Sz. János beszámol arról, hogy az öt fogoly közül kettőt enged el az uraság parancsára, s egyben visszajelzést vár, hogy hova küldje el őket.

grb

Szenczy János (másképpen Peös) színes címerképe

További kutatásaim az 1715. évi országos összeírás adatbázisához vezettek, amelyhez a Magyar Országos Levéltárban tudtam hozzájutni. Itt sem jártam nagyobb sikerrel, minthogy az összeírás alapján több Szenczi, illetve Szenczy nevű személyt is találtam: Szenczi Mihály (Kassa, Abaúj-Torna, Košice – Szlovákia); Szenczi István (Szakolca, Nyitra, Skalica – Szlovákia); Szenczi István (Debrecen). Szenczy István (Mórichida, Győr, Győr-Moson-Sopron); Szenczy András (Nagy Lotth, Újlót, Bars, Vel’ké Lovce – Szlovákia); Szenczy Márton és Szenczy János (Győr, Győr-Moson-Sopron).

Szabadkán, a ferencesek könyvében rögzítettek alapján a következő adatok állnak rendelkezésre: 1748. június 13-án Szenczy Mihály házasságot kötött Hegedűs Zsuzsannával. 1771. január 20-án Szenczy János házasságot kötött Nagy Magdolnával. Gyermekük született: Szenczy Mihály. Ő 1801. november 22-én feleségül vette Árpás Elizabeth-et. Nincs sem Szenczy Jánosnak, sem Szenczy Mihálynak keresztlevele, sem elhalálozásról szóló levele.

A későbbiekben PAYR, SÁNDOR: A dunántúli evangélikus egyházkerület története (Sopron, 1924.) című művéből megtudtam, hogy 1640-ben egy bizonyos Szempci Jánost avattak fel Pinnyén evangélikus lelkésznek. Előzőleg feltehetőleg Wittenbergben, Németországban tanult, mivel akkoriban itt tanultak a protestáns lelkészek. Majd egy másik, Szenci János néven futó lelkészt Németin avattak fel, szintén 1640-ben. Itt 1646-ig még lelkész volt.

Jelenleg a hosszú kutatás labyrinthusában és útvesztőiben zsákutcába kerültem, mivel nem találok biztos és hiteles kapcsolatot a címeres nemeslevél és a fentebb elhangzott adatok között.

A címeres nemeslevelek és egyéb más oklevelek megismerése és tanulmányozása céljából szükséges, hogy ismerjük a címertan alapjait. A következőkben általánosan szólok a címertanról, minthogy ezen tudomány segítségével tudjuk meghatározni, vizsgálni a különböző oklevelek keletkezését és funkcióját. A címertan vagy másnéven heraldika a címerekkel, azok szerkezetével, az azokra vonatkozó szokásokkal, szabályokkal foglalkozó tudomány. Tehát magában foglalja mindazokat az ismereteket, amelyek a címerekre vonatkoznak. A címertan egyaránt foglalkozik a címerek történetével, valamint szerkesztésük és leírásuk szigorú szabályaival.

A címer szavunk nemzetközi, úgymond „vándorszó”, amely az ógörög „kyma” (csúcs, valaminek a teteje) szóból ered. A filológusok szempontjából viszont problemát jelent, minthogy még eddig nem tudták tudományosan alátámasztani azt, hogy miként jutott a magyar nyelvbe. A magyar „címer” szó pedig a francia eredetű „cimière” szóból ered, és sisakdíszt jelent, amelyről a későbbiekben szó lesz. Említésre méltó, hogy a középkori Franciaország Anjouval szomszédos területén előfordul a címer szó olyan alakja, amelyből a magyar szó származtatható, ezért valószínű, hogy a szó, jelentésével együtt az Anjouk nápolyi udvarának a közvetítésével kerülhetett a magyar királyi udvarba. A német nyelvet figyelembe véve szintén problematikus a helyes megállapítás, ugyanis a németben szereplő „Zimier” alakjából szabályos hangfejlődéssel a szó nyelvünkben „cimér”-nek hangzana.

A heraldika  írott forrásainak egyik legjelentősebb csoportját az oklevelek képezik. Ezen kívül még léteznek az irodalmi művek és krónikák csoportja is. Az oklevelek csoportjában első helyen állnak maguk a címereslevelek, továbbá azok a fejedelmi oklevélregisterek (Magyarországon Királyi Könyvek), amelyekbe címeradományozások szövegét és legtöbb esetben annak színes képét is bevezették, illetve befestették. Ide tartoznak azok az oklevelek is, amelyekben a címerek jogi vonatkozásairól van szó. Természetesen az oklevelek között a címereslevelek, illetve a címeres nemeslevelek és a címerkérő folyamodványok a legértékesebbek. A képzőművészeti forrásokat sem szabad kihagynunk, és ezeken belül a pecséteket, érméket, fegyvereket, szöveteket, festményeket, sírköveket, és más építészeti emlékeket, amelyeken heraldikai emlékek, címerek stb. találhatók.

abra

A heraldika Európa-szerte ismert nevét az uralkodók, előkelő főurak, nagyobb városok vezetőinek a környezetében működő, díszes ruhájukon gazdájuk címerét viselő heroldok megnevezéséből kapta. De kik voltak a heroldok? A heroldok követi megbizatásokat teljesítettek, küldöncként szerepeltek a középkori diplomáciában, a címerek alapján azonosították a harcmezőn elesetteket, reprezentáltak uraik mellett, és a lovagi tornák rendezőiként szerepeltek. Értelemszerűen mindennapi munkájukhoz szükségük volt a címerek alapos ismeretére, ehhez nem egy herold kortárs címereket feltüntető címerkönyvet készített magának. A heroldok így a címerek első nyílvántartóivá váltak. Maguk a bajvívások és a lovagi tornák hívták életre a heroldokat. Nekik kellett tehát kihirdetniük az eseményt, nekik kellett bejelenteniük, és kikiáltaniuk a lovag nevét. A heroldok sok esetben összegyűjtötték a lovagokról leesett és összetört páncélokat, amelyeket a torna során eladhattak. Ők voltak azok, akik elmagyarázták az embereknek (a publikumnak), ki-kicsoda és miféle tettek fűződnek uraikhoz, azaz az illető lovagokhoz. Másnéven az akkori kor újságíróinak is nevezhetők. Csupán a XIII. század végéről származnak eredeti források a heroldokról, de sokszor a trubadúrokkal keverték össze őket. Ezért némely feltételezések szerint a heroldok eredetileg trubadúrok voltak, akik idővel a lovagi tornákra szakosodtak. Hiszen a trubadúrok jelen voltak a tornákon és a fejedelmi udvarokban is, így volt rá esélyük – többek között -, hogy megismerkedjenek a címerekkel. Következésképp a heroldok, mint a lovagi tornák megfigyelői, és mint heraldikai tanácsadók kezdetben a címerek nyílvántaróivá váltak, majd pedig azok ellenőreivé, végül a címerek megalkotóivá. A címerekben jártas emberek társadalmát már kezdetben három csoportra osztották: címerkirályokra, heroldokra és persevantokra. A címerkirályok egy-egy tartomány felett őrködtek, munkájukat a heroldok segítették, akiktől pedig a persevantok tanulták a mesterséget.

A címerek eredete a heraldika egyik legvitatottabb kérdése. Vannak kutatók, akik az ókori görög kultúráig visszamenőleg a homéroszi Iliászból származtatják a címer eredetét, mely eposzban a Kr.e. VIII. századi költő részletesen ír Akhilleusz pajzsáról (XVIII. ének). Továbbá szerves kapcsolatot véltek felfedezni az ókori görög vázafestészet festett pajzsai és a középkori címerpajzsok között is. Mások viszont a Római Birodalom hadijelvényei és a középkori heraldika között keresnek összefüggést. A régi germán hit- és mondavilághoz is kötötték már a címerek kialakulását. Minthogy egyesek szerint ezek a germán írásos és szájhagyomány utján terjedő emlékanyagok az idők során elvesztették a hozzájuk kapcsolt ősi tudattartalmak jó részét, s így kerültek a címerpajzsokra. Vannak olyanok, akik azt állítják, hogy a XII. századbeli keresztes hadjáratban részt vevő lovagok a muzulmánoktól vették át a címer használatát. A források azonban a különböző elméleteket megcáfolják. Így a muzulmán eredeztetés elmélete megbukott, mert a keleti ornamentika, amelyben felfedezhető volt az iszlám népek „heraldikája” legalább fél évszázaddal az európai címerek megjelenése után alakult ki. De a többi elmélet is eltűnt, mert az antik világból és az ősi germán hitvilágból való források és a középkori heraldikai ábrázolások között nagy az eltérés. Viszont mindenképp bizonyos, hogy a címerek megjelenésének elsősorban katonai okai lehettek. Főképp az arcot felismerhetetlenné tevő sisaktípus megjelenésével vált szükségszerűvé az, hogy a harcos a csatamezőn azonosíthatóvá tegye magát. Erre a célra a legjobb segédeszköznek a pajzs bizonyult. De még mielőtt részletesebben belemennénk a pajzs, mint ismertető jel kialakulásába és fejlődésébe, tisztáznunk kell a címer jelentését.

A címer bizonyos meghatározott alapelvek és szabályok szerint megszerkesztett jelkép, avagy ismertető jel (gör.: symbolon; lat.: signum), amelyet magánszemélyek vagy testületek a maguk sajátos, állandó jelvényéül használnak, az őket különösen megillető jog alapján. Persze nem minden jelkép címer. Hogy valamely jelképet címernek tekintsünk szükséges, hogy az pajzsba legyen foglalva, meghatározott színekben tartva, és meghatározott formában, hogy mint állandó jelvény átörökölhető és régi szokásjog vagy fejedelmi adomány alapján elismert legyen. A címer latin megnevezése „arma”, vagy „armorum insignia”, németül „Wappen”, ami a „Waffen” (sisakdísz) szóból származik. A címerviselés szokásának keletkezési idejét pedig általában a keresztes hadjáratok korára, a XI. és XII. századokra teszik. A címerek keletkezésére befolyással lehetett elsősorban annak szüksége, hogy a hadjáratokban résztvevők együvétartozását a fegyvereken alkalmazott jelvénnyel feltüntethessék vagy, hogy egyes nevezetesebb fegyvertényeket, hadi eseményeket megörökítsenek. A sok különféle módon sávozott középkori címer nagymértékben a XII. századi renaissance jelentős kultúrális hatásának köszönhető, amely lovagi körökben egyuttal felkeltette a díszítés iránti igényt. Ráadásul a pajzs felülete ideális volt arra, hogy élénk színekkel díszítsék. Ugyanis egy bátor és talpraesett lovag nem akart névtelen maradni, ezért a látványos jelvények a zászlóján, a köpenyén vagy a pajzsán gondoskodtak arról, hogy könnyen felismerhető legyen. A XII. század folyamán a nagyuraknak valahogyan hitelesíteniük kellett parancsaikat, ezért jelvényeiknek tisztán felismerhetőknek kellett lenniük. Ugyanakkor a címereket azok a nagyurak kezdték használni, akiket a közönséges lovagoktól megkülönböztettek hatalmas földbirtokaik. Később a korok változásával a társadalmi ranglétra alsóbb fokozataira is kiterjedt már a címer viselése, így a XV. századra már a lovagjelöltek és a nemesek is címert viseltek (természetesen jó családból kellett származniuk és megfelelő vagyonnal is rendelkezniük kellett). Egyes heraldikusok Geoffroy (Gottfried) Plantagenetnek (aki Anjou grófja volt, 1113-1151) a XII. század derekán készült, a franciaországi Le Mans Katedrálisban őrzött gyásztáblácskáját tekintik a legrégibb címeres ábrázolásnak. Ezen az elhunyt jobbjában kivont kardot, baljában ágaskodó oroszlánokkal díszített hosszúkás (normann) pajzsot tart. Sapkára emlékeztető sisakján pedig ugyancsak egy festett oroszlán látható (4. ábra).

A XIII. század végéig a személyek szabadon választhatták meg címereiket. Ezeket örökletes magántulajdonnak kezdték tekinteni és a XIV. században egyértelműen kiváltság, méltóság vagy nemesség jele lett, melyeket királyi hatalom adományozott címereslevéllel, azaz címert adományozó privilegiális oklevéllel. Az első ismert címereslevél 1338-ból való, IV. Lajos német-római császártól származik. 1190 táján Magyarországon is találkozunk már címerpajzsba foglalt jelvénnyel. Továbbá a legtöbb nagy nemzetségnek, az ország vezető családjainak a XIII.-XIV. században volt már címerük. A XIV. század első felében kelt címeradományok voltaképpen sisakdísz- illetve sisakmáz adományok. Csak jóval később került sor arra, hogy a nemesek számára teljes címeradományt tartalmazó oklevelet állítsanak ki. A címerhasználat hazai előzményeit elsősorban a harcmezőn használatos zászlókon kell keresnünk. Az ókortól kezdve Nyugaton és Keleten egyaránt alkalmaztak jól látható, hosszú rúdra tűzött jelvényeket a harcoló csapatok irányítására. Erre példa az ókorban a Római Birodalom által használt zászlók (lat.: vexillum, amely eredetileg a rómaiaknál olyan kis szászlót jelentett, ami római sasos rúdon lógott) a csatatereken, amelyeken a birodalmi-sas jelkép szerepelt. Kezdetben tehát az egyes katonai egységek megkülönböztetésére szolgált, s ütközetben a katonák eszerint tudtak tájékozódni. Minden korszakban nagy becsben tartották ezeket a jelvényeket, és nem csoda, ha a zászlótartó minden történeti korszakban fontos funkciót viselt, és életével felelt a rá bízott jelvényért. Ezek a jelvények a legkülönbözőbbek lehettek, mondabeli állatokat (sárkány), totemeket (farkasfej) egyaránt találunk közöttük. A címerhasználat divatja viszonylag gyorsan elterjedt Közép-Európában. Azonban ez még nem jelenti azt, hogy mindenki, vagy akár minden előkelőbb nemes címert választott volna. Minthogy a nemesség legnagyobb része nem viselt állami tisztségeket, nemigen volt szüksége arra, hogy hivatalos oklevelet állítson ki. Werbőczy István, 1514-ben kiadott Hármaskönyv (Tripartitum) című jogkönyvében a magyar nemességről és annak jogairól szólva egyebek között ezt írja: „…a címer, amelyet a fejedelem valakinek ad, a nemességnek nem szükséges kelléke, hanem csak ékessége.”

Igazából Zsigmond király (1387-1437) idejében indul el a címeradományok hosszú sora. Ugyanis a magyar heraldika csírái az akkori Magyarország területére beköltözött idegen lovagok hatására vezethetők vissza, akik beköltözésükkor magukkal hozták családi jelvényeiket és azokat viselték, hogy ezzel származásukat és az otthon visszamaradt rokonaikkal való összeköttetésüket feltüntessék. Magyarországon az első olyan címeres levél, amely leírást és – az oklevél közepére festett – ábrát is ad, 1405-ben kelt. Ezt pedig Zsigmond király nevében adták ki, aki külföldi útjai során, a kísérete által (lovagok által) megismerkedett a nyugati szokásokkal, s ezek pedig erősen hatottak királyi udvarára. Ezzel magyarázható a rövid időn belüli nagyszámú címeres levél kiállítása a XV. század második felében. Ugyanis a Konstanci-zsinattal (1414-1418) egyszerre megszaporodott a címeradományok száma. Ezen a zsinaton a keresztény világ minden tájékáról összegyűlt, világi zsinati résztvevők tornajátékok, lovagi ünnepélyek rendezésével töltötték szabad idejüket, amelyek a címereknek és sisakdíszeknek is nagy szerepet juttattak. Így váltak Magyarországon igazán divatossá a címerek, azután hogy Zsigmond király, kíséretével hazatért.

slika 1

Geoffroy (Gottfried) Plantagenet (Anjou grófja 1113-1151) gyásztáblája. Le Mans, Musée Tessé ed Neubecker 1977.

Az armálisok nyelve latin, Zsigmond korában is ez volt és később is. A latin nyelv használata megmaradt a magyar oklevelekben egészen a XIX. század közepéig. Az első magyar szövegű armális 1845-ből való.

Magyarországon, – történeti szemszögből nézve – megkülönböztetjük a honalapító nemességet a későbbi, középkori nemességtől. Az előbbi nemessége a származáson, születésen alapult, míg az utóbbi a földbirtok adományozásán. Utóbbiakat birtokadományos (jószágos nemes, donatiós) nemeseknek nevezik. Mikor a király által adományozható birtokok száma lecsökkent, majd elfogyott, a király kiváltságlevél útján is adományozott nemességet (és rendszerint címert is). Ezek az ún. címerleveles nemesek (armalisták, armalistae, nobiles armales). A Habsburg-házbeli királyok idejében a címeradományok túlnyomó részben nemnemesek részére szólnak, akik a címeradománnyal egyidőben emeltettek nemesi rangra és elenyészően csekély azon armálisok száma – a rangemelésektől eltekintve -, amelyek már nemesi sorban lévő egyének részére adattak.

A XVII. század utáni heraldikában a címerek kivitelét illetőleg a kivitel díszes vagy kevésbbé díszes volta mindig az illető adományt nyert bőkezűségétől függött, különösen a XVIII. és XIX. században. Azok a címereslevelek, amelyek Mária Teréziáig bezárólag a régi formában, lapalakú pergamenre írattak, általában egyszerű kivitelűek, míg a könyvalakban kiállítottak rendszerint díszesebbek. Ezek általában barokk stílusban vannak megfestve, architektonikus, drapériás, tájképes stb. keretbe foglalva. E korban a harci jelenetű, vagy harcos alakot ábrázoló címerképek dominálnak, általában kék színű pajzsban. I. Rudolf, magyar király korában (1576-1608) jelenik meg, majd a XVIII. századtól általánossá válik, hogy az addig egylapos kiállítási mód helyett a címeres leveleket a Birodalomban szokásos módon hártyafüzetbe írják (ad modum libri). A címer az első oldal belső oldalára került, ugyanakkor a Birodalmi Kancellária gyakorlata szerint (a Magyarországon kívüli címernyerőknek) a címert a füzet közepére festették. Minden címeres oklevél tartalmazta a megfestett címer mellett a címerleírást is. A címereslevelet pedig az uralkodó, a kancellár és a (tényleges ügyintéző) kancelláriai titkár írták alá. II. Rudolf, német-római császár idejében (1576-1612) már találunk elvétve egy-két könyvalakban kiállított címereslevelet, noha még az ő idejében és elődei idejében is a régi formát, az egyes nagyobb alakú pergamenlapot használták egészen III. Károlyig. Azután III. Károly (1711-1740) alatt megkezdődött nagyobb mértékben a könyvalak használata, azaz több pergamenlapnak könyvalakban való összefűzése, amelyeket a különböző színű selyem, később arany fonálról függő pecsét tart össze. Megjegyzendő, hogy a Habsburgok idejében az országnagyok neveinek felsorolását az armálisok záradékában fontosnak tartották. Továbbá az armálisokat 1848-ig a királyon kívül a kancellár és a kancellária titkára is aláírták; 1867 után ezek helyébe lép a Felség személye körüli miniszter és ennek államtitkára. Társadalomtörténeti szempontból fontos változás, hogy a XVI. század közepétől kezdve megindult a birtokadományozás nélkül nemesítő s a nemességgel együtt címert is adományozó oklevelek (armálisok) sorozata. A címer így a gyakorlatban a nemesség egyik ismertetőjelévé vált. A XVII. század elejétől már gyakran olvashatunk a forrásokban birtoktalan nemesek helyett armálisokról, nemesítőlevél helyett pedig címereslevélről. Magyarországon a nemesi címet és rangot, valamint a nemességet mint állapotot az 1947. évi IV. törvény az egyes rangok és címek megszüntetéséről 1. paragrafusa alapján megszüntették.

A heraldika gyakorlatilag a nemesek és a lovagok találmánya. Az első címert ábrázoló pecsétek a XII. században jelentek meg Franciaországban, Angliában és Németországban. A XIII. századtól kezdve az első címerek, oromdíszek, pajzstartók leírására külön nyelvezet alakult ki: ez a „blasonálás” avagy címerleírás nyelvezete (német: Blasonierung). A címerábrázolások bal oldalát jobbnak, a jobb oldalát pedig balnak mondjuk. Ez azért van, mert a címereket viselőik, azaz a pajzsot maguk előtt tartók szemszögéből szokás leírni, mert a pajzs a címer legfontosabb alkotórésze. Alakja a címertörténet során számtalanszor változott. A legkorábbi nyugati címeres emlékeken leginkább a hosszúkás, nagy felületű, domború, ún. normann pajzs fordul elő. Ez később fokozatosan kisebedett és kialakult a kerekített oldalú háromszögű pajzs. Majd a XIV. században a kerek talpú pajzs terjedt el. Később a tárcsapajzs is divatossá vált. Itáliában megjelent a renaissance hatására a lófejpajzs. A pajzs a címereken többnyire egyenesen áll. Az esetleges jobbra vagy balra dőlt helyzetű pajzsoknak nincs jelentőségük, azonban a felfordított pajzs az adott család kihalását jelzi. Még összetettebb is lehet azzal, ha több pajzs ábrázoltatik vagy egymás mellé téve, vagy egymásra rakva. Több érv is amellett szól, hogy a sakkozott mintájú pajzs a legrégibb címerfajta.

A címerek sajátosságai: a címerek színes jelvények (a pajzson vörös, kék, zöld és fekete szín, valamint két fajta fém: arany és ezüst fordulhat elő); ábrázolásaik mértani formák vagy stilizált képek (a térbeli ábrázolás nincs megengedve, illetve csak kismértékű lehet); fő hordozójuk a pajzs (ugyanis enélkül nem is beszélhetünk címerről); a címerek öröklődnek, a földbirtokhoz vagy a családhoz kötöttek.

A pajzson előforduló képek két nagy csoportra oszthatók: mesteralakok (vagy heroldalakok) és címerképek. A mesteralakok nem mások, mint a pajzs szabályos mértani vonalakkal történő felosztásai. A címerképek pedig minden olyan színes képnek számítanak, amelyek nem mesteralakok. Így a címerképek közül a legelterjedtebb ábrázolások közé tartozik az ember-, állat- és növényábrázolás.

Az ember a címerpajzson lehet akár meztelen, akár ruhába, vagy páncélba öltözött; szerepelhet gyalog, lóháton, stb. Az emberi alak általában szemben vagy oldalt áll. Gyakran szerepel a teljes ember helyett csupán valamely testrész. Például a hazai heraldikában igen elterjedt a levágott (török) fej, vagyis a török-magyar párviadalok, a vitézség, a címernyerő győzelmének szimbólumaként. Ugyanis a török elleni felszabadító háborúban való részvétel igen sok új armális keletkezését tette lehetővé. Még kedveltebb címerképünk a kar. Az emberekhez hasonlóan az állatok ábrázolásánál is találkozhatunk teljes alakú megjelenítéssel vagy az egyes testrészek (fej, láb, karmok, szárnyak stb.) pajzsra vitelével. Az állatok közül a legelterjedtebb az oroszlán és a sas ábrázolása. A kétfejű sas, vagy kétfejű oroszlán valószínűleg a szimmetriára való törekvés eredményeként jött létre. Az oroszlánt – a középkori felfogás szerint – az állatok királyaként tisztelték és még ma is így tisztelik (noha a XI. századig a nyugati folklórban a medve játszotta az oroszlán szerepét, azaz ő volt az állatok királya – lásd: a „König” = király nevű német családok közül sokak címerében a medve szerepel). A kétfejű sast számos uralkodóház felvette címerébe, s ma is több államcímerben látható. Említésre méltó a beszélő-, avagy névcímer használata: mert ezek olyan címerképek, amelyek összefüggésben vannak a címertulajdonos nevével, mintegy elbeszélik azt (pl. családneveknél: Farkas – egy farkaskutya ábrázolása a pajzson; vagy városok címereinél: Kecskemét 1970-1980-as évi címerében megtalálható az ötös halmon a jobbra ágaskodó kecske, stb).

A címerpajzs felett – szinte minden esetben – látható a sisak. A heraldikai sisakoknak két csoportja van: csata- és tornasisak. Ezeken belül pedig a következő sisakfajták léteznek: csuporsisak (XII. századtól), csöbörsisak (XIII. század) és a csőrsisak (XIV.-XV. század) – ezek voltak a csatasisakok. Amelyet pedig tornasisaknak minősítettek, az a pántos sisak és a rostélysisak. Az utóbbi kettő a XV. században jelent meg. A sisakhoz rendszerint csavarokkal odaerősített sisakdíszek járultak, amelyek azoknak a csavaroknak az elrejtését szolgálták, amelyek a sisakot és a páncélzatot tartották egybe. Ezt a szerepet pedig a különböző színű szövetdarabokból font tekercs, a többnyire ötlombú (-levelű) sisakkorona, sőt a sisaktakaró is betölthette. A sisaktakarót általában ráncokba szedve, a pajzs körül lobogó kendőként ábrázolják a címereken.

A pajzstartókról (telamonok) is szólnunk kell, mert fontos elemeknek bizonyulnak. Ezek ugyanis olyan emberi, vagy állati alakok, amelyek a pajzs mellett vagy mögött elhelyezkedve a pajzsot tartják és egyben őrzik (vö. Bajorország címerében a pajzs két oldalán, egymással szemben ágaskodó oroszlánokat). Címersátornak és címerpalástnak nevezik a pajzs mögött elhelyezett díszítéseket. Rendszerint vörös vagy bíborszínűek, belül pedig sokszor szőrmével (hermelinnel) vannak bélelve.

A címerek iránt érdeklődőket és a kutatókat egyaránt régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogy vajon mi a jelentésük a címerpajzsokon látható ábrázolásoknak. Ezt a kérdést általában igen nehéz, nemegyszer lehetetlen megválaszolni. Régi címereink többsége ugyanis pusztán pecsétek vagy egyéb források alapján ismert, amelyek csupán rajzot adnak, sőt még a címereket adományozó oklevelek is csak viszonylag ritkán térnek ki az egyes ábrázolások jelentésének magyarázatára (a címerleírásokban). Következésképp a XXI. század embere nem tud pontos, tudományos következtetést levonni a legtöbb címerkép jelentésével kapcsolatban. Már a régebbi időkben élt heraldikusok is felfigyeltek a tulajdonosok foglalkozására utaló (alluzív), illetve beszélő címerekre, amelyeknek a jelentése egyértelmű utalást tartalmaz a címertulajdonosra, minthogy őt szimbolizálja.

III. A SZENCZY CSALÁD CÍMERES NEMESLEVELE

III. 1. Az oklevél szövege

Leopoldus Dei gratia electus Romanorum imperator semper Augustus ac Germaniae, Hungariae, Bohemiae, Dalmatiae, Croatiae, Sclavoniae, Ramae, Serviae, Ballitiae, Lodomeriae, Lumaniae, Bulgariae [quoque; quorum]:[5] Rex, Archidux Austriae. Dux Burgundiae, Brabantiae, Styriae, Carinthiae, Carmolae, Marchio Moraviae. Dux Lucemburgiae, ac superioris et inferioris Silesiae, Vierthembergiae et Thekae, Princeps Sueviae. Comes Habsburgi, Tyrolis et Gorinae, Landtgravius Alsatiae. Marchio Sacri Romani Imperii supra Anasum Burgoviae, ac utriusque Lusatiae, Dominus Marchiae, Sclavoniae, Portus Naonis et Salinarum etc. Memoriae comen damus tenore praesentium significantes, quibus expedit universis. Quod nos cum ad nonnullorum fidelium nostrorum humillimam supplicationem nostrae propterea factam Maiestati, tum vero attentis et consideratis fidelitate et fidelium servitiorum meritis fidelis nostri Ioannis Szenczy aliter Peös, quae ille Sacrae primum dicti Regni Nostri Hungariae Coronae, et deinde Maiestati quoque nostrae pro locorum et temporum varietate fideliter et constanter exhibuit, et impendit, ac imposterum quoque sese exhibiturum et impensurum pollicetur. Cum igitur ob id, tum vero ex gratia et munificentia nostra Regia, qua quosque de nobis, […] . Republica Christiana benemeritos virtutisque colendae studiosos Antecessorum nostrorum Divorum quondam Ungariae Regum exemplo prosequi, eisque certa virtutum suarum monumenta, quae ad maiora quaeque praestanda eos incitare possent, decernere consuevimus. Eundem itaque Ioannem Szenczy aliter Peös ac per eum Iuditham Eteni Consor, cum [fre] fratre uterino Luca Tarchi, e statu et conditione ignobili, in qua hactenus perstitisse dicuntur, de Regiae nostrae potestatis plenitudine, et gratia speciali eximentes in coetum, et numerum verorum atque indubitatoru attacti Regni nostri Ungariae, partiumque et annexarum Nobilium duximus annumerandum, cooptandum, et adscribendos. Annuentes et ex certa nostra scientia, animoque deliberato concedentes, ut ipsi a modo imposterum futuris et perpetuis semper temporibus, omnibus illis gratiis, honoribus, indultis, privilegiis, libertatibus, iuribus, praerogativis et immunitatibus, quibus caeteri veri, antiqui et indubitati eiusdem Regni Nostri Hungariae, partiumque eidem annexarum Nobiles, hactenus quomodolibet de iure vel antiqua consuetudine usi sunt, et gavisi, utunturque et gaudent, uti frui, et gaudere possint et valeant, haeredesque et posteritates ipsorum utriusque sexus universi iam nati, ac imposterum Dei beneficio nascitur valeant atque possint. In cuius quidem nostrae erga eos exhibitae gratiae et clementiae, ac liberalitatis testimonium quoque et indubitae Nobilitatis signum haec Arma seu Nobilitatis Insigna. SCUTUM nimirum militare erectum fuscini cinerei coloris, in quo fortalitii affabre elaborata, numerosis gradibus, aditum admittente, ac in ipso ostio Portae, Vir decenter Hungarico habitu amictus, intuenti obversus conspicuus stare, manuum dextra quidem baculum terrae nixum tenere, sinistra vero quaternas Claves ostentare, hoc est unius vigilantis Castellani Munus, Officiumque repraesentare, atque in dextram SCUTI oram conversus esse visitur. SCUTO incumbentem galeam militarem craticulatam sive apertam Regio Diademate alium Virum decentem insignemque alioquin inferiori per omnia similem eminen, proferen ornatam. Asummitate vero sive cono galeae, lacciniis sive lemniscis, hinc flavis, et coeruleis, illinc autem candidis, et rubris in Scuti extremitates sese passim diffundentibus, Scutumque in se decenter ipsum exornan, uti haec omnia in principio praesen literarum nostrarum, Pictoris edocta manu et artificio, propriis et geminis suis coloribus clarius depicta et ob oculos intuentium posita esse conspiciuntur. Eidem itaque Ioanni Szenczy aliter Peös ac per eum supranominatim specificatis personis ipsarumque haeredibus et posteritatibus utriusque sexus universis, gratiose danda duximus et concedenda. Decernentes, et ex certa nostra scientia animoque deliberato concedentes, ut ipsi a modo imposterum futuris et perpetuis semper temporibus eadem seu Nobilitatis Insignia, more aliorum verorum atque indubitatorum Regni Nostri Ungariae, partiumque eidem annexarum Nobilium, sub iisdem iuribus praerogativis, indultis, libertatibus et immunitatibus, quibus iisdem vel antiqua consuetudine aut natura usi sunt et gavisi, utunturque et gaudent, ubique in certaminibus et pugnis, aliisque omnibus et singulis exercitiis militaribus et nobilitaribus, necnon sigillis, velis, cortinis, aulaeis, annulis, vexillis, clypeis, tentoriis domibus et sepulchris generaliter vero in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub merae verae, syncerae, et indubitate Nobilitatis, quo eos ab omnibus cuiuscunque status, gradus, dignitatis, honoris, et praeeminentiae homines existant, insignitos et ornatos, dici nominari haberi […] et reputari volumus et mandamus ferre, ac gestare illisque in aevum, uti, frui, et gaudere possint et valeant, haeredesque et posteritates illorum utriusque sexus univer valeant atque possint iam nostri uti praemissum est natae ac imposterum Dei beneficio nasciturae. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam, praesentes literas nostras privilegiales secreto sigillo nostro, quo ut Rex Hungariae utimur impendenti communitas. Eidem itaque Ioannis Szenczy aliter Peös, ac per eum uti praemissum est Consorti, Iudithae Eteni, necnon Luca Tarchi fratri uterino, suis, ipsorumque haeredibus et posteritatibus utriusque sexus universis gratiose dandas duximus et concedendas. Datum per manus fidelis nostri nobis syncere dilecti Reverendissimi in Christo Patris domini Georgii Szelepcheny Colocensis et Bachiensis Ecclesiarum Canonice unitarum electi Archiepiscopi. Episcopatus Niariensis Administrator locorumque et Comitatuum eorundem supremi et perpetui Comitis, Consiliarii nostri, ac per dictum Regnum nostrum Hungariae Aulae nostrae Cancellarii, in civitate nostra Vienna Austriae die vigesima quarta Men. Octobris. Anno Domini Millesimo, Sexcentesimo Quinquagesimo Octano. Regnorum nostrorum Hungariae, et reliquorum tertio. Bohemiae vero Anno primo. Reverendissimis ac Venerabilibus in Christo Patribus ac dominis Georgio Lippay de Zombor Metropolitanae Strigomensis, et altero Georgio Szelepcheny iam fatarum Colocensis, et Bachiensis Ecclesiarum, Archiepiscopis, Benedicto Kisdy Agriensis, memorato Georgio Szelepcheny Administratore [….] , Petro Petretich Zagrabiensis, Ionne Palffalvay et: Transylvanien, Georgio Szecheny, et: Vesprimiensis Francicso Szentgeorgii et: Varediensis, Paulo Hoffman. Qum que ecclesien, Episcopatu Lavrien vacante,  Sigismundo Zongor et: Vaczien, fratre Petro Lurienich et: Sirmiensis, altero fratre Mariano Maravich, electo Rosonensis Thoma Palffy, et: Chanadien, et Petro Mariany, Segniensis et Modrusiensis Ecclesiarum Eppis’ Ecclias’ Dei foeliciter gubernan. Item Spectabilibus ac Magnificis [….] Franciso Vesseleny de Hadad, dicti Regni nostri Ungariae, Palatino, Cote Francisco de Nadasd, Iudice Curiae nostrae Regiae, Comite Nicolao perpetuo a Zrinio Regnorum nostrorum Dalmatiae, Crotiae et Sclavoniae Bano, Cote Stephano de Chyak Tauernicorum, Cote Nicolao a Zrinio Agazonum Cote Georgio Erdődy Cubiculae, Cote Nicolao Palffy Ianitorum, Cote Adamo de Bouyan Dapiferorum, Adamo Forgach Princernarum, Georgio de Frangepanibus, Curiae nostrorum Regalium in Ungaria. [Magistris], dicto Nicolao Palffy Comite Posoniense, caeterque quamplurimis Regni nostri Ungariae. Cottus, tenen, et Honores.

Leopoldus

Georgius Szelepcheny

Archiepiscopus Colocensis

Anno Domini Millessimo Sexcentesimo Quinquagesimo Nono, die vigesima tertia mensis Ianuarii. Sabaria in Generali Congregationi Cottus […] sunt praesentia armorum insignia Nobilitatia et […] rublicata […] Franciscum Horvath et Hanko Bük Notarium Cottus […], […] sunt supra scripsa persona in numerum et coetum verorum et indubitatorum Cottus Nobilium nomina [con…]

III. 2. Az oklevél elemzése

Az oklevelet 1793-ban, Szabadkán Vermes Lajos akkori szenátor úr találta meg egy vendégfogadó elkopzása során. Erre azért került sor, mert a vendégfogadó tulajdonosa, Karl Taghlon adósságba került. Érdekes felemlíteni, hogy Iványi István, Szabadka, Szabad Királyi Város története című művének I. kötetében (amely 1886-ban jelent meg), az előszavában azt írja, hogy levéltári kutatásai során akkoriban a legkorábbi oklevél még 1700-ból való volt. Ellenben 1743-tól 1778-ig terjedő időszakból több tucatot őriztek meg.

A családról magáról, de Szenczy János, címernyerőről sem rendelkezünk bővebb adatokkal, mint amennyi a címeres nemeslevélben szó van. Csupán annyit tudhatunk, hogy Szenczy János (másképpen Peös) valamiféle várnoki pozíciót tölthetett be, minthogy az oklevél egy helyen castellanusvárlakó” („vigilantis Castellani Munus”) jelzővel illeti. Mivel a címeren jobb kezében egy botot tart, s baljában 4 kulcsot, arra enged következtetni a címer színes ábrája, hogy akár várparancsnoki vagy várnagyi tisztséget is betölthetett. Ezt azonban lehetetlen teljes mértékben biztosnak állítani, az adatok, illetve az oklevélben leírtak általánossága miatt. Hogy pontosan mik voltak azok az érdemek, amelyek fejében Szenczy János nemességet és címert nyert, ezt az oklevél nem mondja meg, csak általánosságban szól róluk. Arról viszont értesít bennünket, hogy 1658. október 24-én kelt az oklevél Bécsben. Az oklevél hitelesítésére pedig 1659. január 23-án került sor Szombathelyen, a címerek és a nemesség kiadásáért felelős hivatalban, Horváth Ferenc és Hanko Bük jegyzők által. Továbbá még mielőtt a keltezés helyét és idejét, valamint a jegyzők nevét feltüntették volna, két aláírást is láthatunk, még pedig I. Lipót (Leopoldusz) császár (1658-1705), aki engedélyezte az oklevél létrejöttét, és Szelepcsény György kalocsai érsek aláírását.

III. 2. a) Külső ismertetőjelek

Az oklevél igen jól konzervált állapotban maradt fenn. A címerkép is nagyon jó állapotban van. Az oklevél szövegképe, amelyre a következőkben rátérünk, a szöveg elrendezésének formáját és módját jeleníti meg. Az írnok azonos betűtípust használt, de néha eltért ettől, megnyújtva a betűk szárát, és megnövelve a betűk méretét. A nyújtott betű (littera elongatae), illetve a hosszabított vagy nagyobbított írás (scriptura longior) alkalmazása többnyire a szöveg első néhány sorát érinti, vagyis csak egy részét, az elején álló invokációt. A szövegképet a díszítő elemek teszik változatossá: az oklevél első betűjét, valamint az uralkodó nevének valamennyi betűjét nagyobb méretűre rajzolta (5. ábra). A továbbiakban a szöveg második (írott) lapján, – amely még az invokációhoz tartozik – az írnok gót-betűtípust használt, amelyet fekete tintával írt meg, mint ahogy az oklevél egész szövegét (6. ábra). Aranyszínű tintával az invokáció első lapját írta és az oklevélben szereplő Szenczy János, Eteni Judith és Tarchi Lukács nevét tüntette fel, mindazokon a helyeken, ahol csak előfordult a nevük (7. ábra). Az írnok – mint általában minden oklevélkiállító – arra törekedett, hogy az oklevél utolsó sora is teljes legyen. Ha ez másként nem ment, akkor az utolsó sorban nagyobb szó- vagy betűközt alkalmazott, vagy megszélesítette a betűket vagy nagy nyomtatott betűket használt, illetve rövidítéssel is élt (pl.: nra = nostra).

III. 2. b) Belső ismertetőjelek

A következőkben megismerkedünk a címeres nemeslevél belső szerkezetével, azaz a szöveg felépítésével, nyelvével és stílusával: először is az oklevél három fő részből tevődik össze, a bevezetésből (protocollum), tárgyalásból (contextus) és befejezésből (eschatocollum). A levélben a protocollum legfontosabb eleme az intitulatio, vagyis az oklevéladó (= akinek a nevében az oklevelet kiállították = I. Lipót) nevének és címének (tisztségeinek, hatalma nagyságának és kiterjedésének) közlése. Tehát az uralkodó címében az uralma alatt álló országok több soron keresztül kígyóznak. Mivel köztudott, hogy a nem ünnepélyes oklevelekben ezt a fajta felsorolást kihagyták, értelemszerűen ünnepélyes oklevélről beszélünk. Ez már látható az első lap aranyszínű tintahasználatából is – hisz ez is az ünnepélyességre utal.

Az intitulatio szerves tartozékaként gyakran előfordul, – mint jelen oklevelünkben is – a Szent Pál apostoltól (1Kor 15, 10) eredeztethető jámborsági formula (formula devotionis), amely tömören („Leopoldus Dei gratia electus…”) az oklevéladó titulusának és főként hatalmának nem közönséges eredetét érzékelteti (5. ábra). Ezután van feltüntetve a címzett neve a címzés (inscriptio) szakaszában.

Az oklevél középső részében, a contextusban az oklevélben szereplő jogi cselekmény és jogi tény általános, elvi megalapozása foglaltatik írásba. Az efféle (nemességet adományozó, privilégiális) oklevelek valódi célja az volt, hogy az uralkodó az alattvalók kiváltságolása révén növelje a népesség számát és egyben saját dicsőségét is. Ezekben az oklevelekben a contextuson belül, az elbeszélés (narratio) során hosszabb-rövidebb terjedelemben összefoglalta az írnok azokat a tetteket, szolgálatokat, erényeket (hűség, bátorság, tisztesség), amelyek a királyi jutalmazást kiváltották. Ez a hadi eseményekben való önfeláldozó részvétellel valósul meg az oklevélben, amely alapján a nemességre, és így a címerre is rászolgált a kiváltságos személy, mint királyi adományra.

Ezután ahhoz a részhez jutunk el, ami miatt az oklevelet megfogalmazták. Ez nem más, mint a rendelkezés szakasza (dispositio), amelyben az oklevél legfontosabb eleme, a jogi cselekmény rögzítése szerepel, azaz a nemesítés.

Az oklevél végén megtaláljuk a záradékot (clausula). A hitelesítés eszközeként az oklevéladó (I. Lipót császár) és az írnok (Szelepcheny György, kalocsai érsek) monogramja látható. Ez az oklevél befejező részében, mint a kötelező aláírások (subscriptiones) helyén foglal helyet (8. ábra). Tehát az oklevéladó személy, a tanuk és a kancelláriai tisztségviselők saját kezű aláírásukkal fejezték ki egyetértésüket az oklevélben foglaltakkal. Ugyanakkor az oklevél kiállítását ellenőrző személyek és egyben tanuk (akik a levél utolsó két lapján szerepelnek a záradékban) is szerpelnek, akik tulajdonképpen a támogatói és jóváhagyói szerepet töltik be a szövegben és végül, az utolsó lapon a keltezés ideje (1659) és helye (Szombathely), valamint a jegyzők neve szerepel (Horváth Ferenc és Hanko Bük jegyzők), akik az oklevél kiadásáért felelős hivatalban hitelesítették az oklevelet. Ez a rész, tehát a hitelesítés eszközéről, a megerősítés módjáról tájékoztat (8. ábra). A fentebb említett keltezés (datatio) minden oklevél egyik legfontosabb eleme: az oklevél keltezése többnyire az oklevél kiállításának az időpontját (datum) adja meg. Említésre méltó, hogy az évszám mellett általában, – mint jelen oklevelünkben is – megjelenik (Magyarországon 1207-től állandósult) uralkodási év (annus regni; pl.: „in anno Regnorum nostrorum Hungariae…”).

Az „aliter Peös” megnevezés a cognomen (mellékelnevezés vagy ragadványnév) elméletével is indokolható: amely egy családon belül az ágak szerinti megkülönböztetést, hasonnevű családok esetében a különböző származást jelöli. A váltakozó használat tette indokolttá az alias, dictus vagy aliter (a kettős vagy ingadozó névhasználat esetén a vagylagosság kifejezése; kettős jelölés) jelölését. De ugyanakkor az aliter kötéssel a korábbi név is említésre kerülhet.

Eteni Judith és Tarchi Lukács az oklevélben Szenczy János rokonaiként vannak feltüntetve: mindketten – a levél szerint – szabad, polgári tisztségben voltak, még mielőtt Szenczy János által besorolást nyertek a nemesek közé. Eteni Judithról mint consors, tis – ról (örökös; rokon vagy épp jelenthet nővért is), míg Tarchi Lukácsról, mint testvéréről ír az oklevél. Továbbá a heraldika és a nemesség kiosztásának szabályai révén meg lett fogalmazva az is, hogy az ő utódaik szintén jogosultak birtokolni a nemesség jelét.

Az oklevélben megfogalmazott címerleírás, magyarra fordítva a következőképpen hangzik:

„…a kétségkívüli nemesség jelét, ezt a pajzsot vagy nemesi címert adjuk. Ez pedig nem más, mint egy felállított katonai pajzs sötét színben, amelyen kifinomult és művészien kidolgozva sok lépcsővel hozzáadva egy bejárat található. Magában a kapu ajtajában egy férfi áll, ahogyan illik, felöltözve magyar ruhában [6] a néző felé fordulva. A jobb kezében botot tartva a földre támaszkodik, a bal kezében pedig négy kulcsot tart. Ez az egyetlen feladata és a hivatalát képviseli ezzel, s a pajzsnak jobb széle felé tekint. A pajzsra felülről ráhelyezkedik egy katonai sisak ráccsal, kinyitottan, megkoronázva diadémával és egy másik derék férfi, aki alulról egy mindenben hasonló, kiváló díszes címert nyújt felé. A csúcsán, a sisak tetején szallagokkal és fonatokkal, az egyik oldalán sárgával és bordóval, a másik oldalán fehérrel és pirossal színezve, szétterjedve és szétállóan mutatkozik a pajzs széléig. A pajzs önmagában szépen díszített, úgy mint minden egyedi dolog a mi levelünk első részében, tanult festői kézzel és művészettel. Az ő másolata tiszta színekkel lett megfestve, hogy láthassák felhelyezve azok, akik nézik.” 

                                                                  színes címerképe

  

 

SAŽETAK

Najstariji dokument Istorijskog Arhiva Subotica (Grb i pismo porodice Senci /Szenczy/)

Prvi put sam 07. 2009 godine došao u kontakt sa dokumentima porodice Senci, pošto me je potražio gospodin Ištvan Senci (Szency István). On je već godinama istraživao istoriju svojih predaka. Pronašao je jedan dokument u vezi svoje porodice  u Istorijskom arhivu u Subotici i bila mi je čast da sam mogao prevesti ovaj latinski dokument. U dokumentu  piše o Janošu Senciju (Szenczy János odnosno Peös), za koga se pretpostavlja da je bio kapetan tvrđave, u dokumentu  „Castellanus” (stanar tvrđave). Na obojenom grbu se  u njegovoj levoj ruci vide četiri ključa. Usled istraživanja o toj porodici, našao sam tri pisma u Mađarskom državnom arhivu u Budimpešti, koje je Janoš Senci pisao  grofu Baćanju (Batthyány).

 

ZUSAMMENFASSUNG

Der älteste Adelsbrief des Historischen Archivs Subotica (Das Adelswappen der Familie Szenczy)

Erstes Mal gewann ich  Kontakt mit den Adelsbriefen im Jahre 2009, als mich Herr István Szency besucht hatte. Er forschte nämlich schon jahrelang nach der Genealogie seiner Familie. Er fand einen Adelsbrief im Geschichtsarchiv Subotica und es war für mich eine Ehre,  diesen lateinischen Adelsbrief übersetzen zu dürfen. Es spricht über János Szenczy (anders Peös), der vermutlich ein Burghauptmann oder ein Burgherr war, weil ihn der Adelsbrief als „Castellanus” (Bewohner der Burg) erwähnt. Auf dem farbenreichen Wappen kann man die 4 Schlüssel in seiner Linken sehen. Während der Forschung fand ich drei Briefe im Ungarischen Nationalarchiv Budapest, welche  János Szenczy an Ádám Graf Batthyány von Németújvár, dem ungarischem Adligen und General geschrieben hat.

[1] Németújvári gróf, császári és királyi kamarás (1609-1659). Batthyány Ferenc soproni főispán és báró Poppel-Lobkovicz Éva fia, s nagyanyai ágon dédunokája a szigetvári hős Zrínyi Miklósnak. Családjában ő emelkedik elsőként magyar grófi rangra 1630-ban, s ugyanezen évtől királyi főasztalnok és dunáninneni főhadvezér. Németújváron ferences kolostort alapított, és a felső-őri prépostságot is megerősítette. 1644-ben I. Rákóczi György erdélyi fejedelem ellen fiatalabb társaival (Zrínyi Miklós, Nádasdy Ferenc) együtt hadba vonult Esterházy nádor vezérlete alatt. A németújvári (Güssing) ferences templom kriptájában temették el. (SUMONYI, ZOLTÁN: Batthyány breviárium. 1991; 37. old.).

[2] Sárvár, Szombathely városától 25 kilóméterre keletre, a Rába két partján, a Gyöngyös-patak torkolatától délre fekszik.

[3] Szent Vid = Rijeka, Fiume: ugyanis Rijeka védőszentje Szent Vid/Szent Vitus (régies németben Rijeka városa: Sankt Veit am Flaum; latinul: Vitopolis), s könnyen megeshet, hogy a városnév helyett a védőszent nevét használták.

[4] Dombóvár Tolna-megyében helyezkedik el.

[5] A szövegben előforduló jelzés: „[ ]” a kiolvashatatlan, illetve kétes helyeket jelöli.

[6] „…ahogyan illik, felöltözve magyar ruhában”: a címerképen feltüntetett vörös ruha, kék kardigánnal az akkori Szlavón területekre jellemző magyar viselet volt.

Ostavite odgovor

Popunite detalje ispod ili pritisnite na ikonicu da biste se prijavili:

WordPress.com logo

Komentarišet koristeći svoj WordPress.com nalog. Odjavite se /  Promeni )

Google photo

Komentarišet koristeći svoj Google nalog. Odjavite se /  Promeni )

Slika na Tviteru

Komentarišet koristeći svoj Twitter nalog. Odjavite se /  Promeni )

Fejsbukova fotografija

Komentarišet koristeći svoj Facebook nalog. Odjavite se /  Promeni )

Povezivanje sa %s

%d bloggers like this: